AL DI MEOLA
Opus címmel február 23-án jelent meg Al Di Meola legújabb szólóalbuma, mely immár a huszonötödik a sorban. A ‘70-es években előremutató jazzrock-albumaival nevet szerzett, majd az autentikus latin- és világzene felé fokozatosan eltolódó gitárpróféta ezúttal egy finom, romantikus hangulatokkal átitatott anyaggal rukkolt elő, de ez nem jelenti azt, hogy a kompozíciókban ne lenne jelen az a félreismerhetetlenül tüzes, pergő virtuozitás, ami mindig is legfőbb ismérve volt stílusának. A Magyarországra szinte hazajáró mester május végén a Zalacsányon megrendezett Örvényeshegy Pikniken lépett fel, e koncertet megelőzően adott lapunknak exkluzív interjút.
Milyen célkitűzések mellett született meg az Opus album?
Al Di Meola: A dalírás számomra egy soha véget nem érő evolúciós folyamat. Ezzel az új albummal is az volt a fő célom, hogy a segítségével felléphessek a következő lépcsőfokra. A Beatles is ilyen elvek mentén dolgozott annak idején. Fúziós lemezt készítettem, mégpedig a szó azon értelmében, hogy az elmúlt negyven évben engem ért hatásokat igyekeztem rendszerezni és az új dalok szolgálatába állítani. Az Opus egy különlegesen személyes anyag számomra, hiszen egymagam, zenekar nélkül készítettem.
A dalszerzéshez szükséges inspirációt általában milyen forrásokból meríted?
Al: Nos, van egy kedvenc helyem Miamiben a parton, ami több mint tökéletes az alkotáshoz. Ez egy elképesztően csendes rész, ahol csak az óceán hangját hallani. Az sem mellékes, hogy a magánéletem roppant kiegyensúlyozott szakaszban tart, ami szintén nagyon inspiráló. Ilyenkor könnyen jönnek az ötletek, szabad folyást tudok engedni a bennem lévő zenének. Meg kell az ilyen időszakot becsülni, mert nincs ez mindig így...
Analóg vagy digitális technológiával készültek az Opus felvételei?
Al: Ez egy érdekes kérdés, mert kombináltam a kettőt, mégpedig a következőképpen: a felvétel maga Pro Tools alkalmazásával, tehát digitálisan zajlott, viszont analóg kimeneti szekció alkalmazásával. A keverés szintén analóg pulton készült.
Egy digitális felvétel szólhat olyan organikusan, mint egy analóg?
Al: Szerintem ez csak a hangmérnök ügyességén múlik. Az egész lemezfelvevősdi komoly felkészültséget igénylő folyamat, a szakembernek a felvétel kezdetétől a maszterizálásig mindennel kapcsolatban képben kell lennie. Ma már ott tartunk, hogy a masztert is meg lehet csinálni Pro Tools segítségével, nem szükséges külön erre szakosodott stúdióba vinni az anyagot. A procedúra a régi időkhöz képest leegyszerűsödött, és ezáltal jóval költséghatékonyabbá vált. És ez még nem minden, mert mára a minőségbeli különbség is eltűnt - ember legyen a talpán, aki képes megkülönböztetni egy mai digitális felvételt egy analógtól, a többségnek fogalma nem lenne róla, hogy melyik melyik. Ennek ellenére én magam még mindig az analóg metódust preferálom, mert egyedülállóan ütős, dinamikus karaktert képes adni a zenének. Továbbra is azt mondom, hogy a ‘60-as és ‘70-es évekbeli lemezeknek párjuk nincs, azóta sem készítettek azoknál jobban megszólaló hangzóanyagokat. Persze csomó hangmérnök nem ért egyet ezzel a teóriával, főleg a modern iskolát képviselők nem hisznek benne. Nyilván nagyon közel járnak ahhoz a minőséghez a digitális eszközök használatával, tehát egyfelől érthető, hogy elutasítják a korábban bevett eljárásokat. Ez az egész “digitális-kontra-analóg” kérdéskör olyannyira érdekes számomra, hogy magam is végeztem kísérleteket ezzel kapcsolatban. A Beatles életműve baromi jó példa erre is: ugye, a korai, grandiózus hangzású lemezeiket mind 8 sávra rögzítették, ezért az Abbey Road stúdióban a most szabványos digitális eszközökkel és 8 sávos analóg módon is készítettem felvételeket. Az eredmény egyértelmű lett - a 8 sávos anyag messze jobban szólt! Ám ha ugyanezt megcsinálod 24 sávra, két inches szalagra, akkor nem kapsz jobb eredményt, tehát nem éri meg. Ennyi erővel digitális platformot is használhatsz.
Az új lemezen akusztikus és elektromos gitártémák egyaránt találhatóak. Manapság melyik hangszer áll közelebb hozzád?
Al: Egyértelműen az akusztikus gitár, mert nekem sokkal flexibilisebb, mint az elektromos, de az sem mellékes, hogy bárhová elmehetek vele a világon, különösebb technikai hátország felépítése nélkül is meg tudok szólalni vele, mégpedig úgy, ahogyan szeretnék. Az elektromos felszerelés kezeléséhez komplett személyzetre, technikusokra van szükség, szóval macerásabb. Az akusztikus gitár ráadásul sokkal líraibb, kifejezőbb hangszer, ami ritmusjátékra is alkalmasabb. Nyilván vannak korlátai, például a legatók terén, és persze más vibratókat, frazírokat kell alkalmazni rajta, mégis többet lehet vele mondani. Összességében úgy gondolom, a differencia az akusztikus és az elektromos gitárjáték között annyira jelentős, hogy tényleg nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy mindkét hangszer mesterei. Nem véletlen, hogy nincs nagy átjárás a két világ között. Az én esetem eléggé speciális, lévén először elektromos gitárosként szereztem hírnevet magamnak, majd egy idő után olyan gitárossá váltam, akit legfőképpen az akusztikus játékmóddal azonosítottak. Talán ennek is tudható be, hogy amikor visszatértem az elektromos instrumentumhoz, frissnek és izgalmasnak tudtam hatni…
A játékod egyik ismérve, hogy a gitártémáid technikailag bonyolultak, ezáltal nehezen játszhatóak. Négy évtized múltán képes még a gitár új kihívásokat tartogatni számodra?
Al: Hát persze, hogy képes. Vegyük a legegyszerűbb példát: ha arra kérnél, játsszak úgy, mint egy bizonyos híres gitáros, képtelen lennék rá. Ha feldobnál egy másik nevet, ugyanez lenne a helyzet. Ennek pedig az az oka, hogy csak egyféleképpen, a saját stílusomban tudok gitározni. Az embert meghatározza a stílusa. Szeretnék úgy játszani, mint mások, de képtelen vagyok rá, és valószínűleg mások is ugyanígy vannak ezzel. A legnagyobb kihívást tehát az új utak keresése jelenthetné, olyan utaké, amelyek mások számára annyira triviálisak. Ez lehet a válasz a kérdésedre. Nyilván az is mozgat, hogy egyre jobb és jobb legyek a saját kereteim között, ez szintén komoly kihívás, de olyan, ami elérhető, megvalósítható. Valaki más stílusának maradéktalan elsajátításához azonban egy emberöltő is kevés lenne számomra. Lehet, hogy kettő is…
Manapság is sokat gyakorolsz?
Al: Leginkább nejlonhúroson. A nejlonhúr teljesen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint az acél, sokkal lassabban reagál mindenre. Az acélhúros akusztikuson kétszer gyorsabban lehet játszani, szinte repül az ember keze rajta. Persze nem az a célom, hogy nejlonhúroson is bemutassam ugyanazokat a technikai bravúrokat, amit az acélhúroson. Sokkal fontosabb, hogy a dalok kompletten működjenek a színpadon, hiszen a közönség ezt várja. Tudom, hogy szeretik, amit csinálok, de nem élnék vissza a bizalmukkal, nem untatnám őket halálra azzal, hogy folyamatosan gyorsan játszom. Ez a ‘70-es és ‘80-as években még menő dolognak számított, ma azonban már kevés az üdvösséghez. A puszta sebesség mit sem ér, ha nincs tartalom mögötte. Hiába vagy virtuóz, ha nem tudsz jó dalokat komponálni, ha a szerzeményeid unalmasak.
Ha már itt tartunk, a mai fiatalok között találni olyan virtuózokat, akik előtt elismeréssel adózol?
Al: Akad néhány. Ilyen például Adam Palma, aki egy lengyel fingerstyle-gitáros, illetve egy görög srác is roppant impresszív, az ő neve Michael Paouris.
Bemutatnád azokat a hangszereket, melyeket jelenleg használsz a színpadon?
Al: Mindössze egyetlen nejlonhúros gitárt használok jelenleg, egy Conde Hermanos Al Di Meola modellt. Ez egy spanyol gyártó, tulajdonképpen egy testvérpár, akik komoly tradíciókkal rendelkeznek, a hangszereik pedig hihetetlenül magas minőséget képviselnek. Húrok tekintetében pedig a D’Addario Hard Tension szettet preferálom. A hangosítást illetően általában elvagyok az adott koncertterem saját PA-rendszerével, de azért van egy kedvenc márkám, a Meyer Sound, mely számomra a legideálisabb monitorokat és PA-rendszereket gyártja.
Magyarország szinte a második otthonoddá vált az elmúlt két évtized folyamán: rendszeresen koncertezel nálunk és számos magyar zenésszel, zenei szakemberrel dolgozol együtt. Ennyire értjük mi magyarok a munkásságodat?
Al: Való igaz, hogy sok időt töltök az országotokban, és igen, tényleg nagyon jó tapasztalataim vannak a magyar emberekkel kapcsolatban. Számos magyar zenésszel dolgoztam az évek során, és azt veszem észre, hogy a fiatalabb generáció képviselői is roppant jól állnak hozzá a dolgaimhoz. A dobosom is egy fiatal srác (Kaszás Péter - szerk.), aki az európai koncertjeimen kísér hosszú évek óta. Nagyon jó zenész, tényleg kiválóak a képességei. A magyar közönség ugyancsak elsőrangú, ugyanazon a szinten áll, mint a német, ami köztudottan az egyik legjobb hallgatóság. Számomra nagyon lényeges, hogy a közönségemnek legyen affinitása ahhoz, amit csinálok, értse, méltányolja a zenémet. A magyarok évtizedek óta figyelemmel követik a munkásságomat, és mindig bizonyítják, hogy mennyire elhivatottak a zeném irányába. Nem véletlen, hogy annyira szeretek koncertezni Magyarországon, itt értő fülekre találok!
Danev György
2018. december 8. 14:12