Alan Murphy (1953-1989) Egy elfeledett hős
Amikor a nyolcvanas évek legnagyobb hatású gitárosairól cserélünk eszmét, hajlamosak vagyunk a legnyilvánvalóbb ikonokat említeni először: Eddie Van Halen, Yngwie Malmsteen, Steve Vai, Joe Satriani. A jól képzettek esetleg bedobják még Steve Lukather, Gary Moore, Allan Holdsworth, Dann Huff, John Scofield, Trevor Rabin és Eric Johnson nevét, igazán mélyre azonban kevesen ásnak. Pedig az elektromos gitártechnikák robbanásszerű evolúciós fejlődésének évtizedében sok kevésbé ismert, ám egyéni látásmódú zenész formálta és gazdagította felbecsülhetetlen impulzusokkal az egyetemes könnyűzenét. A londoni Islington városrészben 1953-ban született Alan Murphy egyike volt ezen nagyhatású muzsikusoknak. Az alábbiakban rá és munkásságára emlékezünk.
A ‘80-as évek brit new wave- és poprock-hangzását jelentős mértékben meghatározó Alan Murphy egy Blackmass nevű rockzenekarban kezdte pályafutását a ‘70-es évek elején. A Deep Purple-gitáros Ritchie Blackmore iránti tiszteletből elnevezett trió természetesen zeneileg is kapcsolódott névadójához, Purple-jellegű saját szerzeményekkel járták a londoni klubokat. Az akkor még hosszú hajú, Gibson Flying V-t és ES-335-öt pengető fiatal gitáros kivételes tehetsége már akkor megmutatkozott, amire az akkori korszak vezető muzsikusai is gyorsan felfigyeltek: Jon Hiseman már 1974 körül megpróbálta bevenni a Colosseumba, Murphy azonban máig tisztázatlan okokból nem élt a lehetőséggel, inkább továbbra is kisebb zenekarokkal turnézott Angliában és Nyugat-Németországban. Az idő tájt a később session-ütősként nevet szerzett Preston Heyman dobossal is alapított egy közös bandát, izlandi turnéjuk alatt pedig találkoztak a kultikus brit bluesmuzsikus Long John Baldryval, aki felkérte őket kísérőzenekarának. Az amerikai turnét követően Alan visszatért Izlandra, a kapcsolat Baldryval azonban megmaradt: pályájuk számos alkalommal keresztezte egymást a elkövetkező években.
Murphy következő dobása a népszerű angol progresszív rockcsapat, a Fusion Orchestra volt, ahol szólógitárosként 1975 nagyobbik részében pengetett. A Fusion Orchestra akkoriban már a végét járta és a gitáros ennek megfelelően hamar továbbállt: egyre jobban csengő nevű session-zenészként az Ace nevű, soft rockban utazó zenekarral kezdett dolgozni Los Angelesben, melynek frontján a Mike + The Mechanics későbbi énekese, Paul Carrack állt. Az együttműködés mindössze egy hónapig tartott, lévén Carrack és Murphy - akkor még - nem találták meg a közös hangot. Ezután egy 1978-ig tartó, hároméves turnés időszak következett ismét Long John Baldry bluesbandájában, melyben Alan a zenei vezetői feladatokat is ellátta. Mindeközben 1976-ban szerepelt Rod Stewart Atlantic Crossing lemezének turnéján, de szintén játszott David Bowie oldalán, majd stúdiózenészként többek között Amii Stewart soulénekesnő lemezfelvételeinél segédkezett. A “70-es évek legvégén harmadízben is összeállt Long John Baldryval további stúdiófelvételekre és turnékra. Ez utóbbi együttműködés kapcsán került az experimentális barokk-pop királynője, Kate Bush látókörébe, mégpedig Preston Heyman dobos ajánlására. Bush azonnal megérezte a potenciált Murphy különleges és kiszámíthatatlan játékában. Az 1979-es év első felét próbákkal és turnézással töltötték, majd nekiálltak elkészíteni a klasszikus Never For Ever albumot. A közös munka során annyira megtalálták a közös hangot, hogy a gitáros egy teljes évtizedig az énekesnő elválaszthatatlan alkotótársa maradt. Egyik legemlékezetesebb produkciójuk a fékevesztetten hisztérikus Violin című dal.
Mivel Kate Bush lemezei között viszonylag hosszú szünetek léptek fel, turnéra pedig már nem akart indulni a művésznő, Murphynek elég ideje maradt stúdiógitárosi karrierjét egyengetni. Számtalan projekten dolgozott Nyugat-Németországban és Olaszországban 1980 és 1981 között, de abban az időben egy instrumentális jazz-fúziós muzsikát űző zenekart is vitt a hátán. Ez volt a Stapleton All Stars, majd később SFX, melyben Tony Beard (Jeff Beck, Peter Frampton) volt a dobos, Felix Krish (a sztárproducer Terry Thomas Charlie nevű bandájából) kezelte a basszusgitárt és Richard Cottle (Eric Clapton, Sade, Mick Jagger, stb.) játszott billentyűs hangszereken. A félelmetes felkészültségű négyes The Fender Hot Squad néven ugyancsak futott, hiszen 1981-től 1983-ig a Fender Musical Instruments brit kirendeltségének hivatalos bemutató csapataként is turnéztak szerte Nagy-Britanniában. Őrületes technikai bravúrjaik révén a kvartett tagjai komoly hírnévre tettek szert és zajos sikert arattak szakmai berkekben. Az SFX 1984-ben oszlott fel, miután a tagoknak elegük lett abból, hogy szerteágazó dalaik miatt nem sikerül lemezszerződéshez jutniuk. Mindezek ellenére Felix Krish házi stúdiójában felvettek egy albumnyi instrumentális dalt, az elkészült anyag azonban egy teljes évtizedig a fiók mélyén maradt.
Mindeközben Murphy ázsiója egyre magasabbra emelkedett és ennek megfelelően még annál is több session-munkát kapott, mint azelőtt: 1982-ben Chris Rea lemezére játszotta fel a gitárszólókat, illetve Jon Kelly producer japán származású feleségének gitározott egy tokiói session alkalmával. Japánban Akira Inoue billentyűs-producerrel szintén stúdiózott, Bill Bruford hajdani Yes-dobossal karöltve több albumot készítettek a neves japán zenész számára. Közben koncertezett Zaine Griff új-zélandi születésű énekessel, játszott egy Bandit névre hallgató brigádban és a Paparazzi zenekar európai turnéjára készült. Utóbbi körút hamvába holt, mielőtt elkezdődött volna, így Alan újabb stúdiós feladatokat vállalt Japánban. 1984-ben David Roach jazz-szaxofonos kérte fel egy stúdiómunkára, majd Nick Heyward angol popénekes Warning Sign című kislemezéhez játszott fel gitárszólókat, ami újabb mérföldkövet jelentett Murphy munkásságában: a dal sláger lett, így Alan játéka a hallgatóság azon részét is elérte, amit korábbi munkáival nem sikerült.
Szintén akkoriban történt, hogy egy SFX koncertet követően Peter Cox énekes és Richard Drummie ritmusgitáros-billentyűs egy olcsó, négysávos demót nyomott a gitáros kezébe. Mindketten nagy rajongói voltak az SFX-nek és azt szerették volna, ha Murphy beszáll szólógitárosnak éppen formálódó bandájukba, a Go Westbe. Két hónappal később Alan részvételével újra felvették az ominózus demót, immár MIDI-billentyűk segítségével, a lemezkiadók azonban továbbra sem taposták egymás lábát az ajtajukban. A gitáros visszament Japánba, majd valamikor 1984-ben kapott egy telefonhívást Peter Coxtól: a Go West végül leszerződött a Chrysalis kiadóhoz, ami azt jelentette, hogy stúdióba kellene vonulniuk. Murphy nem sokat hezitált, számos stúdiózenésszel kiegészülve elkészítették a brit Totóként is előszeretettel hivatkozott Go West bemutatkozó lemezét. A gitárszólókat nem egész három nap alatt vette fel, lelkesedése pedig abszolút érthető volt: a Go West gazdagon hangszerelt, jazz-hátterű minőségi popzenéje megfelelő táptalajt biztosított a gitáros tehetségének kibontakoztatására a szélesebb közönségrétegek előtt. Az ezt követő három évben Alan számára e formáció jelentette a prioritást, amin nem is lehetett csodálkozni: a Go West egyszerre volt Top 10-es sikercsapat és gyilkos muzikalitást felvonultató koncertattrakció, melyben olyan nevek vettek részt, mint Randy Brecker, Tony Beard, Jimmy Copley (Paul Rodgers, Killing Joke, Tony Iommi, The Pretenders), Jaz Lochrie (Bad Company, Slash, Joe Satriani) és Pino Palladino (The Who, Paul Young, Gary Moore). Jól menő stúdiómuzsikusi karrierjére azért az együttes oszlopaként is képes volt időt szakítani, így továbbra is dolgozott Kate Bush számára, de a Genesis oldalhajtásaként létrejött Mike & The Mechanics első két lemezének elkészítéséből ugyancsak kivette a részét. A csapat legnagyobb slágerében, a Silent Running dalban játszott szólója a nyolcvanas évek könnyűzenéjének egyik ikonikus darabja, a hangszer megtestesülésének fenséges pillanata.
A Go West az 1987-es második lemez relatív sikertelensége után krízisbe került, a kényszerszünetet Murphy pedig arra használta fel, hogy eleget tegyen egy újabb komoly szakmai kihívásnak: Mark King hívta a megújuló Level 42 soraiba. A legendás brit formációba a gitárossal egyidőben került Gary Husband mesterdobos, az együtt készített Staring At The Sun albumon pedig minden addiginál komolyabb szintre emelte a zenekar sajátos jazz-funk-pop-rock-ötvözetét. Alan egyetlen nap alatt rögzítette az összes gitársávot a franciaországi Miraval stúdióban 1988 áprilisában. Az elkövetkező másfél évben legfőképp a Level 42-ra koncentrált, de továbbra is tartott bemutatókat a Fender megbízásából különböző zenei kiállításokon és vásárokon. Ezt tette az 1989-es British Music Fair alkalmával is, ahol már látszott, hogy valami nincsen rendben vele. Eme érzés a Prince’s Trust Rock Gala nevű jótékonysági eseményen tovább erősödött, ahol a Level 42-val lépett fel 1989. július 19-én. Noha zenésztársai tisztában voltak homoszexualitásával, a gitáros egészen az utolsó pillanatig titkolta előttük betegségét. HIV-vírussal fertőzött szervezete napról napra gyengébbé vált, így amikor végstádiumban lévő AIDS-betegként októberben tüdőgyulladással ágynak esett, már nem lehetett megmenteni az életét. Alan Murphy 1989. október 19-én hunyt el Westminster City kórházában, hatalmas űrt hagyva maga után. Utolsó felvétele Kate Bush Rocket Man című kislemezén jött ki. A dal klipjében az énekesnő egy széken lévő akusztikus gitárral és gyertyával rótta le tiszteletét barátja emléke előtt. A Level 42 tagsága szintén kimondhatatlan veszteségként élte meg társuk elvesztését: Heart On The Line címmel dalt írtak az emlékére, következő lemezük munkálataihoz pedig Murphy legnagyobb bálványát, Allan Holdsworth gitárost kérték fel. 1994-ben végül az SFX 10 évvel korábban készített anyaga is megjelenhetett a brit Naim kiadó jóvoltából. E posztumusz kiadvány mutatja meg igazán, micsoda tehetség és művészi ihletettség birtokában volt a tragikusan fiatalon elhunyt gitárzseni.
Stílusát tekintve Murphy korának egyik legizgalmasabb és legelőremutatóbb európai gitárosa volt. Játékában egyesült az Allan Holdsworth-inspirálta legato-futamokon alapuló virtuozitás a Jeff Beck-féle korlátokat nem tűrő, kiszámíthatatlan hozzáállással és a Trevor Rabin-módra felépített textúrákkal. Akárcsak Beck és Holdsworth, Murphy is mestere volt a tremolós manővereknek, a karral előállított hajlítások relevánssá tételének, azok zenei kontextusba helyezésének. Jeff Beck által is elismert gitározása nem szűkölködött a jazz-harmóniákban, mindazonáltal különleges, Larry Carltontól és David Gilmourtól eredeztethető dallamérzéke tette igazán népszerű és keresett stúdiózenésszé: mesteri gondolatiság mellett felfűzött szólóit mindig a dalok érdekeinek szem előtt tartásával komponálta, témái a tudatos gitározás iskolapéldáinak számítanak ma is. Tony Beard dobos így emlékszik rá: “Alan dallamvilágát mindig is lenyűgözőnek tartottam. Habár Holdsworth-szintű pazar technikával bírt, mégis a dallamjáték volt a legfőbb szempont nála, ezért is ragasztottuk rá az Alan Gilmour becenevet. Óriási dolgokra lett volna még hivatott, ha itt maradhatott volna közöttünk.”
Hangszereit illetően meglehetősen egyszerű elvek szerint dolgozott. A korai időkben főleg Gibson Flying V-t és ES-335-öt használt, illetve egy Fender Telecastert. Fő hangszerének az ES-335 számított a ‘70-es években, melyet egy Mesa Boogie Mark II Studio .22 erősítővel használt. Az 1979-es Kate Bush-turnén is ezt a konfigurációt alkalmazta, kiegészítve egy Roger Giffin Strattal, egy hangerő pedállal és egy MXR delay pedállal.
A következő évtizedben Murphy hangszerparkja jelentős változásokon ment keresztül. A Fenderrel kötött szerződése miatt Fender, illetve első szériás japán Squier Stratocastereken kezdett játszani. A ‘80-as évek közepére úgy 12-13 ilyen hangszerrel rendelkezett, ezek közül az egyikben Bill Lawrence hangszedők voltak, egy másikra pedig Kahler tremolórendszert szereltek. Hűséges Mesa Boogie Mark II-es erősítőjét szintén lecserélte, amikor a Mesa Boogie erősítők tervezője, Paul Rivera átment a Fenderhez és elkészítette a 18 wattos, 1x12-es Fender Super Champ kombót. 1981-től kezdődően Alan az összes lemezfelvételéhez ezt az erősítőt használta, ami széria darab volt, mindössze a lábkapcsolójába került mid-booster a reverb helyére. Effektek szempontjából a gitáros nem volt híve a kispedáloknak, inkább rackbe helyezhető egységeket favorizált. Jellegzetes hangzásának két legfontosabb alkotóeleme a Roland Dimension D chorus és a Roland SDE-3000 delay volt. A Go West időszakban Aria Pro II RS Esprit gitárokon is játszott, de voltak Fender Esprit és Elite modelljei is. A Level 42 soraiban leginkább egy olyan Floyd Rose tremolóval szerelt Yamaha MSG prototípus számított az első számú hangszerének, amit a kedvenc régi ES-335-ös Gibsonjának specifikációi alapján gyártottak. Húrok tekintetében a 009-046 és 010-046-os szetteket szerette Jim Dunlop Jazz I-II-III pengetőkkel használni.
Alan Murphy-diszkográfia (a teljesség igénye nélkül):
Amii Stewart - Knock On Wood (1979)
Amii Stewart - Paradise Bird (1979)
Long John Baldry - Boys In The Band (1980)
Kate Bush - Never For Ever (1980)
Kate Bush - The Dreaming (1982)
Chris Rea - Chris Rea (1982)
David Roach - The Talking City (1984)
Go West - Go West (1985)
Joan Armatrading - Secret Secrets (1985)
Kate Bush - Hounds of Love (1985)
Mike + The Mechanics - Mike + The Mechanics (1985)
Scritti Politti - Cupid & Psyche 85 (1985)
Go West - Dancing on the Couch (1987)
Level 42 - Staring at the Sun (1988)
Mike + The Mechanics - Living Years (1988)
Kate Bush - The Sensual World (1989)
SFX Featuring Alan Murphy (1994) posztumusz kiadvány
Írta: Danev György
2020. június 13. 06:11