MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Az EMBER, a BARÁT, a TANÍTÓMESTER, a ZENÉSZ

A mai napon veszünk végső búcsút Szappanos Györgytől, aki a magyar zenei élet meghatározó és pótolhatatlan alakja volt.

Andrásik Remo

Általában könnyen és viszonylag gyorsan írok. Az Isten megajándékozott ezzel éppúgy, ahogyan Szappanos György barátságával is. Talán éppen ezért cikáznak össze-vissza a fejemben a gondolatok, az érzelmeim mennyisége és minősége most erősen túlmutat az írásos képességeim határain. Úgy érzem, megfogalmazhatatlan, leírhatatlan feladatot „dobott” a sors, mivel Szapikám a te barátságod az életem olyan magával értetődő természetes része volt, hogy „menet közben” soha fel sem tűnt. Akinek nem adatott meg ez az ajándék az életben – mármint, hogy volt igaz barátja – annak vélhetően fölösleges is lenne elkezdenem magyarázni mindezt. Akinek pedig igen, annak nincs is szüksége további magyarázatokra.

Azon tűnődtem, hogy le kéne írnom mi mindent csináltunk együtt... de hát könyörgöm, mi szinte mindent együtt csináltunk, ezért ennek se vége, se hossza nem lenne. Aztán az jutott eszembe, hogy le kéne írnom valamelyik hihetetlen, zseniális sztoridat... de azok szimplán visszaadhatatlanok, ugyanis az írásosság egyszerűen nem a megfelelő eszköz ezek tolmácsolására. Ahhoz ott kellet lenni. Végül az ugrott be, hogy sorolhatnám naphosszat, hogy mi mindent nem vagyok képes veled kapcsolatban leírni, de akkor meg honnan veszem a bátorságot, hogy írjak egyáltalán, mások idejét rabolva. Szóval úgy döntöttem, hogy megosztok néhány visszahozhatatlan pillanatot, amelyek erejében és a megélésük jelentőségében mindketten megkérdőjelezhetetlenül hittünk.

Szapi és a médiaszereplés...
Hogy lehet az, hogy egy ilyen kiváló emberrel, elismert és kimagasló képességű művésszel, tanárral alig-alig készültek interjúk? (Különös tekintettel például arra a tényre, hogy régebben vagyunk barátok, mint amióta szakmai újság tulajdonosa vagyok.) Amikor ezzel kapcsolatban beszélgettünk és kérdeztem tőled, hogy nem csinálunk-e egy interjút a következő magazinba, akkor végtelen gyorsasággal és határozottsággal a következő volt a válasz: „én imádok zenélni, de csinálni akarom, nem pedig beszélgetni róla... ha beszélgetni akarsz, akkor beszéljünk arról, hogy hol és mikor zenélhetünk legközelebb együtt.” (Drága Barátom! Mivel úgy tűnik, hogy ebben az életben már nem zenélhetünk együtt, „megy neked” a címlap. Bár ne így lenne.)

Szapi és a szókimondás...
Mindig azt mondom, amire gondolok és mindig azt teszem, amiről beszélek. Egyszerűen nem ismerek senki mást az egész földgolyóbison aki következetesebb lett volna nálad ebben a kérdésben. Nem disztingváltál, ezért aztán kézenfekvő, hogy számtalanszor konfliktushelyzetek kísérték az őszinteséged. Mikor említettem, hogy néha talán nem célravezető egyből direktbe „arcba tenni” azt a pőre valóságot, melyet nálad kevesebben ismernek fel élesebb szemmel és amely úgy tud fájni, mint egy pörölycsapás, akkor egy röpke gondolatvételnyi pillanat után felcsillanó szemmel a következőt mondtad: „Van egy jó hírem! (Drága dudaorrú barátom.) Ha valakivel kapcsolatban csak jó dolgok jutnak eszembe, annak soha nem kell ezzel szembesülnie. Az igazán jó hírem pedig az, hogy sokkal többen vagytok mint azok, akiknek ezt mégis el kell viselnie tőlem.”

Szapi és a humor...
Amikor elhangzott a jól ismert felszólítás „Várj! Erre nem vagytok felkészülve.” Nos ezt követően egészen biztosan olyan történet következett, melynek végén vinnyogva, fuldokolva, ordítva nevetésben törtek ki még a növények is. Mindezt akárhányszor és akármikor... megismételve mindaddig, amíg a hallgatóság bírta. Ebben is te voltál a legnagyobb.

Szapi és a tehetség, a szorgalom és a tudás...
Néhány évig tanítottunk közös lakásban, s ezalatt felfigyeltem arra az egészen elképesztő rajongásra, amelyet a növendékeid, vagy bármely más tehetség irányában mutattál. Tudnod kell, hogy soha nem találkoztam még hozzád fogható hangszeres tanárral. Félelmetes hatékonysággal, türelemmel és célratöréssel dolgoztál és egészen káprázatos eredményeket értél el. Olyan tisztelettel és alázattal tanítottál, amelyre – véleményem szerint – születni kell. Számomra te, Szappanos György voltál a nagybetűs tanítómester, a veled született tehetséggel és az elképesztő szorgalmasságodból fakadó bődületes tudással, melyeket mindenféle görcsösség nélkül tudtál úgy továbbadni bárkinek – akiben fogékonyságra találtál – hogy az valóban példaértékű volt. Ezért is felnéztem rád.

Szapi és a legnagyobb erő...
Alapból te magad voltál az őserő, ezt minden téged ismerő, vagy kevésbé ismerő rögtön – mint egy jól megtanult leckét – mondta, ha a neved bármely beszélgetésben felmerült. Azt persze már csak jóval kevesebben tudták, értették, hogy mindez miből táplálkozik... pedig aki figyelt, az nem egyszer hallhatta is tőled, hogy „a szeretet soha el nem fogy.”

Szapi és a pillanatok...
Ezekről már megtörténésükkor is tudtam, sőt mind akik részesei lehettünk tudtuk, hogy nem akármilyen pillanatokról van szó. Azonban a történtek fényében mindezek felbecsülhetetlenné váltak – vélhetően rajtam kívül is – valamennyi barátod számára. Az ő nevükben ugyan nem nyilatkozhatok, de gondolom, hogy nem járok messze az igazságtól ha azt mondom, hogy kivételes igazodási pontot jelentettél számunkra. Számomra egészen biztosan. Semmivel nem tudom összehasonlítani azt az érzést, amikor a baráti kör közepén lendült az a bizonyos ököl az ég felé. Az a bizonyos mozdulat, amelytől mindig azt éreztem, hogy igen itthon vagyok, pont itt, ahol mindig is lenni akartam, ahova tényleg tartozom, ahol minden pont úgy van, ahogy lennie kell. Ilyenkor egy röpke pillanatra úgy éreztem, hogy na most tényleg megállt az idő és mi mind hallhatatlanok vagyunk. Azonban az idő nem állt meg, hanem kérlelhetetlenül elhozta ezt a napot, melyen elvesztettünk téged, így hát nem marad más számomra, mint az a szomorú, de elkerülhetetlen mondásod felidézése, amelyet gyakran hallottam tőled, ha tragédia történt. „Tegyünk meg mindent, amit csak megtehetünk, s ha már nincs mit tenni, akkor sirassuk és ünnepeljük meg tisztességgel.”

Dudaorrú barátod: Remo


Kéri Gábor

Az általános méltatások nem érnek oda, amit mi, a barátai megélünk most.

Szapi: a kontroll az életemben. Valahányszor próbáltam sunnyogni morális, hitbéli kérdésekben, azonnal éreztem tarkómon a tekintetét, tudtam ő mit tenne a helyemben és nem volt több kérdés... a jó hír, hogy ez nem szűnik meg soha. Ez így is marad. Barátom, bármilyen messzire is mentél, a feladat tiszta és világos. Barátaidnak, tanítványaidnak, sőt ellenségeidnek éppúgy fel kell nőni hozzá! Most rajtunk a sor: Szapi szétosztotta magát köztünk, basszusgitárból, zenéből, ízlésből éppúgy, mint barátságból, szeretetből, megbízhatóságból, önzetlenségből. Magasan a léc...Isten nyugosztaljon, Szappanos György!


Kéri Samu

Szappanos György hatása minden profi fiatal basszusgitároson hallható és látható, mindenki megfordult nála. Egy hatalmas mester, hatalmas betonoszlop volt, aki emberileg és zeneileg is mutatta a helyes, igaz irányt nekünk. Távozásával szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy ez az erő ezentúl nem fog jönni felénk. Úgy néz ki, fel kell nőni a feladathoz. Aki nekem igazságról, becsületről, tiszteletről, zenéről, életről, a jó és a rossz elválasztásáról a legtöbbet tanította a szüleim mellett, az a Szapi volt. Szapi, mindig mérges voltál amikor részeges estéken ezt mondtam, de nekem második apám voltál. Köszönöm, hogy veled egy korban élhettem itt a földön. A legjobbakat kívánom neked továbbra is!


Borlai Gergő

1994 vége felé elhívott Babos Gyuszi a zenekarába, ami akkor még Babos Band néven működött. Ott találkoztam először Szapival. Azonnal barátok lettünk és ott kezdődött el az évtizedekig tartó együttműködésünk. Babos Gyuszi révén Katona Klári mögött is mi játszottunk, illetve Szapi elkezdett elvinni a saját zenekaraiba, ahol aztán jött-ment mindenki. Tibusz, Kovács Géber, Zsömi, Nagy Jancsa, Kiru, és még sokan mások. Ez 1995-ben volt. Katona Klári utolsó igazi turnéján 97’-ben, s ezt követően még jobban összebarátkoztunk. Mindig voltak események, de igazi közös zenekarunk nem volt. Aztán 98’ őszén felhívott, hogy nem érek-e rá szerdán. „Csináltunk egy örömzenekart a Tibusz, Jamie, Mohai, Hirleman Bercivel, de a Berci nem tudja vállalni”.

És akkor elindult a Boom Boom zenekar, ami bizonyos szempontból történelmi együttes lett. 

Az utolsó magyar rhythm & blues/rock & roll együttes. Leírhatatlan aktív 3 év következett. Ráadásul 3 évig minden szerdán játszottunk az Old Man’s Pub-ban, ami igazi műhely munka volt a szó legjobb értelmében. (Roy és Ádámék mellett miattunk limitálták a zenekari fogyasztást) Azért is játszottunk mindig jól. És borzalmas hangosan.

Aztán egy hosszabb szünet következett. Mindenki csinálta a saját dolgát. De a hullámvölgyek ellenére mindig a bátyámnak tekintettem. 2011-ben, amikor visszatértünk gyakorlatilag ott folytattuk, ahol abba hagytuk, csak már nem kellett a helyeknek miattunk limitálni a fogyasztást. A barátság is vissza erősödött és a távolságok ellenére is folyamatos lett a kommunikáció.

2019-ben meg is beszéltük, hogy ideje csinálni egy új lemezt. Én írtam 3 nótát, Tibusz 2-őt, Tomi is 3-at. Tibusz fent is volt nálam a Mátrában feldemózni az övéit. Eredetileg tavaly kora ősszel jött volna fel Szapi is Tomival dolgozni a dalokon, azonban a pandémia közbeszólt.

Pedig, ha…

Aztán idén Április 30-án felhívott. Beszélgettünk egy órát. A zenekarról is. „Azt sajnálom nagyon, hogy nem vagyunk együtt”. Megbeszéltük, hogy ettől kezdve minden hónapban beszélgetünk egy órát. „Akkor az lesz, hogy én szépen felhívlak havonta egyszer”. 

Várni fogom Szapi. Mindig.


Nagy János

Először arra gondoltam írok történeteket az ismerkedéstől a barátságig, a rengeteg közös zenélésről, utazásról, hajnalig tartó beszélgetésekről, véget nem érő sztorizásokról, de nagyon fájdalmas minderre visszaemlékezni. Történetek helyett elmondom, nekem mit jelent ez a szó, mit jelent ez a név, mit jelent az ember, Szapi. Őszinteséget, nyíltszívűséget, barátságot, bátorságot, jókedvet, vidámságot, zenét, zenészséget. Kérlelhetetlenséget, hűséget, odaadást, ragaszkodást, önzetlen szeretetet a barátok iránt. Mindebből kirajzolódik az igazi ember, milyen is volt ő. Erre gondolok amikor kimondom, „a Szapi”. Találkozunk még!


Sántha Gábor

Drága Szapikám! 2003-2004 környékén, amikor bejöttél hozzám a Zenegalériába, hogy segítsek a V-Bass programozásában én rendesen meg voltam illetődve. Persze ezt neked sosem mondtam – bár biztos vagyok benne, hogy érezted -, de tudod akkor én már rég csodáltalak és tiszteltelek, mert rengetegszer hallottalak játszani és hát Te már akkor is LEGENDA voltál. Ott beszéltünk először és később többször is felhoztad, hogy akkor „meg is pecsételődött a sorsunk”. Barátok lettünk, igazi barátok. Picivel később már együtt zakatoltunk a Síneken Karácsony James zenekarában. Közben pedig jöttek a Gitármánia táboros zenekari órák, ahol sok-sok éven keresztül éltük át együtt a csodát, hogyan képes a szeretet pár nap alatt dallá varázsolni hangokat és bandává kovácsolni az ismeretleneket.  Mert mi régóta tudjuk, hogy az egyetlen dolog, ami számít az a szeretet. Ráadásul már azt is tudjuk, hogy: „A szeretet soha el nem fogy”.
Köszönöm, hogy ilyen sok időt tölthettem veled és köszönöm a barátokat is, akiket Tőled kaptam – velük együtt talán képesek leszünk tovább vinni egy részét annak a kincsnek, amit ránk hagytál.

Ölellek, soha nem fogyó szeretettel: Gabesz


Temesi Berci

Először gyermekként a '80-as, '90-es években a tévében egy Tátrai Band klipben láttam. Aztán veszprémi barátaimnak köszönhetően jött a Háború kazetta. Rongyosra hallgattam. A Boom Boom volt a teljes K.O. számomra. Azt hittem legalábbis.

Mindig felnéztem Rá. Sosem hittem, hogy valaha is barátkozhatunk, vagy a közelében találom majd magamat. De volt rá példa, hogy Kovács Gábor muzsikus társam, és barátom együtt zenélt vele a Millenárison (Full Playback) és láthattam pár méterről a szenvedélyes játékát. 2009-ben a Hangfoglaláson a Blasius standon Mihályi Balázs hangszereit nézegettem, és a véleményemet kérdezte az általa készített mesterművekről. Őszintén elmondtam mit gondolok. Eltelt egy év. 2010 októberében felhívott Balázs, hogy Gyurival játszhatnék egy bemutatót a Hangfoglalás nagyszínpadán. Azt hittem akkor ez a K.O. De nem ez volt. 

Álltam a színpadon, ment egy blues kör, és csak játszottunk. Fogalmam nem volt az izgalomtól, hogy mit is játszom, és fel sem fogtam, hogy Gyurival egy színpadon állok. Ott álltam, de ez már történelem. 

Összebarátkoztunk akkor, és ott. Azóta barátságban, egymás iránt érdeklődve, olykor zenéről is beszélve telt el 11 év. Csináltunk egy basszus triót, de a teraszon sosem ezt fejtettük. Szentendre, családias, teraszos, fröccsös hangulat már az új lakásban. A régiben is sokat voltunk, de inkább az új maradt meg számomra. Pepi a kis papagáj a másik szobában. Ha reggel mentem, akkor villás reggelivel várt. Ha délután, akkor a konyhában sürgött-forgott és készült valami finomsággal. Jó zene szólt, de sokszor a zene sem kellett, mert csak beszélgettünk. Minden napsugár oda sütött a teraszára. Mintha megvilágította volna, hogy ide gyertek! Mindenki ide jöjjön! Mesélt az állatokról, a növényekről, a kultúráról, az oktatásról, az emberi kapcsolatokról, a családról. Mindenről, ami fontos. Ami nem fontos, arról nem beszéltünk. Mert sosem beszélt felesleges dolgokról. Csak arról, aminek értelme volt. De arról mindig, és sokat. Az elmúlt erős két évben legfőképpen a kenyerekről. A kovászról. Sokszor a teraszon is azt hittem, hogy már ez a K.O. De nem ez volt.

Szentendre. Esküvő. Nagyon boldog volt. Nagyon szép volt, és emberi. Csodás muzsikus légkör ünnepelte a boldogságukat. Akkor ott, azt hittem ez a K.O. Mert ott lenni, Velük egy társaságban, miközben a Fekete család muzsikált, Babos Gyuszi bácsi beszállt, közben Tibusz és Maxi sztorizott a teraszon. Tényleg K.O. szitunak tűnt. De nem ez volt még a K.O..

Nyergesújfalun sokszor barátkoztunk a Blasius műhelyben, ami később székhelyét módosítva Szentendrére költözött szerencsére, így még többet tudtunk találkozni. 

Balázsnál az új műhely avatón, hatosban a csodálatos feleségeinkkel hatalmas grillezések közben kegyetlen sztorik, igazán minőségi beszélgetések, mosolygások, igaz pillanatok, és barátkozás őszintén. Ez van bennem. Mintha most ott lennénk. Semmi nem változott. 

„Azt mondtam már, hogy..." „Berókám..." Itt cseng a fülemben. Miközben sodorta a cigit, és szenvedélyesen, részletesen elmesélt mindent, még akkor is, ha már elmondta. Imádtuk hallgatni. Ha már tudtuk a végét, akkor is röhögtünk nagyokat, mert úgy tudott mesélni, ahogy senki! 

Egy hónapja Balázsnál ültem, és dokumentum filmet forgattunk a Blasius hangszerekről. Hívtam, hogy jöjjön. Nem akart. Ránk bízta. Nem akart mindenáron ott lenni, benne lenni. Pedig büszke volt a hangszereire, és a barátságra, ami összekötött hármónkat. Ahányszor csak lehetett azért megemlítettük, mert neki is ott lett volna a helye. Sőt. Neki lett volna igazán ott a helye. Erről beszélgettünk Balázzsal, és eszembe jutott egy ötlet. Felvillanyozódva fel is hívtam rögtön.

Először a tervezett Póka-Szappanos-Temesi basszusgitár triumvirátus turnéról beszéltünk, hiszen le voltak kötve a koncertek. De közben újra szerettük volna indítani a közös projektünket, és olyannyira lelkesen telefonálgattunk emiatt, hogy eltelt egy hét. Jött a péntek. Telefonon beszéltünk. Pecázni indult, de az új tervekkel a fejében. Új lendülettel. Ezt csak mi tudtuk egyelőre. Vártam, hogy visszatérjen, és belevágjunk az új közös ötletünkbe. Ez az ötlet volt az, amit úgy éreztem, hogy K.O. lesz! 

Szerdán egy telefon fogadott reggel. Csak ültem az ágyban. Tartottam a telefont, és próbáltam felfogni. Egyszerűen nem igazán jutott el a tudatomig. Letettem a telefont. Elmondtam a feleségemnek, hogy a legjobb barátaim egyike, akit szívem legőszintébb szeretetével öleltem mindig is, az intenzíven fekszik. Ahogy engedték, rohantunk meglátogatni. 

Beszéltünk hozzá. Tudtuk, hogy hallja, de már nem reagált nekünk. Mégis hittük, hogy fogunk még beszélni. Mert ott az ágyon fekve is olyan erős volt, mint kevesen. Őserő volt benne. Igaz erő. Hittük, hogy felkel, és mindenkit seggbe rúg majd, hogy aggódtunk érte. 

Minden napot telefonálással töltöttünk szerdától szombatig. Minden nap új információ jött, hol hittel, reménnyel teli, hol pedig apró kapaszkodó csak. Szombaton nem telefonáltunk. Nem akartunk zavarni senkit. Éppen egy stúdióban dolgoztam. Repülőgép módban volt a telefonom, hogy senki ne zavarjon. Valahogy a wifit megtalálta a telefonom, és érkezett egy fekete szív. A stúdió munka megállt. Az esti élő rádió munkát lemondtam. Felhívtam a feleségemet, és haza vezettem. Zokogva léptem be az ajtón. Megölelt és ez volt végül a totális K.O. 

Szapi előre ment. Nem bízta a szélre. Szerintem a keze azóta is szokásos módon ökölbe szorítva és azt kiabálja nekem „Berókám... győzelem!"... 

Pótolhatatlan Barátom! Zokogok, pedig tudom, hogy találkozunk még. Minden, amit itt hagytál, táplálék sokaknak, amiért több generáció hálás már most. Büszke barátod lehetek, és mindig is könnyekkel küzdve mondom majd bárkivel is beszélek, hogy én a Szappanos Gyuri barátja vagyok! És nem bízom a szélre! Szeretlek Barátom!

Míg újra nem találkozunk, kérlek „hergelj a Kováccsal egy halózást, és beszéljétek meg hány b van G dúrban..."


Pálinkás Gergely

Kb. 15 éve játszunk együtt, azért írom jelenidőben, mert képtelen vagyok elfogadni azt ami történt. A megismerkedésünk azt hiszem eleve elrendelt volt. Egy zongoristával és Dörnyei Gabival próbáltunk úgy, hogy nem volt basszusgitárosunk. A másik próbateremben Gyuri muzsikált egy zenekarral. Dörnyeinek mondtam a gyakorlás után, hogy kellene egy basszeros.... Este Gábor nagyon feldobva hívott, hogy Szapi kimondta... szívesen játszana velünk, tetszett neki amit hallott. Mondanom sem kell a boldogságomat! így kezdődött minden... Ettől kezdve Ő lett az az ember az életemben, akitől minden kritikát, dorgálást, tanácsot elfogadtam. Vele osztottam meg kételyeimet, fájdalmaimat, tanácstalanságaimat. Hobbink a horgászat volt, rengeteg közös élménnyel. Azt sosem felejtem el, hogy bármikor találkoztunk, ő rögtön főzött nekem valamit, akár éjjel három órakor is... de ezt értse mindenki szó szerint. Ugyanis tényleg megtörtént, hogy egyszer hazafelé tartottunk, nagyjából éjjel kettő lehetett és éhes voltam... Gyuri addig ment a pesti éjszakában, míg nem szerzett valahonnan darált húst (hogy honnan, sohasem tudtam meg). Háromra hazaértünk és elkezdett nekem „HUNBURGERT” készíteni! Azt mondta: ,,az én barátom nem ehet internacionalista HAMBURGERT!,, Nos, pont ilyen volt. Megtanított a zenére, hazaszeretetre és istenben való feltétlen bizalomra. Ő most is itt van nekem, nekünk.


Bunda Attila „Fityu Úr”

Különleges volt. Kivételes tulajdonságokkal rendelkezett. Egy monokróm távcső volt a fejébe építve, amin keresztül a világot figyelte, elemezte. Szerinte minden fekete-fehér, jó-rossz, igaz-hamis. Az Ő olvasatában olyan nem létezett, hogy kicsi, vagy nagy igazság, kicsi, vagy nagy hazugság. Igazság és hazugság van. Az icipici jó az jó, a kicsit rossz meg rossz. Mert nem jó. Kezdetben sokat vitatkoztunk erről, de idővel be kellett látnom, hogy igaza van. Az élet túl sokszor igazolta Őt.

Az intelligenciájának volt egy kivételes vetülete. Például zenei ízlésünk jobbára különböző volt, de ez csak egyetlen beszélgetésünkkor került felszínre. Ő imádta a jazz-t, én kerültem, ha lehet. Nem idiótázott le, nem is próbált meggyőzni, nem akarta megváltoztatni a véleményem. Egész egyszerűen elfogadta. Soha többé nem hozta szóba ezt a témát. Mert minek? Már egyszer megbeszéltük.

Egészen hihetetlen módon pörgött az agya. Nagyon sok szituációban, beszélgetések alkalmával adott a pillanat tört része alatt elképesztően frappáns választ, melyek közül nem egy szállóige lett, vagy pont hivatkozási alap. Soha nem hülyézett le senkit. Szebben mondta. „Volt nála okosabb kutyám."

A humora egyszerűen zseniális volt! Én még ilyet nem láttam! Elképesztő történeteket mesélt, még elképesztőbb, teljesen egyedi előadásmóddal. A táborban onnan tudtuk, hogy éppen merre jár, hogy ott visítva röhögött mindenki. Vele, mellette minden vidám volt.

És a legfontosabb! Nagyon tudott szeretni. Feltétel nélkül szerette az édesanyját, a feleségét, a barátait. Különös módon sok remek ember pont azért lett a barátom, mert az Ő barátja volt. Semmi varázslat. Az Ő világában mindenki jó volt. Csak a szerethető embereket szerette. Értitek ugye? Fekete-fehér. Jó-rossz. Igaz-hamis. Tök egyszerű.

Köszönök mindent, leginkább azt, hogy a barátod lehettem!
Ég veled Szapika!


Mohai Tamás

SZAPI... „Nem egyformán gondolkodunk, de egyfelé nézünk!” Megalakulásunk időszakának – ami egybeesett az előtte évekig csak felszínes kapcsolatunk barátsággá mélyülésével – egyik Szapis megfogalmazása a nap végén. 1998 tavasza vagy ’97 szeptembere lehetett, amikor hivatalosan bejelentettük, hogy létrejött a Háború formáció. Talán egy újságcikkben is, de mi a magánszféránkban (ami bőven összeért a szakmaival) terjesztettük, hogy vagyunk. Trió: Szapi, Berci és én. Készültünk a G-pont lemezbemutató bulijára a PECSA-ba. Megjelent az album, ünneplés a Kiadó irodájában, a Némafilm (első Háború szám) hallgatása, végeláthatatlan történetek (és történetek végeláthatatlan) mesélése és megélése - együtt! A hatalmas közös tervek és elszánt hit, valamint meggyőződések, reggelig tartó beszélgetések korszaka ez több budapesti koncerthelyszínen és klubban „záróráig”, középpontban az Old Man’s-szel, ahol a Boom Boom alakult és négy éven át játszott. Zenekaraink, ahol együtt játszhattam veled: Kyru Gotta Humble, a Háború, a Boom Boom, a Muckshow, Almási Enikő és a Zenekar és később ritkábban, de annál lelkesebben a 9:30 Collective, Free Style Chamber Orchestra, Desney Bailey, Harry de Way, Random Trip, de egyszer a Beach House-on a Cotton Club Singerssel is szélviharban. 1997 és 2019 között több száz koncert és kb. tíz album együtt. Eszembe jut az is, hogy készültünk egy új, a harmadik Boom Boom albumra, Felbum munkacímmel. Sokat nevettünk és sírtunk együtt, és most sírunk miattad. Szappanos György basszusgitár – hányszor rikkanthattam el magam a bulikon így! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNJÜK azt, hogy itt voltál velünk! Nyugodj békében! „A szeretet soha el nem fogy!” –  mondanád. Soha nem felejtünk, szívünkben őrzünk!


Jung Norbert

Hamarabb lettünk barátok, minthogy észrevettem volna.

Kicsi ez a szakma. Annyira, hogy mindenkinek van minimum egy sztorija Szapiról. Még azoknak is, akik nem is ismerik személyesen. Mégsem találkoztunk soha, egészen addig, amíg engem le nem tett a jó sorsom egy színdarab zenekari próbájára. Dolgozgattunk jól, aztán másnap megint és megint… Összebarátkoztunk. Később Gyurka elmondta, hogy mi már a próba végére barátok voltunk, csak akkor én még nem vettem észre.

Nehéz írni bármit is, mert napokig tudná bármelyikünk sorolni. Még azt sem könnyű meghatározni, hogy ki Szappanos György Szapi. Basszusgitárművész, szerető férj, hobbiszakács, vezérszónok, hazafi, stand up komedista, a buli motorja… De legegyszerűbb és legigazabb, ha csak annyit írok; a barátom.

Egyszer azt mondta, van aki bélyeget gyűjt, ő barátokat. Soha nem hagyta, hogy a „gyűjteménye” szétszéledjen. Ha épp nem dolgoztunk semmin, akkor is felemelte a telefont, hogyaszongya:
Norbókám, nem rosszkor?
Gyúúúrkaaa, szevasz, mizu?
Semmi extra, csak barátkozni hívtalak…

És barátkoztunk. 20-30 percnél rövidebb beszélgetésünk, csak akkor volt, ha valamilyen sürgős szakmai kérdést kellett megbeszélni.

Nekem is bőven van történetem, szinte lehetetlen választani. Még is megosztanék kettőt.

A közelmúltban súlyos magánéleti válságba kerültem. Követtem a szabályt, miszerint ha rossz napod van, hívd fel a barátodat és rontsd el az övét is. Gyurka gondolkodás nélkül a következőt mondta:

Nyugalom, nem lesz semmi baj, mert te LÉTEZEL. A körülötted lévők egyike-másika meg csak a fényedben látszik, amúgy nemigen. Szedd össze magad, vannak barátaid, majd mi segítünk.

És itt nemcsak önmagára, de az ő összes barátjára is gondolt. Valahogy úgy vagyunk, hogy az ő barátai egymás barátai is. Nem tudom, hogy csinálta, de ez volt az ő akarata.

Másik alkalommal épp egy előadóművészt kísértünk. A színpadon minden klappolt, áramlott a csí. Dal, konferálás, dal, konf… semmi meglepő. Aztán a főhős egyszer csak belement egy olyan konfba, amiből a felénél már ő maga sem tudta, hogy fog kijönni. Mi meg aztán pláne nem. Gyurka egy darabig csak együtt röhögött velünk, néha bekiabált valami „Szapisat”, aztán úgy döntött, ez kevés lesz. Kicsavarta a főhős kezéből a mikrofont, és tartott egy pár perces spontán szónoklatot. De olyat, amivel gyakorlatilag reboot-olta az egészet, újra indította a show-t mindenestül. Néhány mondatát még ma is idézgetjük. (És még hány olyan van, amit életünk végéig idézni fogunk.)

Lenne még egy, amin sokat gondolkodtam, hogy megosszam-e. Nem titkos, vagy ilyesmi, a barátai előtt nem nagyon voltak titkai. Csak annyira… olyan… Mindegy. Tutira nem bánná.

Pár hónapja viszonylag komoly kellemetlenségem támadt. Van ilyen. Gyurival jóízűen beszélgettünk éppen mindenféléről, nem is akartam szóba hozni. Aztán valahogy csak kibuggyant:

Gyurikám, figyi, lenne itt még valami. Nem is akartam mondani, mert eléggé kínos, meg ilyenek…
Hülye vagy? Mér’ ne? Valamelyikünk ott lesz a másik temetésén…


Andrásik Bernadett

Drága Szapi! Pontosan magam sem tudom mikor ismertelek meg, talán 15 évvel ezelőtt. A HANOSZ Visegrádi utcai irodájában találkoztunk és már rendesen jó kedved volt, hangos voltál, őszinte és néha bántó. Nem értettem miért rajong érted Remo és miért mondja mindig azt, hogy ha háborúba kellene mennie téged vinne magával, mert az életét is rád bízná... persze ma már értem.

Aztán nyaranta találkoztunk a táborban. Én is hahotázva hallgattam a sztorijaidat, mint mindenki más, akár ötvenedjére is, de soha senki nem állt fel az asztaltól ha te meséltél. Ekkorra már megismerhettem nagyon sok arcodat. Megismertem a féltő és szerető „leendő Apát”. Három éves lehetett „kisRetyo” (te és csakis te hívtad/hattad így), amikor ült az öledben még mosolyogtunk is, mert pont ugyanannyi hajatok volt, és azt kérdezted tőle... „Jól viselkednek a szülők? Mert ha nem, szólj és intézem!” Azóta bármikor találkoztatok mindig ez volt az első kérdésed... a gyerek egyszerűen imádta. Szóval ígérem jól fogunk viselkedni, de ha nem, te leszel az első, akinek szólni fog.
Megismertem a fiút, aki olyan végtelen szeretettel a hangjában tudta mondani esténként a telefonba, hogy Édesanyám.
Megismertem a szerelmes férjet, már az első alkalommal amikor találkoztunk. Megérkezett Domi az angyali szeretetével, a bájával és megváltoztak a vonásaid. Megnyugodtál, mosolyogtál és a legnagyobb sztori közepén is felálltál és mentél, amikor azt mondta... „menjünk Gyurikám”.

Már értem a barátaidat is akik rajongással szeretnek és a kötelék ami köztetek van túl mutat a barátságon, TESTVÉREID lettek. Ja és köszönöm neked Maxit és Donátot, általad ismerhettem és szerettem meg őket.

Tudom, hogy most csak csatát vesztettél, de te még így is GYŐZTES vagy.

Találkozunk...
Remóné (ahogy mindig is hívtál)

2021. július 2. 08:06

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA