AVENGED SEVENFOLD - Útban Budapest felé
Az Avenged Sevenfold legénysége június 19-én a Budapest Park színpadán lép fel, arra pedig nagy téttel lehet fogadni, hogy kvintett a hírnevéhez méltó bulit fog csapni. Az ezredforduló idején feltűnt amerikai sztárcsapat nagy utat tett meg, mire a dél-kaliforniai punk/hardcore-színtérről való elrugaszkodástól eljutott az arénarockos ízekkel operáló mainstream metálig, ebben pedig kulcsszerep hárult az éppen a napokban jubiláló harmadik lemezre, a City Of Evilre. A fennállásának huszonötödik évfordulójához szintén mostanában elérkezett alakulat példátlan sikerszériája még ma is tart, tehát elvileg lenne mit ünnepelni, azonban a múltidézés továbbra sem opció számukra, legalábbis ez derült ki M. Shadows énekessel való beszélgetésünk során, aki az éppen most induló európai turné kapcsán adott exkluzív interjút magazinunknak.
Meglehetős csend honol az Avenged Sevenfold háza táján az utóbbi időben. Mivel telnek a napjaitok mostanában?
Nos, leginkább a idei koncertekre való felkészüléssel vagyunk elfoglalva. A háttérben a szokásos dolgok zajlanak: mennek a próbák, tanuljuk az új műsort, amiben régóta nem játszott dalok is szerepelnek, de folyamatban van a hangtechnikai berendezésünk korszerűsítése és a turnés logisztika szervezése is. Rengeteg munka jár mindezzel a színfalak mögött, de nincs mese, el kell végezni az ilyen unalmas feladatokat is. Biztosra kell mennünk, mert az előkészületeken nagyon sok múlik, voltaképpen az egész évünket ez határozza meg.
Több évtizednyi koncertezéssel az ember háta mögött lehet még izgatottan várni egy-egy újabb turné kezdetét?
Abszolút. Tudod, amikor fiatalabbak voltunk, megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy kizárólag a hazai pálya előnyét tartsuk szem előtt. Kényelmes volt, hogy nem kellett kimozdulni az Egyesült Államok területéről, igazság szerint simán megtehettük, hogy ne foglalkozzunk a világ többi részével. A tavalyi európai kör viszont egészen más megvilágításba helyezte a nézeteinket: elképesztően jól sikerült az a túra, ezért megfogadtuk, hogy idén újra átmegyünk, de nem a szokványos módon: azzal a nem titkolt szándékkal álltunk neki a tervezésnek, hogy ezúttal olyan helyekre jussunk el, ahol még nem nagyon jártunk korábban. Ennek érdekében úgy döntöttünk, hogy most kihagyjuk a nagy nyugat-európai fesztiválokat, és inkább a keletebbre fekvő területekre helyezzük a hangsúlyt. A turné első állomása Isztambul lesz, ahol még soha nem játszottunk, de számos egyéb különleges helyszínt is útba ejtünk az előttünk álló egy hónap során. Biztos vagyok benne, hogy roppant izgalmas hetek elé nézünk, hiszen ismeretlen terepen leszük, és rengeteg olyan rajongóval fogunk találkozni, akik még egyszer sem láttak minket. A programot igyekszünk körültekintően kitalálni, nem kötött műsortervvel vágunk neki a koncerteknek, minden egyes este kicsit más lesz, mint az előző.
A zenekar éppen most ünnepli fennállásának huszonötödik évfordulóját. A kerek jubileum a koncertekre is rányomja majd a bélyegét?
Nem feltétlenül. Habár lesznek egészen régi dalok is a koncertprogramban, de nem ebből az indíttatásból vesszük elő őket. A bandánk sosem arról szólt, hogy ülünk a babérjainkon és visszafelé tekintgetünk. Az sokkal jobban izgat minket, hogy mi van előttünk, mi minden vár még ránk. Elképesztően motiváltak vagyunk ma is, csak arra fókuszálunk, hogy haladjunk előre. Saját magunk ünneplése és a nosztalgia iránt vágy nagyon nincsen benne a genetikánkban.
A Life Is But a Dream… című legutóbbi stúdióalbum pontosan két évvel ezelőtt jelent meg. Vannak már terveitek a folytatást illetően?
Ha azt veszem, hogy a Life Is But a Dream.. és elődje, a The Stage megjelenése között hét
év telt el, akkor még nem túl időszerű egy újabb Avenged Sevenfold albumról beszélni… (nevet) Komolyra fordítva a szót, egyelőre még nem tudjuk, hogy ebben a tekintetben melyik irányba kellene elindulnunk. A nagylemez egy olyan zeneipari formátum, ami mára teljes mértékben idejét múlttá vált. Ezzel persze nem zárom ki kategorikusan egy következő album elkészítését, de előbb át kell gondolnunk, hogy valóban megéri-e foglalkozni ezzel. Számos egyéb lehetőség közül választhatunk: kiadhatunk dalokat egyesével single formátumban, de akár kollaborálhatunk más előadókkal is, szóval nem kell ragaszkodunk a bevált sémákhoz. Tulajdonképpen bármit megtehetünk ezen a téren, amit csak akarunk, és még lemezkiadói ütemezéshez vagy határidőkhöz sem kell tartanunk magunkat. Akkor fogunk előállni új zenével, amikor elérkezettnek érezzük az időt rá. Jelen pillanatban súlyosan demoralizál az az érdektelenség, amivel a közönség viszonyul az új lemezek felé. Azt látjuk, hogy kijön egy új album, két nappal később pedig már a kutyát sem érdekli, szinte azonnal elfelejti mindenki, hogy egyáltalán létezett. Erre valami megoldás kell, mert így nincs értelme zenét kiadni. Ki kell találnunk valami célravezetőbb módszert, amivel fel lehet kelteni az emberek figyelmét egy friss kiadvány irányába. Most ez a feladatunk.
Amúgy mennyire nehezíti meg az életeteket az elmúlt másfél évtizedben lezajlott zeneipari átrendeződés?
Én magam kimondottan élvezem, hogy fejre állt ez a biznisz. A régi szabályrendszer már nem működik, minden ment a kukába, és ez baromi felszabadító érzés. A mindentudó, megfellebbezhetetlen zeneipari mogulok kora lejárt, már senki nem mondja meg neked, hogy mit hogyan csinálj. Azt az irányt választod, amelyiket csak akarod, és simán lehet, hogy így is ugyanolyan eredményre jutsz, mint korábban velük együtt, miközben a művészi szabadságod is megmarad. Fiatal bandaként most elindulni viszont egészen más tészta: multikiadóval kötött szerződések, MTV-jelenlét, rádiós kislemezek és arénarockos nagyságrendek, nos, ezek egyike sem jelenhet meg reális célként egy induló rockbanda esetében. Mi persze még megéltük ezt a korszakot, amiért csak hálásak lehetünk, mindazonáltal a mai állapotokban hatalmas lehetőségeket látunk, és igyekezni fogunk kihasználni minden adódó alkalmat.
A legutóbbi lemezt egyébként hogy fogadta a szakma és a közönség?
Rengetegen szerették és legalább ennyien utálták, de nálunk ez már csak így megy, nincs középút. A kritikusok valamiért egyre jobban kedvelnek minket, a The Stage mellett a Life Is But a Dream… albumnak volt a legjobb sajtója eddig. Ami a közönséget illeti, már eljutottunk oda, hogy létezik egy generáció, amelyik az Avenged Sevenfold zenéjén nőtt fel, de így is egyénfüggő, hogy kinél hogyan csapódik le egy új anyag. Szerintem a legutóbbi korong komoly művészi értékeket hordozott, amit sokan már elsőre felismertek, másoknak viszont időbe telik megemészteni az ilyen mélységű anyagokat: van olyan, akinek egy év kell erre, de olyan is, akinek kettő, illetve biztosan lesznek, akiknek csak évtizedek múltán esik majd le a húszfilléres. Nekünk viszont nem szabad aggódnunk emiatt. Az a dolgunk, hogy olyan értéket teremtsünk az emberek számára, ami megvárja őket, amihez a jövőben bármikor kapcsolódhatnak, ha felkészültek a befogadására. Minden vérbeli zenerajongó átesett már azon, hogy egy lemez elsőre nem találta el, és ez alól én sem vagyok kivétel. Fiatal koromban imádtam a Propagandhi első két lemezét, lényegében azokon nőttem fel, viszont a harmadik anyaggal nem tudtam mit kezdeni a megjelenése idején. Túlságosan hardcore volt az ízlésemnek, képtelen voltam megbarátkozni vele. Az idei visszatérő anyaguk apropóján viszont az év elején megint elővettem, és láss csodát, évtizedek elteltével elkezdett működni nálam! Feltettem a lejátszási listámra, és azt vettem észre, hogy megőrülök érte. Kurvára tetszik, de ennyi idő kellett, hogy megérjek rá. Negyvenhárom éves koromra sikerült eljutnom idáig! (nevet)
Az emberek zöme ma már streaming-szolgáltatásokon keresztül hallgat zenét. Téged még érdekelnek a régisulis fizikai formátumok?
Nem mondhatnám. Habár továbbra is nagyra tudok értékelni egy szép vinyl-kiadványt, ez azonban már egy ideje nem a zenehallgatásról szól. A ma vinylt gyűjtők nyolcvanöt százlékának lemezjátszója sincs, tehát nem a zenehallgatás élménye miatt áldoznak rá pénzt. Ennyi erővel zenekaros pólót is vehetnének, én magam ezt a két dolgot ugyanazon a szinten kezelem. A vinyl azért sem releváns számomra, mert nem tud versenyre kelni a modern technológiával. A streaming úgy tizenöt évvel ezelőtt jött be, és nyilvánvalóan nem ugyanazt a minőséget nyújtotta, de a digitális világ azóta is exponenciális mértékben fejlődik és egyre nagyobb audio-élményeket tartogat. Olyannyira halad előre ez a technológia, hogy megtippelni se tudjuk, mikor áll meg, ha egyáltalán lesz olyan. A zeneipar persze szánalmasan lassan reagált minderre, ami várható volt, így mire adaptálódott hozzá, már el is szaladt mellette a jelenség. A régi előadók pedig még mindig siránkoznak, de a valóság az, hogy bárki bárhol bármit meghallgathat egyetlen gombnyomásra, ami elég jó üzlet havi hat dollárért, ugye? A vinyl és a CD a múltat jelenti, ami lezárult, ezt el kell fogadni. A világ már máshol tart.
Beszéljünk egy kicsit az Avenged Sevenfold áttörését elhozó City Of Evil albumról, annál is inkább, mivel pont a napokban lesz húsz éve, hogy megjelent. Olyan, mintha tegnap lett volna, nem?
Így igaz, és ebből is látszik, hogy mennyire rohan az idő, milyen gyorsan lepereg az élet a szemünk előtt. Hihetetlen, hogy két évtized telt el azóta. A City Of Evil ma is végtelen inspirációt jelent abban az értelemben, hogy érdemes feszegetni a határainkat és nagy lépések megtételére vállalkozni. Egyértelmű, hogy nem leszünk újra húszévesek, ezért senki ne várja, hogy egyszer majd visszanyúlunk ahhoz a korszakhoz zeneileg. A negyvenes éveink közepén járunk, nem venné ki jól magát, ha hátraarcot csinálnánk, de a City Of Evil szelleme továbbra is velünk van. Az a lemez megtanított minket arra, hogy ne fussunk el a kihívások elől, és hozzuk ki magunkból a lehető legtöbbet. Azóta is ezt tartjuk szem előtt.
A City Of Evil volt a legelső olyan kiadványotok, amit már nem a független Hopeless Records, hanem a Warner Brothers gondozott. Hogyan akadt a nyomotokra a világ egyik legnagyobb lemezkiadója?
A kiadók mindig azt lesik, hogy a fiatalok körében mi számít menőnek, és ez akkoriban is így volt. A Warped turnéknak sokat köszönhettünk, mert óriási figyelem összpontosult a fellépőkre a média részéről, amiből nekünk is kijutott bőven. Ennek következtében a Waking The Fallen című második lemezünk már egy jól előkészített terepre érkezett és nagyot is ment, elég messzire vitte a hírünket. Csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkannak fel és kezdenek szaglászni körülöttünk a multicégek. Akadtak páran, akik komoly érdeklődést mutattak, a Dreamworks pedig különösen lelkes volt. Úgy tűnt, hogy le is szerződünk hozzájuk, de az akkori menedzserünk mindenképpen szeretett volna jobb feltételeket kiharcolni annál, amit felkínáltak nekünk. Így aztán felhívta az egyik ismerősét a Warner Brothersnél, és megkérte, hogy jöjjön le a Chicago-i koncertünkre, hogy a Dreamworks emberei lássák, a Warner is beszállt a játszmába. Azt remélte, hogy így versenyhelyzetet teremthet és feljebb tudja srófolni az árat. A Warner munkatársa, név szerint Andy Olyphant tartotta a szavát és baráti szívességből tiszteletét tette a bulin, a felbukkanása azonban gyökeresen megváltoztatta az események menetét. Andy a látottak alapján azt mondta, hogy kerül amibe kerül, de ő bizony leszerződteti a bandát a Warner égisze alá. A cég akkori főnökét, Tom Whalley-t is sikerült meggyőznie, Andy mellett pedig Craig Aaronson lett a másik A&R-es figura, aki az ügyeinket intézte. Nagyon imponált nekünk, hogy a Warner emberei a koncertteljesítményünk alapján ítéltek meg minket, és minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy őket válasszuk.
.jpg)
Ez mondjuk nem is csodálom, mert már akkor elképesztő játékerőt képviseltetek: a nu metal éppen kezdett kifulladni, ti pedig előálltatok egy olyan eleggyel, ami élesen elkülönítette a bandát mindenki mástól…
Abban az időben Dél-Kaliforniában elképesztően pezsgett a punk rock- és a hardcore-színtér, mi pedig benne voltunk a dolgok sűrűjében. Nagy hatással volt ránk az újra megerősödött európai power metal-hullám is, de ezek mellett számos egyéb zenei zsáner befolyásolt minket, és ez hallatszott. A Waking The Fallen szinte semmihez nem hasonlított, mindez pedig hatványozottan igaz volt a City Of Evilre, ami még a Waking-hez képest is hatalmas ugrást jelentett. Jókora meglepetést okoztunk vele a piacon, ezt megtapasztalni volt legnagyobb élmény.
Emlékszem, amikor 2005-ben megvettem a CD-t, magam is földre ültem a hallottaktól. A korong úgy volt a Dream Theater módjára progresszív, hogy közben a korai Guns N’Roses arcátlanságával éppúgy rendelkezett, mint a Faith No More-ra jellemző avantgárd megközelítéssel, de volt benne az európai heavy metal ortodox szabályosságából is, és akkor az egész anyagot átható punkos zabolázatlanságról még szót sem ejtettem. Tényleg valószínűtlenül eredeti masszát gyúrtatok a hatásaitokból…
Ennél tökéletesebben össze sem foglalhattad volna, hol is tartottunk akkoriban! Ez a sokszínűség pedig alaposan rányomta a bélyegét a lemez készítésére, mert mindent össze akartunk sűríteni benne. A dalaink milliónyi részből álltak, és ez elég kaotikussá tette felvételeket. Semmiről sem voltunk hajlandóak lemondani, a legapróbb részletek is elsőrendű fontossággal bírtak számunkra. A tökéletes antitézisét szerettük volna megvalósítani mindannak, ami a színtéren akkoriban folyt, ezért nem féltünk telepakolni a számokat eszelős énekharmóniákkal és túltolt gitárszólókkal. Roppant jól szórakoztunk a stúdióban, mert éreztük, hogy nem akármilyen anyag formálódik a kezeink alatt. Olyan dolgokat valósítottunk meg, amelyek merőben szokatlannak számítottak a műfajunkban az idő tájt. Abban is biztos vagyok, hogy ilyen típusú dalokat soha azelőtt nem lehetett hallani egyetlen Warped turnén sem! (nevet)
A City Of Evil készítésekor a kiadó mennyire akart beleszólni abba, hogy milyen irányt vegyetek a lemezzel?
Békén hagytak minket. Senki nem akarta megmondani a lemeztársaságtól, hogy mit csináljunk, ami nagy megkönnyebbülés volt. Mehettünk a saját fejünk után, egyetlen A&R-os sem ült le velünk átnézni a dalokat, nem szabták meg a tracklistát, meg azt, hogy mi hány perces legyen, de nem is azok voltunk, akik ezt a fajta törődést igényelték. Az első naptól kezdve a saját utunkat jártuk. Tudtuk, mit akarunk, így aztán minden feltételt magunknak szabtunk meg, a döntés joga pedig mindvégig nálunk volt. Vannak előadók, akiket terelgetni kell, mi azonban már akkor sem tartoztunk közéjük. Amikor elkészültünk az anyaggal, egyszerűen leadtuk a kiadónak határidőre, ők pedig nem akadékoskodtak, hanem beálltak mögénk. Utólag belegondolva eléggé nonkonform lehetett a hozzáállásunk, ennek ellenére nem álltak elő észrevételekkel ezt illetően. Igazából fogalmam sincs, mit gondolhattak rólunk.
Nagyban felelősek voltatok azért, hogy a fősodorbeli metálba visszaszivárogtak a hagyományosabb énekdallamok és a virtuóz gitárszólók, mégis úgy érzem, hogy a City Of Evil legnagyobb erénye a kivételes dalszerzői képességben rejlett. Nem kötöttetek kompromisszumokat az epikus megközelítés terén, ám a témáitok így is letisztultak, összefogottak és kerekre csiszoltak voltak.
A dallamokhoz, a riffekhez és az akkordmenetekhez fűződő viszonyunk jócskán megkülönböztetett minket a kortársainktól, de ez természetesen jött belőlünk. Tény és való, hogy a legutóbbi két anyagunknál tetten érhetőek voltak bizonyos absztrakt kísérletek, de alapjában véve mindig a tradicionális iskolát képviseltük, mindig a dalok érdekeit tartottuk szem előtt, a legfontosabb íratlan szabályt pedig sosem hagytuk figyelmen kívül: ha valami nem szólal meg tisztességesen egy szál akusztikus gitárral, akkor az valójában nem egy jó szám. Ha nem végeztél elég jó munkát a dalírás során, akkor attól kezdve csinálhatsz vele bármit, a léc alatt fog maradni. A dallamok fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni zeneszerzéskor.
Benne volt a levegőben a City Of Evil készítésekor, hogy ez az anyag lehet a fordulópont, ami meghozhatja az áttörést?
Csak azt éreztük, hogy sikerült egy olyan albumot készíteni, ami felülmúlta az elvárásainkat. Nagyon elégedettek voltunk vele, azt viszont nem sejtettük, hogy ekkorát robban majd. Az MTV azonnal felkapta a dalokat, így aztán egyik pillanatról a másikra a mainstream kellős közepén találtuk magunkat. A legmerészebb álmainkban sem gondoltuk, hogy a TRL-ben (Total Request Live - szerk.) fogunk szerepelni Madonnával és Britney Spears-szel együtt. Ez nem volt benne a pakliban előzetesen. Egyébként amennyire nem voltunk felkészülve a sikerre, ugyanannyira váratlanul ért minket a sok negatív kritika: rengetegen utálták a lemezt, a dél-kaliforniai metál színtérről egyenesen kiátkoztak minket érte. Aztán a korong csak megtalálta a maga közönségét, de ehhez elengedhetetlen volt az MTV és a rádiók hathatós támogatása. Nélkülük biztos nem jutottunk volna sehova. Igazság szerint úgy gondolom, ha a City Of Evil ma jelenne meg, akkor nem lenne esélye hallgatóságra lelni a szélesebb közönségrétegekben.
Ezek szerint jó helyen voltatok jó időben?
Száz százalékban így történt!
A metál műfajból talán ti voltatok az utolsóak, akik még nagyban játszhattak és meg tudták csinálni a szerencséjüket. A Bat Country kislemezből több mint félmilliót adtatok el, míg az albumból két és fél millió példány ment el világszerte…
Valóban, ám a szakmában azóta is azt mondja mindenki, hogy még ennél is több lemezt értékesítettünk volna, ha olyanok a körülmények. Jóllehet a turnéink elképesztő nézőszámok előtt futottak, a jegyeladásokat mégsem sikerült teljes mértékben lefordítani az album nyelvére. Ennek pedig prózai oka volt: már jócskán benne voltunk az illegális letöltések korában, amivel a zeneipar nem tudott mit kezdeni. A megjegyzésed amúgy helytálló, tényleg mi voltunk az utolsóak, akinek még összejött a fősodorbeli áttörés, de már mi is csak a farka végét csíptük meg a jelenségnek. Tény, hogy komoly kereskedelmi sikert arattunk, de a Napster-féle illegális felületek azért tettek róla, hogy ne tudjuk maximálisan kiaknázni a City Of Evilben rejlő üzleti potenciált.
Gondolkodtál már azon, mi lett volna, ha tíz évvel korábban jelenik meg az anyag?
Biztosan bődületeset kaszáltunk volna vele! (nevet) De így sincs okunk elégedetlenkedni. Kizárólag hálásak lehetünk a sorsnak, amiért ilyen mértékű siker adatott meg az Avenged Sevenfoldnak. Ez tette lehetővé azt a páratlan karriert, amit befutottunk azóta, az ilyesmit pedig meg kell becsülni. Ám akármennyit is profitáltunk a régi zeneipari modellből, ha újra kezdhetném, sokkal inkább a mostani közeget választanám, mint a negyedszázaddal ezelőttit. Akkoriban túl nagy hatalom összpontosult a kiadók, az MTV és a rádiók kezében. Mára ez tovatűnt, és ennek köszönhetően sokkal egészségesebbé és kiegyensúlyozottabbá vált a légkör ebben a bizniszben. Jelenleg lemezszerződéssel sem rendelkezünk, és nem is áll érdekünkben ismét aláírni valamilyen multihoz. Ezt nem fogjuk még egyszer megtenni.
A City Of Evil sikerével járó rocksztárságot hogyan éltétek meg?
Gondolj bele: mi történik, ha hirtelen huszonéves kölykök kezébe nyomod a királyság kapujának kulcsait? Nyilvánvaló, hogy azonnal megőrülnek. Mi sem hazudtoltuk meg ezt, rendesen elszálltunk magunktól, meglehetősen vad időszakot éltünk meg akkortájt. Totál idiótákként viselkedtünk, de ezen az életszakaszon is keresztül kellett mennünk ahhoz, hogy felnőjünk. Amikor rocksztár leszel, mindenki elkezd másképp viszonyulni hozzád, pozitív és negatív értelemben egyaránt, a rocksztársággal járó életstílus pedig pont a lényegről tereli el a figyelmedet, ezt hamar megtanultuk. Szerencsére ép bőrrel túljutottunk ezen a korszakon, még időben rájöttünk, hogy mi az, ami igazán számít: nem a hamis csillogás, hanem a zene a maga pőre valójában.
Írta: Danev György
2025. június 1. 08:14