Backstage Book: Tóth Péter Benjámin - A zenei szerzői jog alapjai
A Hangfoglaló Program Könnyűzenei Menedzserképzést Támogató Alprogramja februárban publikálta első tanulmánykötetét, Az ötödik tag, a menedzser címmel. A kötet elérhető fizikai formában a Hangfoglaló Program rendezvényein - különös tekintettel a Backstage sorozatra, de a járványhelyzetre tekintettel esszék formájában hétről-hétre publikáljuk őket. A sorozatban Tóth Péter Benjámin A zenei szerzői jog alapjai című tanulmánya következik.
Tóth Péter Benjámin: A zenei szerzői jog alapjai
A zenészek körüli üzleti világ teljesen és végérvényesen megváltozott. A ’90-es évek végéig egyértelműen a nagy hangfelvételkiadók uralták a piacot: egy feltörekvő előadó számára az volt a cél, hogy egy-egy ilyen kiadó istállójához tartozhasson. A kiadó volt az, aki leszűkítette a zenei túlkínálatot a fogyasztható szintre – eközben pedig kapcsolati tőkét és üzleti tudást halmozott fel, és használt következetesen. Az internet térhódításával a hagyományos (lemezekre, kazettákra, majd CD-kre épülő) piac lényegében összeomlott. Ez a változás mellbevágó: nézzük csak az aranylemez-minősítéshez szükséges példányszámok csökkenését.
Ezzel párhuzamosan persze ott volt az az ígéret, hogy az internet majd közvetlen kapcsolatot tesz lehetővé az előadók és a rajongók között, tehát „nem lesz szükség a kiadókra”. A valóság, mint megtapasztaltuk, nem lett ilyen egyszerű. A közösségi média tényleg óriási lehetőséget nyitott a kommunikációban. Ma már a sztárok, sőt a kisebb, feltörekvő előadók minden rezdüléséről tudunk, az új dalokat szó szerint a megjelenés pillanatában meg tudjuk hallgatni. Ez egyszerűen fantasztikus. Ugyanakkor egyre világosabbá vált, hogy a mérlegnek van egy másik serpenyője is. Nemcsak örömöket, hanem kihívásokat is kaptunk.
Az egyik kihívás anyagi. A lemezkiadóktól érkező kifizetések statisztikai értelemben szinte megszűntek: ma egy átlagos zenész éves zenei jövedelmének alig 4 százalékát teszi ki a fizikai értékesítés, és ennek is nagyobb része saját kiadásban valósul meg. A zenészjövedelmek két fő pillérét tehát az élőzenei fellépésekből származó gázsi és a jogdíjak teszik ki – ezek hozzák be a pénz 75 százalékát egy átlagos szerző- előadó számára. A fennmaradó 25 százalékon osztozik a CD-eladások mellett az online értékesítés; a reklámokhoz, filmekhez, játékokhoz való jogosítás; a szponzoráció; a merchandising (azaz zenekari pólók, bögrék, kulcstartók világa); a pályázatok, támogatások és a zenetanítás.
A ma zenészének elődjénél sokkal tudatosabbnak, tájékozottabbnak kell lennie. Nem számíthat már arra, hogy a zeneipari tudást majd hozzáteszi egy nagy kiadó. Ezt a tudáshiányt részben képesek pótolni a zenei menedzsment irodák, és ki kell emelni az állami szervezésű tudásátadó eseményeket (pl. Hangfoglaló Backstage program, Outbreakers Lab), valamint a közös jogkezelők rendezvényeit (pl. az Artisjus által szervezett DEX Dalszerző Expó). Ez a rövid fejezet a zenei szerzői jogról szintén azt a célt szolgálja, hogy a zenészek tudatosabban álljanak hozzá a karrierjükhöz.
I. Szerzői jogi alapok
1. Egy csipet történelem
Ha keveset is időzünk el a szerzői jog témájánál, érdemes pár szót szólni ennek a jogterületnek a történetéről, mivel van benne néhány fontos tanulság.
A mai jogi szabályozás a legtöbb területen az ókori római jogra vezeti vissza az alapjait. A császári idők több évszázados (viszonylag) békés fejlődése olyan jogi kultúrát alakított ki, amely mostanáig tartó hatással bír. De a mai szerzői jognak nyomát sem találjuk Rómában. Egyszerűen hiányzott az a technológiai háttér, ami ezt igényelte volna.
A műveket lényegében nem lehetett lemásolni (vagy csak nagyon nagy ráfordítással), nem lehetett a távolba közvetíteni, nem lehetett tömegesen terjeszteni. Amit mégis hangsúlyosan felfedezhetünk már az ókorban, az a szerzői önérzet. Martialis, egy sikeres római költő volt az, aki határozottan kikérte magának, ha valaki más a saját neve alatt hirdette az ő művét. Úgy érezte, ez olyan, mint egy gyerekrablás – azaz, korabeli kifejezéssel, plágium. A mai értelemben vett szerzői jog alapjainak kialakulásához sokat kell ugranunk előre az időben: egészen a könyvnyomtatás feltalálásáig. Ez az a technikai újítás, amely lehetővé tette azt, hogy olcsón és egyszerűen ki lehessen használni valaki más befektetését. Képzeljük el: az eredeti könyvkiadó felkutatja a megfelelő szerzőt, megíratja vele a művet, sok-sok egyeztetést végez, kifizeti neki az előleget és a honoráriumot – majd jön valaki, és akár rengeteg példányban egyszerűen lemásolja a kész művet. Erre a helyzetre a jogi szabályozásnak is reagálnia kellett: megjelentek először a nyomdai, majd a kiadói privilégiumok, amelyeket követett egy általános utánnyomási tilalom.
Fontos: ebben az időben a szerzői jog még kifejezetten a vállalkozót, a kiadót védte. (És nem a szerzőt.) Ebben végül politikai szelek miatt történt váltás kicsit több mint 300 évvel ezelőtt. Angliában a könyvkiadók szervezete szép lassan olyan politikai hatalmi tényezővé vált, amit Stuart Anna meg akart roppantani – ezért adta át a nyomtatásban való megjelenés engedélyezésének jogát a szerzőnek.
Így született meg az első szerzői jogi törvény 1709-ben. Innentől pedig gyorsan pörgött az idő kereke: azóta két fontos dolog határozza meg a szerzői jogot:
- az egyre inkább globalizálódó világ – a filmek, zenék, tv-sorozatok, videójátékok ma tényleg határok nélkül terjedhetnek, ehhez fokozatosan egységesedő szabályok kellenek,
- a mind újabb technológiai megoldások (a gramofon, a rádió, a film, a hangosfilm, a tévé, az otthoni másolási lehetőségek, az internet, az okostelefon stb.).
A szerzői jog legnagyobb nemzetközi egyezménye az 1886-os Berni Uniós Egyezmény, amelynek szövegét azóta természetesen többször módosították. Ez határozza meg a jogterület két legfontosabb alapelvét:
- belföldiekkel azonos elbánás elve: amilyen jogokat ad egy állam a saját, hazai szerzőinek, legalább ugyanazt a védelmi szintet kell minden más, aláíró állam szerzőjének is nyújtania.
- minimumjogok rendszere: az egyezményben megtalálható minimális védelmi szintet akkor is nyújtani kell az egyezmény többi tagállamának szerzői számára, ha az állam egyébként saját szerzőjének nem nyújtaná.
2. Egy falat közgazdaságtan
A szerzői jog talán legfontosabb célja, hogy a kulturális termékekre is kialakuljon egy piaci működés. Ezt a piacot hívják kreatív iparágnak, ami Európában 536 milliárd euró bevételt termel és 7,1 millió embernek ad munkát. Ez a szerzői jog nélkül teljesen lehetetlen lenne.
Könnyű belátni, hogy a szerzői művek is ilyenek. Egy versből vagy dalból nem lesz kevesebb amiatt, mert még eggyel több ember hallgatja meg. A fogyasztók nem rivalizálnak egymással, tehát a kereslet-kínálat törvényei nem tudnak működésbe lépni – az ilyen javak piaci értéke nulla. A szerzői jog erre a problémára ad választ: mesterségesen egyfajta tulajdont („szellemi tulajdon”) hoz létre a szerzők számára. A szerző éppúgy kizárólagosan dönthet a művének felhasználásáról, ahogy például egy lakástulajdonos eldönti, hogy kinek és mennyiért adja bérbe az ingatlant. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a műveknek saját piaci értéke legyen, az alkotók (legalább részben) megéljenek a munkájukból, és ne kizárólag a kormányok és üzleti szponzorok döntsék el, hogy milyen könyveket, zenéket, filmeket fogyasztunk.
3. A szerzői jog belső rendszere
Évszázadokon át a szerzői jog csak a szerzőket (írókat, költőket, festőket, grafikusokat, építészeket, zeneszerzőket stb.) védte. A 20. század közepén jelentek meg más olyan szereplők, akik eléggé hasonló helyzetbe kerültek, mint a szerzők, ezért az övékhez hasonló (de nem pontosan ugyanolyan) jogi védelmet kellett nekik biztosítani. Ezért hívjuk ezeket a területeket a szerzői joghoz „kapcsolódó” vagy azzal „szomszédos” jogoknak. Az előadók (zenészek, színészek, táncosok) például évezredeken át abban a helyzetben voltak, hogy az előadásukért cserébe könnyen tudtak pénzt kérni az adott rendezvény szervezőjétől. Leegyszerűsítve: ha nem kapnak gázsit, nem lépnek fel. A rádió, majd a tévé elterjedésével azonban ők is hasonló helyzetbe kerültek, mint a szerzők: hangfelvételre vagy filmre felvett előadásuk elszakadt a személyüktől, azt akárhányszor lehetett ismételni, lejátszani, közvetíteni. Méltányos, hogy az ezzel elért bevételekből ők is részesüljenek.
II. Zenei és szerzői jog – alapok
Ahhoz, hogy a zenei szerzői jog alapjaival tisztában legyünk, egy ábrára van szükségünk. Ez az az ábra, amelyhez mindig vissza lehet nyúlni, ha egy konkrét ügyben eltévedtünk, vagy nem értünk valamit. Ez az ábra a „kályha”.
A bal oldali oszlopban egy dal keletkezésének rövid folyamata látható. Nos, igen, ez az, amit hétköznapi nyelven csak úgy fogalmazunk meg: „csinálunk egy számot, aztán készítünk rá klipet”. A szerzői jog saját „rendőrségiszóvivőnyelvén” ez így hangzik: „egy zenemű előadását hangfelvételre rögzítjük, majd ehhez filmalkotást társítunk”.
1. Mű (szerzemény)
A szerzői jog szeret kifejezetten magasztos, fenséges kifejezéseket használni. Egy dalra is azt mondjuk: mű, alkotás – akkor is, ha csak egy mulatós slágerről van szó. A folyamat első lépésében megszületik a dal, a zenemű (szerzemény) – a szerző(k) fejében. Tehát még nem szólalt meg, még nem rögzítettük a mobiltelefonunkra se, még le se írtuk.
Ez a gondolatszövedék az a mű, amelyet a szerzői jog véd. A könnyűzenében ez gyakran hangszeres játék közben születik, és nem tisztán fejmunka – de mind ismerjük Mozart történetét, aki többszólamú művek partitúráját is teljesen fejben komponálta, és a kézirat is javítások nélkül született. Vagy ismerjük azokat a jó zenei ötleteket, amelyek a legváratlanabb helyzetben – villamosról leszállva, zuhanyzás közben vagy éppen lefekvéskor – jutnak eszünkbe.
A művet a szerző írja meg. Ez a zenében két szerepet jelent:
- zeneszerző
- szövegíró
A jogszabály maga nem sokat mond arról, hogy ki mindenkit lehet szerzőnek tekinteni. Csak annyit mond: „A szerzői jog azt illeti, aki a művet megalkotta (szerző).”
Ez a szabály megmondja nekünk, hogy
- a szerző mindig csak homo sapiens lehet (tehát jogi értelemben sem lehet zeneszerző egy vállalat vagy mondjuk egy csimpánz),
- a szerzőség alapvetően nem megállapodás kérdése, hanem ténykérdés (azt kell tudnunk eldönteni, hogy ha egy adott dal létrehozásán többen dolgoztak közösen, ki milyen arányban járult hozzá a kész műhöz).
A szerzemények nemzetközi azonosítója az ISWC (International Standard Musical Work Code), amelyet minden Artisjushoz bejelentett dal automatikusan megkap.
1.1. Zenekari közös dalszerzés
A zenekarokban gyakori kérdés, hogy hogyan kezeljék azt a helyzetet, amikor a dalokat csak a zenekar 1-2 tagja írja, de nem szeretnének konfliktust abból, hogy a többi tag kevesebb pénzt kap a dalok után.
- A rossz megoldás erre az, ha minden zenekari tagot beírnak szerzőnek az Artisjusnál a dal regisztrálásakor. Mert amikor később változik a zenekar összetétele (és – legyünk őszinték – ez szinte minden együttessel megtörténik), utólag nem lehet meg nem történtté tenni az ilyen bejelentést.
- Sokkal jobb, ha a dalt úgy jegyzik be az Artisjushoz, hogy a tényleges szerzők szerepelnek a bejelentésen – és, ha ezt fontosnak érzik, majd a jogdíjfelosztások után kifizetett pénzt osztják csak meg egymás között.
1.2. Zenei producer
A modern könnyűzenében egyre nagyobb a hangzás szerepe, és ezzel párhuzamosan megnőtt a zenei producerek („music producer”) jelentősége is. A producer meghangszereli, felöltözteti a dalt, de szerepe egyre aktívabb, tehát gyakori, hogy a dal tempóját, szerkezetét is megváltoztatja a dalszerzőkkel közösen. Ennek az eredményeként ma már a zenei producer sokszor maga is társszerző a dal regisztrációjánál. Hogy milyen arányban, az természetesen széles spektrumon mozog, attól függően, hogy munkájával mennyire alakította magát a dalt. (Ha valaki csak néhány hangszerelési döntést hoz meg, azzal még nem válik szerzővé, ehhez jóval aktívabb szerepre van szükség.) A munkája természetéből adódóan a zenei producer általában „kisebbségi tulajdonos” lesz a dalokban, amelyeknél közreműködött.
1.3. Sokszerzős művek
A populáris könnyűzenében egyre inkább jellemzőek a sokszerzős művek. Ennek egyik hátterét az egyre népszerűbb dalszerző táborok adják, ahol sok helyről érkezett, egymást gyakran nem is ismerő szerzők, zenészek közösen alkotnak dalokat. Emellett a hangmintázás gyakorlata is eredményezhet sokszerzős dalokat. 2018-ban az amerikai stream top 10-ben egyegy slágerre átlagban 9,1 szerző jutott. A magyar szám ennél azért még alacsonyabb – rádiós top 30 esetén dalonként 3,5 szerző –, de nálunk is megindult a növekedés.
1.4. Zeneműkiadó – avagy music publisher
A zeneipar attól „ipar”, hogy vannak üzleti szereplők, akik a zenék létrehozásának és értékesítésének folyamatába befektetnek azért, hogy profitot termeljenek. A zeneműkiadók (angol nevükön „music publishers”) azok a vállalkozások, amelyek dalszerzőkkel kötnek szerződést, és részesedést kérnek a művek jogdíjából – cserébe azt vállalják, hogy megpróbálnak minél több elhangzást szerezni a műveknek.
Tipikusan a zeneműkiadók szolgáltatási körébe tartozik a dalok jogosítása filmekhez, TV-sorozatokhoz (ezeket „sync” vagy „synchronization” jogosításnak is hívják), reklámokhoz, játékszoftverekhez. Az is gyakori, amikor a zeneműkiadó a művet olyan előadóhoz közvetíti, aki így szeretné bővíteni a repertoárját. A zeneműkiadók aktívak abban is, hogy a közös jogkezelőktől származó jogdíjakat figyelik, adminisztrálják, ami különösen a nemzetközi forgalom esetén lehet hasznos, amikor akár több tucat országban használják fel a dalt.
Mivel a zeneműkiadók a háttérben dolgoznak, az egyszeri halandó számára láthatatlanok – de a zeneiparban fontos, meghatározó szereplők. Természetesen egy dalszerzőnek nincs feltétlenül szüksége zeneműkiadóra – a feljebb írt felsorolásból talán mindenki el tudja dönteni, hogy érdekelné-e őt egy ilyen szereplővel való szerződés. Mindenesetre egy beszélgetés biztosan nem árthat.
2. Előadás
Előadni egy művet annyit tesz, mint megszólaltatni azt – hangszerrel vagy énekhanggal. A zenészt vagy énekest hívja a szerzői jog előadónak (vagy előadóművésznek; angolul többnyire „artist” névre hallgatnak). Ezen a fronton talán kevesebb izgalmas téma van, mint a szerzői fronton, egyértelműbb is, hogy kit tekinthetünk előadónak. Az elektronikus, számítógépes hangszeres játék is előadásnak számít. Aminek jelentősége van üzleti oldalon: megkülönböztetik a vezető előadót (szólista, zenekari tag) és a közreműködőt (pl. stúdiózenész). Az előadók jogkezelője, az EJI is ez alapján osztja fel különbözőképpen a jogdíjakat.
2.1. Egyszerre szerző és előadó
A könnyűzenében gyakori, hogy ugyanaz a személy a szerzője és az előadója is egy dalnak. Jogilag ezt nyilván csak úgy lehet kezelni, hogy ilyenkor ő mindkét szerepben benne van, azaz „két sapka van a fején”. Erre például szerződéseknél figyelni kell, mert ha csak annyit mond a szöveg, hogy „a Művész”, és nem különbözteti meg a szerzői és az előadói szerepet, az komoly zavarokhoz vezethet.
3. Hangfelvétel
A hangfelvétel fogalom is eléggé magától értetődő, nem kell különösebben gondolkoznunk rajta. Talán annyit érdemes kiemelni, hogy
- a filmek hangsávja jogilag nem tekinthető hangfelvételnek (mert a film részeként értékeljük), viszont
- a különböző, tisztán gépi felvételek (pl. midifájlok) hangfelvételnek minősülnek.
„Egy darab hangfelvételnek” egy dal egyszeri felvételét szoktuk tekinteni, tehát a „track”-et – megkülönböztetve azt az albumtól (ami nyilván több hangfelvétel gyűjteményeként értendő). A hangfelvételek nemzetközi azonosító száma az ISRC-kód (International Standard Recording Code), amelyet a hangfelvétel jogtulajdonosa ad a saját felvételeinek – az IFPI-tól kért kódtartományból.
3.1. Hangfelvétel-előállító
A hangfelvételek eredeti jogtulajdonosa a törvény szerint a „hangfelvételelőállító”. Ez az eléggé szokatlan jogi kifejezés azt a személyt vagy vállalkozást/intézményt takarja, amely a felvétel elkészítését szervezési és anyagi oldalról kezdeményezte, összefogta.
3.2. Egyszerre szerző és előadó és hangfelvétel-jogosult
A mai könnyűzenében az is rendszeresen előfordul, hogy ugyanaz a személy írja a dalt, adja elő, és még a hangfelvétel elkészítését is maga szervezi és finanszírozza. Természetesen ezt is csak úgy lehet jogilag értelmezni, hogy ő ebben az esetben három szerepkört tölt be, „három sapka van a fején”. Ilyenkor aztán végképp oda kell figyelni szerződéskötés esetén.
3.3. Lemezkiadó – avagy music label
Ahogy a szerzőknél a zeneműkiadó, úgy itt, az előadóknál is van olyan üzleti szereplő, amely belép a képbe. Ezt a szereplőt az átlagos járókelő is ismeri, általában „lemezkiadó” (angolul music label) néven – hiszen ő B2C, azaz fogyasztói irányú kommunikációt végez. Sokszor hívják ezt egyszerűen „kiadónak”, ami azért nem túl szerencsés, mert ez a biztos útja annak, hogy jól összekeverjük a lemezkiadót és a zeneműkiadót, ami végzetes hiba lenne.
A lemezkiadókra is igaz az, ami a zeneműkiadóknál már felmerült: nincs olyan „szabály”, hogy mindenképpen kell egy előadónak lemezkiadó. Mindig az adott esettől, az adott helyzettől függ, hogy érdemes-e szerződni kiadóval. Ez egy nyílt és őszinte tárgyaláson tisztázható a kiadóval: mit tud kínálni, miben tudja segíteni a produkciót, és cserébe mit kell nyújtania az előadónak.
A karrier elején nem árt az óvatosság: ha a zenekar saját maga készítteti el a hangfelvételt (azaz ők maguk a felvétel jogtulajdonosai), akkor persze jól jöhet a terjesztésben egy lemezkiadó segítsége – de ha cserébe a felvétel teljes vagyoni jogát át kell ruházni, az már megfontolandó. Ha megtörténik a jogátruházás, akkor onnantól a zenekar a saját felvételét is csak ennek a kiadónak az engedélyével tudja felhasználni. Egyszóval úgy kell tekinteni a saját „jogtulajdonra”, mint egy vagyontárgyra, amelyet áruba lehet bocsátani, ha igazán megéri – de nem szabad elkótyavetyélni.
4. Film
Nem szükségszerű ez a negyedik lépés, de eléggé gyakori, amikor az elkészült hangfelvételhez zenei videót (alias videóklipet) készítenek. Ilyenkor fontos tudni, hogy ki az elkészült videó jogtulajdonosa. Nem meglepő módon ezt a szereplőt „filmelőállítónak” hívja a jog, ő az, aki a film jogosultja, „jogtulajdonosa”. És éppúgy, mint a hangfelvételeknél láttuk, abból a személyből vagy intézményből/vállalkozásból lesz filmelőállító, amely a film elkészítését szervezési és anyagi oldalról kezdeményezte, összefogta. Ismét igaz az, hogy maga a szerző / előadó is lehet filmes jogtulajdonos, és hogy érdemes ezzel a vagyontárggyal okosan gazdálkodni. Csak egy példa, hogy hol is van szükségünk arra, hogy tudjuk, ki a zenés videó „filmes jogtulajdonosa”: a YouTube-ra ez a szereplő töltheti fel a videót, illetve más is csak az ő engedélyével teheti ezt meg.
5. Mit jelent az, hogy „szerzői jogaim vannak”?
A szerzőket megillető jogokat két nagy csoportba soroljuk:
- Személyhez fűződő jogok: ezek olyan jogosultságok, amelyek a szerző és a műve közötti szoros személyes viszonyt ismerik el. Ezek:
- A mű első nyilvánosságra hozatala mindig a szerző személyéhez kötött speciális jogosultság.
- A „névjog” – a szerző nevét fel kell tüntetni, és akár művésznevet is választhat. Ez a jogosultság függ a lehetőségektől, tehát például nem életszerű, hogy a rádiós játszásnál végigmondják a dalszerzők nevét – de az online világban semmi akadálya nincs annak, hogy az eddiginél jobban elterjedjen az a szokás, hogy a szerzők nevét minden helyen pontosan feltüntessék.
- A „mű egységének védelme” pedig azt jelenti, hogy a szerző készre írta a dalt, azt eltorzítani, megcsonkítani nem lehet.
Természetes, hogy ezekről a személyhez fűződő jogokról kevesebbet hallunk – mindig több szó esik a pénzről. Azaz:
- Vagyoni jogok: A szerzői jog lényegében egy kizárólagos engedélyezési jog. A szerző tehát engedélyt ad a felhasználásra – a felhasználó pedig ezért az engedélyért cserébe fizeti a jogdíjat. A könyvkiadásban ez az engedélyezési jog pont ilyen egyszerűen működik, ahogy fentebb már volt róla szó: minden könyvkiadás mögött egy szépen aláírt szerződés van, ahol az író engedélyt ad a megjelentetésre, a könyvkiadó pedig jogdíjat fizet neki. A zenében viszont a tömeges felhasználások miatt más megoldást kellett találnia a szerzői jognak. Ezt hívjuk közös jogkezelésnek – amely megismeréséhez most kicsit megint vissza kell ülnünk az időgépbe.
III. Zenei közös jogkezelés
1847-et írunk. Párizs, Champs-Elysées. Három ifjú zeneszerző sétál a sugárúton, és betérnek a Café des Ambassadeurs-be egy jó vacsorára. A zenekar a kor ismert dalait játssza, köztük természetesen hőseink zenéi is elhangzanak. Egymásra néznek. Pontosan tudják, hogy – ekkor már létező szerzői jogaik alapján – a zenekar csak előzetes engedélyük alapján játszhatta volna el a dalokat, de természetesen ilyen engedélyt tőlük senki nem kért. Ezért úgy döntenek, a vacsora végén nem fizetik ki a számlát. Vállalják a pert, amit végül megnyernek – és ekkor kezdenek el igazán komolyan azon gondolkozni: vajon hogyan lehetne ezt a bizonyos „egyenkénti engedélyezési jogot” jól működtetni a zenei elhangzások esetén.
Létrehoznak egy közösséget, amelybe bármely dalszerző beléphet (ez lett a SACEM9, a világ máig legnagyobb és persze legrégebben működő jogkezelője). Egy kézbe fogják a szerzői jogaikat, és felvesznek ügyvédet, adminisztrátort, területi képviselőt. Ha egy vendéglő szerződik velük, akkor bármely tagjuk bármely dalát lejátszhatja.
A modell sikeres, egyre több ilyen jogkezelő születik szerte Európában, majd a világon. Magyarországon 1907-ben jött létre a MARS Szövetkezet (Magyar Zeneszerzők, Szövegírók és Zeneműkiadók Szövetkezete), amely az Artisjus közvetlen jogelődje. Egyre több szerző csatlakozik ezekhez a közösségekhez, amelyek egymást is kölcsönösen megbízzák a jogdíjak beszedésére.
Így alakul ki az a hálózat, ami máig meghatározza a zeneipart: országonként – általában – egy jogkezelő szervezet, amely a teljes zenei világrepertoárt képviseli. Azaz beszedi a jogdíjat, és az elhangzási adatok alapján pontosan annak a szerzőnek fizeti ki, akit illet. Ha ez a szerző nem a saját tagja, akkor átutalja annak a szervezetnek, akihez a szerző tartozik.
Ennek a megoldásnak több előnye is van:
- A zenét felhasználó szervezet számára ez jogbiztonságot jelent, hiszen egyetlen szervezetnek való díjfizetéssel minden engedélyt egy kézből meg tud szerezni.
- A szerzők számára pedig egy erősebb alkupozícióval jár, hiszen a kritikus tömeg ezt jelenti. (Lényegesen jobb helyzetből tud tárgyalni egy ilyen közös szervezet, mint a szerzők külön-külön.)
1. Tagság, képviselet
A közös jogkezelők szerte a világon egyesületi (vagy hasonló) formában működnek, nonprofit szervezetként. Maguk a dalszerzők a tagjaik – és hasonló szervezetek alakultak az előadóknak és hangfelvétel-kiadóknak is. A jogkezelő tagjának vagy megbízójának lenni azt jelenti, hogy az adott szerző (vagy előadó, vagy kiadó) a teljes világra vonatkozó szerzői jogainak képviseletére kéri fel az egyesületet. Van lehetőség arra, hogy ezt országonként korlátozza, és arra is, hogy a világ valamely másik jogkezelőjébe lépjen át.
2. Közös jogkezelők
Magyarországon, a zenében három reprezentatív közös jogkezelő aktív.
2.1. Artisjus
A dalszerzők közös jogkezelője. A szerzők új műveiket „műbejelentés” útján tudják regisztrálni az adatbázisban. Ehhez egy online rendszert is működtetnek, ami egyszeri személyes látogatást igényel az Artisjus budapesti vagy valamelyik vidéki irodájában. Ettől kezdve a legtöbb ügyet otthonról, az interneten is lehet intézni. A kezdő zenészek számára általában az Artisjus jelenti a belépőt a közös jogkezelés világába, mert akár az első dalok első nyilvános elhangzásainál (élő zenés fellépések) is kaphatnak jogdíjat.
2.2. EJI
Az előadók közös jogkezelője. Hangszeres zenészként vagy énekesként lehet csatlakozni hozzá. Akkor jelenthet jövedelmet az előadónak, ha kereskedelmi forgalomba került hangfelvétele van, amit (pl. rádióban, televízióban) fel is használnak, illetve ha televíziós ismétlés történik. Az új felvételeket egy „hangfelvétel-adatlapon” lehet regisztrálni az EJI adatbázisában. (És ne feledjük: ha valaki szerző és előadó egyszerre, akkor mind az Artisjushoz, mind az EJI-hez szükséges megtenni a bejelentést.)
2.3. MAHASZ
A hangfelvétel-kiadók közös jogkezelője. Akár nagy (ún. „major”) kiadóról, akár kisebb független kiadóról van szó, csatlakozhat a MAHASZ-hoz. Sőt, akár a saját kiadásban („szerzői kiadásban”) megjelenő felvételeknél is van lehetőség a bejelentkezésre. A hangfelvételeket a MAHASZ Playlist.hu nevű oldalán lehet regisztrálni.
IV. Jogok, jogdíjak a gyakorlatban
Nézzük végig egyenként, hogy a legfontosabb zenei felhasználásoknál hogyan lépnek működésbe az eddig leírt szereplők és jogaik. Érdemes „kapaszkodni”, mert a zenei jogdíjak világa (szakszóval: a „zenei jogosítás”) meglehetősen bonyolult, ám az alábbi összefoglaló segítséget nyújthat a tájékozódásban.
1. Élőzene
Egy élőzenés fellépés kapcsán a szerzői jogi kötelezettségek a rendezvény szervezőjét terhelik. Ez a következőt jelenti:
- A fellépő zenekarral, előadóval közvetlenül kell megállapodnia minden fontos feltételben – köztük a fellépésért járó díjazásban is. (Ezt szokták gyakran fellépti díjnak vagy gázsinak hívni.) Ez a megállapodás teljesen szabad, az adott előadó ismertsége és elérhetősége határozza meg az összeget – bár kb. kétévente nyilvánosságra kerülnek olyan árlisták, ahol ismertebb fellépők költségét lehet megismerni.
- Az elhangzott dalok szerzőit az Artisjus képviseli – tehát a szervezőnek jogdíjat kell fizetnie az Artisjus felé, és meg kell adni az elhangzott dalok listáját is (ez utóbbiban nyilván érdemes a fellépő segítségét kérni). Az Artisjusnak van erre online szolgáltatása is, a www.artisjus.hu oldalról elérhető a rendezvényszervezői regisztráció.
- Az elhangzott dalok hangfelvétel-kiadójával viszont nincs semmi dolgunk. Mivel ilyenkor nem a rögzített felvétel szólal meg, hanem élő változat, az ő jogaikat nem érinti az elhangzás.
2. Rádió
A rádiós játszásoknál a szerzői jogi ügyeket a csatornát üzemeltető cégnek („rádiószervezet”) kell intéznie. Ez a következőt jelenti:
- a lejátszott dalok előadója után az EJI-nek fizet jogdíjat,
- a dalok szerzőit az Artisjus képviseli – tehát jogdíjat kell fizetnie az Artisjus felé is,
- a hangfelvétel-kiadók tekintetében pedig a MAHASZ felé történik jogdíjfizetés.
Cserébe a rádiós szerkesztők bármilyen nyilvánosságra hozott, kereskedelmi forgalomba került hangfelvételt lejátszhatnak.
3. Televízió
Egy TV-csatorna igazi szerzői jogi nagyüzem. Eltérő módon kell intézni a saját gyártású műsorok jogait és a vásárolt („licencelt”) műsorokét. Más a játékfilmek helyzete, és más a videóklipeké. Ennek a kis írásnak jelentősen meghaladná a terjedelmét a teljes ismertetés. Mindenesetre egy hagyományos zenetévés játszás esetén a jogosítás kísértetiesen emlékeztet a rádiós játszásokéra, tehát a három jogkezelő (Artisjus, EJI, MAHASZ) juttatja el a jogdíjakat a szerzőknek, előadóknak, lemezkiadóknak.
4. Gépzene
Amikor egy üzletben zene szól, olyan felhasználás történik, ami után jogdíjat kell fizetni a szerzőknek (Artisjus), előadóknak (EJI) és lemezkiadóknak (MAHASZ). Ezt a jogdíjat az egyszerűség kedvéért, a három szervezet megállapodása alapján, az Artisjus szedi be több mint 40 000 magyarországi üzlettől. Bár egyenként ezeket a jogdíjakat nyilván nem lehet egy nagy rádió, televízió vagy fesztiválszervező jogdíjának méretéhez hasonlítani, a sok kicsi sokra megy. Talán a legtöbben nem is gondolnák, de ez a terület anyagilag a magyar zeneipar rendkívül fontos összetevője. Az üzletek üzemeltetőit terheli a jogdíjfizetés. Ennek a jogi háttere az, hogy itt is új „nyilvános előadás” történik – a gazdasági háttér pedig az, hogy jól kimutatható, hogy ezekben az üzletekben mennyire fontos a zene szerepe, mennyire jelentős hozzáadott értéke van a vendéglátás, kereskedelem területén. Ezt az értéket tükrözi a jogdíj, hogy a zene alkotói is részesüljenek az így termelt jövedelmekből.
5. Fizikai kiadás
A hanghordozókon történő kiadás visszaszorulóban van, de a mai napig létező megoldás. Itt a szerzői jogi kötelezettségek a lemezkiadót terhelik.
- Közvetlenül meg kell állapodnia az előadóval, és neki közvetlenül jogdíjat fizetni. (A magyar zsargon ezt hívja „royalty”-nak, bár ez az angol kifejezés helyesen bármilyen jogdíjat jelenthet.)
- A dalszerzőket itt is az Artisjus képviseli, tehát a lemezkiadó jogdíjat fizet be, amit a jogkezelő eljuttat a szerzőknek.
- Ha az adott felvételt nem maga a lemezkiadó készítette, akkor a hangfelvétel jogtulajdonosától is közvetlenül kell engedélyt kérni a kiadáshoz.
6. Online zenefelhasználás
A legújabb és sajnos a legbonyolultabb jogosítási terület az internetes és mobilhálózatokon keresztül történő felhasználás. Ennek két fő típusa van:
- a pofonegyszerű „webrádiós” felhasználás, ahol a közönség nem tudja szabadon megválasztani, hogy melyik zenét mikor akarja meghallgatni (ennek jogosítása a rádióéval azonosan történik), és
- az on-demand felhasználás, ahol a közönség maga dönti el, hogy mit mikor hallgat meg / tölt le.
Az utóbbi típusú felhasználáson belül megkülönböztetjük a downloadfelhasználásokat (ahol tartós letöltés készül a hallgatónál – pl. iTunes) és a streaming-felhasználásokat (ahol nincs tartós másolat – pl. YouTube vagy Spotify).
A szerzői jogi kötelezettségek itt az online zenei szolgáltatót terhelik.
A dalszerzőket világszerte közös jogkezelők képviselik, tehát
- az Artisjus felé történő jogdíjfizetés itt is szükséges. (De mivel ezek a szolgáltatások nemzetköziek, a nagy szolgáltatók sok ország jogkezelőjével vannak szerződéses kapcsolatban, tehát nem olyan egyszerű a helyzetük, mint egy rádióé, amely egyetlen jogkezelőtől minden szükséges jogot meg tud szerezni.)
- Az előadókat általában a lemezkiadók képviselik, rajtuk keresztül lehet az ő engedélyüket megszerezni. (Magyarországon az EJI törekszik ezen a fronton is képviselni az előadókat, nemrég jogerős ítélet is megerősítette ezt a törekvésüket, és 2019 végén már az első jogdíjfelosztásuk is megtörtént.)
- A hangfelvétel-jogosultak engedélye közvetlen szerződéssel szerezhető meg. Mivel globálisan rengeteg ilyen szereplő van, a nagy szolgáltatók nem közvetlenül intézik ezt, hanem egy új szereplő, a zenei aggregátor közvetítésével. (Tehát a fizetett jogdíj is az aggregátorokon keresztül jut el a kiadókhoz.)
Mivel egy új zenei piacról van szó, még nagyon sok vitás pont van az online zenefelhasználások körül. Elsősorban az a kérdés, hogy egy-egy elhangzás után elég jogdíj jut-e el a szerzőkhöz, előadókhoz, lemezkiadókhoz – ez a fenntartható zenei piac alapkérdése napjainkban.
Összefoglalva mindezt egyetlen táblázatban:
Egy fontos téma van, ami tényleg meghaladta e kiadvány kereteit – ez a zenei átdolgozások, verziók, mixek, plágiumok világa. Az Artisjus rövid kiadványa részletes segítséget ad ebben a kérdésben.
Fogalmak
Előadóművész: Az a személy, aki a művet személyes teljesítményével megszólaltatja, előadja. A zenében ez az énekest és a hangszeres előadókat („artist”) jelenti. Gépzenei felhasználás: A zene olyan megszólaltatása, amely a jelen lévő közönség számára gépi eszközökkel történik (pl. gépi háttérzene üzletben).
Hangfelvétel-előállító (hangfelvétel-jogtulajdonos): Az a személy vagy szervezet, aki (amely) egy hangfelvétel rögzítését kezdeményezi, szervezi, finanszírozza.
Hangfelvétel-kiadó (music label): Az a személy vagy szervezet, aki (amely) egy hangfelvétel értékesítését megszervezi.
ISRC (International Standard Recording Code): A hangfelvételeket azonosító szabványos nemzetközi azonosító, fenntartója az IFPI (Hangfelvételipar Nemzetközi Szövetsége). A hangfelvétel jogtulajdonosa igényelhet tőlük kódtartományt, majd az egyes felvételekre maga a hangfelvételjogtulajdonos adja az IFPI-kódokat.
ISWC (International Standard Musical Work Code): A zeneműveket azonosító szabványos nemzetközi azonosító, fenntartója a CISAC (Zenei és Egyéb Szerzők Társaságainak Nemzetközi Konföderációja). Magyarországon az Artisjus osztja ki az ISWC-kódokat a hozzá regisztrált zeneművekre.
Jogdíj (royalty): A felhasználásra adott engedély ellenértéke.
Jogosítás (licencing): A zene felhasználására vonatkozó engedélyek megadásának, erre vonatkozó szerződések megkötésének, a jogdíjak bekérésnek a folyamata.
Mechanikai jogok: A zenei szerzőket megillető engedélyezési jog, amely a művek hangfelvételen való rögzítésére és másolatkészítésére vonatkozik. Nemzetközileg és Magyarországon is tipikusan közös jogkezelő szervezet útján gyakorolják a szerzők, de az angolszász országokban a zeneműkiadók szerepe jelentős.
Nyilvános előadási jogok: A zenei szerzőket megillető engedélyezési jog, amely a művek nyilvános előadására és nyilvánossághoz közvetítésére (pl. rádió, televízió, online) vonatkozik. Nemzetközileg és Magyarországon is tipikusan közös jogkezelő szervezet útján gyakorolják a szerzők.
On-demand (online) felhasználás: Olyan online zenefelhasználás, ahol a közönség tagjai maguk választják meg az adott zene meghallgatásának helyét és idejét. Két típusa van:
- streaming: a kiszolgáló szerverről folyamatos hozzáféréssel
- download: a user eszközén tartós másolatkészítéssel
Synchronization (sync) jogok: A zenei szerzőket megillető megfilmesítési jog, amely a zeneművek audiovizuális tartalmakhoz való társítására (felhasználására) vonatkozik. Ezt a jogosítást tipikusan a szerzők közvetlenül maguk engedélyezik (vagy zeneműkiadó útján).
Szellemi tulajdon: Egyes meghatározott szellemi termékeken fennálló, tulajdonjoghoz hasonló (de ahhoz képest több ponton mégis speciális) jogi oltalmi formák összessége. Ide tartoznak a szerzői jogon túl pl. a szabadalmak, a védjegyek.
Szerző: Az a személy, aki a művet megalkotta. A zenében két fő szerepet ismerünk: zeneszerző, szövegíró. Egy meglévő mű egyéni-eredeti átdolgozásának készítőjét is szerzőnek tekintjük, de az átdolgozáshoz az eredeti mű szerzőinek engedélyére szükség van.
Szerzői jog: Az irodalmi, tudományos, művészeti művek alkotóit megillető, művükön fennálló kizárólagos jog.
Szerzői joghoz kapcsolódó jogok: Az előadóművészeket, hangfelvételelőállítókat, rádió- és televíziószervezeteket, filmelőállítókat és adatbázis-előállítókat megillető, a szerzői joghoz hasonló (de ahhoz képest több ponton mégis speciális) jogi oltalmi forma.
Szerzői mű, alkotás: Az irodalom, tudomány, művészet minden egyénieredeti jellegű alkotása. Zenei aggregátor: A hangfelvétel-jogtulajdonosok és az online zeneszolgáltatók közti kapcsolatot megteremtő piaci szereplők. Feladatuk a megfelelő hangfelvételek és hangfelvételt leíró adatok összegyűjtése és közvetítése, továbbá a hangfelvétel-jogtulajdonosokat megillető öszszegek közvetítése.
Zenei producer: Az a szereplő, aki meghangszereli, „felöltözteti” a dalt, de szerepe egyre aktívabb, tehát gyakori, hogy a dal tempóját, szerkezetét is megváltoztatja a dalszerzőkkel közösen. Ennek eredményeként ma már a zenei producer gyakran maga is társszerző a dal regisztrációjánál.
Zeneműkiadó (music publisher): Azok a vállalkozások, amelyek dalszerzőkkel kötnek szerződést, és részesedést kérnek a művek jogdíjából – cserébe azt vállalják, hogy megpróbálnak minél több elhangzást szerezni a műveknek.
-------------------------
Tóth Péter Benjámin
Szerzői jogi, kommunikációs és változásmenedzsment szakértő. 2010-ben ő alakította ki és vezette be az Artisjus kommunikációs stratégiáját. 2018 óta, szintén az Artisjusnál, Üzleti Transzformációs Igazgatóként dolgozik, a szervezet fejlesztésével foglalkozó team vezetőjeként. Rendszeresen tart előadásokat művészeknek a szerzői jogról.
A Dal+Szerző magazin és blog, valamint a DEX Dalszerző Expó alapítója.
2020. május 5. 11:27