Aki a rövidebbet húzta – 4.rész
Megnyugtatásképpen: a baljóslatúnak tűnő cím, vagyis mondás ezúttal nem takar negatív végkifejletet. Épp ellenkezőleg. Fokról-fokra, kérdésről-kérdésre, szinte a szemünk előtt bontakozik ki egy színes, izgalmas életút, amely az ötvenes éveinek közepén járó zenész számára még bőven tartogathat meglepetéseket. Adott egy vidékről, Lábatlanból elszármazott, tehetséges szájharmonikás fiú, aki megjárta Görögországot, Budapestre költözvén a fővárosi éjszakai életet is, és addig gyakorolt, amíg a budapesti rock-blues színpadokon össze nem került a hazai zenei élet legjobbjaival. Tudatosan. Nagyjából úgy, ahogy az egykori LGT- dalban az alkalmi szövegíróvá avanzsált Laux József megírta: Mindig magasabbra. Horváth Misi, vagy, ahogy barátai hívják „Kicsi Misi” a modern blues mellett mára sokszínű zenésszé nőtte ki magát. Együtt dolgozott többek között a nemrég elhunyt Török Ádámmal, a Palermo Boogie Gang-es Fekete Jenővel, Kontor Tamással, Gál Csaba Boogie-val, valamint nem utolsó sorban az Amerikát is megjárt Little G. Weevillel is.
Mindeddig két szólólemezed jelent meg: az első 2014-ben, a másik tavaly, és a hírek szerint készülőben a harmadik. Mit tudhatunk róluk?
Az első szólóalbum részemről kissé elhamarkodott akció volt. Hirtelen gyűltek fel az addig bennem szunnyadó dallamok, akkor úgy éreztem, muszáj kiadni magamból. Egyik barátom, Aranyodi Zoltán verseket ír, tőle kértem dalszövegeket hozzá; Talán három az ő nevéhez kötődik, a többit én írtam. Kiváló zenészeket hívtam közreműködőnek: többek között Ádi bácsi fuvolázik, Németh Karcsi zongorázik, és Benkő Zsolt gitározik. Visszahallgatva a dalok is jók, a szövegekkel és a saját énekemmel viszont nem vagyok egészen kibékülve, akadnak hibák benne. Összességében nincs szégyenkezni valóm, a visszajelzések szerint nagyon tetszik az embereknek. Magam részéről útkereső, kísérletező lemeznek fogom fel.
A második albumomat, ami a Hívnak a hangok címet kapta, viszont már érettebbnek tartom. Az elmúlt években, ahogy említettem, zenész kollégáimnak, barátaimnak köszönhetően sokat fejlődtem hangszeresen és énekben is. A zenei sokszínűség itt is megmutatkozik: akik ismerik a múltamat, hogy honnan indultam, nyilván el tudják helyezni azt a dalt is, amelyik az electric boogie, a break jegyében született, hiszen ismert, hogy egy ideig profi táncosként dolgoztam ebben a műfajban. Ezzel a dallal – a szöveg is ezt illusztrálja – elköszöntem a múltamtól. A kiadvánnyal összességében tehát meg vagyok elégedve, ráadásul jó kritikákat kapok róla.
A készülő harmadik lemez időben nem esik messze az előzőtől, így gyökeres változásra nem kell számítani. Ugyanazt az utat járom, amit eddig: nem tudom, igazán hová soroljam a készülő kiadványt. Az elmúlt féléves időszak nem volt túlzottan termékeny számomra, egyetlen hangot sem tudtam megfogni a gitáron, egy mondat szöveget sem tudtam leírni. Most, nagyjából egy hónapja viszont egymás után jönnek a dalötletek, gitártémák, és írtam vagy nyolc dalszöveget. Elkezdtem küldözgetni Gábornak, sorban jönnek vissza kidolgozva.
Van még valamilyen projekted, amiről nem beszéltünk?
Igen, van. Mostani formációm a Musical Trips Trió, amelyet párommal, Juhász Anikó gitárossal és Kresz Szandra énekessel három éve raktunk össze. Ők mindketten képzett zenészek. Ez a projekt az én világom, csakis olyan blues, pop és country, feldolgozásokat játszunk, amiket mindhárman nagyon szeretünk, és ezekben baromira jól érzem magam a szájharmonikával. Anikó a trió hangzásvilágára hangszerelte át a dalokat, ettől lett érdekes a megszólalás. Ezekben Stompbox pedált használok, emellett ritmizálás terén is elég sokat tudok hozzátenni a kísérethez. Még úgy is, hogy a herflizést néha beatbox technikával keverem.
Készül az új lemezünk, ezen Anikó olyan szerzeményei kaptak helyet, amiket a triónak írt. Érdemes megnézni és meghallgatni minket; a YouTube csatornáinkra sok jó videót töltöttünk fel, amelyeket én készítettem és vágtam. Emellett csináltam Little G. barátomnak is néhány videoklipet. Itt jegyzem meg, hogy a kamerázás és a fotózás a másik terület, amiben megtaláltam önmagam.
Sokféle produkcióba hívtak, több formációt is fenntartasz, ami a zenei sokszínűségedet igazolja. Egy „veszélyt” azonban hordozhat magában: nem gondolod, hogy a sok bába közt elveszhet a gyerek, hogy Horváth Misit – azon túl, hogy remek herflis – nem tudják igazán mihez kötni? Hogy nem alakul ki rólad egyfajta rád jellemző arculat? És itt most nem beskatulyázásra gondolok.
Nagyon elgondolkodtató a felvetés. Magam is azt gondolom, valahol el vagyok veszve. Beszéltünk róla, hogy Ferenczi Gyurinak kialakult egy önálló arculata, de Pribojszki Matyi, vagy Szabó Tamás is megtalálta a maga útját.
A kérdés, hogy ki, mennyire érzi magát frontembernek. Az említett szájharmonikás egyéniségekkel szemben én soha nem gondoltam magamról ugyanezt. Ha ők felállnak a színpadra, mindenki őket figyeli, tehát alkalmasak frontembernek és élnek is vele. Én viszont világ életemben „rejtőzködő” voltam, nem csak a magánéletben, a színpadokon is. Ádi bácsi mellett is mindig összehúztam magam; valami miatt hiányzik belőlem a reflektorfénybe kerülés vágya. Félreértés ne essék: a színpadon szabadnak, lazának érzem magam, nincs bennem feszültség, vagy lámpaláz. Annak gondolatára viszont, hogy frontemberré kellene válnom, azonnal zsigeri tiltakozás lesz úrrá rajtam. Pár évvel ezelőtt kipróbáltam, nem működött.
Azt gondolom, hogy ebben a rendszerben a sokoldalúságommal tudom elhelyezni magam, engem így könyvelnek el. Az is lehet, hogy az embereknek hiányérzete támad, hogy nem vagyok „látható”. Ezzel nincs mit tenni: van, aki frontembernek született, nekem más az utam. Az enyém az, hogy kiszolgáljam a kollégákat, hogy hozzátegyek az ő művészetükhöz. Nincs ezzel semmi baj, ebben a szerepkörben baromi jól érzem magam.
Másfelől a kollégák biztatnak, hogy a saját dalokkal jöjjek előrébb, hiszen azokat a sokszínűség és az újdonság ereje jellemzi; elmegy a rock and rollból a filmzenébe, onnan a rockba, majd vissza a bluesba. Szerintük mindez senkiéhez sem hasonlítható. Little G. szerint, érdekesség lehet amit alkotok, a produkció megérdemelne egy nagyszínpadot. Elgondolkodtató és kétségkívül jól esik. Az is lehet, hogy össze kell kapnom magam, nincs mese, nagyon gyorsan előre kell állni, és csinálni egy kisebb önálló koncertet.
Elsősorban, mint sokoldalú szerzőt, de mint előadót is kérdezlek: mit gondolsz arról, lehetséges-e a mai zenei kavalkádban olyan produktumot létrehozni, amely nagyobb réteget megmozgat, mégis maradandó értéket alkot? Manapság ugyanis a két kritérium ritkán találkozik…
Miután ötvenöt évesen nem vagyok annyira fiatal, nem tudok a mai generáció fejével gondolkodni. Már a mai huszonöt-harminc évesek is teljesen más felfogásban csinálják a zenéiket. Én az a generáció vagyok, aki nem tud az általad felvetett kérdésben gondolkodni. Lehet újat alkotni, de azok már nem mi vagyunk. Annyira más a mai világ, annyira megváltozott a közízlés, hogy egyszerűen nem tudom megmondani, mi lehet az, ami tömegeket mozgat meg. Ráadásul a mi generációnk nem kerül be a médiába, még akkor sem, ha valamilyen populáris dallal megpróbálnánk kiszolgálni a közízlést. Így nehéz megmutatni az alkotásaidat. A klubkoncertek pedig kevesek ehhez. A „karanténból való kitörésnek” egyetlen módját látom, mégpedig, ha külső segítséget kapsz hozzá.
Azt gondolom, a mai világban is adódik lehetőség a megújulásra, hiszen előkerültek huszonéves fiatalok, akik tízezreket képesek megmozgatni – igaz, a tizenhat-huszonöt közötti korosztályt. Legjobb helyzetben azok a fiatal előadók vannak, akik a tinédzserkorúakat megcélozva írják a zenéjüket; a koncertre a szülők is elkísérik a gyerekeket – többnyire kényszerből, hiszen a tizenévest nem engedik el egyedül –, sokszor mindketten. Ez mindjárt három belépőjegyet jelent családonként. Így hamar összejön a megfelelő létszám… Ők azt tudják, a mi korosztályunk ezzel nem tud mit kezdeni. Mi másban szocializálódtunk, más zene mellett tettük le a voksunkat, mi azt tudjuk.
Szájharmonikásként a saját utamat járom, az én zeném maradjon olyan, amilyen én vagyok. Így hiteles. A legfontosabb, hogy a szívemből csinálom. Én nem tudok elektronikus zenét játszani, de a tradicionális blues-szájharmonikázás sem megy annyira. Jól érzem magam így, és nem akarok minden áron megfelelni a mai világnak.
Hegedűs István
2024. november 2. 06:15