Aki a rövidebbet húzta – 1. rész
Megnyugtatásképpen: a baljóslatúnak tűnő cím, vagyis mondás ezúttal nem takar negatív végkifejletet. Épp ellenkezőleg. Fokról-fokra, kérdésről-kérdésre, szinte a szemünk előtt bontakozik ki egy színes, izgalmas életút, amely az ötvenes éveinek közepén járó zenész számára még bőven tartogathat meglepetéseket. Adott egy vidékről, Lábatlanból elszármazott, tehetséges szájharmonikás fiú, aki megjárta Görögországot, Budapestre költözvén a fővárosi éjszakai életet is, és addig gyakorolt, amíg a budapesti rock-blues színpadokon össze nem került a hazai zenei élet legjobbjaival. Tudatosan. Nagyjából úgy, ahogy az egykori LGT- dalban az alkalmi szövegíróvá avanzsált Laux József megírta: Mindig magasabbra. Horváth Misi, vagy, ahogy barátai hívják „Kicsi Misi” a modern blues mellett mára sokszínű zenésszé nőtte ki magát. Együtt dolgozott többek között a nemrég elhunyt Török Ádámmal, a Palermo Boogie Gang-es Fekete Jenővel, Kontor Tamással, Gál Csaba Boogie-val, valamint nem utolsó sorban az Amerikát is megjárt Little G. Weevillel is.
Elsősorban szájharmonikásként ismernek, amelynek megvannak a műfaji korlátai. Miért éppen e hangszer mellett döntöttél?
Egészen kicsi gyerekkorom óta szájharmonikázom. Nyolc évesen egy osztálykiránduláson szerettem bele, amikor egy kis srác a buszra felszállva előkapta a herflit és elképesztően jól játszott rajta. Arra lettem figyelmes, hogy minden lány oda van érte. Hazatérve azonnal szóltam apámnak, hogy karácsonyra szeretnék egy ilyet. Lábatlanban éltünk, abban az időben nagyon nem volt egyszerű hozzájutni, fater mégis szerzett valahonnan egy régi típusú, kétsoros akkord-szájharmonikát. Onnantól kezdve folyamatosan gyakoroltam.
Rádióból, innen-onnan leszedtem különböző dalokat, a western filmek is inspiráltak. Később, úgy tizenkét évesen egy idősebb gitáros haverhoz csatlakoztam, és a szobában vagy éppen a játszótéren zenélgettünk. Aztán pár évre félreraktam a hangszert. Tizennégy-tizenöt éves korom körül jött az amerikai zenei világ, ami nagyon megfogott. A funky, Michel Jackson és hasonlók. Utóbbiban főleg a tánc érdekelt, ezen keresztül jutottam el a break dance-ig, az electric boogie-ig, amely a nyolcvanas évek közepe táján érkezett Magyarországra. Belevetettem magam a tánctanulásba, ennek eredményeként a környék legjobb diszkóiban léptem fel. Mint táncos, országos szinten bekerültem a Lee Cooper – ma is tök jó farmer márka – manöken csoportba, akikkel hétvégenként a legjobb szállodákban léptünk fel. A tánctudásomat ma is kiválóan hasznosítom abban a tekintetben, hogy iszonyú jó ritmusérzéket fejlesztett ki bennem.
Igazából húsz éves koromban, ’89-ben tértem vissza a szájharmonikához, amikor Görögországba mentem világot látni. Sorra látogattam különböző bulikat, koncerteket, nagyon megtetszett a színpad világa. Különösen a szabadságérzés fogott meg, amely nálunk a rendszerváltozás után teljesedett ki. Vettem blues szájharmonikákat és elkezdtem rajtuk tanulni. Athénban egy hanglemez áruházban megvettem egy nemzetközileg is elismert görög blues zenekar, a Blues Wire: Who's Calling? (1988) című kazettáját, ami nagyon megfogott, és sokat gyakoroltam a zenéjükre. Tizenhét évvel később, 2006-ban három koncerten is volt szerencsém velük játszani Athénban. Óriási élményben volt részem, hiszen hosszú út vezetett odáig, hogy egy színpadon állhassunk.
Úgy tudom, hazánkban nincs kifejezett szájharmonika oktatás, tehát számodra is maradt az autodidakta mód. Részesültél-e valamilyen más képzésben, tanultál-e zeneelméletet, és/vagy énektechnikát?
Senki sem segített nekem a tanulásban. Hallgattam a lemezeket, nem csupán a bluesra, de más egyéb, nekem tetsző zenékre is gyakoroltam. Semmilyen zenei képzést nem kaptam, pedig, ha belegondolok, sokkal könnyebb és hatékonyabb lett volna a tanulás, arról nem beszélve, hogy több időmet vette el.
Hiányzik a zeneelmélet, hiszen annak a tudásnak a birtokában sokkal fejlődőképesebb lehetsz. Ugyanakkor az autodidakta tanulás előnye, hogy sokat segít az improvizációs készség fejlesztésében, valamint abban, hogy olyan érzékszervek fejlődjenek ki benned, amellyel könnyebben ráhangolódhatsz a zenékre. Persze így idősebb fejjel is sok mindent tanulok a képzett zenészkollégáktól, igyekszem magamba szívni mindent, ami a szájharmonikával kapcsolatos. De sokat segít a kedvesem, Juhász Anikó is, aki klasszikus gitáros, és a zeneelméletben is nagyon otthon van.
Ami a hazai oktatási viszonyokat illeti, iskola híján egymást segítjük. Két kiváló szájharmonikást említenék, akik tanítanak: Szabó Tamást és Csicsák Gyurit, akik mesterei a hangszerüknek. Utóbbi egyébként a harmonika mellett 2010-ben végzett a Kodolányi János Főiskola Művészeti Tanszékén, dzsesszgitár szakon. Úgy tudom, Európában sem sok helyen létezik közép- és felsőfokú oktatás. Hivatalosan a Németországi Trossingeni Konzervatóriumban folyik komolyzenei, kromatikus szájharmonika képzés.
Gitárost, billentyűst, hangzásuk alapján, az avatott fülek könnyedén megkülönböztetik egymástól. De mi a helyzet a szájharmonikással? Megállapítható-e, vajon, hogy Ferenczi Gyuri, Szabó Tamás, Pribojszki Mátyás vagy éppen Horváth Misi fújja- e a hangszert?
Biztos vagyok benne, hogy igen. Magam részéről, mint szájharmonikás az első három hangból meg tudom állapítani, hogy az említettek közül éppen ki játszik. Az átlag zenehallgató esetében már nem vagyok annyira biztos, ezzel együtt azt mondom, hogy inkább meg tudja különböztetni őket. Ferenczi Gyuri például annyira különleges, csodálatosan egyedi zenei világot képvisel, hogy őt mindenképp előre helyezném ebben a sorban. Kialakított egy saját skálát, saját stílust, a világzenét, ami egyedivé tette őt magát és a játékát. És ez a világ nagyon közel áll hozzám. Ezen felül egy segítőkész emberről beszélünk, aki a barátom lett, de többi kollégával is nagyon jó a kapcsolatom.
Köztudott, hogy vidéki zenészként meglehetősen nehéz az érvényesülés. Miként tudtál kitörni mégis ebből a miliőből?
Álmodozó kis srác voltam, aki mindig menni akart. Előre. A mai napig hazajárok Lábatlanba, nekem az a „haza”, ott vannak a gyerekkori barátaim. Ezzel együtt fiatalon eldöntöttem, hogy nem ott akarom leélni az életemet. Vonzott a fővárosi lét, a zsongás, a bulik, ahová rengeteget jártam. Gyerekként, tízévesen vesztettem el édesanyámat, ami nagyon korán felnőtté tett. Nem kallódtam el, szerencsére mindig jó társaságba jártam, a jó emberekre voltam fogékony.
Fiatalon szerettem volna világot látni, és mint említettem, húszévesen Görögországba költöztem. Összesen körülbelül négy évet éltem Athénban, ez adta meg a lökést, hogy elinduljak, onnantól kezdve úton vagyok. Hazatérve beálltam pultozni a lábatlani Merítő nevű kocsmába; hasznosítva kinti tapasztalataimat, szépen beindult a forgalom. Kitaláltam, hogy csináljunk koncerteket, ’93-ban ott ismertem meg Ferenczi Gyurit. Jött a Sonja és a Sápdtarcúak és más zenészek. Ott és akkor dőlt el igazán a zenészsorsom. Napi nyolc órát gyakoroltam. Amikor a Herfli Davidson fellépett nálunk a Merítő kocsmában, az öltözőben herfliztem egyet Ferenczi Gyurinak, aki mosolygott, és biztatott: „Csak így tovább, ne add fel!”. Ez nagyon jó hatással volt rám.
Helyi zenészekkel (Vénusz Csaba – dob, Csorba Lajos – basszusgitár, Nagy János – gitár és Határ Balázs – gitár), megalakítottam az első zenekaromat, a Fullánk Blues Bandet, amellyel esténként a lábatlani kocsmákban játszottunk. Sorsolással lettem énekes úgy, hogy a gyufaszálak közül én húztam ki a rövidet. A posta épületében próbáltunk: gitárerősítőnek a kétkazettás magnót használtuk, az éneket pedig egy másik magnóba kötöttük. Két Takáts Tamás- számot kezdtünk próbálni: én üvöltöztem, mint a fába szorult féreg, az összes kutya vonyított a környéken – össze-vissza játszottunk. Olyan rosszak voltunk, hogy a szomszéd házakból a rendőrséget akarták ránk hívni.
Aztán kerestünk egy másik próbahelyet. A dobos Vénusz Csaba apukája megsajnált bennünket, s erre a célra megkaptuk a kert végében lévő házat. Másfél év kemény gyakorlás után sokat fejlődtünk; nekem is megjött a hangom, végül kialakult egy jó kis amatőr zenekar. Akkoriban, a kilencvenes években nagyon ment a blues zene, szerettek bennünket. Szépen beindultunk, én pedig úgy gondoltam, tovább lépek. Profibb zenészekkel szerettem volna játszani, elkezdtem keresgélni a környéken, s találtam is kiváló zenészeket. Összehoztam velük egy másik zenekart, ez lett a Kába Szufla, ami annyit jelentett, hogy kábán, de teli szuflával nyomjuk a bulit. Egy szinttel feljebb kerültünk, és meghódítottuk a megyei kocsmákat.
Aztán megint álmodtam egy nagyot. Elhatároztam, hogy Budapestre költözöm, és még jobb zenészekkel akarok játszani. Ez ’95-96-ban történt. Úgy jöttem a fővárosba, hogy senkit sem ismertem, nem voltak ott barátaim. Egy kivétellel, Arabadzisz Janival, akivel még Görögországban ismerkedtem meg, és a mai napig az egyik legjobb barátom. Anyukája befogadott, és több mint fél évig, szinte családtagként, náluk laktam. Iszonyú sokat gyakoroltam, sokszor a „kötelező”, napi 6-8 órán felül is, mert szilárd elhatározásom volt, amit még a lábatlani barátaimnak is hangoztattam, hogy a legjobb zenészekkel akarok majd együtt játszani. Jártam az éjszakai klubokat, akkor már megnyílt az Old Man’s Pub, ahol megismerkedtem a hazai rock-blues élet prominens zenészeivel. Így bekerültem a zenei élet vérkeringésébe.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2024. október 4. 08:38