Bebetonozott hangközök, kiegyengetett énekdallamok
Azt mondják róla, hogy a heavy metal fenegyereke. Legalábbis jellegzetesen karcos orgánuma mellett a fekete bőrcucc, a szegecsek, a magasszárú bakancs, láncok – vagyis a külsőségek – erre engednek következtetni. Zenei pályafutásában jobban elmélyedve azonban kiderül, hogy a Pokolgép, az Omen, továbbá a saját neve alatt futó zenekara valamint újabban a Totális Metál formáció mellett a kissé lazább klasszikus rock műfajába is ellátogatott (Hard, illetve Kard), mi több, a harminc éve folyamatos musical-, illetve zenés színházi szerepei mellett azt is bebizonyította, hogy fellépésein az arra érdemes acélos dallamok akusztikus hangszereken is szépen meg tudnak szólalni. Már a felsorolásból is kiderül, hogy hazánk kiváló torkú, sokoldalú énekes egyénisége, Kalapács József keresett, ennek megfelelően elfoglalt és népszerű előadó, aki saját bevallása szerint sincs elkötelezve semmilyen műfaj iránt, és aki hatvanadik életévén túl is aktívan dolgozik.
Több mint négy és fél évtizedet töltöttél különböző színpadokon, ezalatt túlzás nélkül a közönség kedvence lettél. A leszűrt tapasztalatok alapján – persze a műfajhoz illő orgánum mellett – mi szükséges ahhoz, hogy valaki hiteles előadó legyen?
Tudatosan nem lesz senki hiteles, attól viszont igen, ha önazonos. Ha valamilyen miliőben felnőtt, és ez a környezet valamilyen módon hatott rá. És persze akkor is, ha pont abban az irányban haladtak a dolgai, így szinkronban maradt az őt körülvevő világgal.
Annak idején nem készültem zenei pályára, rock koncertekre jártam szórakozni. Diszkóval kezdtem, de a rockzene valamiért elcsábított. Méghozzá nagyon hamar, egy P. Mobil koncert formájában. Olyan hatással volt rám, hogy amikor csak tehettem – a kéredzkedés nem mindig jött be – rock koncertekre szöktem otthonról. Általában Ricsén, Mobilon, Korálon, Prognózison illetve Hobón csápoltam. Ez a zenei világ, életstílus megfogott, nyilvánvaló volt, hogy ebben a világban kötök ki.
A klasszikus, vagy hard rockon túlnőve a korai heavy metal világában kötöttél ki. Mi vonzott ehhez a zenéhez?
A korai, tehát a hetvenes évekbeli hard rockban már megtalálhatók a metál gyökerei. Gondolok itt a Led Zeppelinre, a Black Sabbathra, de még a Deep Purple-nél is fellelhetők. Egyébként rájuk is a régebbi zene hatott, akár Maria Callasig visszamenőleg. Talán ez is az oka, hogy a műfajok között komoly áthallások fedezhetők fel.
Amikor a Pokolgépbe kerültem, még abszolút hard rock rajongó voltam, nem is észleltem a két műfaj közötti különbséget. A Pokolgép zenéjéből elsősorban azt hallottam ki, hogy ez számomra nagyon jó. Amikor Kukoveczet és Paksit először hallottam együtt játszani, még szó sem volt a későbbi metál stílusról; a kezdeti Pokolgép hard rockból eredő metál zene volt. Mégis sokkal frissebbnek, igazából keményebbnek tűnt az addig hallottakkal összehasonlítva. A külsőségek sem voltak ekkor még annyira „elvadultak”: ha bőr és szegecsek nem is, de a terrorista maszk már minden koncerten rajtunk volt. A nagyon korai Pokolgépben a zene az akkori rockzenékhez képest nagyon keményen szólalt meg, Paksi Endre pedig szövegeiben hozott egy újszerű, kőkemény és őszinte világot. Tulajdonképpen a fiúktól tudtam meg, hogy ez a heavy metal.
Az egyik koncert után egy barátommal, Németh Lacival bementünk a zenekari öltözőbe és felajánlottuk, szívesen énekelnénk a bandában. Még kevésbé voltak ismertek, a Prognózis előzenekaraként léptek fel. Próbán meghallgattak minket, ’82-ben bekerültünk a zenekarba, ’83 januárjában már részt vettünk a Ki mit tud? selejtezőjén. Miközben kezdtünk felfelé lépkedni a tévés vetélkedő lépcsőin, Laci menet közben lemorzsolódott. Egy soktagú „circus maximus” zenekarból klasszikus öttagú felállású csapattá karcsúsodtunk. A hangzást tulajdonképpen nem csupán a Ki mit tud? miatt puhítottuk fel erre az időre. Ezekben a korai időkben még Varga Tibor „Pepe” személyében billentyűssel dolgoztunk, mellette csupán Kukovecz Gabi gitárjátéka gondoskodott a keményebb megszólalásról. A vetélkedő végeztével aztán elindultunk egy gitárcentrikusabb, keményebb hangzáshoz, a billentyű helyett idővel kialakult a két szólógitáros felállás.
Nagyfi Laci hosszas keresgélés után került a bandába. A dobos poszton is történtek változások: Neogrády Dezsőt Gyenizse Bandi váltotta, majd amikor utóbbi Amerikában telepedett le, helyettesítője, Tarca Laci maradt a poszton. Paksi Endre viharos és – utólag már tudjuk – sajnálatos kiválása után érkezett Pazdera Gyuri basszusgitáros. Gyurival, Tarca Lacival, Kukovecz Gabival, valamint Nagyfi Lacival és velem alakult ki a Pokolgép – sokak szerint – legendás felállása.
A Pokolgép, ha nem is elsőként, de mindenképp elsők között honosította meg a kemény fémzene stílusát Magyarországon. Minek tudható be az a frenetikus siker, amit az első négy lemezzel sikerült elérnetek? Létezett-e valamiféle társadalmi hatása?
Egészen biztos, hogy volt valamennyi társadalmi hatása, ami belejátszhatott a népszerűség alakulásába. A nyolcvanas évek közepére, amikor kialakult a Pokolgép klasszikusnak nevezett felállása, a nemzetközi porondokon jelentősen előre tört a heavy metal. Ez a metál-éra erősen hatott a fiatalokra. Az elért népszerűség főként a Pokolgép szerzeményeknek köszönhető, de belejátszott a zenekar előadásmódja, a látvány, és nem utolsó sorban a dalszövegek is.
Hogy élted meg az ott töltött nyolc esztendőt?
Ebben a nyolc évben nem volt szó állandó tagságról. Az elején létezett az úgynevezett ős-Pokolgép, amiről beszéltünk, majd behívtak katonának, amitől kissé labilissá vált a helyzetem a zenekarban. Semmi nem marad titokban, így hamar tudomást szereztem arról, hogy a hátam mögött folynak az énekes meghallgatások. Többek között a későbbi XL Sisters-es Vértes Attila, vagy a Kormoránból és sok más zenekarból ismert Mr. Basary is szerepelt a jelöltek között. Utóbbival nagyon rövid átfedés volt, illetve próbáltunk is közösen.
Az is előfordult, hogy az 1985-ös Metal Karácsony rendezvényre nem kaptam eltávozást a katonaságtól, mert épp a fogdában múlattam az időt, így Nagy Feró tolta helyettem a koncertet a PECSA-ban. Szóval előfordultak labilis helyzetek, igen csak kapaszkodni kellett, hogy megtartsam a pozíciómat. Már a katonaság első hónapjában kiállt a rudam a bandából. Amikor a Motörhead magyarországi koncertjére előzenekari lehetőséget kaptunk, a Rockwell akkori énekese, „Laza” volt a „kijelölt túlélő” helyettem. Aztán valahogy csak kijutottam a bulira, még eskü előtt, bakaruhában. „Laza”, frissen a fodrásztól jövet, már be is öltözött a Pokolgép frontemberi posztjához. Nem volt boldog, amikor meglátott. Szóval az eleje eléggé izgalmas időszak volt számomra…
Eközben készültek rádiófelvételek és lemez is, valamint azok a dalok, amelyek a későbbi Totális Metál című albumra felkerültek. Ennek a nagylemeznek a derékrésze, mint például A jel, A Tűz, a Bon Scott emlékére (az albumon: B.S. emlékére – H.I) még az ős Pokolgép idején, Paksi Endrével közösen íródtak. Endre sokat tett hozzá a zenekar sikeréhez: szövegileg mindenképpen, de zeneileg is meghatározó volt a jelenléte. Érdekesség, hogy a szerzőket külön nem tüntettük fel a borítón, hanem Pokolgép megnevezéssel jelentek meg. Kivételt képeznek a külsős segítők, mint például Nagy Feró, akinek viszont szerepel a neve, és amiből később adódtak bizonyos félreértések.
’86 év elején szerencsére leszereltek a katonaságtól – pedig szóba került a továbbszolgálási lehetőségem –, így mehettem stúdiózni a zenekarral. Ennyin múlott, hogy a Pokolgép első nagylemezét én énekeltem fel, és a zenekarral együtt éltem meg legnagyobb sikereinket.
Még abban az évben, tehát 1986-ban jelent meg az első album – az a bizonyos Totális Metál, amit említettél – az MHV gondozásában. Igaz, Erdős Péter akkor már kizárólag a Neoton menedzselésével volt elfoglalva, ám a hanglemezgyári vezetés köztudottan utálta és ellenezte ezt a fajta zenét. Miként sikerült mégis egy ilyen zúzós lemezt megjelentetni különösen annak fényében, hogy a HIT néhány esztendővel korábban nem tudta keresztülvinni a saját zeneanyagát?
Jelentősen lazult akkorra a politikai helyzet. Erdős doktor is sokat szelídült a rockzene irányában; amikor először szembesült a ténnyel, hogy létezik ez a fajta zene, még kevésbé volt elfogadó. Egyébként a kollégái szerint jó promóciós szakember volt. Amikor rockban edződött hivatalnokként először találkozott a Pokolgéppel, már nem érhette nagy meglepetés, de a világ is változott körülötte. Attól függetlenül, hogy valóban a Neoton ügyei kötötték le az idejét, még volt szava a lemezgyár vezetésében. Az ő helyét akkorra már Wilpert Imre vette át, vele is szót értettünk.
Másfelől abban a korszakban létezett egy nagyon jól kidolgozott támogatási rendszer, ami a maga módján működött. Annyira futott a rockzene, hogy az eltartotta az összes többi, kevésbé sikeres produkciót. Ha úgy tetszik, a műfajból kitermelt bevételből tudták támogatni például a rétegzenét jelentő dzsesszt, táncházat vagy éppen komolyzenét. Arról nem beszélve, hogy azok a „gombok”, amiket kifizettek az amúgy sikeres zenekaroknak, annak sokszorosát könyvelhették el bevételként. Volt tehát miből gazdálkodni, nem is nagyon kellett igénybe venni állami finanszírozást.
Nagy Feró sokat segített nekünk, sokat köszönhetünk neki. Főként a tapasztalataira tartottunk igényt, komoly rutint szerzett abban, hogy mit enged át a cenzúra és mit nem. Ilyen volt az Ítélet helyett, az Átkozott nemzedék és tulajdonképpen a címadó Totális Metál is. De több szöveget önállóan is írt nekünk.
Visszatérve még Erdőshöz, köztudott, hogy hány zenekarnak, előadónak tett keresztbe, de arról már kevesebb szó esik, hogy voltak érdemei is. És itt most nem a Neotonra, hanem a rockzenére gondolok. Amikor ’88-ban, azon a bizonyos Petőfi Csarnokbeli koncerten megtörtént az a borzasztó pirotechnikai baleset, a Pokolgép sorsa, jövője is megingott. Többen amellett kardoskodtak a lemezgyári vezetők közül, hogy szűnjön meg a zenekar, vagy maximum névváltoztatással működjön tovább. Ami ugye egyenlő lett volna az újra kezdéssel – és ezt Erdős is tudta. Emiatt egyedül ő állt ki mellettünk. Nem azért, mintha szeretett volna bennünket, vagy tetszett volna neki a zenénk, hanem üzleti szempontból.
Négy énektanárnál is fejlesztetted énekkészségedet. Nem tartottál attól, hogy a „hivatalos” hangképzés elveszi orgánumod jellegzetességét, hogy túlzottan kifinomult leszel a metálhoz?
Ákos Stefivel kezdtem, akivel elégedetlen voltam, aztán valaki Szendrő „Mamit” (Szendrő Mária – H.I.) ajánlotta, de őt sem tartottam az igazinak. Nem tetszett az általa megszabott irány, dogmatikusnak tűnt számomra. Neki nem az én egyéniségem volt a fontos, hanem az általa sulykolt, földhözragadt iskolás módszerek, erősen staccato-s stílusban. Harmadikként Sík Olga következett, ő egészen jól tanított, mindazonáltal nála sem éreztem azt, hogy ért engem. Mindezek után jött Cseh Kató néni, azt gondolom, ő volt az igazi. Még most is jó lenne hozzá járni.
A kérdésedre válaszolva, az ének tanulás a kontroll miatt fontos. Ének- és levegővételi technika nélkül, csupán ösztönös hangképzéssel szétcsesztem a hangomat. Az a baj, hogy hiába tanultam, az akkor rendelkezésre álló színpadi-technikai körülmények között lehetetlenné vált az önkontroll. Minden túl hangos volt, a monitorok túl halkak, így a hosszú turnézás közben kialakult egy sajátos, másfajta önkontroll, amellyel igyekezetem kompenzálni az említett, nem megfelelő technikai körülményeket. Ami nem a monitorhangzásból, hanem abból táplálkozott, hogy mit érzek a torkomban.
A kezdetekkor, a turné elején szinte nulla hanggal énekeltem, utána fokozatosan edződtem rá a bulikra, a felénél már „használható” voltam, a végére pedig briliáns. Addigra nem csak a nótákat tudtam, hanem azt is, hogyan kell elénekelni. Jó iskola volt, de a Cseh Kató néni féle technika sokat segített abban, hogy megtanuljak kilábalni a nehézségekből. Amatőrként kezdtem, tehát mindenképpen szükség volt egy alapos képzésre. És tapasztalataim szerint egy énektanárnál bebetonozódnak a hangközök; kiküszöböli az amatőrök általi ösztönös hangképzést. Eleinte túlságosan „kiegyengettem” a dallamokat, a tanulástól viszont egyre jobban ki lehetett hallani az énekdallamot. Amit nem csak hangközileg, de ritmikailag is muszáj megugrani. És persze fontos tényező a dinamika, ami az érzelmet tükrözi. Mindent egybevetve, aki éneklésre adja a fejét, annak szüksége van énektanárra.
Az Omen a két ex-pokolgépes taggal, veled és Nagyfi Lacival, valamint Szekeres Tamás gitárossal és Ács András basszerossal szupergruppnak számított. A helyzetet a nagyjából tíz évvel korábbi P. Mobil-P. Box szakadási procedúrához tudnám hasonlítani, ahol utóbbi igyekezett megkülönböztetni magát az anyazenekartól. Ugyanez ráhúzható a Pokolgép-Omen 1990-es történetére is?
Mindenekelőtt megjegyezném, az Omen elsősorban nem szupergrupp, hanem szuperbaráti társaság volt, amibe Szekeres Tamás is beletartozott. Nem ő volt amúgy az első gitáros, hanem Daczi Zsolt. „Bendegúz” el akart jönni a Bikiniből, ám mielőtt az első közös fotók elkészültek volna, meggondolta magát és inkább maradt a már befutott zenekarban. Aztán szóltunk Szekeresnek, vele csináltuk meg az első dalokat. Ő és Ács Andris a Varga Miklós Bandből érkezett, Nagyfi Lacival együtt jöttünk el a Pokolgépből, öccse „Kisfi” (Nagyfi Zoltán – H.I.) pedig az Ossianban dobolt. Miután korábban híres zenekarokban játszottunk, valóban elmondható rólunk hogy metál szupergrupp voltunk. De ahogy említettem, ez eszünkbe sem jutott, hanem szuperbaráti társaságnak tartottuk magunkat.
A Pokolgéppel kapcsolatban: az ilyen válásoknál mindig sérülnek az érdekek, érzelmek, és ez minden ilyen történetre igaz. Akik a másik oldalról tájékozódnak, nyilván másként ítélik meg; legenda szinten, tévedések és hazugságok által. Tény, hogy a zenekarban 1990-re már nagyon rossz volt a hangulat. Valójában nem akartuk a Pokolgépet a földbe döngölni, nem akartunk kilépni, hanem azt szerettük volna, hogy egy darabig szüneteljünk, álljunk le. Akkoriban még nem volt „divat”, hogy néhány év leállás után, a hullámok elcsendesedésével visszatér egy zenekar; ez a megoldás formabontó lett volna, ha megvalósul. Az volt az elképzelésünk, hogy a szüneteltetés alatt néhány lemezt csinálunk a barátokkal, utána meglátjuk, lehet-e ott folytatni a Pokolgéppel, ahol abbahagytuk. Végül is ezt nem sikerült átvinnünk.
Kukovecz ebbe nem ment bele, sikerült meggyőznie Pazderát és Tarcát, hogy folytassák. Így ők tovább csinálták a Pokolgépet. Azt kell, hogy mondjam, Rudán Joe-t és Kun Pétert leigazolva a lehető legjobbat lépték meg. Mind szakmailag, taktikailag, művészetpolitikailag telitalálat. Joe nagyon jó választás volt, egyébként a fiatal tehetség Kun Peti gitáros is, de ő nem tudott a Pokolgépben kibontakozni, pár hónap múlva az Eddában kötött ki. Ha nem Joe az új énekes, meggyőződésem, hogy öt év múlva újra összeáll velünk a klasszikus felállású zenekar.
Ami a szakmai megkülönböztetést illeti: a metál stílus nyilván maradt, hiszen mindannyian erre „esküdtünk fel”, Nagyfi Lacinak azonban voltak elképzelései: mégpedig szándékos eltolódás a kissé keményebb muzsika felé. Laci a Panterától a Metallica-ig „mindenevő” volt, én pedig a dallamosabb metálokat kedveltem, de a germán vonalat is. A Judas Priest is a dallamos heavy metal stílusba tartozik; letisztult, hallgatható muzsika. Kedvenceim még a Scorpions, az Accept, a Saxon és a Manowar, óriási dolog, hogy a felsoroltakkal – a Scorpionson kívül – közös színpadon is játszhattam. Attól függetlenül, hogy az Iron Maiden monumentális díszlettel és látvánnyal dolgozik, a dalaik is jók, sosem volt az egyes számú kedvencem. Viszont Bruce Dickinson éneklését és karizmáját nagyon szeretem, és rettenetesen átjön.
Az Omenből kiválva miért gondoltad úgy, hogy változatlan zenei vonal mellett saját zenekarral folytatod?
Ebben a történetben is mindenkinek megvan a maga igazsága, hozzáteszem, én sem vagyok benne hibátlan. Azt láttam, hogy a színházi elfoglaltságaim – és az ezzel kapcsolatos egyeztetési problémák – miatt feszültség alakult ki a zenekarban. Az egyeztetés ma, a digitális világban is nehéz, hát még 2000-ben.
A szakítás konkrétan egy, a Nagyfi által szervezett komlói koncert és egy ugyanarra a napra eső, Szegeden történő, színházi premier előtti főpróba miatt történt. Az azonban biztos, hogy a színházi lekötöttség időben jócskán megelőzte az Omen koncertet. A színházi munka ráadásul épp az Atilla – Isten kardja című Szörényi- rockopera főpróbája volt, ahol nyilván kötelező volt ott lenni. Nagyon nehéz lett volna a főpróba napján éjszaka-hajnalban egy távoli vidéki koncertet alvás nélkül lenyomni és utána a premieren teljesíteni, ezért nem is vállaltam be. Ekkor Nagyfiék megcsinálták nélkülem a koncertet Katona Laci „Főnök” közreműködésével. Szerintük ezzel kirúgtak, szerintem meg ekkor léptem ki az Omenből. Ugyanis olyan zenekarban nem vagyok hajlandó énekelni, ahol mindegy, hogy ki az énekes.
Érzelmileg nagyon megviselt az eset, egy időre abba is hagytam a zenekarozást és csak a színházra koncentráltam. Azért is bántott a dolog – ahogy többször is mondtam –, mert nem csupán baráti, hanem családi társaság voltunk, a színpadon kívül is rengeteg közös élmény kötött össze bennünket; így a csalódás is erősebb volt.
Körülbelül fél év telt el zenekarozás nélkül, majd különböző tribute bandák hívtak vendégéneklésre. Oment és Pokolgépet énekeltem velük. A kísérettel azonban akadtak gondjaim: a lemezről megtanulták ugyan a dalokat, de azok valahogy sosem szólaltak meg úgy, ahogy az anyazenekarokkal. Ez ébresztette fel bennem a gondolatot, hogy inkább egy profi társasággal kellene ugyanezt csinálni. Elsőként Sárközi Lali gitárosnak szóltam – amúgy sem volt kedve az Oment folytatni abban a formában –, majd az ő révén jöttek a többiek: előbb Beloberk Pisti basszusgitáros, aztán Weisz Laci gitáron, majd Nagy Laci „Maca” érkezett a dobhoz. Ezzel 2000-ben összeállt a Kalapács zenekar, amellyel elindultunk turnézni.
Ennek előzménye, hogy Paksi Endre megkeresett, csináljuk meg együtt a Totális metál LP előtti kiadatlan Pokolgép dalokat. Ez lett az Első merénylet című album, amelyet Rubcsics Ricsi gitáros és Hornyák Peti dobos segítségével játszottunk fel. Endre basszusozott, mindketten énekeltünk. A Kalapács zenekar tulajdonképpen ezzel az Első merénylettel kezdte a pályáját, majd folytatta a többi merénylettel. Másfél év koncertezés után, 2002-ben már megírtuk az első saját dalainkat, ebből lett az Ösztön című CD-lemezünk. Idén már huszonöt esztendősek vagyunk.
Ha már szó esett a színházról és az Atilla – Isten kardja rockoperáról: hogyan került be a három József – Mr. Basary, Rudán Joe és te – a színtársulatba?
Koltay Gábor filmrendező révén, aki ekkoriban együtt dolgozott a Zikkurat Színpadi Ügynökséggel. Vikidál Gyula sikerei kapcsán juthatott arra az elhatározásra, hogy a keményvonalas előadókból válassza ki a hozzáillő énekszerepeket. Míg az István, a király egy koncerteken is játszható dalgyűjtemény, az Atilla egy bonyolult dramaturgiájú, operisztikus darab. Atilla szerepében Vikidált látjuk, de Varga Miki, Bill, Nagy Feró is „visszatért”. Vértes Attila mellett újdonság volt Kovács Kati és Kováts Kriszta, Sebestyén Márta már az Istvánban is szerepelt, ahogy itt is a hangját adta. Mi hárman voltunk az „Atilla fiak”, ebből jött később az Atilla Fiai Társulat, ahol több rockoperából és musicalből adunk elő dalokat koncert változatban.
Végül is az Atilla rockopera indított el a színházas pályán: több mint harminc éve játszom, énekelek a Macskákban; a Madách Színházban egy másik Szörényi Levente fémjelezte zenés történelmi darabban, A kiátkozottban pedig Törtel kun alvezér szerepét osztották rám. Ugyanebben a darabban voltam Vikidál váltótársa, mint Atilla király szelleme. Ezen kívül játszottam a Kinizsi musicalben, a Pannon Várszínház előadásában, de az István, a királyban Egerben és a Kormorán-féle Honfoglalás rockoperában is. Szolnokon, a Jézus Krisztus Szupersztárban megkaptam a Fanatikus Simon szerepét, ezeken kívül részt vettem különböző musical összeállítások előadásában.
Eljutottam külföldre is, Ausztriában, Grazban, a Liszt Halléban nyolc teltházat csináltunk a Hungarian Musical Theatre színeiben. Egy nemzetközi musical sorozatra úgyszintén kaptam felkérést, de miután az itthoni dolgaimmal nem tudtam egyeztetni, bármilyen csábító is volt az ajánlat, kénytelen voltam nemet mondani. Az megint csak visszatartott, hogy egy éven keresztül ugyanazt a szerepet kellett volna énekelni…
2004-ben jött az életedbe a Hard zenekar, ebből alakult később a Kard formáció. Miért döntöttél úgy, hogy a klasszikus hard rockban is kipróbálod magad? Egyfajta kikacsintás a megszokott zenei környezetből?
Nem, nem szoktam kikacsintgatni. Pályafutásom során alapvetően arra törekedtem, hogy a bennem lévő érzéseket próbáljam felszínre hozni. Nem vagyok elkötelezve kizárólagosan semmilyen műfaj iránt. Mint korábban beszéltünk róla, a kezdeti Pokolgép formációban billentyűssel is dolgoztunk, igaz nem volt annyira domináns, mint más hard rock bandákban, de amikor kikerült a zenekarból, kissé nehezen viseltem. Mert szeretem ezt a hangszert.
Valójában, ha a saját zenekarommal meg tudtam volna valósítani azokat az elképzeléseket, amikre felkértek vagy menet közben adódtak, felmerültek – és különböznek a szokványostól –, akkor megcsinálom mindezt „házon belül”. Tehát – még egyszer mondom – a más műfajokban való részvételt, nem kikacsintgatásnak fogom fel, hanem a bennem lévő érzések megvalósításának. A fő csapásirány adott, de mellette az egyéb dolgaimat is szeretném csinálni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez egy játék, aminek a lényege, hogy szabadon mozoghassak egy tág körben. Én pedig szeretem ezt a fajta játékot, szabadságot. Szeretek énekelni, és ehhez hozzátartozik a színház, a hard rock, a lágyabb, populárisabb dallamok, a líraibb vonal, és persze a metal. Azt gondolom, ha csak egy pici lehetőséged van, hogy önmagad lehess, azt ki kell használni.
Zserbóval (Mirkovics Gábor, egykori Edda basszusgitáros – H.I) együtt dolgoztam egy közös autókereskedésben, innen jött a zenekar alapítás ötlete. De a Hard gyökerei valójában a régi, ’96-os szólólemezemhez nyúlnak vissza. Zserbó mindig is aktív volt zenei téren, ő szedte össze a bandát a lemez feljátszásához. Hozta Csillag Bandit, Paksi Endre írta a szövegeket; a zene kissé eklektikusra, kísérletezősre sikeredett. Ahogy beszéltünk róla, szerettem a kísérletezős, a komfortzónámból némileg kilépős dolgokat; az új Akusztika albumon például a tradicionális blues és a funky is megtalálható.
A Hard valójában Zserbó ötlete volt, a Hammer Records kiadónak is tetszett, 2005-ben ki is adta a lemezünket. Elsőként egy négyszámos középlemezt Égni kell címmel, ezen Zserbón és rajtam kívül Csillik Zsolt gitáros és Váry Zoltán dobos szerepel. Ezt nemsokára követte a komplett album tizenhárom vadonatúj szerzeménnyel, ami az Égi jel címet kapta. Ekkorra Béres Ferenc személyében billentyűssel bővült a zenekar. Ezután jött 2007-ben a 100% Hard lemez, majd abbahagytam egy ideig. Zserbó 2009-ben megkérdezte, folytathatja- e angol nyelvű dalokkal és Björn Lodin svéd énekessel, valamint a Hard névvel. Végül megegyeztünk, összesen három albumot csináltak vele, emellett Björn Keresztes Ildikónak is írt egy lemezt.
Amikor Lodin visszautazott Svédországba, Zserbóék megkerestek, hogy folytassuk ismét együtt. Ezek után viszont nem akartam a Hard nevet, ezért Kardra magyarosítottuk. Hamar kiderült, hogy ezzel önmagam konkurenciája lettem, több zenekarom közül inkább a Kalapácsot, mintsem a Kardot akarták megvenni. Így arra kényszerültem, hogy ne erőltessem ezt a formációt, pedig nagyon jó volt. Atom jó zene, jók voltak a dalok, a szövegek is, szóval szerettem ezt a zenekart. Tervezem egyébként valamilyen formában ismét összehozni, kár lenne veszendőben hagyni. A hatvanéves szülinapomra is „összetákoltuk” a csapatot egy ötszámos blokk erejéig, szerették, tetszett a közönségnek.
A Kalapács és az Akusztika formáció 2009-es zászlóbontása ismét elindított egy folyamatot, amely Kalapács József úgymond szelídebb, líraibb arcát mutatta. Ebből több más projekt is kinőtt. Mit tudhatunk róluk?
Nem valódi akusztikus, hanem olyan jellegű produkcióról beszélünk. Először csak hárman voltunk: két gitáros és én, de korábban a Kalapács zenekarnál is szerettem volna ugyanezt az ötletet átvinni. Megpróbáltuk, ám az akusztikusságában közelebb került a Zorall stílusához – amolyan humoros jellegű lett –, mint az általam preferált, klasszikusabbra áthangszerelt elképzeléshez. Be kellett látnom, hogy ez az ötletem a zenekarnak sem feküdt igazán.
Az említett hármas felállás megalakulása a véletlenen alapult. Egy házibulin futottam össze Závoti Zoli gitárossal, aki Csákvári Lacával játszott együtt – teljes akusztikus, natúr formában, mindenféle hangosítás nélkül. Az egyik nyaralásomon hallottam hasonlót, ahol az ottani zenészek akusztikus hangszereken szólaltattak meg a Guns’N Rosestól kezdve az AC/DC-ig mindenféle rock-metál dallamot. Tetszett a produkció csendessége, nyugissága, ennek ellenére átjött az erő, energia, ami az eredeti dalt jellemezte. Annyira megérintett, hogy elhatároztam, ebbe az irányba is nyitnom kell.
Ott helyben megkérdeztem Zoliékat, van-e kedvük együtt dolgozni egy hasonló produkcióban. Miután igent mondtak, megalakult az akusztikus hármas, aztán fokozatosan csapódtak hozzánk plusz zenészek, végül kialakult a Kalapács és az Akusztika zenekar. Emellett Závoti Zolival, egy szál gitárral is megyek olyan helyre, ahol van erre igény, vagy lehetőség. A műsor egyébként egyezik, a különbség annyi, hogy több ritmus segédeszközt használok.
Alapvetően nem a lágysága, vagy a líraisága miatt kerestem ezt a vonalat, hanem azért, hogy bizonyítsam: egy jó dal néhány akkorddal kísérve is ugyanolyan jó marad, átjön a benne rejlő energia. Vagyis nem feltétlenül a csinnadrattától, robajoktól, az „atom metáltól” lesz jó és élvezhető, hanem akár egy teljesen más felfogásban eljátszva, teljesen más hangulatban. Arról nem beszélve, hogy lehetőség szerint előjöhetnek belőle olyan rejtett dolgok, amelyek a metálban elsikkadtak.
Szóba került egy Szelíd Metalosok Orchestra elnevezésű formáció is.
Tetszett az ötlet, úgyhogy gyorsan megcsinálom, mielőtt még más lenyúlná. Ez nem más, mint, hogy akusztikus oldalról közelítve, jóval gazdagabb hangszereléssel ruházzuk fel a dalokat. Amihez egyrészt fel kell nőni, és meg kell találni a plusz zenészeket, és amiből aztán kijön egy komoly nagyzenekar. Foszlányokban egyébként volt már erre példa a Kalapács és az Akusztika, valamint az akkor még létező Kormorán Memory Band tagjaival tartott közös koncert kapcsán. De a Bon-Bon énekese, Szolnoki Peti is csinált ilyet a Szombathelyi Filharmonikusokkal, ahol például eljátszották a Tépett madár című Pokolgép-nótát, full akusztikusra átdolgozva. Ezt így nagyon el tudnám képzelni.
Az Atilla Fiai Társulat viszont nagyon is működik, sőt sikeres vállalkozás. Mint beszéltünk róla, a Szörényi-Lezsák rockopera a projekt kiindulópontja.
Miután „kiöregedtem” egy csomó színházi szerepből, adta magát, hogy koncert keretei között vigyem tovább a musical és rockopera betétdalokat. Egyébként egy ideje érlelődött már bennem a gondolat, a közvetlen kiváltó ok azonban egy Akusztika koncert volt. A név az Atilla – Isten kardja szerepéből jött, hiszen Rudán Joe-val és Mr. Basaryval mi voltunk a hun vezér fiai, közülük én, mint Csaba királyfi. A fonyódi szabadtéri fellépésünkhöz a szervező kérésére elhívtam a másik két „fiút” vendégnek; Kormorán-dalokat, Pokolgép-átiratokat játszottunk. A koncert végén, a bemutatásnál – miután a három rockopera szereplő állt a színpadon – eszembe jutott a mondat, és úgy is konferáltam le a műsort, hogy „Hölgyeim és Uraim, úgy érzem, megalakítottuk az „Atilla Fiai zenekart!”.
Hazafelé már azon agyaltam, mitől lehetne az Atilla Fiai más, mint az Akusztika. Először is attól, hogy bedugjuk a hangszereket, nem akusztikusan szólalunk meg. Másodsorban attól, hogy az Atilla – Isten kardja egy rockopera. Ebből következik, hogy rockoperákból és musicalekből adunk elő koncert verziót. Szépen kialakult a repertoár, ezáltal olyan dalok is bekerültek, mint a Hol van a szó, ami egyébként benne van egy musicalben; az Érinthetetlenek című darab egyik fontos dala. A Kormorán adta magát, Koltay Gergő rengeteg rockopera-, musical dalából lehetett válogatni.
Számomra az Atilla Fiai a színházi életem folytatása, ahol kiélhetem a musical utáni vágyódásomat. Előbb utóbb kiöregszem ezekből a szerepekből, de ahhoz nem vagyok elég öreg, hogy ne csináljam tovább. És zenekari keretek között ez szépen és sikeresen megvalósítható.
Számos közös projekt köt Rudán Joe-hoz. Annak ellenére, hogy a Pokolgépben egymást váltottátok, ami tulajdonképpen konkurenciát is jelenthetne. De szemlátomást nem jelent azt, sőt úgy tűnik, remek baráti viszonyt ápoltok.
Szó sincs konkurenciáról. Én sosem voltam Joe, ő pedig sosem volt Kalapács. Azt gondolom, mindkettőnknek kialakult a saját egyénisége, orgánuma, ezért is mondtam, hogy a Pokolgép nem is választhatott volna jobbat. Emellett Joe erős színpadi egyéniség, különleges adottságokkal rendelkező énekes.
Joe-val korábban is ismertük egymást, szimpatikus volt nekem és egyáltalán nem éreztem féltékenységet. De – még egyszer mondom – konkurenciának sem tartottam, amikor ő lett a Pokolgép énekese. Sőt – ahogy már beszéltünk róla – akkor is, ma is azt tartom, Rudán Joe Kukoveczék számára a lehető legjobb választás volt. Miután kiderült, hogy együtt szerepelünk az Atilla – Isten kardja rockoperában, közelebb kerültünk egymáshoz és igazán ott barátkoztunk össze.
A Pokolgép több kerek évfordulós nosztalgia koncertet is adott, ahol a régi tagok kivétel nélkül színpadra álltak. Hogy érezted magad ezekben a produkciókban a régi társakkal, barátokkal?
Vegyes érzelmekkel. Ezek a produkciók nyilván azért jöhettek létre, mert közösen akartuk, ugyanakkor egyik alkalommal sem érzetük annyira jól magunkat, amennyire érezhettük volna. Maga a színpadi jelenlét érdekes módon ugyanúgy megmozgatta az aurákat, mint egykoron, viszont a koncertek után hiányérzetek maradtak. Mégpedig azért, mert olyan feszültségek jöttek elő, amelyeknek nem kellett volna ott lenni.
Van köze az előbb említett újraegyesülések sikerének ahhoz, hogy Rudán Joe-val megcsináltátok a Totális Metál formációt?
Olyannyira, hogy tanulva az újraegyesüléses koncertek fiaskóiból, a hatvanadik születésnapomra – ahol ismét összejöhetett volna a teljes nagy csapat – már eszembe sem jutott, hogy a klasszikus ötöst eredeti formájában hívjam meg ünnepelni. Hogy ne legyen képzavar, az arra az alkalomra összeállt formáció nem Pokolgép, hanem Totális Metál néven állt színpadra.
Eredetileg kifejezetten a születésnapra volt tervezve, ám amikor elkezdtük hirdetni, olyan érdeklődés kísérte, hogy adta magát, ezt máshol is meg tudnánk csinálni. A csapat azóta is, a mai napig működik és sikeres, hiszen a Pokolgép-korszak legendás dalait elevenítjük fel Nagyfi Lacival, Nagy Dáviddal, Pazdera Gyurival és Tarca Lacival; két énekes is van a zenekarban, rajtam kívül Rudán Joe.
Keresett, elfoglalt zenész vagy, aki szinte sohasem pihen. Meddig lehet, illetve érdemes csinálni ezt a hajtást? Ki lehet szállni ebből a mókuskerékből?
Biztos, hogy ki lehet szállni, csak érezni kell, mikor jön el az ideje. Mivel több vasat tartok a tűzben, ezen a héten, amikor az interjú készül, például négy különböző jellegű koncertem van. Mind a négy más program, más zenekar, más összetétel. Ez valóban nagy terhet ró rám, hiszen mindegyikre fel kell készülni, előtte próbálni kell. Mindegyik más technikai feltételt kíván, ezekre szintén figyelni kell, meg kell szervezni. És akkor még nem beszéltem a borzalmasan idegesítő adminisztratív dolgokról, amelyeket manapság vállalkozóként nem lehet megúszni.
Pihenésről akkor lehet szó, ha valamelyik koncertem a hétvégén épp vízpart közelébe esik, olyankor „lopok” magamnak egy darab hétvégét, esetleg megfejelve a hétfői nappal. Ha ez utóbbi nem sikerül, akkor csak nagyon rövid idő marad: annyi, hogy be a vízbe, megmártózni, aztán menni tovább. Most, augusztusban azonban lesz bő két hetem, amikor többet leszek a vízben, mint a színpadon, de közben nagyon sok bulit kell játszanom. Igyekszem egyébként többet pihenni, mert a szervezetem jelzi a kimerülést, és abból előbb-utóbb baj lehet. Elmúltam már hatvan…
Rettenetes belegondolni, hogy a Pokolgép és az Omen után az idén huszonöt esztendős Kalapács zenekarral járom az országot; a mai napig bennem van egy egészséges izgalom, lámpaláz, egy drukk, hogy maximálisan teljesítsek. Hogy meddig érdemes csinálni? Addig, amíg az ember érzi ezt a fajta izgalmat, a bizsergést. Ha az megszűnik, nem szabad színpadra állni. Másfelől szerintem, aki ennyi mindent átélt, mint én, az nem tudja abbahagyni; erre számos példát látunk. Én az utóbbi csoportba tartozom.
Hegedűs István
Fotó: Radó Norbert
2025. december 1. 06:21