Az Yngwie-sztori
Előző nyomtatott számunkban nagyszabású exkluzív interjút közöltünk Yngwie Malmsteennel, akkor azonban még nem tudtuk, hogy a szólópályafutásának negyvenéves jubileumát ünneplő svéd gitárzseni a Livesound szervezésében augusztus 5-én különleges koncertet ad Budapesten, a MOMKultban. A nyári uborkaszezon közepén érkezett örömteli hír kapcsán úgy gondoltuk, ideje áttekinteni minden idők egyik legnagyobb hatású rockgitárosának történetét.
Nem túlzás azt állítani, hogy Yngwie Malmsteen tengerentúli befutása az amerikai álom egyik tökéletes megtestesülése volt. A pálmafák övezte floridai villájában, illetve tűzpiros Ferrari-flottája társaságában előszeretettel fotózkodó svéd gitárhős az élő példa, hogy az ígéret földjén anno bevándorlóként is megcsinálhatta az ember a szerencséjét, ha jó időben volt jó helyen, valamint kellő ambícióval és tehetséggel rendelkezett. Az 1963. június 30-án Stockholmban született Lars Johan Yngve Lannerbäck egyiknek sem volt híján, zenészcsalád sarjaként pedig a megfelelő háttér is rendelkezésére állt számára. Nyolcévesen már a Deep Purple dalait játszotta, mindazonáltal a komolyzene - Bach, Vivaldi, Beethoven, Mozart, Albinoni és Paganini művei - hatottak rá leginkább, ugyanakkor a Monterey fesztiválon való fellépése közben a gitárját felgyújtó Jimi Hendrix látványa terelte végérvényesen a rock felé. Sorsfordító momentum volt, melynek következtében az időközben édesanyja leánykori nevét felvevő fiatal fiú menthetetlenül elmerült hangszerében, fáradhatatlanul kutatva annak korlátait. A ‘70-es évek vége felé már zenekari közegben próbálta meghatározni önmagát, olyan társakkal játszott akkoriban, mint a későbbi zenésztárs és Talisman-főnök Marcel Jacob, vagy éppen a Europe-basszer John Levén.
A dolgok akkor fordultak komolyra Malmsteen karrierjét illetően, amikor 1982-ben a Shrapnel kiadó főnöke, Mike Varney egy hangszerboltban meghallotta azt a demót, amit Yngwie kamaszként, 1978 folyamán készített. A tehetséggondozást és a következő gitáros generáció kinevelését életcélul választó Mike akkoriban a mértékadó Guitar Player magazin Spotlight rovatát is vezette, így több se kellett neki, azonnal megpróbálta felkutatni a világ másik felén havat lapátoló csodatinit. Varney kisvártatva megtalálta a gitárost, és egyből kért tőle egy frissebb anyagot, ami hallatán még messzebbre hajította az agyát. A Guitar Player 1983 februári számában hozta le az első írást a demóról, majd postafordultával küldött egy Los Angelesbe szóló repülőjegyet Yngwie-nek, akit azonnal összeboronált patronáltjaival, a Steeler zenekarral (nem összekeverendő az Axel Rudi Pell-féle német Steelerrel). A bandában a dallamrock-vonalon később moderáltan sikeres karriert kiépítő Ron Keel énekelt, a dobok mögött pedig az a Mark Edwards ült, aki később Doug Aldrich partnereként működtette a kultikus Liont. Első és egyetlen lemezük ‘83 szeptemberében jött ki Varney cégénél, és amolyan ugródeszkaként szolgált Malmsteen számára, aki akkor már az Alcatrazz bemutatkozását készítette elő az MSG soraiból eltávolított Graham Bonnet énekessel. A leplezetlen Rainbow-mintára rímelő Alcatrazz már valódi nagypálya volt, hogy mást ne mondjak, az első felállásban még egy bizonyos Clive Burr ütötte a bőröket. Az Iron Maidenből éppen kiszállt dobos viszont itt sem maradt sokáig, a lemeznek már Alice Cooper ütősével, Jan Uvenával futottak neki (ő később az überkult Signalban vált halhatatlanná melodikus körökben). A No Parole From Rock ’N’ Roll kulcsdalai, a Kree Nakoorie, a Hiroshima Mon Amour, a Jet To Jet, a General Hospital és az Island In The Sun a napnál is világosabban láttatták a már akkor megosztó személyiségű Malmsteen elképzeléseit, továbbá azt is borítékolni lehetett, hogy az excentrikus viselkedésű fiatal nem fogja sokáig húzni a hasonlóan keményfejű ember hírében álló Bonnet mellett. ‘84 januárjában az Alcatrazz japán turnéján már valósággal szédszedték a rajongók a zenekar arcává vált új gitáristent, a vártnál is forróbb fogadtatás láttán pedig rögtön koncertalbumot rögzítettek a tokiói Nakano Sun Plazában.
A Live Sentence címet kapott anyagot a Polydor kiadó japán részlege gondozta, az ottaniak azonban nem álltak meg a kiadványnál: a cég képviselői jelezték Yngwie felé, hogy készek szólószerződést ajánlani a megfelelő keretek között. A kiadónál megpróbáltak kettős játékot űzni, nagyon nem akarták ugyanis felbőszíteni Graham Bonnet-et azzal, hogy mesterségesen konkurenciát teremtenek az Alcatrazz számára. Mivel nem sejthették, az énekes hogyan fog reagálni a szólószerződés hírére, előzetesen azt kérték Malmsteentől, hogy instrumentális anyagot írjon. A gond az volt, hogy Yngwie énekes lemezt akart készíteni saját neve alatt is, ezért eltartott egy darabig, amíg az álláspontok közeledtek annyit, hogy mindkét fél számára elfogadhatóak legyenek. Tavaszi interjúnk során így emlékezett vissza erre a gitáros: “1984 januárjában éppen egy japán turnét bonyolítottunk, az ottani rajongók pedig elkezdték követelni a szólóalbumot. Tőlem, az alig húszéves sráctól! (nevet) Persze több se kellett, baromira megörültem a lehetőségnek, attól eltekintve, hogy mindenki instrumentális anyagot várt tőlem. Én azonban már akkor is énekes dalokat szerettem írni legjobban, ezért eltartott egy ideig, mire megállapodtunk a leendő anyag milyenségét illetően. Érdekes dolog ez: ha történetesen keresztül tudom vinni az akaratomat és egy teljes értékű énekes rocklemezt készítek elsőre, akkor lehet, hogy teljesen másképp alakult volna a pályám, de ezt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre eleget tettem a kiadó óhajának, és nagyrészt instrumentális dalokat komponáltam.”
Yngwie tehát megkötötte szólópályája első és talán egyetlen kompromisszumát, azt viszont kiharcolta magának, hogy két énekes dal helyet kaphasson a korongon. Nem mintha számított volna, mert addigra Bonnet már kivágta őt az Alcatrazzból és Steve Vai-t állította a helyére, szóval az énekes-instrumentális arány elvesztette jelentőségét. A lemezanyag felvételei 1984 augusztusában kezdődtek a híres Los Angeles-i Record Plant stúdióban, és addigra már össze is állt a későbbi Rising Force-felállás magja: először a Silver Mountain billentyűse, Jens Johansson csatlakozott, őt Yngwie még Svédországból ismerte, majd session-jelleggel megbízta a Jethro Tull dobosát, Barriemore Barlow-t, hogy üsse fel a témákat. Barlow akkor már inkább stúdiózenészként tevékenykedett, dolgozott a Kansas-gitáros Kerry Livgren és Robert Plant albumain, így a svéd titán mellett is önszántából ette a bérmuzsikusok kenyerét. Nem úgy az a Puerto Rico-i gyökerekkel rendelkező tizenkilenc éves énekes, akit Jeff Scott Sotónak hívtak. A félvér srác akkoriban még totál ismeretlenül tengődött a színtéren, úgyhogy két kézzel kapott a lehetőség után. A Now Your Ships Are Burned és As Above, So Below dalokat két nap alatt tolta fel a stúdióban, és annak ellenére is beszállt állandó énekesnek a csapatba, hogy már az elején világossá vált számára, miről - vagyis inkább kiről - szól a projekt. Pár évvel ezelőtt egy interjú során megkérdeztem tőle, hogy milyen volt Malmsteenel dolgozni, amire a következő választ adta: “Amikor ezt kérdezik tőlem, mindig ugyanazt a humoros választ adom: arról nem tudok beszámolni, hogy milyen vele dolgozni, arról viszont igen, milyen neki dolgozni…” - mesélte nevetve. “Yngwie-t sosem érdekelte, hogy az aktuális zenésztársai mit gondolnak arról a zenéről, amin épp dolgoznak. Sosem vette figyelembe, ha másnak is támadtak ötletei, nála csak az számított, hogy az általa kiadott feladatot pontosan úgy végezze el az ember, ahogy ő azt kitalálta. Bármennyire is próbáltam belevinni a személyiségemet azokba a lemezekbe, végeredményben mindig minden róla szólt.” Olyannyira róla szólt minden, hogy már ezen az első albumon is egymaga irányította a folyamatot. Nyilvánvalóan a költséghatékonyság is szerepet játszott abban, hogy producer nélkül futott neki a felvételeknek, valamint a basszusgitárt is maga kezelte, ugyanakkor ennél kényelmesebb szituációt keresve sem találhatott magának.
Habár az istenadta tehetséggel született svéd virtuóz a vele készített interjúkban mindig konzekvensen tagadta, hogy gitárosok hatással lettek volna rá, és kizárólag a barokk zene, valmint Paganini befolyását ismerte el magára nézve, azt azért mindenki tudta már a Steeler és az Alcatrazz idejében is, hogy zeneileg honnan jött és mit képviselt: egyértelmű volt, hogy kezeiben és színpadi megjelenésében Hendrix fellengzős stílusa olvadt össze Ritchie Blackmore és Uli Roth komolyzenét rockba oltó elképzeléseivel. A Marshall Plexi erősítő és a Fender Stratocaster gitár használata is csak erősítette a párhuzamokat, amivel szintén semmi baj nem volt, lévén Eddie Van Halen tapping-trükkjének és brown soundjának is akadtak előzményei. A hangsúly tehát nem azon volt, hogy ki találta fel a spanyolviaszt, sokkal inkább azon, hogy mit hozott ki a korábban lefektetett tanokból és hogyan tálalta a mondanivalóját a közönségnek. Abban pedig nem volt hiba. Ahogy Van Halen kihúzta a szőnyeget mindenki alól az Eruptionnal, úgy Yngwie is pontosan ezt tette a Black Star és a Far Beyond The Sun sosem hallott kompozíciós megközelítésével, a bevált pentaton-trükkök sutba dobásával és a modális hangnemek tudatos alkalmazásával. A kollektív gitárvilág ugyanakkora hátast dobott a két dal hallatán, ahogy tette azt 1978-ban a debütáló Van Halen-mű érkezésekor. Noha addig is tudta mindenki, hogy lehetséges klasszikus zenei szabályok szerint hegedűszerű arpeggiókat játszani torzított gitáron (ezt Ritchie Blackmore elsőként bizonyította be a Deep Purple April című tételében 1969-ben), továbbá az összhangzatos moll és a szűkített skála használata sem számított újdonságnak Uli Roth és Al Di Meola áldásos tevékenységének köszönhetően, ezek Malmsteen-féle leképezése és újraértelmezése mégis leforrázta a világot. A Paganinit idéző ördögi sebesség, az elképesztően agresszív attitűd, a szenvedéllyel teli előadásmód és a kérlelhetetlenül konzekvens dalszerzői stratégia új szintre emelte a rockgitár játéktechnikáját és gondolkodásmódját, azonnali paradigmaváltást indítva el.
A Rising Force album először Japánban jelent meg 1984 novemberében, majd amikor a Polydornál ráeszméltek, hogy mi van a kezükben, a lehető leggyorsabban kihozták Európában is. Az amerikaiak kicsit később kapcsoltak, ott ‘85 márciusában került a boltok polcaira, általános megdöbbenést kiváltva. A Billboard 200-as albumlistáján a 60. helyre volt jó, ami hangszeres zene esetében kiemelkedő eredménynek számított, főleg úgy, hogy egy még nem létező irányzat előhírnökként érte el ezt. A szakma 1986-ban Grammy-jelöléssel honorálta Yngwie ambícióit és a ‘80-as évek gitározását újradefiniáló, továbbá a neoklasszikus metál műfajt megteremtő albumot, aminek egy hosszútávú multikiadós szerződés lett az eredménye a PolyGram alá tartozó Polydor céggel. Persze akárcsak Eddie Van Halen esetében, úgy Malmsteen felbukkanása is imitátorok ezreit hozta hirtelen felszínre, Mike Varney a Shrapnel kiadó berkeiben pedig komplett iparágat épített fel a neoklasszikus vonalra azzal, hogy leigazolta Tony MacAlpine-t, Vinnie Moore-t, Paul Gilbertet, Jason Beckert, Marty Friedmant és Greg Howe-ot. Yngwie azonban nem aggódott: “Nem mondanám, hogy zavart a jelenség, inkább csak furcsálltam az egészet” - fejtegette. “Úgy értem, mit akar elérni az a gitáros, aki egy az egyben lemásolja valaki más stílusát? Erre azért nem nagyon lehet büszke senki, ugye? De a dolgok már csak így működnek. Különösebben nem rázott meg, hogy utánoznak. Mindig megmaradtam annak, aki voltam, a saját utamat jártam, és közben próbáltam tudomást sem venni erről.”
Yngwie egyik pillanatról a másikra vált szupersztárrá a forradalmi debüt hatására, ami túlzás nélkül gitárosok generációira gyakorolt felbecsülhetetlen hatást az évtizedek alatt, akkoriban pedig gyökeresen változtatta meg a játékszabályokat. A bemutatkozó anyag hallatlan közönségsikere és szakmai visszhangja természetszerűleg arra ösztönözte a gitárost, hogy addig üsse a vasat, amíg meleg: a lemez megjelenése után alig telt el egy hónap, amikor az 1985 januárjában lebonyolított turnén már a jövendőbeli második album konyhakész dalait is műsorra tűzte. A koncertsorozat alatt összekovácsolt első igazi Rising Force-felállás egyben a legklasszikusabb is volt, Yngwie, Soto és Jens Johansson mellé felsorakozott Marcel Jacob basszusgitáros, valamint Jens testvére, a dobos Anders Johansson is. Ebben a formátumban álltak neki a Marching Out korong felvételeinek, ami végül 1985 augusztusában került kiadásra, zeneileg pedig a gitáros eredeti elképzeléseit tükrözte, azaz túlnyomórészt énekes dalokat tartalmazott. A fantasy témákkal teli európai heavy metal terepén portyázó Marching Out a bemutatkozásnál némileg sötétebb tónust és keményebb hangot ütött meg, de ez nem riasztotta el a kozönséget, ami a lemezeladásokban és a listás helyezésekben egyaránt megmutatkozott: a kettes album minden tekintetben felülmúlta elődjét, Malmsteen pedig nagyon gyorsan nagyon magas polcra került. Extravagáns színpadi jelenléte, konok ragaszkodása a Fender Stratocasterhez, illetve Hendrix módjára kiszámíthatatlan koncertjei messzire vitték a hírét, ám ezzel együtt személyiségének árnyoldalai is kezdtek kidomborodni.
Ronnie James Dio felkérésére a gitáros még abban az évben csatlakozott az afrikai éhezők megsegítése céljából létrehozott Hear ‘n Aid projekthez, amit a USA for Africa mintájára építettek fel jótékonysági céllal, kizárólag rockzenészek nonprofit részvételével. Közben fellépett a Bill Graham által szervezett legendás Day On The Green fesztiválon Oaklandben, ami promóciós szempontból szintén sokat hozott a konyhára. Harmadik lemezén 1986 elején kezdett dolgozni, immár egy jelentősen átalakított zenekar élén: Jeff Scott Soto maga lépett ki a Rising Force-ból, míg Marcel Jacobnak Yngwie kötött útilaput a talpa alá. Soto helyére Mark Boals érkezett, a basszusgitárt pedig Malmsteen kezelte a ‘86 októberében piacra dobott Trilogy lemezen, ami bizonyos mértékű eltávolodást mutatott a Marching Out súlyosabb világától. Nem tudni, hogy a szintén svéd Europe áttörése a The Final Countdownnal mennyire játszott szerepet a stíluskorrekcióban, mindenesetre a Trilogy olyan dalai, mint a You Don’t Remember, I’ll Never Forget, a Queen In Love, a Fire és a Magic Mirror egy kommerszebb beállítottságú anyagot körvonalaztak. A hallgatóbarát irányba való törekvés busásan megtérült, a Trilogy-ból majdnem duplája kelt el, mint a kettes sorszámú albumból, Mark Boals viszont így is rekordgyorsasággal került az oldalvonalon kívülre.
A turnét már ismét Jeff Scott Sotóval fejezte be a gitáros, majd jött az a baleset, ami egy kritikus ponton a folytatást is kérdésessé tette: Yngwie Jaguar E-Type sportkocsijával balesetet szenvedett, majd egy hétre kómába esett. Az ütközés következtében a jobb kezében megsérültek az idegek, csodával határos módon mégis sikerült maradandó károsodások nélkül felépülnie. Zenekarát mindazonáltal ismét új alapokra kellett helyeznie a negyedik lemezre való ráfordulás előtt, lévén csak a Johansson-testvérek tartottak ki mellette. Csupán session-jelleggel, de basszusgitárosnak azt a Bob Daisley-t szerződtette, akinek már volt korábban dolga pár nehézsúlyú előadóval Ozzy Osbourne-től Gary Moore-ig, az igazán nagy fogást azonban a hajdani Rainbow-énekes Joe Lynn Turner megszerzése jelentette. A korábban a lemezkészítés minden aspektusát kontroll alatt tartó és társait kibontakozni nem engedő Malmsteent a kiadó illetékesei meggyőzték arról, hogy a szövegírást és az énekdallamok kialakítását hagyja rá Turnerre, a produceri teendőket bízza a Kansas legklasszikusabb anyagain bizonyított Jeff Glixmanre, a keverés pedig legyen a Guns N’ Roses Appetite For Destruction anyagát jegyző Steve Thompson és Michael Barbiero párosának feladata. Nem kis fegyvertény volt mindezen változásokat keresztülverni a saját berögződéseihez körömszakadtáig ragaszkodó svéd mesteren, ám a Polydor taktikája fényesen beigazolódott: az Odyssey című alkotás 1988 áprilisában jelent meg, és minden korábbinál nagyobb sikert aratott világszerte. Kerekre csiszolt, átgondolt dalai miatt a lemezanyagot ma is a virtuóz legkönnyebben emészthető, leginkább fősodorba illő korongjai között tartják számon, köszönhetően a Heaven Tonight és a Crystal Ball rockslágereknek, valamint a Dreaming balladának, melyek egyaránt megtalálták a szélesebb közönségrétegekhez vezető utat. Yngwie a lemez turnéjával aratta le a babérokat, amivel még a vasfüggönyön túlra is eljutott, és a rocktörténeti jelentőségű Live In Leningrad koncertlemezen örökített meg az utókornak.
Azonban a Joe Lynn Turnerrel való gyümölcsöző együttműködés sem tartott sokáig, miután az énekes megelégelte, hogy viking gitárhős a közös erőfeszítések ellenére sem tekint rá egyenrangú partnerként. Ezért inkább ismét egyesítette erejét korábbi főnökével, Ritchie Blackmore-ral, csak ezúttal a Deep Purple keretei között. Ha ez nem okozott elég fejtörést Malmsteen számára, akkor a Ronnie James Dio zenekarába távozott Jens Johansson elvesztése tett arról, hogy legyen pár álmatlan éjszakája, bár az is lehet, hogy ez a fejlemény sem vágta különösebben földhöz. Mindenesetre kizárólag svéd zenésztársakkal újraformált bandájával igyekezett továbbvinni az Odyssey dalközpontúságát az 1990-es Eclipse-en, a gond csupán annyi volt, hogy a minden korábbinál kommerszebb, leginkább a skandináv dallamos rock térfelén focizó album dalait tekintve túlontúl egydimenziósnak tűnt. Produkciós szinten hasonlóan visszalépést mutatott a kollekció, ami annak tudatában nem volt meglepő, hogy Yngwie megint saját kezébe vette az irányítást, azaz a dalszerzés mellett a produkciós munkát is kisajátította magának. Kereskedelmileg egyébként nem volt különösebb baj az Eclipse-szel, bár az Odyssey eladásait csak Japánban volt képes túlszárnyalni, ám a szakmai visszajelzések is kedvező színben festették le a dalfüzért. Jeff Scott Soto így értékelte ezt a korszakot: “Az Odyssey Joe Lynn Turnerrel, a Mark Boals fémjelezte Trilogy és a Göran Edmannal készített Eclipse is kiváló anyagok, ezeket több szempontból még erősebbnek is találom, mint az általam énekelt Marching Out lemezt. Leginkább azért, mert Yngwie nagyjából az Odyssey és az Eclipse idejére tanult meg szélesebb közönségrétegekhez szóló, befogadható dalokat írni, míg az elején leginkább a gitárrajongóknak készítette az albumokat. Emiatt az említett későbbi lemezeken egészen különleges elegyet képeztek a rádióbarát dalszerkezetek és a virtuóz gitárszólók, amivel komoly sikereket ért el a rádióknál. Persze ez csak ideig-óráig tartott. Mióta kikerült a mainstreamből ez a fajta hangyományos dallamos rockzene, ő is feladta az ilyen irányú elképzeléseit és inkább a korábbi formulára épít.” Göran Edman személyében kiváló és jellegzetesen nordikus alkatú torok mutatkozott be az Eclipse-en, aki bármit el tudott énekelni, hangja pedig ugyanolyan karakteres volt, mint a korábbi frontembereké. Mats Olausson billentyűs is minden nehézség nélkül pótolta Jens Johanssont, nem is beszélve a komolyzene világából érkezett Svante Henryson basszerről: Henryson már a ‘80-as évek közepén az Oslói Filharmonikusok tagja volt, mint nagybőgős, később pedig nem akármilyen karriert futott be komolyzenészként, tehát elviekben újfent adott volt Malmsteen számára egy kiemelkedő képességű csapat, amire alapozhatott. A kérdés inkább az volt, vajon tud-e élni a lehetőséggel, képes-e háttérbe szorítani az egóját annak érdekében, hogy csapatjátékosként ismét érdekessé váljon a közönség számára?
A válasz az 1992-es Fire & Ice albummal érkezett meg, ami újra egy ambíciókkal teli, meggyőző és fegyelmezett Yngwie Malmsteent mutatott. A korong megőrizte az előző két anyag dallamcentrikusságát, ugyanakkor egyfajta éledező zenei kalandvágyat is tetten lehetett érni rajta. A Fire & Ice már a Warner égisze alá tartozó Elektra kiadónál látott napvilágot, miután a gitáros 1991-ben egy válogatásalbummal letudta szerződéses kötelezettségeit a Polydor felé. Talán az Elektrával való friss kooperáció is közrejátszott abban, hogy a bizonyítási vágytól fűtött Malmsteen egy roppant izgalmas kollekciót alkotott meg, amiben jól megfért egymás mellett a neoklasszikus vadulás, a dallamos metál és a tradicionális, bluesos gyökerekből táplálkozó rock. A lemez olyan felejthetetlen pillanatokban csúcsosodott ki, mint a nem evilági gitárszólók köré font címadó tétel dallamos hard rockja, a Badinerie-tánccal összefűzött No Mercy, a Svante Henryson mesteri vonós hangszerelésével megtámogatott Cry No More, a szitáros bevezetővel ellátott monumentális C’est La Vie vagy éppen a kislemezként is kiadott, klipesített Teaser slágerrockja. A hírneves floridai Criteria stúdióban rögzített anyag hangzását tekintve is komoly előrelépést mutatott az Eclipse-hez képest, a valószínűleg a kiadó nyomására reaktivált Steve Thompson és Michael Barbiero duója ugyanolyan csodát tett a keveréssel, mint George Marino a maszterrel. Érdekesség, hogy a Fire & Ice megjelenése egybeesett a zeneipari trendek drasztikus változásával, minek következtében a gitáros egyre inkább kiszorult a divatirányzatok által mindig nagyban befolyásolt amerikai piacról, rövid időn belül a korong mégis a legsikeresebb Yngwie-opuszok közé került. Malmsteen jó érzékkel ismerte fel, hogy a fókuszt ettől kezdve Európa mellett legfőképpen Japánra kell helyezni, a hagyományok ápolását nagyra értékelő távol-keleti közönség lojalitására ugyanis igen komolyan tudott építeni: a világ többi tájával ellentétben a konzervatív japán publikum határozott nemet mondott a grunge-ra, minek következtében az ottani eladási lista első helyére került Fire & Ice-ból másfélszer annyi példány kelt el, mint az Odyssey-ből és az Eclipse-ből együttvéve!
A turnét követően aztán Yngwie-ben megint felülkerekedett a kevésbé racionális énje, és Mats Olausson kivételével lapátra tette egész zenekarát, miközben őt magát az Elektra búcsúztatta el. A független kiadós támogatással készített 1994-es The Seventh Sign-nak egy teljesen új formációval futott neki, amiben a Loudnessből elcsent vokalista, Mike Vescera játszotta a főszerepet, míg a dobok mögé Tony MacAlpine korábbi ütőse, Mike Terrana került. A kevésbé terjengős The Seventh Sign témái ugyan nyomokban magukban hordozták a Fire & Ice-t időtállóvá tevő megoldások javát, összességében mégis egy lényegretörő szerzeményekből álló csokor volt, Vescera keményebb élű éneke pedig egyértelműen metálosabb fazont szabott neki. Emlékezetes dalokban itt sem volt hiány, elég csak a Pyramid Of Cheops egyiptomi tematikájára, a címadó kompozíció magával ragadó epikus megközelítésére, vagy az I Don’t Know zseniális bluesolására gondolni, de ezek mellett még a szokásos Malmsteen-csuklógyakorlatok is átlagon felüli minőséget hoztak. Ahogy a hangzás is, ami ezúttal Jeff Glixman és Mike Fraser hangmérnöki szakértelmét dicsérte. Az album még a Fire & Ice-nál is nagyobbat ment Japánban, több mint negyedmilliót adtak el belőle, amivel máig a gitáros legnagyobb példányszámban elkelt lemezének számít.
Malmsteent olyannyira vitte a lendület akkoriban, hogy jottányi pihenőt sem engedélyezett magának, és a következő évben újabb anyagot szabadított a világra Mike Vescerával mikrofonnál. A The Seventh Sign-hoz képest homogénebb szerkezetű és kevés újdonságot hozó Magnum Opus némileg sötétebb hangulatú számaival inkább a korai korszak misztikusabb heavy metaljához konvergált, de azért egy dal, a The Only One erejéig hírmondónak maradt benne közvetlen elődei felszabadultabb érzésvilágából is, a japánok elismerése pedig ezúttal sem maradt el.
Az 1996-os esztendő sem telt el új Yngwie-anyag nélkül, az Inspiration ellenben nem szokványos sorlemez, hanem feldolgozásokat tartalmazó korong lett. A legtöbb előadónál az ilyen jellegű munkák időhúzásra alkalmas, megúszós lemezkészítést takarnak, a háromkoronás maestro viszont homlokegyenest más felfogással állt neki a hatásai előtti főhajtásnak: először is összeszedte ‘80-as évekbeli zenésztársai zömét, itt volt Jeff Scott Soto, Joe Lynn Turner, Mark Boals, Marcel Jacob, valamint Anders és Jens Johansson is, majd kollégái segítségével szolgai utánjátszás helyett végtelenül izgalmas és csak rá jellemző interpretációkat valósított meg. A kiválasztott Kansas-, Deep Purple, Rainbow-, Scorpions-, Rush-, UK- és Hendrix-darabok új értelmet nyertek a virtuóz kezei alatt, aki nagyfokú alázatról is tanúbizonyságot tett. Az Inspiration hallatán csak bizakodni lehetett a folytatást illetően, ami menetrendszerűen jött is 1997-ben: a Facing The Animalt némi meglepetésre Európában és Amerikában újra egy multi, a Mercury gondozta. Hogy az indusztriális rock és a nu metal hajnalán milyen üzleti lehetőséget láttak Yngwie-ben egy ekkora cégnél, máig rejtély, a gitáros mindazonáltal a nagykiadós szerződés ellenére sem engedett elképzeléseiből, mindössze a kivitelezésben tett engedményeket. A Chris Tsangarides által méltó hangzásúvá tett Facing The Animal ismét egy koherens, összefogott anyag volt, Malmsteen másodvirágzásának utolsó ékköve, amivel voltaképpen definiálta önmagát. A korong érett dalai éppúgy felvillantották a súlyosabb korai időszak jellemvonásait, mint az Odyssey-től a Fire & Ice-ig terjedő éra könnyed rádiórockos hozzáállását, Mats Levén személyében pedig egy szenzációs torkú fiatal svéd énekes tolmácsolásában keltek életre a témák. Szintén nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a dobokat is egy valódi nagyágyú, a legendás Cozy Powell ütötte fel, akinek nem sokkal később bekövetkezett tragikus halála miatt ez lett az utolsó felvétele.
Időközben Yngwie elkészült élete fő művével: a Concerto Suite for Electric Guitar and Orchestra in E-flat minor, Op. 1 címre keresztelt, elektromos gitárra és nagyzenekarra írt barokk stílusú zenemű a gitáros alighanem legambiciózusabb és leginvenciózusabb alkotása marad az idők végezetéig. A partitúrákat a hajdani Rainbow-billentyűs David Rosenthal segítségével készítette el, majd a szimfonikus részeket a Cseh Filharmonikusok rögzítették Prágában Yoel Levi izraeli karmester vezetésével. Malmsteen viszont a kortárs komolyzenei körökben is maximálisan elismert mű sikere ellenére sem szándékozott pályát módosítani, inkább visszatért eredeti terepére, és már 1999-ben előállt a független kiadós Alchemy lemezzel, amin egy régi ismerős, Mark Boals vette át a stafétát Mats Levéntől. Az anyag aránytalanságaival mindazonáltal totális antitézisét adta a hallgatóbarát Facing The Animal-nek, ráadásul a gitáros érezhetően kifogyott a puskaporból a heavy metal terén, miközben az is nyilvánvaló volt, hogy kezdi elveszíteni a realitásérzékét.
Malmsteen ezredforduló utáni munkássága röviden és tömören összefoglalható: még egy albumot készített Mark Boalsszal, a rettenetes hangzásáról elhíresült War To End All Wars drámai mélypontot jelentett az előzményekhez mérten. Kreativitásának hanyatlásán az sem segített, hogy Joe Lynn Turner után csatasorba állított egy másik egykori Rainbow-énekest, Doogie White-ot, a vele készült Attack!! lemez érdektelenségét számunkra pedig csak tetézte első és igencsak félresikerült budapesti fellépésének fiaskója. A következő Unleash The Fury koronghoz is Doogie White kölcsönözte az énekhangot, de a holtpontról ez a nem túl ötletgazdag eresztés sem mozdította ki a mestert. Egy ideig úgy tűnt, hogy a 2000-es évek első számú európai rockénekese, a norvég Jorn Lande lesz Yngwie megmentője és következő beosztottja a mikrofonnál, ám végül a Judas Priestből kiebrudalt Tim “Ripper” Owens kapta meg a köztudottan nem éppen nyugdíjas állást. Owensnek valamennyire sikerült kirángatnia a gitárost az érdektelenség szakadékából a 2008-as Perpetual Flame-en - ami mindent egybevetve ennek ellenére sem ostromolta a legjobb Yngwie-művek színvonalát -, ez az állapot azonban nem bizonyult tartósnak.
Owens második közös munkájuk, a Relentless után vette a kalapját, Malmsteen azóta énekesként is funkcionálva egyedül áll a fronton, társak nélkül írja és rögzíti egyre kevésbé velős, mindenfajta féket és ellensúlyt nélkülöző anyagait. Az olcsó, dinamikátlan megszólalás banánhéján végérvényesen elcsúszott utolsó néhány korong hallatán már a szakma sem igazán tudta komolyan venni a rögeszméitől eltávolodni képtelen gitárost, aki idén tavasszal egy monstre hosszúságú dupla koncertanyaggal ünnepelte meg szólópályájának negyvenéves évfordulóját. Az ehhez kapcsolódó turné keretében köszönthetjük ismét Budapesten, egy dologgal kapcsolatban pedig senkinek ne legyenek kétségei: a saját világától eltántoríthatatlan Yngwie még mindig elképesztően gitározik, még mindig rá szegeződik az összes szempár, amikor talpig feketében, kilónyi arannyal a csuklóin nekiereszti az ujjait a Stratocaster kimélyített fogólapján. Az azért nem mindennapi látvány, aminek egyszer nem árt tanúja lenni.
Írta: Danev György
2025. július 22. 04:48