Az ajtók túloldalán
Ha a The Beatlest „Mesés Négyek”-nek titulálták, a The Doorst, az amerikai pszichedelikus blues-rock fenegyerekeit nyugodtan nevezhetjük akár „Valóságon túli Négyek”-nek. Csak mert frontemberük botrányokkal tarkított színpadi viselkedésmódja, rock and roll- életvitele nem választható el társaitól. Jim Morrison mellett viszonylag kevesebb fény vetülhetett az intellektuális kinézetű Ray Manzarek billentyűsre, aki fontos szerepet töltött be a csapat életében, és akinek dokumentumfilmmel állítottak emléket zenésztársai. A The Doors: Break On Thru – A Celebration Of Ray Manzarek mozi bemutatatóját 2020. február 12-re, a zenész születésének nyolcvanegyedik évfordulójára időzítették.
„Csak a The Beatlesnek volt nagyobb hatása a fiatalságra” – olvasható egy korabeli kritikában a The Doorsról, s a verdiktben alighanem sok igazság rejlik. Noha mindkét csapat a hatvanas évek eleje-közepén tündökölt, a The Doors zeneisége jóval közelebb állt a pszichedelikus blues-rock műfajához, mint a háromakkordos beatbandák (egyébként korántsem lebecsülendő) háromperces darabjaihoz. Ray Manzarek és Jim Morrison történelmi jelentőségű Los Angeles-i találkozója – a billentyűs hívására aztán Robby Krieger gitáros, valamint John Densmore dobos is csatlakozott – alapozta meg azt az 1965-től ’71-ig tartó, felfelé ívelő menetelést, amely Morrisonnal hét, majd halála után a többi tag által rögzítetett két újabb nagylemeznyi zeneanyagot eredményezett. Amerikában sokáig példa nélküli volt, hogy egy zenekar nyolc egymást követő albuma aranylemezes legyen. A The Doors hanghordozóiból azóta világszerte több mint százmillió példány talált gazdára.
Az anarchista, lázadó zenei forradalmárok koncertjeit egyre inkább szaftos botrányok jellemezték: a különböző tudatmódosító szerekkel élő Morrison, hol meztelen férfiasságát mutogatva, hol csak „egyszerű”, ám valódi színpadi összeroskadást produkálva borzolta a közönség, illetve a rendfenntartó szervek kedélyeit, amely aztán több államból való kitiltást eredményezett. E deviáns jelenségek a polgárpukkasztó énekes-frontember utolsó két esztendejében felerősödtek, majd a szomorú és értelmetlen végkifejlethez vezettek. Jim Morrison holttestére 1971. július 3-án találtak rá fürdőszobájában, a halál okát hivatalosan szívrohamban állapították meg – valójában kábítószer túladagolás miatt következett be. Földi maradványait a párizsi Père-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, sírja azóta is folyamatos zarándokhely.
Jim Morrison végleges távoztával korántsem ért véget a The Doors története: társai a már említett két lemezalbum megjelentetésén túl 1978 és 2011 között különböző vendégművészekkel többször is koncertturnéra indultak, ám úgy tűnik, a rock fenegyerekét lehetetlen pótolni.
Ray Manzarek egészen 2013. május 20-án bekövetkezett haláláig aktív marad: szólólemezeket készít, filmet rendez, rockosítja a Carmina Burana kantátát, X néven punk zenekart működtet, későbbi műveiben a dzsessz, a rock, az etno, valamint a klasszikus zene számítógépes szintézisén fáradozik.
Kvalitásaira jellemző, hogy a The Doorsban – bőgős híján – a basszusgitáros funkcióját is maga töltötte be. A mély hangokat Fender Rhodes Piano Bass típusú hangszerén, a normál billentyűs megszólalást pedig egy Vox Continental kombinált orgonán biztosította. Később beszerzett egy Gibson G-101 Kalamazoo úgyszintén kombinált orgonát, amely megszólalásig hasonlít a régi Farfisa típushoz. Érdekesség, hogy a filmben szereplő muzsikusok is – tiszteletből – ugyanezen márkájú hangszereken idézték fel a The Doors-dalokat. Jobban odafigyelve azonban sikerül némi trükköt felfedezni: Rami Jaffie (Foo Fighters) billentyűs ez utóbbi típus helyett egy Farfisa borításba rejtett piros Nord szintetizátort szólaltat meg.
Az alkotók szándéka szerint a The Doors: Break On Thru – A Celebration Of Ray Manzarek című díjnyertes koncert-dokumentumfilm, mint címe is utal rá, az amerikai banda billentyűsének szeretne emléket állítani. A The Doors még élő tagjai, John Densmore és Robby Krieger emlékkoncertet szerveztek Los Angelesben, ennek kép- és hanganyagából, valamint a zenekartagok, pályatársak visszaemlékezéseiből – amelyből nem hiányozhattak a korabeli dokumentumok, interjúk sem – állították össze a film anyagát. Justin Kreutzmann rendező koncepciója a múlt és a jelen keveredése: a 2016-ban rögzített kép- és zeneanyagot villanásszerűen bevágott régi (színes!) koncertfelvételek egy-egy jelenete hitelesíti. A zenés időutazást beszélgetések, interjúk kötik össze: további archív kép-és hangfelvételekben (kazettás magnóról is!) megszólal Jim Morrisonn és Ray Manzarek, de a Rolling Stone Magazin ismert zenei újságírója, Ben Fong-Torres is tapintható szeretettel és nosztalgiával emlékezik a régi szép időkre. Friss és érdekes interjúk készültek a láthatóan koros, ám lélekben örökifjú, két élő The Doors- taggal, Johnnal és Robbyval.
A koncertfilmben elhangzó dalokat (a címadó Break On Trough [To The Other Side]; Roadhouse Blues; Hello, I Love You; L.A. Woman; Alabama Song; Riders On The Storm; stb.) olyan előadók, egykori és újabb pályatársak, követők, feltétlen tisztelők elevenítik föl – jól-rosszabbul, de mindenképp kiváló –, a mai fülnek is bőven élvezhető hangminőségben, mint Warren Haynes gitáros-énekes az Allmann Brothersből, Taylor Hawkins énekes a Foo Fightersből, Robert Deleo a Stone Temple Pilots gitárosa, az X- formáció énekesnője Exene Cernenka, valamint basszusgitárosa John Doe. A másik énekesnő Emily Armstrong Janis Joplin hangszínén remekel, míg Brian Ray a Paul McCartney Band szólósa Robby Kriegerrel vív nagyszerű (bluesos) gitárpárbajt. Kiemelkedő teljesítményt nyújt billentyűkön a már említett Jaffie, valamint Stepehen Perkins a Jane’s Addiction varázslatosan energikus dobosa, akit csak az első és az utolsó pár nótában vált Densmore – bemutatva, miként is ütötték a bőröket abban a bizonyos hőskorszakban anno…
Nem maradhat el persze a The Doors nagy durranása, a Light My Fire sem, amelyre benépesül a színpad: aki él és mozog, az énekel, gitározik, billentyűzik, vagy épp csak teszi a dolgát. Örömzene ez a javából! Amely Ray Manzarekért szól. Arról a dalszerző, filmes, énekes-billentyűsről, akiről egyébként nem esik több szó a filmben, mint magáról a kultzenekarról, vagy épp egykori főhőséről. Hát persze. Nehéz Jim Morrison árnyékában felnőni…
Írta: Hegedűs István
Fotó: Henry-Diltz
2020. február 23. 15:26