MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Autóstoppal a dzsessz-konziba: Friedrich Károly

Hat évesen kezdett zongorázni, tizenkettő sem volt, amikor rátalált a harsonára, amivel összefonódott az élete. A magyarországi dzsesszélet egyik legmeghatározóbb egyénisége már konzis hallgatóként tanított is a dzsessz-tanszakon, máig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. Lemezek százai őrzik játékát, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, rendszeresen publikált a MaJazz és a Gramofon zenei szaklapokban, egyetemi jegyzeteket és dzsessztörténeti könyveket írt. Szabó Gábor, Weiner Leó, Gonda János és Artisjus-díjas művész, akit a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével is kitüntettek. „Földijével”, Rozsonits Tamás beszélgetett.

A köztiszteletben álló soproni Friedrich-család tagjaként hogyan és mikor kerültél közel a zenéhez?

Édesanyám kitűnően zongorázott, a bátyám pedig zeneiskolába járt és zongorázni tanult, kisgyerekként otthon hallgattam, ahogy játszanak, sokszor négykezeseztek. Később a bátyám eltörte a lábát és elkezdett kürtön tanulni, ezzel aztán megnyílt előttem egy egész más univerzum, mert bekerült egy fúvós, aztán a soproni szimfonikus zenekarba, így a zene világát általuk készen kaptam. Mentem a fivéremmel mindenhova, szinte észrevétlenül bekapcsolódtam én is a zenei vérkeringésbe: elkezdtem zongorázni, aztán harsonán tanulni. Később én is bekerültem a soproni fúvós, majd a szimfonikus zenekarba, és a hasonló indíttatású társaimmal alapítottunk egy dzsessz-zenekart is. A középiskolát a soproni Széchenyi István Gimnáziumban kezdtem, de még előtte a nálam pár évvel idősebb Walter Gyuri barátom, aki a gimi kis vonószenekarának oszlopos tagja volt, bevitt oda engem is. Én olyan hetedikes lehettem, bőgőztem. Szentirmay Ákos volt a karmester, aztán amikor ők leérettségiztek, én lettem a karmester, de hát akkoriban még nagyon tapasztalatlan voltam.

Hogyan és mikor kerültél Budapestre?

Nagyon szerettem volna egy valódi harsonástól tanulni, Sopronban nem volt ilyen, Grósz bácsi tanította a soproni zeneiskolában a gyerekeknek a rézfúvósokat, de az ő hangszere nem a harsona volt. Aztán egyszer az Erdészeti Egyetem Valéta-bálján a Bergendy együttes játszott, én, mint általános iskolás fiúcska belógtam, a zenészek pedig szóba álltak velem. Egyikük elmondta, hogy a Konzervatóriumban van egy csodálatos harsonatanár, Pehl András, az operazenekar szólóharsonása, keressem meg. Édesapám talált kapcsolatot és elkezdtem hozzá előkészítő órákra járni, ez a középiskola első-második osztálya körül történt. Akkorra már intenzíven vettem részt Sopron zenei életében, a Papréten az egykori KISZ-házban Háry Péterrel és Karner Nándival játszhattam is, ők kicsit idősebbek voltak nálam és már rendszeresen zenéltek a városban és környékén tapasztalt könnyűzenészek voltak. Később zenetanárok lettek. Lakatos Tivadar zongorázott, ő egy nagyon tehetséges zongorista volt. Schneider Guszti volt a dobos, Hackl Miki bőgőzött, és Szentirmay Ákos gitározott.

Kis gimnazistaként ingáztál Budapest és Sopron között, hogy harsonát tanulhass?

A szüleim óriási segítségének és bizalmának köszönhetően a zenegimnáziumot és a konzervatóriumot harmadiktól Budapesten végeztem. Először ismerősöknél laktam, időközben a bátyám végzett az egyetemen és Budapesten kezdett dolgozni és összeköltöztünk egy albérletbe. Közben én a zenegimnáziumba és a konzervatóriumba jártam. Akkor még nem volt dzsessz-tanszak, azt 1965-ben alapította Gonda János, én pedig 1964 őszén kerültem Budapestre. Akkoriban divat volt az autóstoppolás, 1966-ban stoppal mentem Budapestre, hogy felírjam az órarendemet. Láttam a konziban, hogy a dzsessz-tanszakon éppen felvételiztetnek. Bekopogtam és megkérdeztem, jöhetek-e úgy, hogy nem is jelentkeztem. Megengedték, igy menetből felvételiztem, ott találtam ki, milyen darabokat fogok játszani. Gonda János már ismert, mert még a gimnáziumban, negyedikben a KISZ-napon szerveztem egy dzsessz-kiállítást. Több éjszaka nemzetközi dzsessz-újságokból repróztunk képeket, mi nagyítottuk és hívtuk ezeket elő. Akkor már volt írógépem és írtam a képekhez ismertető szövegeket. Felkasíroztuk ezeket kartonokra, ebből állt a kiállítás. Meghívtam Gonda Jánost is, aki tartott egy előadást. Megkérdezte, hogy ki írta ezeket a szakszerű szövegeket? Mondom: én. Szerintem ennek köszönhetem, hogy János felfigyelt rám. Felvettek, akkor hatan voltunk harsonások a tanszakon, ekkora létszám azóta sem fordult elő szerintem. Mi voltunk a második évfolyam. Másodéves koromban Gonda János megbízott, hogy tanítsak dzsessz-történetet. Pernye András volt addig a tanárunk, hatalmas tudású zenekritikus és zenetörténész, talán emlékszel rá, tolókocsival közlekedett és láncban dohányzott. 1967 óta tanítom a dzsessztörténetet, immár 55 éve.

Honnan merítetted az elméleti tudást?

Édesapám, ha Ausztriában járt, hozott dzsessz szaklapokat és könyveket, engem pedig annyira érdekeltek, hogy muszáj volt elolvasnom őket, pedig akkor igy kezdtem németül olvasni, de tudod, hogy van ez: csak az első tíz oldal nehéz és belejössz a szerző szóhasználatába, így lehet könnyen megtanulni nyelveket, az angolban is hatalmas segítségemre volt ez a módszer. Később, amikor Etiópiában dolgoztam, bejártam az amerikai nagykövetség könyvtárába, hordtam ki a dzsessz témájú könyveket és mindet kijegyzeteltem, ezek a jegyzetek a mai napig megvannak. Belekezdtem egy dzsessztörténeti könyvbe, az első kötet el is készült.

Hogy mozgott benned 16-18 éves korodban a klasszikus, a beat és a dzsessz világa?

Kiskoromtól tanultam klasszikus zenét, de azt a dzsessz valahogy fölé kerekedett. A beat engem nem izgatott. Amikor zenélni kezdtem, jóformán meg sem született még.

A basszusgitár hogy jött a harsona mellé?

Már Sopronban bőgőztem, meg van egy olyan mondás is, hogy basszgitározni minden pozanista tud. A basszusgitárosok is elképesztő fejlődési ívet írtak, hiszen a maiak úgy kezelik a hangszert, ami szinte felfoghatatlan.

Véleményed szerint hogyan lehetett létrehozni egy dzsessz-tanszakot Magyarországon a ’60-as évek közepén úgy, hogy ennek Európában sem volt akkor még nagy hagyománya?

Csak kísérletek voltak korábban a weimaari Németországban. Scheiber Mátyás, magyar származású modern zeneszerző akkoriban alapított egy dzsessz iskolát, de elsodorta a hitleri rendszer. Aztán azt se feledjük el, hogy a dzsesszt, mint műfajt nálunk tiltották is évekig. Később, a ’60-as évek elején kitalálták, hogy könnyűzenei oktatást kellene szervezni, de fogalmuk sem volt arról, hogyan. Valahogy bekerült a képbe Gonda János, aki egy rendkívül intelligens, nagyon képzett szakember volt két diplomával: zongoraművész és zenetudós. Elkötelezett dzsesszrajongóként meggyőzte a döntéshozókat, így indulhatott a dzsessz-tanszak. Komoly tantervet hozott létre és a barátaival, Pernye Andrással, Vukán Györggyel kiötlötték, kikből álljon a tanári kar. Igy lett a mi tanszakunk a háború utáni Európában az egyik legelső.

Mondanál neveket a kezdő oktatói gárdából?

Kovács Gyula a dobot, Gonda János és Dobsa Sanyi zongorát, később Kertész Kornél és Szakcsi Lakatos Béla is tanítottak, trombitát Deák Tamás, pozant Selényi Dezső, az éneket Vukán Gyuri, később Berki Tamás, szaxofon és gitár még nem volt az első években. A bőgő is később jött, Berkes Balázs oktatta.

Szóba került Etiópia: hogy kerültél oda?

Jártam a dzsessz-tanszakra, már elvégeztem a klasszikus főiskolát is és bekerültem mindenféle zenekarokba. Ungár Pista fedezett fel engem és bevitt a befutott dzsesszmuzsikusok közé Pege Aladárhoz játszani. Akkoriban mindenkinek az volt a vágya, hogy kimenjen Nyugatra vendéglátózni, mert egy év alatt meg lehetett teremteni egy egzisztenciát. Összespórolt az ember egy autóra, vámmentesen hazahozhatta, eladta, abból itthon egy lakást és egy KGST-személyautót lehetett venni. Én is alig vártam, hogy mehessek, de előtte mindenképp diplomázni akartam. Közben voltak saját dzsessz-zenekaraim, elmentünk a Balatonra zenélni, Keszthelyen játszottunk 1970 nyarán, jön az egyik kollégám és lobogtatja az Ifjúsági Magazint, hogy benne vagyok, sőt, a középső poszteren is, mint a szupergrup tagja. Ez úgy jöhetett, hogy éppen a diploma-koncertem napján gondoltam, leugrom a Csanády utcába, a Syrius klubba. Kialakult egy jam-session, játszottunk, Fogarasy Jánosra emlékszem, Póka Egon, Miklóska Lajos is ott voltak. A zenekarból Ráduly Misi a dzsessz révén komoly barátom és harcostársam volt már akkor, az ő révén kezdtem játszani a Syriussal. Misit helyettesítettem egy külföldi dzsesszfellépése idején, és amikor visszatért, a zenekar engem is marasztalt. Úgy volt, hogy elmehetek velük Ausztráliába, aztán az a lehetőség elszállt, pedig még egy USA-beli turné is képben volt. Szóval, ez a szupergrup-tagság a jam sessiontól eredeztethető, habár az a képzeletbeli zenekar soha nem állt össze. De Etiópiáról: az úgy jött, hogy végre sikerült kijutnom Nyugatra vendéglátózni, ám az egész nem tartott egy évig sem és anyagilag át is vertek. Egy kiváló, de üzletileg leszálló ágban lévő nemzetközi zenekarba kerültem, ahol az osztrák zenekarvezető sznob műsorpolitikája miatt nem volt hajlandó a napi slágerlistát játszani. Csak a Chicago vagy Blood, Sweat & Tears és hasonlók dalait. Emiatt aztán lecsúszott a csapat, mert a táncolni vágyóknak ez a műsor túl meredeknek bizonyult. A zenekar ügynöke belengette Curacaot a holland nyugat-indiai szigeteken, majd közölte, hogy az ugrott, cserébe viszont van egy nagyon jó lehetőség: Etiópia. Így kerültünk Addisz-Abebába négy hónapra, ott aztán szét is ment a zenekar. Lett egy szerződésem Abu Dhabiba, de oda a koncertiroda nem engedett ki, így aztán itthon ragadtam. Az összes külföldi keresetemből mindössze egy jó hangszert tudtam venni és annyi. A külföldi út miatt a dzsessz tanszakon fel kellett mondanom, de milyen nagy szervező az élet: egy nap két telefonhívást is kaptam: egyiket Gonda Jánostól, hogy vár vissza tanítani, a másikat Baronits Zsolttól, hogy lépjek be a Syriusba. 1973-ban ez már a Syrius harmadik felállása volt. Ment is egy darabig, aztán 1978-ban feloszlottunk, mikor Baronits Zsolt a feleségével, Ungár Anikó bűvésszel külföldre költözött.

Szinte „szentségtörésnek” számított, amikor – épp ebben az időszakban - ti, dzsesszisták feltűntetek rockzenekarok lemezein és fellépésein, közreműködőként, gondoljunk csak a Locomotiv GT V. lemezére.

Az „inas-éveim” a Stúdio 11-ben teltek, ott tanultam meg a szakmát. A Magyar Rádió könnyűzenei együttese volt ez és mindent tudni kellett, kottát olvasni, stílusosan frazeálni, improvizálni, mindezt rendkívül magas szakmai szinten. A Locomotivval úgy jött az együttműködés, hogy Diner Tomi fotós kapacitált, hogy beszéljek Presser Gáborral, amikor a Syrius felbomlott. Gábor évfolyamtársam volt a konziban, együtt volt a tornaóránk, megkerestem, azt mondta, miért is ne? Állandó tagság mégsem lett ebből, erre meg elhívtam ifjú tehetséges pártfogoltjaimat, Gőz Lacit és Dés Lacit, ők később tovább dolgoztak a Loksival, mint én. Aztán jött a többi felkérés, több száz lemezen játszottam.

A konziban milyen tantárgyakat vittél a dzsessztörténeten kívül?

Mint a tanszék saját nevelésű kádere, tanítottam hallásfejlesztést, amit akkor még szolfézsnak hívtak, tanítottam összhangzattant, zenekari gyakorlatot és dzsessz hangszerelést. Ez utóbbiból két kötetben jegyzeteket is írtam, nagyon szeretem akár a kis, akár a nagyzenekari hangszerelést. Mióta a mesterem, Selényi Dezső nyugdíjba ment, a harsona főtárgyat is tanítom.

Szigorú tanár vagy? Milyen a légkör? Tegeződsz a tanítványaiddal?

Mindig is tegeződtem. Nagyon imponált, amikor Zsoldos Imre, aki nálam olyan húsz évvel volt idősebb, egyszer, amikor a Magyar Rádió 8-as stúdiójába ültem ifjoncként egy felvételen, bejött, mindenkivel lekezezett és bemutatkozott. Imre egy hatalmas egyéniség, a könnyűzene egyik főpapja volt akkor. Tegezett és visszategezést várt, azóta én is felajánlom a tanítványaimnak és a fiatal kollégáknak a tegeződést, akinek ez a nyelvére áll, nyugodtan tegezzen.

A Liszt Ferenc Zeneakadémia hogyan került az életedbe?

Tulajdonképpen ők csúsztak bele. A dzsessz tanítás a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolával kezdődött, igy hívtak a Konzervatóriumot, amely a középfokú zeneoktatásnak felelt meg, oda helyezték a dzsesszoktatást. Gonda János élete főcélja volt a jazzoktatást mindenképpen főiskolai szintre emelni. Akkor még külön működött a tanárképző főiskola és a Zeneakadémia, amely egyetemi szintnek felelt meg. A tanárképző főiskolára kerültünk, ami aztán beolvadt a Zeneakadémiába, ahol mi egy tanszék lettünk.

Az informatika hogyan jött a zenei tárgyak mellé?

Tanítottam számítógépes zenei ismereteket. Nem lehetett kihagyni ezt a területet, amikor megjelent, vásároltam egy Atarit, akkoriban nagyon sok lemezt hangszereltem. Sokkal praktikusabb volt, hogy otthon elkészítettem az alapot, amit bevittem a stúdióba és volt mire elkezdeni dolgozni. A kottaszerkesztő programot most is használom. Játszom az Old Boys zenekarban, ahol négy fúvós van, jobb a szólamokat előre megírni.

Várhatjuk-e a három kötetesre tervezett dzsessztörténeti könyved befejezését és kiadását?

Dolgozom rajta, de csak magamnak, nem hiszem, hogy valaha kiadásra kerül. Az első kötet teljesen készen áll, abban eljutottam 1930-ig.

Rozsonits Tamás
Fotók: Friedrich Károly archivumából


2022. június 23. 09:32

Minden jog fenntartva. 2022 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA