Az evolúció új szintje: Homo Imperfectus
Lukács Peta, a Bikini, a European Mantra és a K.L.B. Trió gitárosának második szólólemeze május utolsó napjaiban jelent meg Homo Imperfectus címmel, pontosabban az albumon a Peta zenekar játssza Lukács Peta szerzeményeit. Az angol című instrumentális darabok mellett a magyar nyelvű saját szövegeit maga a szerző énekli. A lemez megjelenése jó alkalom volt egy alapos beszélgetésre a kitűnő gitárossal. A szerénységéről is közismert művésszel Rozsonits Tamás beszélgetett.
Pápán töltötted életed első tizennégy évét. Hogyan indultál el a zene országútján?
Édesapám fiatal korában aktívan zenélt, több hangszeren játszott: gitározott, billentyűzött, szaxofonozott. Amikor a bátyám és én megszülettünk, akkor már nem zenélt, de hangszerek és a zene szeretete jelen volt a családunk mindennapjaiban. Tíz éves koromban, 1988 karácsonyára kaptam meg tőle az első elektromos gitáromat, attól fogva nem volt megállás. Még előtte édesapám szovjet gyártmányú akusztikus gitárján próbálkoztam játszani úgy, hogy az ölembe fektettem és fölülről fogdostam a húrokat, keresgéltem a hangokat. Ének-zene tagozatos suliba jártam, a helyi Erkel Ferenc Ének-zenei Általános Iskolába, ott hangszert kellett választani. Nyilván gitározni szerettem volna, de azt egyáltalán nem oktatták akkoriban Pápán, még klasszikus gitárt sem. Tetszett a zongora is, szerettem volna megtanulni, csak kiderült, hogy ahhoz otthon kellett volna egy saját hangszer. Mivel nem volt, magam sem tudom, miért, de azt mondtam: legyen fuvola! Két-három évig fuvoláztam a Bartók Béla Zeneiskolában, aztán tíz éves koromban jött a gitár.
Összehasonlítva a te akkori lehetőségedet egy mai tíz éves gyerekkel, mi az eredmény?
Irigylem a mai gyerekeket ebből a szempontból, mert sokkal jobb helyzetben vannak, mint mi akkoriban. Az internetnek köszönhetően meg kiváltképpen, mert onnan bármi hozzáférhető. Az egy másik kérdés, hogy vannak ennek buktatói is. Másrészt ma már könnyűzenei fronton is lényegesen magasabb szintű az oktatás. Mikor én voltam gyerek, pláne vidéken, csak klasszikus zenét lehetett tanulni, esetleg néhány helyi beat vagy rockzenész vállalt magántanítványokat, ám nekem ehhez Pápán nem volt szerencsém. Jóformán kottákhoz sem lehetett hozzájutni. Akkoriban nyitották Budapesten Oroszlán Gyuriék az Oroszlánbarlang hangszerboltot, ott lehetett először modern zenei kotta- és oktatóanyagokhoz is hozzájutni csillagászati áron. Én azt az utat választottam, hogy folyamatosan hallgattam a lemezeket és megpróbáltam mindent leszedni. Aztán kicsit később, amikor beindult a Music Television, ott ment a Headbanger’s Ball, alig vártam, hogy kezdődjön hetente, vettem fel videóra, amit csak bírtam. A magyar televízióban futott Nagy Feró: Rockkalapács című műsora, azt is rögzítettem VHS-re. Ami megtetszett, azt egyfolytában néztem, megpróbáltam leszedegetni és megtanulni.
Carlos Santana egy alkalommal azt nyilatkozta, ha a Teremtő egyik kezedbe tehetséget ad, a másikba adjon egy korbácsot is, hogy szigorúan rávedd magad a rendszeres gyakorlásra. Te szerettél gyakorolni vagy kényszernek érezted bizonyos részeit?
Amikor klasszikus zenét tanultam, fuvolázni, az nyűgös volt. Akkor ott azt a rendszert nem gyermekbarát módon találták ki. Nagyon szigorú volt a számonkérés, még azt is igazolni kellett a szülőknek az ellenőrzőben, hogy naponta hány órát gyakoroltál otthon. Emiatt úgy, ahogy volt, a klasszikus zenét megutáltam gyerekkoromban.
Visszajött az idők folyamán?
Abszolút, ma már nagyon nagy komolyzene-rajongó vagyok! Gitározni viszont imádtam! Arra nem kellett noszogatni! Úgy nézett ki a napom, hogy amint hazaértem délután a suliból, elkezdtem gitározni, aztán apám hajnali egykor bekopogott, hogy most már esetleg nem lenne baj, ha aludnék is egy kicsit. Volt ennek egy olyan hozadéka is, hogy a szocializálódásom sérült emiatt picit, mert a csajozás úgy nézett ki akkoriban nálam, ha egy lánnyal elkezdtem beszélgetni, már a második mondatnál az volt a téma, hogy: „Ezt nézd meg, milyen Floyd Rose tremoló van azon a gitáron…” és nem értettem, hogy ez nem érdekli őket! Gondoltam, jó, akkor hagyjatok békén!
A középiskolában matematika-fizika-számítástechnika tagozatra jártál. Sok zenészt pont ebből a három tárgyból szokták megbuktatni. Nálad honnan fakadt az ez irányú érdeklődés?
Az túlzás, hogy ezek engem annyira érdekeltek. Arról volt szó inkább, hogy szerettem volna valamilyen művészi irányba elmozdulni, hiszen addigra már pár éve gitároztam, de nem volt olyan suli a környéken, ahol könnyűzenét tanulhattam volna. Mint minden normális gyerek, én is egy csomó mindennel foglalkoztam: érdekelt a rajz is például, de pont akkor indult a Türr István Gimnáziumban egy matek-fizika-számtech tagozatú osztály, sok régi osztálytársam oda jelentkezett, én meg szerettem volna tovább is velük egy osztályba járni, mert jó volt a közösség. Annyira nem sült el jól ez a dolog, mert általános iskolában dicséretes ötös voltam matekból, középiskolában már kellett volna komolyabban tanulni, de engem akkorra már a gitározás mindennél jobban érdekelt.
Hogyan kerültél a Kőbányai Zenei Stúdióba a gimivel párhuzamosan?
Nagyon jóban voltam Szekeres Tomival és ő említette, hogy Póka Egon éppen akkor indította a sulit, javasolta, hogy tanuljak ott. Harmadikas gimis voltam, amikor indult a suli Kőbányán, szüleim segítettek abban is, hogy Budapestre költözzek, elkezdtem a zenetanulást és mellette leérettségiztem egy budapesti gimnáziumban.
Így hallgatva téged: nagyon sokat köszönhetsz a szüleidnek!
Abszolút!
Milyen volt az élet Kőbányán?
Nagyon szerettem azt az egész hangulatot, ami a sulit jellemezte. Babos Gyula négy, id. Tornóczky Ferenc egy évig tanított. Mi, akik az indulásnál is ott voltunk, azért jártunk oda öt évig, mert az első két évben még nem volt államilag elismert a suli. Harmadikosként lettünk hivatalosan elsősök. Nagyon jó időszak volt: egyrészt rengeteg kapcsolatot alakítottunk ki, tök jó volt együtt zenélni, másrészt az ország neves zenészeitől tanulhattunk.
Milyen hangszereken át jutottál el az Ibanezig, amelynek a hazai endorsere vagy?
Az első gitáromról már beszéltem, aztán indult az álmodozások kora. Gyűjtöttem a katalógusokat, egyfolytában azokat bújtam, cipeltem magammal mindenhova, karikázgattam be, hogy melyik kellene nekem nagyon. Nem volt gazdag a családunk, de ami pénzt a szüleim félre tudtak tenni, azt a hangszereim vásárlására fordíthattam. Az első gitáromat az azóta megszűnt Csehszlovákiából csempészte be apám, egy Jolana hangszer volt, aztán jött egy Musima Lead Star, majd 1990 környékén egy ajkai zenésztől vettük meg az első Ibanez gitáromat, amire nagyon büszke voltam. A legnagyobb gyerekkori gitárhőseim nagy része Ibanez gitárokon játszott, miattuk nekem is az volt a nagy vágyam.
Neveket mondanál?
Nem rangsorolva: Steve Vai, Paul Gilbert, Reb Beach meg a csomó aktuálisan kedvenc zenekarom, magyarok és külföldiek egyaránt: Pokolgép, Moby Dick, Ossian, Edda, ezekben tök jó gitárosok játszottak, tulajdonképpen mind-mind a példaképeim voltak. Éveket töltöttem gyermekkoromban azzal, hogy megtanultam komplett lemezeket és álmodoztam arról, hogy hátha egyszer majd… aztán úgy hozta a sors, hogy Bikini lett belőle.
Megtartottad a régi hangszereidet?
Sajnos nincsenek már meg, de az első Ibanezt szívesen visszavásárolnám, ha felbukkanna vagy akár az első Jolanát is, de alapvetően nem ragaszkodom az eszközeimhez. Ami nagyon jellemző rám, az a márkahűség: ha valamely márka mellett elkötelezem magam, azt teljes vállszélességgel teszem.
Az Ibanez nemzetközi művész-válogatottjának tagja vagy, ami óriási rang. A múlt évben a Meinl cég (az Ibanez márka európai képviselete) Ibanez-fesztiváljának gálakoncertjén egy színpadon játszottál Steve Vai-jal is. Találkoztatok a backstage-ben?
Egy színpadon álltunk, de nem egy időben. Képzeld, most láttam őt először egy teljes koncerten, mert –habár több alkalommal járt hazánkban-, mindig elkerültük egymást, mert mi éppen máshol koncerteztünk, így ez a koncert óriási élményt jelentett. Amúgy nagyon vigyáztak rá, minden lépését egy stáb követte, filmezték minden mozdulatát. Én magam is jobban szeretem, ha koncert után van tíz percem lenyugodni, aztán természetesen szívesen találkozom a közönséggel. Életemben most először azt gondoltam, nem érdekel, akkor is elkapom, ahogy lelép a színpadról. Mondtam neki: „Ne haragudj! Muszáj!” Legalább ez a trófea legyen meg, lehet, hogy soha többé nem találkozunk.
Visszatérve a márkahűségre: a legnevesebb gyártók csúcskategóriás hangszerei között is eget verő különbség van, vagy ez csupán szimpátia kérdése?
Abszolút szimpátiakérdés ez szerintem. Ha egy márkáról ki lehetne jelenteni, hogy az a világ legjobb hangszere, az összes zenész azt használná. Márpedig ez nincs így! Millió márka létezik, ízlés dolga, hogy kinek melyik jön be.
Jelenleg hány Ibanez gitárod van és melyiket mire használod?
Nyolc-tíz, és egy basszusgitár is, azt csak otthon nótaírásra vagy a házi stúdiómban használom, színpadon nem. Hat húros gitárom alig van, a hét húros a fő vonal, és ami számomra is újdonság, amiket a most megjelent lemezemen is használok, azok nyolc húros hangszerek, ez a legfrissebb szerelem számomra.
Mibe csatlakoztatod a gitárjaidat?
Évek óta ragaszkodom a Marshall erősítőkhöz, ők a másik olyan cég, akikkel már évek óta komoly kapcsolatom van.
Vissza a pályafutásod indulásához: szerepeltél 1996-ban a Ki mit tud? versenyen is. Hogy kerültél oda?
Édesapám javasolta, hogy nevezzek be, így aztán a Magyar Televízió eddigi utolsó Ki Mit Tud? versenyének hangszeres szólista kategóriáját megnyertem.
Profitáltál a győzelemből?
Érdekes ügy ez: sok szempontból átmeneti időszakban születtem: akkor kezdett el érdekelni a gitározás, amikor épp kiment a divatból. Így nem volt ez a győzelem annyira hasznos, mint például a húsz évvel korábbi nyertesek számára, akik akkor azonnal országos népszerűségre tettek szert a televízió miatt.
Hogyan kerültél be a hazai szakmai vérkeringésbe?
A kőbányás évek vége felé ismerkedtem meg és barátkoztam össze Borlai Gergővel, neki köszönhetően sok stúdiómunkát kaptam. Aztán bekerültem a Rockband-be, velük turnéztunk, lemezeket készítettünk, de 2006-ban Zefi (Zeffer András) megbetegedett, emiatt megszűnt a zenekar, engem pedig kisvártatva a Bikinibe hívtak.
Korábban a Bikinivel kapcsolatban is volt olyan álmod, hogy „mi lenne, ha…”?
Igen, volt. Kisgyerek koromban Pálkövén, egy úttörőtáborban a tábortűz mellett a Közeli helyeken című dalt már pengettem egy akusztikus gitáron.
A Rockband és a Bikini alapítói is teljesen más generációhoz tartoznak, mint te. Milyen érzés velük egy zenekarban játszani? Van-e valamiféle generációs probléma?
Két érzés munkál bennem párhuzamosan ezzel kapcsolatban: egyrészt hatalmas megtiszteltetés számomra, hiszen gyerekként erről álmodoztam, másrészt Lojziéknak (Németh Alajos) hála úgy élem meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hiszen azonnal abszolút partnerként kezeltek. Halál jófej emberek. Tizenegy éve vagyok tagja a Bikininek és ma is azonnal indul a visítva röhögés, amint beszállunk a turnébuszba. Nagyon jó a társaság!
Ezt az is bizonyítja, hogy a Bikinin kívül is maximális szabadságot élvez minden tag, hiszen más-más formációkban is játszotok.
Így van! A Bikini a prioritás, de amúgy mindenki azt csinál, amit csak akar. Sőt –aminek én nagyon örülök-, Lojzit nagyon érdeklik a Bikinin kívüli megmozdulásaim is. Ha például European Mantra koncert van, Lojzi és Viktor (Mihalik Viktor, a Bikini dobosa) az elsők között jönnek és megnézik. A szólóanyagaimmal kapcsolatban is abszolút mértékben támogatnak és örülnek a sikereimnek. Másrészt én is játszom az ő Bikinin kívüli munkáikban, legutóbb Lojzi szólólemezén gitároztam. Nagyon erős a kohézió közöttünk.
A European Mantrát milyen célkitűzéssel indítottátok el?
Nem a pénzszerzés volt a motiváció, ha-ha-ha! Borlai Gergő nagyon sok zenekarban játszott már akkor is és nagyon szeretett volna olyan zenekart létrehozni, amely teljesen kompromisszum-mentes. Ahol senki semmibe nem szól bele, hanem álljunk össze négyen, négy „elmebeteg” srác, és játsszunk el mindent, amit csak akarunk. Ebből aztán egy elég érdekes produkció sült ki. Bizony szempontból nehéz, nem könnyen emészthető, komplex zenét játszunk, ami másrészt tele van humorral és viccelődéssel. Mivel Gergő évek óta külföldön él, még kevesebb alkalommal koncertezünk, azt szoktuk mondani, rendszeresen játszunk, évente egy alkalommal. A Mantrában is megvan a kohézió, muzsikálunk egymás lemezein, Nagy Jancsi, a Mantra billentyűse és Gergő játszottak az előző lemezemen, tudjuk, hogy számíthatunk egymásra.
Más zenekarok koncertjeire eljársz? Tartjátok a kapcsolatot, összejártok valahol a kollégáiddal, mint régen az ORI-büfében, az Erzsébetben vagy a Kis Royalban az akkor zenészek, a „Nagy Generáció”?
Mostanában már megint, szerencsére. Volt korábban a Fészek Klub, ahova mindenki lejárkált, de nem volt olyan komoly összetartás. Ez abban az időszakban történt, amikor a szerelemből zenélés nagyon szembe került a megélhetési zenéléssel. Most azt látom, hogy van egy új generáció, akik abszolút összetartanak, aminek nagyon örülök és igyekszem tartani velük a kapcsolatot. Megint vannak törzshelyek, ahol össze lehet futni bárkivel.
Tapasztalom, hogy újra sikk zenét tanulni és manapság már több helyen lehetséges is. Szükség van ennyi zenészre szerinted?
Ketté kell ezt választani: egyrészt ez egy pici ország, meglehetősen limitált piaccal. Nem valószínű, hogy a jelenleginél sokkal több professzionális zenészt „el tudna tartani”. Másrészt azt gondolom, rettenetesen fontos a zeneoktatás. A hobbyzenélés az élet egy csomó más területére is hatással van. Aki hangszeren tanul kicsi korától, egy tanulási mechanizmust is elsajátít, ami segít más tárgyak befogadásában is. Pártolom azt, hogy minél több ember zenéljen és legyen hangszertulajdonos, mindenki a maga szintjén, amennyire ideje és energiája engedi. Öröm a zene!
A hangmérnöki munka is érdekel téged. Miért?
A gitározással egy időben kezdett az is érdekelni, hogyan és miért úgy szólal meg egy zenekar élőben, ahogy. Mi, mitől és miért működik? Később, amikor sok session-munkát vállaltam mások lemezein, voltak rossz tapasztalataim stúdiókban, ahol a végeredmény nem olyan lett, ahogy azt én elképzeltem. Így tehát a kényszer is motivált, meg a lehetőség, ami a személyi számítógépek térhódításával elérhető közelségbe hozta a házi stúdiók kialakítását. Egyre jobban beleástam magam, Lakatos Gábor, a Magyar Rádió volt hangmérnöke, Borlai Gergő édesapja nagyon sokat segített nekem ebben. Önzetlen módon mindenre megtanított. Nem fukarkodott a tudásának átadásával. Így aztán elkezdtem saját magam keverni azokat a produkciókat, ahol gitároztam. Később pozitív visszajelzéseket külsős fülektől, azt mondták, hogy jó, amit csinálok, így megmaradt ez a vonal is.
Csak keveseknek adatik meg, hogy a játékuk felismerhető, annyira egyedi. Te közéjük tartozol. Hogyan alakítottad ki a csak rád jellemző, egyéni Lukács Peta stílust és soundot?
Nagyon örülök, ha így gondolod és köszönöm! Nagyon szeretek gitározni és nem csak a technikai része izgat engem, sokkal inkább az érzelmek kifejezése és a mondanivaló közlése hangszeren át. A kommunikáció az, ami engem nagyon érdekel, erre próbálok nagyon rég óta rámenni. Amellett, hogy szeretek és hála istennek tudok is gyorsan gitározni, mégsem ezt érzem az erősségemnek. Nagyon sok énekes zenét hallgatok. Próbálok olyan megoldásokat találni, mintha énekes lennék, mintha énekelnék, olyan módon nyúlni a hangszerhez. Talán ez lehet, ami működhet kifelé. Emellett nagyon sok és sokféle zenét hallgatok, rengeteg gitáros játékát tisztelem. Vannak olyan figurák, amiket tiszteletből beleépítek a játékomba, pl. Tátrai Tibusztól és másoktól is. A technikai tudás eszköz, de azt a hozzáállást sem szeretem, ha valaki azt mondja, hogy „jaj, hát nem kell gyorsan játszani! Egy hangot fogjunk meg, de azt rendesen!”. Amiben annyi igaz, hogy tényleg meg kell fogni minden hangot rendesen, de ha valaki tud gyorsan játszani, és ha az adott feladat azt kívánja meg, akkor gyorsan kell játszani.
Tudom rólad, hogy nagyon sokat olvasol és elmélkedsz a világról. Vannak gondolataid, van véleményed, ez hallható is, amikor gitározol. Úgy gondolom, hogy ez a filozofáló megközelítés adja a stílusod egyediségét. Mennyire tartod fontosnak a gondolkodás, a műveltség beépítését a zenédbe?
Ez a lényege. Amikor tanítok, akkor is mindig elmondom, amit a nyelv és a zeneoktatás párhuzamáról gondolok: először is mindkettő kommunikáció. Mindkettő arról szól, hogy vannak gondolataim, amiket szeretnék átadni a másik félnek. Ha ez hiányzik a zenéből, ha valaki csak azért zenél, mert technikai bravúrokat szeretne felsorakoztatni, vagy szeretne a világ leggyorsabb gitárosa lenni, az önmagában sport-teljesítmény. Az is szép és tisztelendő, de nem a zenéről szól szerintem. Az a fontos a zenében, hogy legyen mondanivalója, üzenete a daloknak és a hangszeres játéknak.
Zavar az, ha valamilyen zenei gondolatodat félreértik? Egy történettel szeretném megvilágítani, mire gondolok: Joe Satriani mesélte, hogy amikor az édesapja meghalt, fájdalmában megírta a Cryin’ című instrumentális dalát. Később kapott egy levelet egy fiatal pártól, akik megköszönték ezt a csodálatos „szerelmes dalt”, amit hallgatva jöttek össze és hamarosan házasságot kötöttek…
Ez egy zseniális történet és pont ez a lényege a zenének! Azzal együtt, hogy kell, hogy legyen egy mögöttes tartalom, meg az, ahogy párhuzamba állítom a zenét a nyelvvel, mégis vannak különbségek, mert a zene nem egy egzakt, megfogható rendszer, hanem bizonyos hangulatok, amik nekem lehet, hogy onnan jönnek, hogy meglátok egy naplementét, vihart vagy akármit, arról eszembe jut valami, megírom, eljátszom, valaki másban meg teljesen mást okoz majd. Ez különösen az instrumentális dalokra értendő, mert a szöveges zenénél más a helyzet, ott van egy értelmezési keret. Engem egyáltalán nem zavar, ha ilyesmi történik, az asszociáció teljesen szabad.
Miért kezdtél saját lemezeket készíteni? Nem elégített ki a zenekarod vagy más közlési módra vágytál?
Érdekes sztori. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt sok mindenbe belecsaptam. Kerestem a helyemet sokáig. Rengeteg impulzus ért ebben az időszakban. Egy nagy katyvasz volt a fejemben. Közben meg külső nyomás is nehezedett rám, mert rajongók időről-időre rám írtak, hogy mikor lesz már szólólemezem? Aztán úgy öt éve eldöntöttem, hogy azokat a dalokat, amelyek ebben az időszakban íródtak, összehozom egy lemezre, emiatt a War & Peace (2013) eléggé eklektikus anyag lett. Közreműködik egy csomó énekes, több zenész is, habár a dobot kivéve minden hangszeren én játszom. Az a lemez egy furcsa összefoglalása az azt megelőző tíz-tizenöt évnek. A második lemezem, a Homo Imperfectus (2017) most lett kész, már egy teljesen más koncepció alapján született. Egyrészt ez egy zenekari lemez, tehát létrejött a Peta nevű zenekar, velük játszottuk fel az egész albumot, a dalok pedig egy bizonyos témakör köré csoportosulnak és egy év termése, nem egy hosszabb időszak összegzése.
Miért pont ezekkel a zenészek alkotják a Peta zenekart?
Amikor a War & Peace lemezzel elkészültünk, szerettem volna koncerten is bemutatni, arra létre kellett hozni egy zenekart. Borlai Gergőre ebből a szempontból nem számíthattam, mert ő akkor már külföldön élt, én pedig sokat szerettem volna próbálni. Geröly Matyit Gergő ajánlotta. Azt mondta, hogy Matyi lehet csak a dobos, senki más. Nem ismertem őt korábban egyáltalán, aztán nagyon jól egymásra találtunk. Basszusgitáros fronton azt gondoltam, kiteszek egy hírt a FB-oldalamra, hogy basszusgitárost keresek. Rá tizenhat másodpercre Horváth Gábor Sexy rám írt, hogy: „Én megyek!” Őt mint gitárost ismertem még egy korábbi zenekarából, nem is hallottam előtte basszusgitározni. Gondoltam: ezt biztos a Sors akarta így, hát akkor hajrá! Vele is nagyon egymásra találtunk, így ő is maradt. Pár éve volt még egy gitárosunk, Varga Gergő, aki most a Wellhelloban játszik, ezzel a felállással koncerteztünk párat. Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha egy másik szólista is lenne a zenekarban, így Szebényi Danival egészült ki a csapat, aki embertelenül billentyűzik és énekel; nagyon nagy tehetség! Velük vettem fel az új lemezt. Ebben is van bizonyos ellentmondás, hiszen a dalokat én írtam, a zenét és a szövegeket is, viszont mindenki hozzátett valamit, amitől olyan lett, ami hallható. Mindenki eldönti, mi a véleménye, én nagyon szeretem.
Nagyon sokrétegű az anyag, többször kell hallgatni, megszólalásában pedig nagyon mély tónusú, morcos és harap. Miért „Tökéletlen ember” a címe latinul?
Azért, mert én tökéletesség-ellenes vagyok. A lemezeket is direkt úgy készítem, hogy mindig maradjon rajtuk hiba. Ez a lemez is tele van ilyen értelemben hibákkal. Másrészt időrendben a Majdnem című dal készült el először és bárkit, akinek megmutattam, az a két sor fogott meg, ami így szól: „És létrehozhatsz végre egy tökéletes embert, Aki mindig szót fogad majd csak épp embernek lenni nem mer.” Így adta magát a cím.
Mikor mutatjátok be élőben?
Nem annyira egyszerű ezt összehozni, mindannyian játszunk más zenekarokban is, ettől függetlenül nem kizárt, hogy a nyár végére összehozzuk a lemezbemutató koncertet, de ha ez nem jön össze, ősszel mindenképpen bemutatjuk Budapesten. Szeretném, ha az emberek megismernék ezt az anyagot. Ha sikerül megszervezni, vidéken is szeretnénk koncertezni.
Az, hogy te a világ egyik vezető gitárgyártója, az Ibanez endorsere vagy, segíthet-e abban, hogy külföldre is kijussatok a lemezzel?
Furcsa ez, mert a pályafutásom alatt időről időre felvillant annak a lehetősége, hogy mehettem volna külföldre tanulni vagy zenélni. Valamiért engem nem mozgat meg annyira ez a dolog. A zenész ismerőseim 99%-a szeretne világsztár lenni és külföldön játszani.. Nyilván én sem ellenkeznék, de nem ez a legfontosabb cél az életemben. Azt szeretném, ha ez a projekt úgy működne, hogy országon belül rendszeresen koncertezhetnénk és készíthetnénk újabb lemezeket. A Homo Imperfectuson amúgy is magyar nyelvű szöveget vannak, ezt máshol nem értik. Emellett az instrumentális vonal hosszabb távon akár működhet külföldön is. Majd meglátjuk!
http://www.lukacspeta.hu
https://www.facebook.com/petalukacs
Ibnterjú: Rozsonits Tamás
Foto: Takács Gitta, Perge Péter
2017. december 20. 07:14