ANDY TIMMONS (Gitárklinika 2018. november 5.)
Nem nagyon tevékenykedik olyan gitáros manapság, aki jobban megérdemelné a kult-státuszt és a gitárosok gitárosa címet, mint Andy Timmons. A texasi fenomén az elmúlt negyed évszázadban olyan fejlődési ívet rajzolt a gitárvilág egére, ami azóta is követendő példaként szolgál a bolygó instrumentális zenében utazó baltásemberei számára. A muzsikáját lemezről-lemezre továbbgondoló gitáros legutóbb egy bossa nova stílusú albummal feszegette a műfaj, illetve önnön határait, melyet ugyan turnén nem mutatott be, viszont néhány hete nagyszabású európai gitárklinika-körúton vett részt az Ibanez/Meinl megbízásából, melynek egyik állomása Budapestre esett. A Hangszerarzenál szervezésében megrendezett teltházas szakmai bemutatón mi is ott voltunk, az attrakció előtt pedig sikerült kicsit beszélgetni a gitármágussal.
A jó öreg AT100-as van a kezedben éppen, de hoztál magaddal egy Ibanez prototípust is. Mesélnél erről?
Andy Timmons: Örömmel! Az Ibanezes srácokkal már jó ideje beszélgettünk arról, hogy ideje lenne egy olyan modellt is piacra dobni, ami az eredeti AT100-at idézi. Nem egy egzakt replikában gondolkodtunk, hanem egy apró kozmetikai módosításokkal ellátott hangszerre, amit az AZ szériába illeszt majd be az Ibanez. A nyak profilja egy kicsit vaskosabb lett, ami ennek dacára továbbra is nagyon kényelmes és jól játszható. A jack-aljzat máshová került, a test színében pedig találni egy árnyalatnyi differenciát. A három single coil-méretű DiMarzio Cruiser pickupnak köszönhetően roppant sokoldalú a hangszer, ezt már élesben is megtapasztalhattam. Otthon, Texasban volt egy stúdiós sessionöm nemrég, ahová elvittem a régi AT100-ast és ezt az AZ prototípust. A stúdió tele volt elképesztő vintage hangszerekkel: többek között rendelkezésre állt egy ‘65-ös Stratocaster és egy ‘68-as Telecaster, hogy minden dalhoz megtalálhassam a legmegfelelőbb gitárt. Nyilván örültem ennek, mert rajongok a régi hangszerekért, de úgy voltam vele, hogy először az Ibanez AZ gitárral teszek egy próbát. Olyannyira bevált, hogy az egész stúdiómunkát ezzel az egy hangszerrel csináltam meg!
Elektronika szempontjából milyen változtatások történtek ezen a gitáron a eredetihez képest?
Andy: A régi AT100-ason ugye két hangerő-potméter található, ezen azonban tone-potiból van kettő. Az egyik a hídnál lévő Cruiser tónusát finomítja. Erre azért van szükségem, mert a hangszedő karakterisztikájából adódóan ebben a pozícióban alapvetően fényes, Strat-szerű a hang, amit jó, ha kicsit árnyalni, sötétíteni tudok. A többi hangszeremben egy személyre szabott DiMarziót használok hídnál, de most nagyon izgatott vagyok e konfiguráció miatt is, mert minden előzetes elképzelésemet túlszárnyalta a Cruiser, elképesztően jól szól ebben a pozícióban is.
A szignált DiMarzio hangszedődnek mi a sztorija?
Andy: Amikor az AT300-as Ibanezemet készítettük, a DiMarzio cég vezető tervezőjével, Steve Blucherrel arról kezdtünk beszélgetni, hogy akár egy szignált pickup is lehetne abban a gitárban. Nem sokkal később elutaztam a Montanában található Bozeman városába gitárklinikát tartani. Larry DiMarzio ebben a városban lakik, és amikor odaértem, a gitár eredeti pickupja, egy hűséges Seymour Duncan JB model egyszerűen felmondta a szolgálatot! (nevet) Nem vagyok babonás, de akkor azt mondtam magamban, hogy talán tényleg ideje lenne összehozni egy szignált DiMarzio modellt!
Ami az AZ gitár külsejét illeti, látom, hogy a koptató alsó szarva is lerövidítésre került…
Andy: (nevet) Mindenki azt hiszi, hogy ezzel az eredeti gitár törött koptatóját imitáljuk, de nem így van, ez csak véletlen és szerencsés egybeesés!
Emlékszel még, mikor tört le az eredeti gitáron a koptató szarva?
Andy: Fogalmam sincs. Egyik nap még ott volt, a másikon már nem. Elfogadtam, nem csináltam problémát belőle. Az emberek állandóan azt kérdezik, hogy miért nem cserélem le? Ez olyan lenne, mint Stevie Ray Vaughan gitárjait újralakkozni! Ez a hangszer így tartozik hozzám, így meséli el hitelesen a történetemet. Minden változik, minden öregszik és ez így van jól!
Ugorjunk egy másik témára! Melyik erősítődet hoztad magaddal erre a turnéra?
Andy: A Mesa/Boogie Lone Start, amit 2005-óta nyúzok. Azt szeretem benne nagyon, hogy noha eredetileg 6L6 végfok-csövekkel szerelik, egy kapcsolható BIAS segítségével ezek EL34-esekre cserélhetőek, és így lesz némi brit karakterisztikája a cuccnak. A Lone Star alapvetően egy mélyebb tónusú erősítő, amit az EL34-es csövek feszesebbé tesznek. Élő fellépések alkalmával mindig ezt választom, pedig a stúdióm tele van klasszikus Fenderekkel, Marshallokkal és VOX-okkal. A Lone Star egy nagyon megbízható motyó, ami a hangosításnál és a keverésnél sem igényel túlzott figyelmet. Egyszer Simon Phillips azt mondta az egyik dobklinikája előtt, amit együtt csináltunk, hogy a keverős embernek nem az a dolga, hogy belenyúljon a EQ-ba, neki csak ki kell hangosítania a soundot és kész. Tökéletesen egyetértek vele, és a Lone Star nem is igényli ezt a fajta törődést. Amikor beálláson vagyok, sosem azt a hangot akarom hallani, ami a PA-rendszerből jön, hanem azt, ami az erősítőből.
A pedál board hogy fest?
Andy: Egy kisebb boardot hoztam, de ebben is sok minden van! A J.H.S. the AT azt a lead hangszínt teszi teljessé, amit a hídnál lévő hangszedővel produkálok. A nyaki pickuphoz egy BBE preamp tartozik, ami egy Carl Martin Compressor Limiterbe fut. Ez ahhoz a bluesos nyaki tónushoz kell, ami az Electric Gypsyben szól. Aztán van egy modifikált J.H.S. Blues Driver, amit tiszta hangszínhez, akkordfelbontásokhoz használok. Egy ideje egy brazil pedálgyártóval, a Sao Paulo-i székhelyű GNI céggel is kapcsolatban állok, az ő cuccaik közül a GNI Octaviát szeretem nagyon, ami nagyon kellemes, Hendrix-szerű hangot tud.
Nagy híve vagy a fuzz pedáloknak is, ugye?
Andy: Valóban, de azt még nem találtam meg, ami koncerteken is megfelelő lenne! Van most egyébként egy Sovtek Big Muff pedálom, ami eszelős! Aztán van egy angol srác, aki Pigdog név alatt az eredeti David Bowie/Mick Ronson-féle Tone Bender replikáját gyártja, és ez szintén baromi jó. De még egyszer mondom, a fuzz pedál kemény dió, ha színpadra akarjuk vinni.
Miért vagytok ti texasi srácok ennyire megőrülve a tökéletes gitárhangzásért? Te magad, Stevie Ray, Eric Johnson, Billy Gibbons…
Andy: (nevet) Én nem ott születtem, de már a nyolcvanas évek óta ott élek, tehát volt rá lehetőség bőven, hogy megfertőzödjek ezzel! Egyébként tényleg mesteri tónussal büszkélkedik számos texasi gitáros. Főleg Eric Johnson tette nagyon magasra a lécet ebben, rengeteg időt és energiát fektetett bele a tökéletes tónus utáni hajszába. Nagyon jó viszonyban vagyunk, és már többször mondtam neki, hogy írjon egy könyvet erről az egészről, mert tényleg megkérdőjelezhetetlen, amit elért a hangzások terén. A korai időkben én egyébként nem voltam ebbe a kérdésbe annyira beleborulva, sokkal jobban érdekelt az, amit játszottam, és a feeling, amit közvetítettem a játékommal. Persze később rájöttem, hogy a soundban is szintet kell lépni ahhoz, hogy az ember haladhasson előre, és ez a törekvés a Resolution albumomon csúcsosodott ki. Ez volt az első lemez, aminek a produkciós feladatait Mike Daane basszusgitárossal közösen felügyeltük. Ekkor találtuk ki, hogy csak egyetlen gitársáv szóljon minden dalban, ne legyenek utólagos feljátszások, menjen minden élőben. És mivel így egyetlen tónust kellett megcsinálni nagyon jól, kicsit ráléptem arra az ösvényre, amin Eric Johnson járt. A legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokra is nagy figyelmet fordítottam, az sem volt mindegy, milyen kábelt használunk. Ericnek van ezzel kapcsolatban egy mondása: “minden számít”. Persze át lehet ezzel esni a ló túloldalára, mert simán szem elől tévesztheted a célt magad elől, ha a tónus tökéletesítésének szentelsz minden egyes percet. A kulcs itt is az, hogy megtaláld az egyensúlyt.
Visszatérve Eric Johnsonra, több érdekes történetem is van róla: az egyik ilyen az, hogy Mike-kal elmentünk megnézni Eric egyik fellépését, még a 2000-es évek elején. Akkoriban az Alien Love Child nevű projektjével turnézott, amiben Chris Maresh és Bill Maddox szerepelt. Mike-kal azt vettük észre, hogy Eric Tube Driver pedálja nem a boardban, hanem egy fából készített külön emelvényen volt elhelyezve. Csak néztünk ki a fejünkből, hogy “Eric, mi az ördögöt művelsz?!” Ez a kérdés akkor nyitva maradt, és csak később, a Resolution felvételeinél esett le a tantusz: bekötöttük a Tube Drivert, majd letettük a földre. Azt vettük észre, hogy a noha nem állt más effekttel összeköttetésben, akkor is hozzátett a hanghoz valamit, amikor nem volt bekapcsolva. Nem értettük, hogy lehet ez, aztán rájöttünk: mivel ez egy csöves cucc, finoman összeszedi a vibrációt maga körül, akár egy mikrofon, és ezáltal belenyúl a hangba! Több se kellett, szereztünk egy fadobozt és rátettük. Nem hittük el a különbséget, egyből kitisztult a sound alja! Tényleg minden nüansz számít!
2017-ben egy Bossa Hits című közös albumot készítettél Sydnei Carvalho gitárossal. Mikor ástad bele magad a bossa nova világába?
Andy: Ez egy régi történet, kölyökkoromig nyúlik vissza, amikor Indianában 16 évesen gitárleckéket vettem egy tanártól, aki jazzt oktatott. Olyan gitárosokat mutatott be nekem, mint Barney Kessel és Joe Pass, az ő lemezeiken keresztül merültem el a jazzben. Ezek a zenészek a ‘60-as évek elején-közepén mindannyian bossa novában utaztak, ők mutatták be a műfajt az amerikai közönségnek. Magam is így kerültem kapcsolatba ezzel a zenével, tehát nem autentikus brazil előadók hallgatása útján. Rockerként sokkal könnyebben tudtam azonosulni a bossa novával, mint a jazz egyéb vállfajaival, mert ebben megvolt a swing lüktetése. Úgy gondolom, hogy a rocktól a bossa nován keresztül vezet az út a jazz felé, ez a hiányzó láncszem a két műfaj között. Habár a bossa nova harmóniamenetei ugyanolyan bonyolultak, mint a többi jazz-alfajé, érzetre sokkal direktebb, lényegretörőbb muzsika, mint a rokonai. Nem akarom a sztorit nagyon hosszúra nyújtani, a lényeg az, hogy bizonyos bossa-dalokat nagyon sokat hallgattam tinédzserkorom óta, és amikor pár évvel ezelőtt Brazíliában tartottam egy gitárklinika-túrát a GNI megbízásából, a cég A & R felelőse, Sydnei Carvalho volt a kísérőm, aki történetesen kiváló fúziós gitáros. Kitaláltuk, hogy magával hozza a nejlonhúros akusztikus gitárját, hogy estéről-estére eljátszhassunk pár jól ismert bossa nova slágert, így kedveskedve a helyi közönségnek. Az előadásokat persze látta pár ottani szakmabeli. Marcos Valle, aki a Samba de Verao című híres számot írta, teljesen odáig volt, hogy mennyire jól szólunk. Egy másik legendás muzsikus, az O Barquinho című klasszikust jegyző Roberto Menescal pedig azt mondta: “gyertek el a stúdiómba, ingyen rendelkezésetekre bocsátom, csak csináljatok egy lemezt ebben a stílusban!” Gondolj csak bele: ezek az ikonikus brazil muzsikusok ott bábáskodtak a bossa nova műfaj megszületésénél az ‘50-es, ‘60-as évek fordulóján, együtt játszottak Antonio Carlos Jobimmal. Soha vissza nem térő lehetőség volt, úgyhogy gondolkodás nélkül bevettük magunkat Roberto Rio de Janeiróban lévő stúdiójába és adtunk neki egy esélyt. Amikor elkezdtük a felvételeket, kicsit Pat Metheny módjára álltam hozzá a feladathoz, akinek ugyebár mindig is erős kötődései voltak az autentikus brazil zene irányába és a játékával köztudottan nagy befolyást gyakorolt rám. Roberto, aki producere volt az anyagnak, azonban azt szerette volna, ha nem Metheny módjára, hanem a saját stílusomban interpretálom a dalokat, jó bluesosan, a nyaki pickupon keresztül, Blues Driverrel fűszerezve. Végül így tettem, és nem bántam meg!
Danev György
2018. december 13. 14:38