BALOGH ROLAND: A világ meghódítása
Egy fiatal magyar gitárosról folyamatosan érkeznek a hírek, hogy nemzetközi versenyeken sorra nyeri el a neves zsűri elismerését és a díjakat. Tavaly nyáron már a harmadik komoly versenyen lett eredményes, elhozta a fődíjat és a kategóriájában – jazz- is a legjobbnak ítélték. Ha annyit hozzáteszek még, hogy ezek a versenyek a 2009-es Montreux-i jazz gitárverseny, 2015-ben New Yorkban a Wes Montogomery tiszteletére megrendezett gitárverseny és utoljára a Six String Theory Competition voltak, akkor már vélhetően többen felhúzzák a szemöldöküket elismerésük jeleként. Ha még azt is elárulom, hogy a zsűritagok John Scofield, Mike Stern, Pat Martino, Keb Mo és Lee Ritenour voltak, valamint, hogy Balogh Roland Amerikában dolgozott Lee Ritenour lemezén, majd szeptemberben vele lépett föl Japánban, a Blue Note klubban, akkor remélhetőleg már ti is olyan kíváncsiak lettetek erre a 2010-ben Junior Príma díjjal kitüntetett 32 éves fiatalemberre, mint én.
Kezdjük az elején! Mikor, milyen indíttatásból kezdtél gitározni és ez hogy teljesedett ki fiatalabb éveidben?
Hat éves koromban kezdtem gitározni autodidaktaként. Később apukám tanított, mivel régen ő is gitározott, majd tizenegy éves koromban beiratkoztunk ikertestvéremmel - aki jazz-zongorista- az OSZK Zeneiskolába. Később felvételt nyertem a Kőbányai Zenei Stúdióba, ahol először Tornóczky Ferenc majd Babos Gyula kezei alatt tanultam. Itt szereztem meg felsőfokú zenei végzettségem. Gyermekkoromban teljesen rabja lettem George Benson játékának. Ha kijött egy új lemeze, már alig vártam, hogy megszerezhessem és az első daltól az utolsóig leszedtem az összeset, szólóktól kezdve mindent. Később beleszerettem John Scofield és Pat Metheny játékába is. Ezen kívül nagy hatással volt rám még Bireli Lagrene, Sylvain Luc, Kurt Rosenwinkel és Mike Moreno is.
2009-ben Montreux-ben, 2015-ben egy West Montgomery emlékversenyen nyertél, majd idén a Lee Ritenour Six String Theory Competition díjazottja lettél. A három versenyből melyik a nagyobb presztízsű?
Én úgy gondolom, hogy a legutóbbi, a Six String Theory. Azért mondanám ezt a világ legnagyobb gitárversenyének, mert ilyen kaliberű eseményről én még nem hallottam, ahol ennyi világsztár foglalt volna helyett a zsűriben, mint itt. Megemlíteném John Scofield, Mike Stern, Pat Martino, Keb Mo és Lee Ritenour nevét. Ezek az emberek a jazz-szakma krémje, élő legendák. El sem tudom mondani milyen hatalmas dolog számomra, hogy ezek a világhírű zenészek engem választottak a legjobbnak a több száz kiváló zenész közül.
Montreux-ba vissza is térhettél egy év múlva fellépőként. Milyen volt játszani sztárfellépőként?
Amikor 2010-ben visszatértem Montreux-be, akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen nagy kaliberű versenyt nyertem meg. Tényleg sztárként kezeltek, amiről mi is árulkodhatna jobban, mint az, hogy az öltözőm például Paco de Lucia öltözője mellett volt. Volt szerencsém megismerkedni vele és később John Mclaguhlin-nal is. Mivel John és Paco jóbarátok voltak, így Mclaughlin felkereste Paco-t az öltözőjében, hogy üdvözölje őt. Így én is részese lehettem ennek a találkozásnak és örömmel töltött el, hogy ilyen világsztárok gratuláltak nekem a Montreux-i győzelmemhez.
Ennek a versenynek a megnyerésével már egy elit kategóriába kerültél. Azt követően mégis azt nyilatkoztad, hogy magad kell még menedzselned a dolgaidat. Ez az utóbbi években változott?
A 2009-es Montreux-i gitárverseny adott egy olyan titulust számomra, amivel nemzetközi szinten bekerültem a köztudatba, de ez sajnos nem volt elég ahhoz, hogy egy menedzsment segítse a dolgaimat. Azt még ma sem mondhatom, hogy egy menedzsment iroda van mögöttem, viszont hála Istennek, azóta még több sikert értem el a szakmámban, így jönnek a felkérések.
A Six String Theory-n 45 ország indulója-gitárosa vett részt idén júniusban, ahol a jazz gitáros kategóriában is nyertél, illetve a fődíjat is elhoztad. Hogy zajlott a verseny?
A versenyre két videóval kellett nevezni, melyben nem lehetett semmilyen video effekt vagy vágás. A határidő május vége volt, az eredményhirdetés pedig június elején volt.
Az egyik dal, mellyel neveztem egy akkordszóló volt, a híres “My one and only love” című jazzstandard, melyet sajátos feldolgozásban rögzítettem. Ebben a videóban a virtuozitásomat, a technikámat, kreativitásomat és az átharmonizálási készségemet mutattam meg. Nem túlzok, ezt az akkordszólót négy hónapon keresztül tökéletesítettem! Direkt olyan akkordfogásokat és motívumokat találtam ki, amik nem megszokottak, hogy próbára tegyem magam és a legjobbat hozzam ki a játékomból. Ezek a nehéz fogások nekem is nehézséget okoztak, de addig gyakoroltam és csiszolgattam, amíg olyan nem lett, amilyet elterveztem. Hála Istennek ütős lett és nagyon megfogta a zsűrit.
A másik video a “Round About Midnight” című jazzstandard, Thelonius Monk gyönyörű balladája volt. Ebben a kompozícióban pedig finom dallamokat játszottam és beletettem szívem-lelkem. Mondhatom, hogy ebben a videóban benne volt az életem során átélt összes öröm és szomorúság is egyben. Ugyanis úgy gondolom, hogy egy jó zenész, ha nem tudja közvetíteni az érzelmeit a hangszerén keresztül, akkor csak egy technikai mutatványról szól a zenélés, de ha kinyitja a szívét és megmutatja a virtuozitását is, az biztos, hogy az emberek szívéig fog hatolni.
Egyébként csak az én kategóriába közel százan neveztek! Ezen kívül még volt öt másik stílus, mint például rock, country vagy klasszikus gitár. Tehát a 45 országból a hat kategóriában több százan neveztek a versenyre. Lee Ritenour mondta személyesen a közös turnénk alatt, hogy a fődíjat közel 1000 gitáros közül ítélte nekem a zsűri – egyöntetűen! Szóhoz sem jutottam... Éppen a szüleimnél voltam, amikor június közepén megcsörrent a telefonom és láttam, hogy Kaliforniából keresnek. Nagyon izgatott voltam, azonnal felvettem a telefont. Egy hölgy, Lee Ritenour asszisztense szólt bele és közölte velem, hogy megnyertem a jazzgitár kategóriát és a zsűri nekem ítélte a fődíjat is. Szóhoz sem tudtam jutni, és legalább kétszer, háromszor visszakérdeztem, hogy: jól értettem, én vagyok a fődíj nyertese? Mivel keresztény vagyok, így amikor megismételte a hölgy, hogy megnyertem a versenyt, csak annyi járt a fejemben, hogy hálát adjak Istennek, és magamban egyfolytában ennyit mondtam, hogy: köszönöm Istenem!
Lee Ritenour-el már korábbi az ismeretségetek, 2014-ben már játszottatok együtt Budapesten. Hogyan kerültetek kapcsolatba?
2014-ben kaptam egy lehetőséget, hogy a Tavaszi Fesztivál keretében meghívhassak egy világsztárt, akivel együtt játszhatunk zenekarommal, a Finucci Bros Quartet-el. Mivel 2009-ben Lee Ritenour volt a Montreux-i gitárversenynél a zsűri elnöke, így úgy gondoltam, milyen jó lenne, ha meghívnám őt és együtt játszanánk. Felvettem vele a kapcsolatot, elmondtam neki az ötletet, ami nagyon tetszett neki, így megszerveztük a közös koncertet. Saját dalainkat játszotta velünk egy teltházas koncert keretében, és előadtuk a külön az ő tiszteletére írt szerzeményemet is, a “For Lee”-t.
Augusztusban térhettél vissza a montanai Crown gitárfesztiválra, illetve Malibuban készült egy közös lemezfelvétel Ritenour-el. Ez mikor jelenik meg, illetve mit tartalmaz majd?
A montanai gitárfesztiválon, mint a Six String Theory gitárverseny győztese tölthettem el egy hetet egy csodálatos amerikai környezetben. Világsztárok tartottak kurzusokat és adtak koncerteket. Én is felléptem itt és játszottam együtt Lee Ritenour-el is. A nyereményhez tartozott egy közös lemezfelvétel is Lee-vel. Ő külön a verseny tiszteletére írt egy dalt, melynek a címe SST (Six String Theory) Blues. Ebben a dalban játszunk együtt egy ritmusszekcióval. Tehát Lee Ritenour 2017-es –következő- lemezén lesz rajta ez a szerzemény. Nagyon boldog vagyok, mert Don Murray-al, egy többszörös Grammy-díjas hangmérnökkel dolgozhattam együtt, aki nem mellesleg Michael Jackson - This is it (2009) lemezét, George Benson - Songs and Stories (2009) lemezét, és Whitney Houston - The Collection (2009) albumát is keverte.
Folytatva az amerikai utat, átrepültetek Tokióba, s a Blue Note színpadán játszottatok együtt Lee-vel, gondolom, ez is hihetetlen kaland volt…
Szeptember 11-én adtunk közös koncertet Lee-vel a világ egyik leghíresebb jazz klubjában, a tokiói Blue Note-ban. Néhány nappal a mi koncertünk előtt Pat Metheny játszott ott, majd szeptember végén George Benson. Szinte lehetetlen ebbe a klubba bejutni. Ha jól tudom, körülbelül egy évre előre lekötik a világsztárok koncertjeit erre a helyszínre. Hatalmas sikerünk volt! Az emberek már a szólóim közben volt, hogy felpattantak a székről és állva tapsoltak. Más itt a mentalitás, mint bármely más országban. A japán emberek nagyon kedvesek, segítőkészek és tisztelettudóak. Örülnek, ha segíthetnek. Csak egy példa: amíg kiszálltam a Blue Note-os kisbuszból, amivel jöttek értünk a hotelhez, az alatt a 10 másodperc alatt, már a gitárom és a gitáreffektem az egyik japán emberke vállán volt és már vitte is a backstage-en keresztül a színpadhoz. Ez után a földig hajolva köszönte meg, hogy segíthetett. Szerintem van mit tanulni ezektől az emberektől.
Saját bevallásod szerint évekig George Benson játékstílusában igyekeztél gitározni. Mikor érezted azt, hogy már megvan a saját stílusod, illetve ehhez kellett egy érési folyamat?
Igen, mint a legtöbb fiatal gyerek, én is beleestem abba a hibába, hogy olyannyira követendőnek tekintettem George Benson játékát, hogy ugyanúgy akartam játszani, mint ő. Órákig gyakoroltam a szólóit, még az ujjainak a húron való csúszásainak hangját is leszedtem. Aztán rájöttem, hogy már van egy George Benson és nincs szüksége a világnak egy “másolatra”. Így elkezdtem hallgatni Pat Metheny, John Scofield és Joe Pass játékát is. Ahogy hallgattam a nagyok gitározását, úgy tudatosult bennem, hogy meg kell valósítanom az én saját stílusomat, a Balogh Roland stílust. Úgy érzem, hogy mostanra már felismerik a gitárjátékomat, és nagy örömmel tölt el, hogy a nagyokat hallgatva sikerült az én saját stílusomat kitalálni, és nem kell már utánoznom senkit sem. Azt üzenem minden zenésznek, hogy mindig az egyéniségre törekedjen, mert “nem illik más ruhájában járni”!
Szerzőként is dolgozol, hogy írod a dalaidat, zenédet? Egyfajta ihletettség kell neked, vagy teljesen tudatosan is működik ez nálad?
Ez változó. Van, amikor jön az ihlet, aztán van, hogy hiába szeretnék dalt írni, egyszerűen nem jön elő semmi sem. Viszont már van rutinom abban, hogy ráérezzek, mikor lesz ihlet. Ilyenkor az ember lelke telve van vagy boldogsággal, vagy szomorúsággal. Ezeknek a különböző érzelmeknek a felgyülemlése hozza meg nálam az ihletet, így már csak a kezembe kell vennem a gitáromat és “kigitározni” magamból az érzelmeimet. Írtam már másnak is dalt, sőt hangszereltem már meg szöveget is, például a Bibliából a 6. Zsoltárt.
Milyen zenei stílusokban próbáltad már ki magad, illetve mik az elképzeléseid a közelebbi és távolabbi jövőre nézve?
Mivel zeneileg szinte mindenevő vagyok, így szinte minden zenei stílust szeretek, használok. A lényeg, hogy igényes zene legyen! Játszottam már a jazz-en kívül pop, latin, fúziós, rock és afrikai pop zenekarban is. Ezen kívül nemrégiben kitaláltunk egy projectet, amiben Barbra Streisand dalokat dolgoztunk fel a kvartettemmel - vonósnégyessel kiegészülve. Ikertestvéremmel hangszereltük a dalokat vonósnégyesre. Terveim között van, hogy ezt a vonalat is folytassuk, mivel nagyon szeretem, ha fuzionál, mondjuk a klasszikus zene és a jazz.
A testvéreddel közös Finucci Bros Quartet mennyiben választható külön a szólópályádtól, melyik élvez prioritást?
Szinte minden a Finucci Bros Quartet-hez köt. Játszom session zenészként más projectekben is, de első helyen a saját zenekarom áll. Nem szeretném különválasztani a karrierem a Finucci-től. Az a tervem, hogy minél többet játsszak azokkal az emberekkel, akiket szeretek. A Finucci Bros Quartetben gyerekkori barátaimmal és ikertestvéremmel zenélünk együtt, és testvérként szeretjük egymást. Hála Istennek mára egyre többet tudunk ezzel a formációval muzsikálni és még ebben az évben megjelenik legújabb lemezünk, melynek címe “Back to the roots” lesz, mellyel a jazz gyökereihez szeretnénk visszatérni és saját dalainkat leginkább a bebop zenei stílusban hangszerelni. Rögzítettünk már fusion lemezt (2009. - Twins Effect), készült népdalfeldolgozás album (2011. - Hangok a jövőnek) és pop lemez is (2013. - Kész regény). Most úgy érezzük, vissza kell térnünk a gyökerekhez és megmutatni magunkat a bebop zenében, mert ezen nőttünk fel.
Olvastam egy olyan - nem konkretizált- hírt, hogy téged már korábban a világ öt legjobb jazzgitárosa közé is beválogattak, igaz ez?
Igen, 2015-ben, New Yorkban a Wes Montogomery tiszteletére megrendezett gitárverseny döntőbe jutójaként megkaptam azt a titulust, hogy a világ öt legjobb gitárosa közé soroltak Pat Martino ajánlásával.
Koncerteken/stúdióban milyen berendezéseket használsz, mitől szólsz úgy, ahogy?
Kaptam egy saját erősítőt, személyesen Lyndon Laney-től, ez egy 50 wattos csöves erősítő. Nagyon szeretem! Gitárokból használom a Gibson L5-ösömmet is és a Stratocastert is. Ezen kívül van egy Boss GT-10 gitáreffektem, amiben összeraktam a jazzgitár-hangzást is és a pop zenéhez való clean és distortion hangzást is. Egyébként tervezem, hogy készíttetek egy személyre szabott distortion pedált a közeljövőben.
Most milyen lehetőségeket látsz már magad előtt, amelyek megnyíltak vagy meg fognak nyílni?
Mivel nem olyan rég tértem csak haza a háromhetes külföldi turnéról, így most még emésztgetem a kint történteket. Sok emberrel megismerkedtem az út során, szereztem néhány barátot és rajongót is. Még nem döntöttem el, hogy itthon vagy Los Angelesben folytatom az életemet. Meglátjuk, hogy alakul. Szívem szerint Magyarországon laknék, és innen utaznám be a világot, de itthonról nem túl egyszerű a nemzetközi karrierépítés. Az sem elképzelhetetlen, hogy kiköltözöm Amerikába, hogy még jobban megismerjen a világ, aztán amikor már nagyon honvágyam lesz, akkor újra hazatérek. Eddig is Isten egyengette az utamat, most is rábízom az életemet! Ő majd vezet engem, hogy mi legyen a következő lépés.
PAYA
2017. május 22. 08:04