ALAPI ISTVÁN - Útelágazáshoz érve?
Road Junction címmel a közelmúltban jelent meg Alapi István új szólóalbuma. A Fonogram-díjas gitáros külföldi zenészlegendák egész sorát felvonultató friss munkája újra instrumentális területeken kalandozik, amibe a jazz-fúzió és a rock éppúgy belefér, de ezt már volt ideje megszokni a közönségnek az éppen 30 évvel ezelőtt kiadott első lemez, a Belső világ óta. A számos egyéb projektben is érdekelt gitáros elsősorban erről az új korongról mesélt magazinunknak.
Említetted, hogy gőzerővel készültök az Edda nagykoncertjére, ami március 7-én kerül megrendezésre a Papp László Budapest Sportarénában, és mire ezek a sorok megjelennek, már túl is lesz rajta a zenekar. Másképp kell felkészülni egy ilyen volumenű bulira, mint egy normál turnéra?
Általában akkor kell nagyon másképp felkészülni, ha olyan műsort találunk ki, ami tele van olyan dalokkal, amiket mondjuk 20-25 éve nem játszottunk már. Olyankor nincs mese, le kell ülni megtanulni ezeket. Néha úgy néztem ezekre a dalokra, mint egy vadidegen. 20-25 év nagy idő, és mivel akkoriban még nagyon bíztunk a memóriánkban, nem írtunk le semmit. Most már mindenről készítek feljegyzést, amit kitalálok. De akkor úgy voltam vele, hogy majd úgyis emlékszem rá. Később aztán rájön az ember, hogy ez nem így működik, és akkor úgy kell megtanulni a témákat, mintha egy vadidegen ember zenéjét tanulnám.
De most ez a koncert - azt mondom, szerencsére - nem ilyen. Tehát nem túl sok olyan dal van a műsorban, ami ilyen nagy odafigyelést igényelne. Többnyire minden korszakból a legismertebb slágerek szerepelnek, csupán egy-két extra dal kerül terítékre.
Amikor előkerülnek a régi dalok a Slamó-korszakból, akkor a szólókhoz hogy állsz hozzá? Leszeded őket hangról hangra?
A retro-bulik idején az volt a koncepció, hogy nem rakunk össze egyvelegeket, ahogy azt korábban tettük, hanem teljes egészében eljátsszuk a régi dalokat is. És akkor azt gondoltam, akár tetszik nekem egy szóló, akár nem, leszedem és megtanulom. Nem mindegyik tetszik, mert nagyon más felfogású gitározás volt az, de tudod, a Deep Purple Highway Star dalában sem változtatod meg a szólót, mert illik hangról hangra megtanulni és eljátszani. Így álltam hozzá a Slamó-féle témákhoz, pedig elég hosszadalmasak voltak. A haverjaim, akik régen is jártak Eddára, persze azt mondták, hogy bolond vagyok, mert Slamó soha az életben nem játszotta el ugyanazt a szólót kétszer, élőben mindig egész más dolgokat nyomott, mint lemezen. Én viszont szépen megtanultam az összeset: a Minden sarkon álltam már című számban van egy nagyon bő lére eresztett gitározás, és valószínűleg én voltam az egyedüli Slamót is beleértve, aki valaha élőben eljátszotta egy az egyben a szóló lemezverzióját! De ugyanez történt az Elhagyom a várost és az Érzést illetően is. Hiába szoktam mondjuk az Érzésben egy teljesen másfajta gitározást csinálni, akkor igyekeztem a lehető legközelebb kerülni az eredetihez. Még a hangzásokat is megpróbáltuk úgy kialakítani, hogy azok is korhű módon igazodjanak, tehát ne a mai modern megszólalás legyen. Nem egy az egyben, de azért közelítsenek a ‘81-es, ‘82-es, ‘83-as időszakhoz. Még Kicska Laci is vett egy Rickenbacker basszgitárt azért, hogy az is autentikus legyen, és ugyanúgy pengetővel játszott rajta, mint annak idején Zsöci.
Térjünk rá az új lemezedre! Mi vezetett egy újabb instrumentális album megírásáig?
Tavalyelőtt karácsonykor megjelent egy teljesen akusztikus lemezem, amin nem volt semmi elektronika, és akkor azt gondoltam, hogy nem fogok több szólólemezt csinálni egyelőre, mert nem akartam önismétlésekbe bocsátkozni. Aztán Wirth Zoli dobos barátom egyszer előállt az ötlettel, hogy mi lenne, ha egy olyan lemezt csinálnék, ami felvonultatna néhányat azon amerikai vagy angol zenészek közül, akiket az évek alatt megismertem. Ez a felvetés egyből felkeltette az érdeklődésemet. Magamtól eszembe sem jutott volna ilyesmi. Elkezdtem tervezgetni, és arra jutottam, hogy ezúttal másképp vágok bele a dalszerzésbe. Ahelyett, hogy magamra szabtam volna a szerzeményeket, inkább szerettem volna belebújni a majdani közreműködő vendégművészek bőrébe, és a gondolkodásmódjuk átvételével kialakítani a dalokat. Mindenképpen meg akartam ezt próbálni, mert nagyon izgalmas helyzetnek tűnt. Úgyhogy elkezdtem felkutatni a lehetséges vendégeket. Jóval több embert kerestem meg, mint ahányan végül vállalták a szereplést, sokuknál fizikai akadályai voltak az együttműködésnek. Legelsőnek Steve Lukathernek írtam emailt, akit úgy 1999 óta ismerek, de az ő esetében minden ellenünk dolgozott: épp akkor jött át Európába a Totóval, egy három hónapos turnét indítottak útjára, az időegyeztetés pedig ezt követően sem sikerült a teendői miatt. Ráadásul ő egy régi vágású zenész, nincs saját stúdiója otthon, nem tud bármikor felvételt készíteni. Rajta kívül még három gitáros volt, akiket minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült beszervezni: Al Di Meola hasonló okok miatt nem tudta vállalni a kooperációt, mint Luke, neki is turnés kötelezettségei voltak. A harmadik, aki nagyon nagy aduász lett volna, és nekem feltette volna az i-re a pontot, az John McLaughlin. Vele kapcsolatban abban bíztam, hogy a lemezen szereplő Gary Husband segítségével be tudom cserkészni. Gary lobbizott rendesen, mindazonáltal felkészített arra, hogy ez nem lesz könnyű menet, mert korábban a saját lemezére is meghívta, John azonban azt a felkérést is elhárította. Persze érthető, hiszen már visszavonult az aktív muzsikálástól, csak néha vállal el ezt-azt. A rockos vonalra Doug Aldrich volt a kiszemelt, aki teljesen más felfogású zenész, de írtam neki egy vérbeli hard rock nótát, ami passzolt volna hozzá. Elküldtem neki a felvételt, elsőre roppant lelkesnek tűnt, aztán úgy eltűnt, mint Petőfi a ködben! Soha többet nem hallottam felőle, de ez egy tipikus amerikai dolog, annyiszor láttam már ilyet. Egy kinti énekessel is jártam már így korábban, akivel megállapodtunk, hogy csinálunk egy olyan közös lemezt, amire saját számok és feldolgozások fele-fele arányban kerülnek fel. Két dal és egy videó után az arc már az amerikai jogvédő hivatalban intézte az adminisztrációt, aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt, és azóta se beszéltünk. Ez a Covid vége felé történt. De ők olyanok, hogy ha évekkel később találkozol velük valahol, akkor ott folytatják, ahol abbahagyták, mintha mi sem történt volna. Tehát Doug Aldrich ezért nem hallható a lemezen.
Viszont legalább ennyire érdekes kérdés, hogy kik vállalták a szereplést: például Gary Husband, aki McLaughlin, Gary Moore és Allan Holdsworth mellett dobolt és billentyűzött, valamint a Level 42-ban is játszott, meg még ezer helyen. Elképesztő zenész. Derek Sherinian a másik billentyűs, őt mindenki a Dream Theater soraiból, illetve Billy Idol és Alice Cooper bandáiból ismeri, ugyanakkor jobbnál jobb szólóalbumokkal is rendelkezik. Számára egy erőteljesen fúziós darabot írtam, aminek örmény beütése van, mert Derek örmény származású, és őrzi is a hagyományokat. Az egyetlen gitáros Frank Gambale lett…
Itt álljunk meg egy kicsit: a Dancing In The Moonlight dalban hogyan alakítottátok ki a váltott szólókat?
A dal elején Frank játszik először, aztán én, és utána, a végén válaszolgatunk egymásnak. Elkészítettem a felvételt, feljátszottam a saját szólóimat, neki pedig kihagytam a helyeket. Frank gyártott több verziót, aztán én is, a keveréskor pedig kiválasztottam a sok kis részletből azokat, amelyek a legjobban passzoltak egymáshoz. Annyit variáltunk, hogy a végén már totál szabás-varrás jellege lett a dolognak! (nevet) Egyébként egy másik dalban olyan is megesett, hogy felvettem a gitárszólót, amivel nagyon elégedett voltam, majd elküldtem Gary Husbandnek, hogy játssza fel a zongoraszólót. Majd visszaküldte, én pedig kezdhettem előről a gitározást, annyira inspiráló volt, amit alkotott! Alapvetően az összes témát úgy készítettem elő, hogy feljátszottam az összes szólamot, így a vendégek kész alapanyagot kaphattak.A gitározás mellett basszusgitároztam, de billentyűs szólamokat is játszottam pár helyen. Aztán Kanóc is basszusozott a lemezen, egy dal erejéig pedig Havancsák Gyuszi is basszgitárt ragadott.
A Randy Brecker-sztori hogy jött össze? Egyáltalán, más hozzáállást igényel egy fúvós szólistának való megágyazás, mint egy másik gitárosnak, vagy éppen billentyűsnek?
Randy Brecker talán a legnagyobb figura, akivel valaha dolgom volt. Nagyon sokat gondolkodtam azon az ő esetében, hogy milyen legyen a dal. Nem akartam ugyanis lebőgni előtte! (nevet) Baromira izgultam, amikor elküldtem neki a felvételt. Tudni kell, hogy Randy 80 éves, a munkássága pedig nagyon szerteágazó. A kezdeti lemezei még tradicionális big band jazzt és swing zenét tartalmaztak, a későbbi, mondjuk az elmúlt évtizedben készült munkái viszont tele vannak elektronikával. Rendkívül modern gondolkodású zenész, és ugyanúgy trombitál, mint 20 éves korában tette. Számos effektet használ, úgyhogy amellett döntöttem, hogy inkább a mostani kortárs irányvonalához igazodva találok ki neki valamit. Tényleg rettentően izgultam, amikor elküldtem a dalt, hogy visszajön a levél azzal, hogy “elmész a francba”, vagy valami ilyesmi! (nevet) Az aggodalmam szerencsére alaptalannak bizonyult, mert két napon belül már küldte is a részét. Még a felesége is írt nekem, hogy milyen jó a dal. Ő egyébként szaxofonos, és Randy-vel szoktak még névlegesen Brecker Brothers-ként is fellépni. Szóval ez hatalmas öröm volt számomra. Gondolj csak bele: Randy-nek hét Grammy-díja van, ez olyan, mintha egy színésznek hét Oscarja lenne. Egy is rettenet, nemhogy hét! Randy az egyik legnagyobb ikon, aki még él, a trombitálása valami egészen hátborzongató! Amikor visszaküldte a felvételt, beraktam a Pro Tools-ba: ahogy megszólalt, elkezdtem visítozni, hogy nem hiszem el, ilyen nincs! (nevet)
Kik szerepelnek még a lemezen?
Havancsák Gyuszit már említettem, ez egy nagyon érdekes dolog. Ő nemzetközi hírű, elismert grafikus, az összes borítómat ő csinálta sok-sok évre visszamenőleg. Tudtam, hogy nagyon jó basszusgitáros, de korábban soha nem került arra sor, hogy valamit közösen csináljunk. Pedig sokszor beszéltünk róla, mégsem jött össze. Most viszont eszembe jutott, úgyhogy írtam egy nótát, amit az ő fazonjára szabtam. Gyuszi amúgy nagyon sokoldalú, régen klasszikus gitározott, de tudtam róla, hogy leginkább az erőteljes metálos dolgokat szereti. Így aztán összeraktam egy ilyen szikár, kemény témát, amiben csak hárman vagyunk: Wirth Zoli dobol, Havancsák basszusozik, én meg gitározom. Egy kevés szintit is tettünk hozzá, de inkább a gitárról szól a dal. Erre pont most forgattunk klipet, amit Gyuszi fog összevágni, mert ilyesmivel is foglalkozik. Ami a többieket illeti, itt van Lantos Zoli hegedűs barátom, aki régi bűntársam. 20 évre visszamenőleg minden zenekaromban ott volt. Nagyon jól kijövünk, egyidősek vagyunk, és eléggé egy követ fújunk sok tekintetben. Ő két dalban is hegedül. Az egyik az konkrétan az, amit John McLaughlinnak dedikáltam. Amikor kiderült, hogy nem fog jönni, akkor eldöntöttem, hogy lesz egy olyan kompozíció, ami érte szól. John Ji lett a címe, mert az indiaiak így hívják: John úr. Kicsit benne van a Mahavishnu Orchestra hatása is, de engem azért inkább a modernebb McLaughlin-dalokra emlékeztet. Aztán Lukathernek is ajánlottam egy dalt, amit ugye konkrétan az ő számára csináltam. Mivel nem tudta vállalni, az lett a címe, hogy Don't Look For Luke, He's Not Home. Amolyan régebbi Los Lobotomys-hangulata van, és került bele egy szopránszaxofon-szóló: itt említeném meg Vaski Gábor barátomat, aki kanadai születésű magyar szaxofonos, egy nagyon sajátos figura. Ő több számban szaxofonozik, a Brecker-dalban például háttérszólamokat fúj, de a refrénben is jelen van. A Stranger In The Serai-ban pedig tárogatózik, ebben Lantos Zoli is hegedül. Ez egy keleties hangulatú dolog, Zoli is úgy hegedül, én is úgy játszom. Valószínűleg sokan nem is fogják észrevenni, hogy az tárogató, mert hasonlít a szaxofonhoz, de nem az, ez tárogató. Aztán Dörnyei Gabi dobol egy dalban, akivel nagyon jó barátságban vagyok már nem is tudom, évtizedek óta. A kedvenc dobosaim közé tartozik, akit nagyon szeretek hallgatni. Sok workshopot csinál, úgyhogy nagyon örültem, hogy ezt a közös dalt is használja bemutató anyagnak. Szerepel még a lemezen Samu barátom, aki billentyűzik, aztán Frics Balázs is, aki még az Alapi Power Bandben is ott volt, ő ütősökön játszik szinte minden dalban. Úgy érzem, hogy egy sokszínű anyagot sikerült készíteni, ami bizonyos szempontból megnehezíti a dolgomat. Neveztük a Fonogramra a korongot, de nagyon nehezen tudtam kategóriát találni neki, mert sehova nem illik valójában. Persze anno így voltam a niXfaktorral is, de ott még egyértelműbben jelen volt a fúziós törekvés. Mosolyogtam is, amikor az év jazz lemezének választották, mert hagyományos értelemben nem volt jazz. Persze a hard rock kategóriából is kilógott volna, az új anyaggal pedig most ugyanilyen dilemmába estem, így kénytelen vagyok ismét a jazzlemezek kategóriájában próbálkozni.
Lemezbemutató koncertet tervezel valamikor az év folyamán?
Roppant nehéz dolog ez, logisztikailag és financiálisan egyaránt. De tervbe vettem, hogy az év végén összehozunk valamit. Repül az idő, úgyhogy hamarosan el kell kezdeni foglalkozni ezzel. November-december környékén meg lehetne valósítani, ha a feltételek adottak lesznek. Valami rendes helyen szeretném lebonyolítani, mint amilyen a Magyar Zene Háza. Viszont csak akkor van értelme, ha majdnem mindenkit el tudunk hozni, aki szerepel a lemezen. Minden azon múlik, hogy tudunk-e olyan időpontot találni, ami mindenkinek megfelel, illetve az anyagi hátteret is meg kell teremteni hozzá. Azért ez jelentős költségekkel járna. Mindenkinek négy napig kellene itt lenni: első nap az érkezés, másnap próba, harmadik nap lejátszuk a bulit, negyedik nap hazautazás. Ez idő alatt a szállást, a kaját, a gázsit, és a repülőjegyet is ki kell fizetni. Az egyik Los Angelesből jön, a másik New Yorkból, a harmadik Barcelonából, a negyedik Londonból. Szóval ez még a jövő zenéje. Tény hogy óriási dolog lenne, de a szervezést nem vállalom, mert alkalmatlan vagyok erre a feladatra. Szerencsére van néhány ember a környezetemben, akik jók ebben, de hogy lesz-e belőle valami vagy sem, az majd kiderül!
Írta: Danev György
2026. április 4. 07:35