AEROSMITH – 50 ÉV SZEX, DROGOK ÉS ROCK & ROLL
Sokan csupán az amerikai Rolling Stonesnak titulálták a bostoni Aerosmitht a ’70-es évek közepén, és a zenekar egyáltalán nem vette jó néven a dolgot. Joggal: számos amerikai újságíró lekicsinylésből élt ezekkel a párhuzamokkal, egyszerű kópiacsapatnak titulálva a bandát, ám a besorolással végső soron nem tévedtek túlságosan nagyot, még akkor sem, ha a Rolling Stones-párhuzam nem abban az értelemben helytálló, mint ahogyan azt ők vélték. Az Aerosmith ugyanis nagyjából ugyanazt a szerepet töltötte és tölti be az amerikai rockzenében, mint a Rolling Stones a britben: az egyik leglegendásabb, legnagyobb hatású és legjobb csapatét, amely nélkül bizonyára minden másképp alakult volna.
A Stones-hasonlítgatások alapjait egyébként már a csapat összeállítása is adta a szexuálisan túlfűtött, hiperaktív frontemberrel, Steven Tylerrel és zenei ikertestvérével, Joe Perry gitárossal, hátuk mögött az utóbbit tökéletesen kiegészítő, precíz másodgitárossal, Brad Whitforddal és a feszes, húzós ritmusszekcióval, Tom Hamilton basszerrel és Joey Kramer dobossal. Saját bevallásuk szerint ugyanakkor zeneileg nem a Stones, hanem James Brown és a Beatles volt rájuk a legnagyobb hatással. Miután a szokásos személyi kavarásokkal teli kezdeti időszak után 1971-re kikristályosodott a végleges leosztás, mocskos, nyers, blues-alapú rock’n’rolljuk valahol a The Yardbirds, a Led Zeppelin és a Rolling Stones között helyezkedett el, de ezt tekintetbe véve is távol állt a másolástól.
Az Aerosmith viszonylag gyorsan kedvelt koncertattrakcióvá vált az Egyesült Államok északkeleti partvidékén, ám hiába szerződtette le őket akkoriban igen komolynak számító 125 ezer dollárért a Columbia, a banda 1973-as első albuma anyagilag nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hiába szerepeltek rajta olyan alapvető Aero-himnuszok, mint a Dream On és a Mama Kin, a lemez nem indult be a tengerentúlon – csak a már Jack Douglas producerrel készített, összefogottabb, jobb megszólalású Get Your Wingsnél kezdett megmozdulni körülöttük valami, miután a Same Old Song And Dance-re és a The Yardbirdstől feldolgozott Train Kept-A-Rollin'-ra rákattant pár rádióállomás. De még ez is kevésnek bizonyult, és a Columbiánál egy idő után arról kezdtek sustorogni az illetékesek, hogy talán jobb lenne megszabadulni a csapattól, mielőtt túl sok pénzt emésztenének fel. Az igazi kislemezsikerek hiányát még az sem ellensúlyozta, hogy az első két album a folyamatos turnézás hatására 1975 elejére már elég stabilan fogyott az Egyesült Államokban, és összesen nagyjából 15 ezer példány ment el belőlük hetente. Az Aerosmith irgalmatlanul sokat koncertezett ebben az időszakban, és mivel elementáris koncertbandának számítottak, hírük a szájhagyománynak köszönhetően elég gyorsan terjedt a színtéren. Ennek ellenére a kritika kimondottan nem kedvelte őket: sok kritikus sekélyes Led Zeppelin-epigonizmussal vádolta a bandát. Ekkoriban ugyanakkor még nagyon élt a tengerentúli rocksajtóban a „brit sznobéria”: az amerikai újságírók nem nagyon tudták komolyan venni a hazai csapatokat a műfaj szülőhazájából érkezettekkel szemben.
A zenekar pontosan tisztában volt vele, hogy muszáj lenne nagyot gurítaniuk. A helyzetet nagyban nehezítette, hogy a korai időkben összehozott – és érdemben használható – dalaikat már elszórták az első két lemezen, így gyakorlatilag a nulláról kellett elindulniuk 1974 végén, amikor elkezdték összerakni a harmadik album anyagát. A munka gördülékenyen haladt, de a zenekar természetesen már ekkor is cipelte azt a bizonyos keresztet, amely aztán a későbbi évtizedekben is végig nyomta a vállukat: hiába alkottak tökéletes zenei egységet, emberileg sosem bizonyult egyszerűnek közös nevezőre terelni őket, a fő frontvonalak pedig pont a két vezéregyéniség, Steven Tyler és Joe Perry között húzódtak. Tyler egójának mérete már ekkoriban is egyenes arányban állt énekesi és frontemberi tehetségével, és mivel a banda ezen a ponton már keresett némi pénzt a turnézásból, egyre könnyebben jutottak hozzá a drogokhoz is. A csapat tagjai ekkoriban elsősorban kokainon éltek, az énekes emellett még nagyban piált is, így kérdéses, hogy Jack Douglas producer nélkül sikerült-e volna összehozniuk a harmadik lemezt, amely végül nemcsak az Aerosmith karrierjében, hanem az amerikai rockzenében is korszakhatárt jelentett. Az 1975. április 7-én megjelent Toys In The Attic nagy meglepetésre azonnal sikert aratott, miután kiküldték a rádiókhoz az első kislemezt, a Sweet Emotiont.
Mondhatjuk, hogy a Toys In The Attic lemezen tisztult le teljesen a zenekar hangzása, amelyet most már ráadásul markánsan el is lehetett különíteni a brit pályatársakétól. Ráadásul az Aerosmithben a kezdetektől fogva ott rejlett valami nagyon eredendően amerikai: hiába volt szó ugyanazokról a bluesos gyökerekről, teljesen másképp szólaltak meg, mint a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin. Az album emellett sokkal több arcukat villantotta fel, mint a debüt vagy a Get Your Wings.
Az Aerosmith hirtelen azon vette észre magát, hogy egyre nagyobb tömegek előtt játszanak: a kettes album eladásai hirtelen ismét megugrottak, és pár héttel a Toys In The Attic kiadása után bearanyozódott, az új eresztés pedig az év augusztusára lett aranylemez. A Columbia látta, hogy végre beindult a szekér, így mindenképpen ütni akarták még a vasat egy kicsit: ezért aztán 1976 elején ismét kihozták kislemezen az első album nagy balladáját, a Dream Ont, amelytől három évvel korábban mindenki óriási áttörést várt, ám valami miatt akkor elkerülte a közönség figyelmét. Ezúttal nem így történt: a szám viharos gyorsasággal vágtázott fel a hatodik helyre az Egyesült Államokban, és ennek hatására az Aerosmith mindhárom lemeze elképesztő példányszámokban kezdett fogyni a tengerentúlon. A zenekarra nagyjából ekkoriban figyelt fel az amerikai sajtó befolyásos nyugati parti része, így az addigi hídfőállásoknak számító Boston, New York és Philadelphia mellé villámgyorsan igazolt oda Los Angeles és San Francisco is.
A Toys In The Attic végül csaknem két és fél éven át szerepelt megszakítás nélkül a Billboard Top 200-ban, és a '70-es évek első számú meghatározó, alapvető amerikai rocklemezévé vált. Mire 1976 májusában megjelent a folytatás, a hasonlóan izmos Rocks, a korábban Tyler és Mick Jagger külső hasonlóságai miatt gyakran csak a szegény ember jenki Rolling Stonesának titulált Aerosmith már Amerika első számú rockcsapataként, igazi nemzeti büszkeségként szerepelt a sajtóban. A következő generációk zenészei mind-mind legkomolyabb korai inspirációik között emlegették ezt a két lemezt, legyen szó a Mötley Crüe-ről, a Metallicáról, a Bon Joviról, a Guns N' Rosesról, a Nirvanáról vagy akár a Pearl Jamről. A következő években így két hard rock-csapat dominálta az amerikai rockéletet: az Aerosmith, illetve a koncertpiacot még náluk is jobban letaroló, ám a lemezeladásokban alattuk maradó KISS.
Ezután azonban sajnos a rengeteg drog – nem véletlen hívták ekkoriban már Toxikus Ikreknek Perryt és Tylert... – és a személyes ellentétek elég rendesen félrevitték a banda szekerét. Bár még vitte a lendület, az 1977 legvégén kiadott Draw The Line-on a kifáradás és a szétesés jelei mutatkoztak. A csapat ettől függetlenül továbbra is megdönthetetlenül tartotta vezető pozícióját, azonban a tagok drogproblémái teljesen elfajultak, és a viszony is egyre feszültebb lett Steven Tyler és Joe Perry között. Egy tettlegességig fajuló affért követően a gitáros minden különösebb lelki probléma nélkül otthagyta társait a még befejezetlen következő lemezanyaggal együtt. A gitártémák jelentős részét így utólag kellett kiegészíteni session-muzsikusokkal, ami hallatszott is az 1979-es Night In The Ruts szétesettségén. Perry helyére végül egy kiváló session-muzsikus, Jimmy Crespo állt, a bizonyításra azonban várnia kellett, mert a legmélyebb mélypontra süllyedt Steven Tyler 1980-ban kokainmámorban motorbalesetet szenvedett, eltörte a gerincét, és az év felét különféle kórházakban volt kénytelen eltölteni. Tyler sajnálatos módon felépülése után sem tudott megtisztulni kábítószermániájától, pedig életében először komolyan megpróbált leszokni a kokainról. Brad Whitford hamarosan megunta a tétlenséget, és kilépett a zenekarból. Helyére egy másik stúdiózenész, Rick Dufay érkezett, de a munka továbbra is akadozott, mert Steven állapota egyszerűen nem tette lehetővé a komoly dalszerzői tevékenységet. Végül hatalmas konfliktusok közepette megszületett az 1982-es Rock In A Hard Place nagylemez, amelytől mindenki azt várta, hogy csapnivaló lesz, ám egyáltalán nem lett az. Ettől függetlenül az album nem fogyott jól, és a formátlan, enervált élő fellépések sem segítették elő a csúcsra való visszatérésüket.
Tyler állapota továbbra is nagyon rossz volt, és az egész 1983-as évet turnézással töltő csapat jobbára csak harmad- és félházak előtt szerepelt jóval kisebb csarnokokban, mint bármikor korábban. Mindeközben Joe Perry sora sem ment különösen jól, habár időközben Brad Whitford is csatlakozott hozzá. Kilépése után a gitáros három lemezt is kiadott The Joe Perry Project nevezetű szólócsapata élén, de egyiket sem fogadta kitörő lelkesedés sem a szakma, sem a közönség részéről. Kokainmániája Perryt is megakadályozta abban, hogy tényleg átütő zenét írjon. 1983 végére nyilvánvalóvá vált, hogy egyik fél sem boldogul igazán a másik nélkül, így lassan olvadozni kezdett a jég a toxikus ikrek között, ami végül oda vezetett, hogy megtörtént a visszarendeződés. A név felhajtóereje persze működött: a visszatérő Back In The Saddle turné komoly nézőszámokat vonzott, és még annak ellenére is felkavarta körülöttük az állóvizet, hogy egyáltalán nem hoztak jó formát a koncerteken. A jegybevételek és Tim Collins menedzser mindenesetre meggyőzték az A&R-guru John Kalodnert arról, hogy érdemes adni még egy esélyt a csapatnak. A Columbiától lelépett Aerosmith igencsak komolynak számító 7 millió dollárért leszerződött a Geffenhez.
Kezdetben úgy festett, hogy a kiadó bakot lőtt az Aerosmith szerződtetésével. Az 1985-ös, a Van Halen-producer Ted Templemannel készített Done With Mirrors album jobban sikerült elődeinél, de még a legjobb indulattal sem lehetett rámondani, hogy a régi klasszikusok méltó utódja. Maga a csapat sem volt vele elégedett, és egy szemmel sem fogyott jobban, mint elődje, a Perry és Whitford nélkül készült 1982-es Rock In A Hard Place. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy habár a lemezcím egyértelműen a kokainszenvedély elhagyására utalt, a valóság élesen eltért ettől. A tagok továbbra is a nap huszonnégy órájában beállva léteztek, Tyler állapota pedig olyannyira leromlott, hogy az már-már a zenekar túlélését is megkérdőjelezte. Az alulteljesített várakozások fényében a banda szénája a Geffennél is rosszul állt, éppen ezért érkezett nagyon jókor Rick Rubin, a neves hip-hop producer megkeresése 1986 tavaszán. Rubin a Run DMC trió aktuális Raising Hell albumára szeretett volna készíteni velük egy speciális felvételt: a Walk This Way sajátos rap/rock feldolgozásában gondolkodott. Habár senki sem tudta, mi fog kisülni a dologból (jellemző, hogy a rapperek közül is egyedül Jam Master Jay tartotta jó ötletnek a feldolgozást, DMC és DJ Run abszolút nem...), vesztenivalójuk igazából nem volt: Tyler, Perry és a Run DMC felvették a dal egy új verzióját, ami a maga nemében teljesen egyedülállónak számított. Az amerikai nagyvárosok fekete gettóin kívüli világ ekkoriban még inkább csak ízlelgette a rapet, rockzenével pedig korábban szinte senki nem keverte. A létrejött hibrid az első ilyen irányú kísérletek közé tartozott.
A Walk This Way az amerikai listák negyedik helyéig verekedte magát, jócskán túllépve ezzel az eredeti változat sikerein. A dal így nemcsak a Run DMC mainstream karrierjét indította be fénysebességgel, hanem az Aerosmitht is visszahozta a köztudatba. A banda körül felpezsdült a levegő, de a problémák ezzel persze nem oldódtak meg: a nyári amerikai turné egy teljesen szétesett, tragikus formában lévő bandát mutatott, így Collins lefújta a koncerteket, és kisebb-nagyobb időbeli eltérésekkel elvonóra küldte a tagokat. A menedzser semmit sem bízott a véletlenre. Miután 1986 végére a zenészek szenvedélyeiktől megtisztítva otthagyták a klinikákat, még hosszú hónapokon át külön testőri gárda ügyelt arra, hogy eltávolítsák a leginkább veszélyeztetett Tyler és Perry környezetéből azokat, akik drogoznak vagy alkoholt fogyasztanak.
A megtisztult csapat és háttérmunkásai tisztában voltak vele, hogy a következő album az Aerosmith utolsó esélye lehet, így fokozott erőbedobással és – a banda karrierje során első ízben – józanul indulhatott meg a munka 1986 utolsó hónapjaiban az új dalokon. A tagoknak ekkor már derengett valami arról, mi is hiányzott a zenéjükből legutóbb, de így is elég nyögvenyelősen haladtak. Itt lépett be a képbe John Kalodner, aki a teljes zenekészítési folyamatot a markában tartotta, és ragaszkodott hozzá, hogy profi slágerkovácsokkal erősítsék meg az Aerosmith magját. Kalodner révén olyan főállású dalszerzők bukkantak fel az Aerosmith környezetében, mint Desmond Child, producerként pedig a kanadai Bruce Fairbairn mellett döntöttek. Az erőfeszítéseket végül siker koronázta: az 1987 nyarán kiadott Permanent Vacation egy újjászületett zenekart mutatott, és a Dude (Looks Like A Lady) dal sikerét követően az összes szkeptikus várakozásra rácáfolva robbant be a Billboard-listára, hogy aztán a következő több mint egy évben ott is maradjon. Az Angel dal ezután amerikai listák harmadik pozíciójába ugrott, és a banda történetének addigi legnagyobb kislemezsikerévé vált. Hazájukban a Rocks óta nem fogyott úgy egyetlen Aerosmith album sem, mint ez, a világ többi táján pedig toronymagasan a '87-es bizonyult az addigi legsikeresebb kiadványuknak. Ez persze nem túl meglepő, hiszen a zenekar korábban Észak-Amerikát és kisebb mértékben Japánt leszámítva soha nem tartozott a komoly nevek közé.
Az ezek után hajmeresztő lendületben lévő zenekar még erre is rá tudott ugyanakkor tenni egy lapáttal az 1989-es Pumppal. Az elődjénél földközelibb megszólalású, csont nélküli albummal azt abszolválták, amit a ’70-es években a Toys In The Attic és a Rocks révén: letettek az asztalra egy minden ízében tökéletes, elsöprően hibátlan rock'n'roll-lemezt, ami a későbbiekben éveken át mércének számított mind náluk, mind a pályatársaknál. A Pumpból világszerte összesen pedig körülbelül 13 milliót adtak el, és a csapat ezek után tényleg a csúcsok csúcsán vonulhatott pihenőre. És hihetetlen, de az út még innen is felfelé vezetett…
Miután a két sikerlemeznek köszönhetően visszakerültek az őket megillető helyre a rockműfajon belül, a ‘90-es évekbe átlépve további célok kerültek meghatározásra: noha a hagyományosan értékálló rockzenének és a korábbi sztároknak kezdett leáldozni, az Aerosmith és a kiadó eltökélt szándéka volt elcsavarni az MTV képernyője előtt éppen akkor szocializálódó és felnövő fiatal generáció fejét, illetve befurakodni minden háztartás padlójának legapróbb repedéseibe Madagaszkártól Grönlandig. A háttérből vaskézzel irányító Kalodner tartotta magát a “nyerő csapaton ne változtass”-elvhez, ezért harmadszor is felküldte a bandát Kanadába, remélve, hogy Bruce Fairbairn avatott kezei ismét csodát tesznek. A produceren nem múlott, ám amikor Kalodner azt látta, hogy egynéhány dal nem üti meg az elvárt színvonalat, nem volt rest visszazavarni az ötöst a stúdióba további szerzeményeket faragni, majd egész légiónyi külső dalszerzőt ültetett a nyakukra: az előző sikerekhez nagyban hozzájáruló Jim Vallance és Desmond Child természetesen újra színre léptek, majd olyan nevek csatlakoztak hozzájuk, mint Tyler régi haverja, Richie Supa, illetve Mark Hudson, Taylor Rhodes, továbbá Tommy Shaw és Jack Blades a Damn Yankeesből. Még maga Lenny Kravitz is írt egy számot a Toxikus Ikrekkel... A lemez megjelenése emiatt végül 1992 nyaráról 1993 áprilisára csúszott, ám utólag ezt már senki nem bánta, mert az eredmény nem maradt el, a Geffen nagyszakállú A&R-zsenijének előrelátása ezúttal is kifizetődött a kasszáknál: a Get A Grip névre keresztelt korong minden korábbinál nagyobbat robbant, több mint 20 millió példányt adtak el belőle, két Grammy-díjat nyert, és nem kevesebb mint hét kislemezt hoztak ki róla, melyek közül az öt klipes dal gigantikus sikert aratott. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, mi volt a titok nyitja: a dalokhoz olyan sajátos képi világú, szinte kisfilmeknek tekinthető videókat készített Marty Callner rendező, amelyeknek egyetlen fiatal sem tudott ellenállni. A feltörekvő színészpalántákat - Alicia Silverstone, Edward Furlong, Liv Tyler - középpontba állító klipekkel új korszakot indítottak el a videózás történetében, melyek azonnal a ‘90-es évek popkultúrájának megkerülhetetlen részévé váltak. Az MTV képernyőjén megállás nélkül forgó Cryin’, Crazy és Amazing daloknak köszönhetően hirtelen az összes popmagazin címlapra tette őket, jóformán a csapból is az Aerosmith folyt, ami oda vezetett, hogy Tyler, Perry és a többiek ironikus módon meglett negyvenes családapákként lettek tinibálványok. Ezzel a lemezzel végérvényesen bevették Európát, amihez nyilván az is kellett, hogy végre-valahára alapos koncertkörutakat tegyenek ezen az égtájon is.
Talán maga John Kalodner sem gondolta, hogy a zenekar 1994-re ilyen eszelős magasságokba ér, mindenesetre a Geffen-kontraktust lezáró és kizárólag az utóbbi sikerdalokra támaszkodó Big Ones válogatáslemezből is eladtak úgy 5 millió példányt, ami meglehetősen kényelmes helyzetbe hozta őket: Kalodnerrel együtt visszatértek a Columbia kiadó szárnyai alá, majd megkötöttek egy őrületes 30 millió dolláros szerződést négy albumra. Úgy tűnt, minden adott ahhoz, hogy az Aerosmith tovább meneteljen, valami mégis félrement: először arról reppentek fel pletykák, hogy Tyler újra anyagozásra adta a fejét, ami nem várt feszültségeket szült közte és a zenekar többi tagja között, majd Tim Collins menedzserrel is kenyértörésre került sor. A pontos okokra sosem derült fény, de az tény, hogy Collins személyében arra az emberre húzták rá a vizeslepedőt, aki 10 éven keresztül rengeteget tett a csapat működőképességének fenntartásáért. A háttér zavarosságát tovább fokozta, hogy a következő koronghoz kiszemelt Glen Ballard producerrel sem sikerült megfelelően együttműködniük, így a kiadó a Silverchair nevű tinibandával komoly sikert aratott dél-afrikai szakembert, Kevin Shirley-t bízta meg a lemez gatyába rázásával.
A recepten ezúttal sem változtattak: az előző albumok dalait jegyző professzionális dalszerzők ismét megtették a magukét, de új arcok is felbukkantak a csapat körül, így Marti Frederiksen vagy éppen Sting gitárosa, Dominic Miller. A Nine Lives a Get A Grip egyfajta természetes következménye lett, és mint ilyen, elsősorban üzletileg igyekezett elődje nyomába érni. Ami főként azt jelentette, hogy esetében ugyanolyan klipekkel megtámogatott balladákkal célozták meg a széles közönségréteget, bár valószínűleg maga Kalodner is tisztában volt azzal, hogy Get A Grip-mértékű eladásokat mindenki csak egyszer produkál életében. A vegyes fogadtatásban részesült Nine Lives-ból végül “csak” 5 millió fogyott, ám mielőtt a hullámvasút újra elindult volna lefelé, óriási szerencse érte a brigádot: Diane Warren írt egy I Don’t Wanna Miss A Thing című lírai dalt a készülő Armageddon mozifilmhez, amiben történetesen Tyler lánya, Liv játszott Bruce Willis oldalán. Warren először úgy képzelte, hogy Celine Dion énekli majd a betétdalt, végül azonban - talán a családi kötelék okán - az Aerosmithre esett a választása, amivel mindannyian megütötték a főnyereményt: Tylerék a dallal 1998 szeptemberében 4 teljes hétre kibérelték a Billboard lista csúcsát, közben pedig a kislemezből eladtak majdnem 4 millió példányt, letarolva Amerikát, Európát, Japánt és Ausztráliát, óriási diadalmenetté változtatva második korszakukat a Columbiánál.
A zenekar máig egyetlen No.1 kislemez-sikere viszont azt is eredményezte, hogy továbbra sem törhettek ki a rádiós lírák ördögi köréből. Úgy tűnt, hogy a pár évvel korábban meglelt formula használata mindannyiszor búsásan megtérül, ahányszor csak alkalmazzák, ezért a kiadó - teljesen érthető módon - nem hagyta, hogy elszakadjanak ettől. Ezért talán nem meglepő, hogy a 2000-es éveknek is ebben a szellemben futottak neki, annyi különbséggel, hogy a gyeplő az időközben neves szerzővé és producerré vált Marti Frederiksen kezébe került. A 2001-ben megjelent Just Push Play album ennek megfelelően egy instant lakossági fogyasztásra kalibrált és a korszellemhez teljesen feleslegesen asszimilálódó poplemez lett, amiről mindössze egy valami hiányzott: az a szabadon áramló rock & roll, ami azelőtt a csapat legfőbb védjegyének számított. A Just Push Playt menetrendszerűen felvezető líra, a Jaded persze jól eladta a korongot, a modernkedő hangzást azonban nem lehetett mire vélni. Az igazán erős, karakteres dalok hiánya is nyilvánvaló volt, és ha ez sem lett volna elég, a lemez tartogatott még egy kínos fiaskót: borító gyanánt szégyenszemre ugyanazt a robotizált Marilyn Monroe-t ábrázoló grafikát sütötték el, amit az Autograph zenekar 1985-ben már felhasznált akkori lemezéhez. Megbocsáthatatlan hiba volt, máig felfoghatatlan, hogy a Columbiánál ez senkinek nem tűnt fel. Mindazonáltal úgy látszott, hogy Amerikában senkit nem zavar a korong számos gyengesége, hiszen szépen fogyott (1 hónap se kellett a platina státusz eléréséhez…), érthetetlenül jó kritikákat kapott, a bandát pedig szinte a megjelenéssel egyidőben iktatták be a Rock & Roll Hírességek Csarnokába. Később három Grammy-díjra jelölték a lemezt, ám az mindentől függetlenül megmaradt az Aero-katalógus egyik legsablonosabb darabjának. A vérszegény jelleg magát Joe Perry-t is kiakasztotta, aki később bevallotta, a Just Push Play iskolapéldája volt annak, hogy miként nem szabad Aerosmith-lemezt készíteni...
Bármennyire gyengécske is volt az indulás, a banda látszólag hibátlanul pozicionálta magát a digitális korszak keretei közé, az érdeklődés szemernyit sem csökkent irányukba. 2002-ben Kid Rockkal indultak turnéra, az MTV Icons műsorában pedig az akkori mainstream krémje hajtott fejet előttük Pinktől Shakiráig, Janet Jacksontól Fred Durstig, a Traintől a Papa Roachig. Mindezek azt jelezték, hogy Tylerék létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen a 21. században is, a zeneipar a továbbiakban éppúgy számol velük, mint azelőtt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a csapat ne vágyott volna arra, hogy kiszakadhasson a másfél évtizede folyamatosan zakatoló verkliből. A lehetőség 2004-ben érkezett el, amikor is elkészíthettek egy blues-feldolgozásokból álló albumot, amihez újra összeálltak régi producerükkel, Jack Douglas-szel. A Honkin’ On Bobo jellegéből adódóan nem kavart nagy vihart a mainstreamben, de nem is ez volt a céljuk vele. Ezt követően Perry összerakott egy szólóalbumot, majd bejelentették, hogy nekiállnak a következő stúdióanyagnak, ami egyben az utolsó lett volna a Sony/Columbia számára. A korongra mindazonáltal már a kezdetekben elég sok árnyék vetült: a kálvária Steven Tyler hangszáloperációjával indult, majd Tom Hamiltont diagnosztizálták torokrákkal. Megállás azonban nem volt, az üzletet pörgetni kellett. Egyebek mellett kollaboráltak a nagy sikerű Guitar Hero játék készítőivel, közben pedig non-stop úton voltak. A 15-ös sorszámú albumnak 2007 novemberében ugrottak neki, majd némi kihagyást követően 2008 nyarán tértek vissza a munkálatokhoz. Először úgy tűnt, hogy Brendan O’Brient választják producernek és visszatérnek ahhoz a nyersen lüktető megközelítéshez, ami a ‘70-es években jellemezte őket, a felvételekből azonban nem sok lett, a stúdiómunka egyszerűen nem fért bele a turnés időbeosztásba. 2009-ben aztán elérkezett a ZZ Top vendégeskedésével megszervezett nagyszabású arénakörút ideje, ez azonban már a kezdetektől el volt átkozva: egy autóbalesetet követő koponyaműtét után lábadozó Brad Whitford az első 7 állomáson kénytelen volt ülve játszani; mire ő rendbe jött, Tyler törte össze magát, mégpedig annyira, hogy a turnét egy időre meg kellett szakítani; Hamilton is kidőlt egy másik műtét miatt, ám mindez semmi nem volt az énekes következő mutatványához képest: Dél-Dakotában újra leesett a színpadról, minek következtében olyan súlyos nyak- és vállsérüléseket szenvedett, hogy a turné hátralévő állomásait azonnal törölni kellett.
Perry közben befejezte következő szólóalbumát, az ősz folyamán talpraállt énekes pedig szintén a saját ügyeit kezdte rendezni, ami oda vezetett, hogy a két főember között kiújultak korábbi nézeteltéréseik. A bomba 2009 novemberében robbant, amikor is Perry bejelentette, hogy az Aerosmith új énekest keres. A pletykák szerint Lenny Kravitz állt volna Tyler helyére, aki Karácsonykor már egy meg nem nevezett intézmény falai között próbált megszabadulni gyógyszerfüggőségétől. A következő év elején folytatódott a lehetséges frontemberek felkutatása, egyesek szerint még az egykori Van Halen-énekes Sammy Hagar neve is felmerült utódként. Bárhogy is történt, a spekulációknak azonnal véget vetett, amikor a brit Download fesztivál szervezői bejelentették, hogy az Aerosmith eredeti felállásában lép fel a Donington Parkban 2010 júniusában. A probléma ennek ellenére továbbra is fennállt a gitáros és az énekes között, amit csak fokozott, hogy Tyler anélkül vállalta el az American Idol tévéműsor egyik zsűritagjának szerepét, hogy társaival egyeztetett volna. Az ehhez hasonló és meglehetősen méltatlan kakaskodásokkal a két főkolompos a következő években is bőven szolgáltatott témát a bulvársajtónak, de nagy nehezen csak eljutottak odáig, hogy végre befejezzék az évek óta húzódó lemez anyagát. A Music From Another Dimension! 2012 novemberében látott napvilágot és 11 évvel korábbi elődjéhez képest nemhogy más dimenzióba, hanem egyenesen egy másik világba érkezett meg. A fogadtatását és az eladásait sem lehetett ugyanolyan mércével mérni, mint a korábbi albumokét, ekkor már nem számított olyan volumenű eseménynek egy újabb Aero-album megjelenése, mint korábban. Pedig a Music... nem sikerült rosszul, a három szám kivételével Jack Douglas felügyelete mellett született anyag érezhetően vissza akart adni valamit az Aerosmith rég elvesztett fundamentumából.
Az eddigi utolsó dalfüzér kiadása után a 2010-es évek hátralévő része a megállás nélküli koncertezésről - és persze a további torzsalkodásokról, illetve újabb egészségügyi problémákról - szólt számukra. Mindemellett Tyler írt saját albumot és flörtölgetett Nuno Bettencourttal, Perry pedig belevágott egy közös banda üzemeltetésébe Alice Cooperrel és a színészből lett rock & roller Johnny Depp-pel Hollywood Vampires néven. A tagok eme hűtlenkedései azonban ne tévesszenek meg senkit, mert egy dolog biztos: 50 szexszel, drogokkal és rock & roll-lal túlfűtött esztendő eltelte után az öt vén róka számára az Aerosmith még mindig mindennél többet jelent. Akkor is, amikor utálják egymást és a bíróságon szkandereznek apró-cseprő, vélt vagy valós sérelmek miatt. Ha nem így lenne, akkor az a bizonyos budapesti koncert sem lenne meghirdetve 2022-re. De a rock & roll már csak ilyen: vérrel, verejtékkel és szenvedélyekkel teli.
Írta: Draveczki-Ury Ádám és Danev György
AEROSMITH diszkográfia
AEROSMITH
Megjelenés ideje: 1973. január 5.
Producer: Adrian Barber
Kiadó: Columbia
Az Aerosmith első lemeze az újfajta kemény élű amerikai rock & roll egyik legelső megtestesülése volt és mint ilyen, a műfaj valódi klasszikusává vált, felbecsülhetetlen értékű hatás és hivatkozási alap az utánuk következő nemzedékek számára. Habár az album hangzása mutatott gyermekbetegségeket és útkereső jellege is nyilvánvaló, az olyan örökérvényű dalok, mint a Guns N’Roses által feldolgozott Mama Kin, a Walkin’ The Dog és a főleg a csodalírai Dream On elemi erejű darabok voltak. Érdekesség, hogy a korong kiadói nemtörődömség miatt a megjelenésekor semmilyen port nem kavart maga körül, a Dream On kislemezt 1975 decemberében másodszor is ki kellett hozni ahhoz, hogy figyelem irrányuljon rá. A dal viszont akkor már nagyot robbant, a Billboard Hot 100 listán egészen a hatodik helyig kapaszkodott, ám ehhez szükség volt arra, hogy a későbbi anyagok fényében felfedezhesse a közönség.
GET YOUR WINGS
Megjelenés: 1974. március 15.
Producer: Jack Douglas, Ray Colcord
Kiadó: Columbia
Mai fejjel elsősorban Steven Tyler hangjára szokás rácsodálkozni ezeken a korai lemezeken, aki talán nem lelt még rá ekkoriban a saját maradéktalanul kiforrott stílusára, a zenekar megszólalása azonban szinte teljesen készen volt már a második albumra. Ettől még persze a Get Your Wings – címéhez méltóan – az első lemezhez hasonlóan ölt némi szárnypróbálgatás-jelleget, de a Same Old Song And Dance vagy a Lord Of The Thighs már ereje teljében mutatta a bandát, akárcsak a remekbe szabott Train Kept A Rollin’ feldolgozás. Az album ugyanakkor a maga idejében nem kavart igazi port az amerikai északkeleti partvidéken kívül, vagyis a nagyközönség csupán évekkel később, az iskolateremtő hármas és négyes lemez sikere után fedezte fel magának. A Get Your Wings összességében kerekebb, céltudatosabb, kiérleltebb a debütnél - tipikusan olyan lemez, amilyet csak a fiatal, éhes zenekarok tudnak letenni az asztalra.
TOYS IN THE ATTIC
Megjelenés ideje: 1975. április 8.
Producer: Jack Douglas
Kiadó: Columbia
Noha a Get Your Wings lemez Same Old Song And Dance dala már egy saját identitását egyértelműen meglelt zenekar képét mutatta, a meghatározó és eltéveszthetetlen Aerosmith-stílus a hármas sorszámú anyagon forrott ki igazán. A Toys In The Attic a ‘70-es évek egyik leghatalmasabb amerikai rocklemeze, tele valódi alapvetésekkel. Tylerék egyszerre bluesos, funkos és brit rockos rock & roll-fúziója valami egészen különlegesen egyedi formában öltött itt testet. A Walk This Way a mai napig a zenekar egyik leghíresebb szerzeménye, az emblematikus basszustémára épülő, különleges hangulatú Sweet Emotion hipnotikus témája pedig egyértelműen jelezte, hogy óriási kreativitás lakozik a bandában. A 37 perces anyagnak nincs gyenge pontja, még a kevéssé ismert témák, a zongorás ballada You See Me Crying, a fúvósokkal felvértezett Adam’s Apple, a sodró lendületű címadó tétel vagy az ‘50-es éveket idéző Big Ten Inch Record is könnyedén felveszik a versenyt bármelyik későbbi Aero-slágerrel. Jack Douglas producerrel ennél a lemeznél éreztek rá igazán a közös hullámhosszra, illetve arra, hogy milyen energiákkal kell megszólalnia az Aerosmithnek a stúdióban. A Toys In The Attic meghatározó jellege okán az amerikai rocktörténet egyik igazi mérföldköve és mint ilyen, a mai napig viszonyítási pont a gitáralapú zenék világában.
ROCKS
Megjelenés: 1976. május 14.
Producer: Jack Douglas & Aerosmith
Kiadó: Columbia
A Toys In The Attic mellett az első korszak másik alapvető albuma, az amerikai rockzene egyik ’70-es évekbeli csúcsalkotása. Igazi mágikus mestermű: a zenekar felbátorodott a hármas lemez kirobbanó fogadtatásán, és még izgalmasabb, még sokszínűbb dalokat írtak. A hangzás a maga idejében szintén etalonnak számított, mint ahogy a dalokkal is évtizedes szintre előre meghatározták, mi történjen a tengerentúli színtéren. Back In The Saddle, Last Child, Rats In The Cellar, Nobody’s Fault – ezekhez a címekhez nincs mit hozzátenni, iskolateremtő riffek, szólók, groove-ok perfekt gyűjteménye az anyag, és Tyler piszkos fantáziája is ekkoriban járt a csúcsra a szövegek terén. A Rocks szerteágazó hatásáról voltaképpen mindent elmond, hogy sem Nikki Sixx, sem James Hetfield, sem Slash, sem Kurt Cobain nem nyúlt volna gitárhoz nélküle: noha a Toys In The Atticből valamivel több fogyott, zenei örökségét tekintve sokak szerint mégis ez az Aerosmith legfontosabb alkotása az első érából.
DRAW THE LINE
Megjelenés ideje: 1977. december 9.
Producer: Jack Douglas
Kiadó: Columbia
Két olyan perfekt lemez, mint a Toys In The Attic és a Rocks után nem volt könnyű dolga az Aerosmithnek: míg az említett két anyagon elvitték saját stílusukat a plafonig, közben teljesen elmerültek az önpusztító életmódban, ami ‘77 körül már kezdte éreztetni a hatását a zenében is. Ennek köszönhetően a Draw The Line egy szétcsúszóban lévő, kevésbé koherens bandát mutatott, ám ennek ellenére sem lehetett azt mondani, hogy az album rosszul sikerült volna. Akadtak rajta kifejezetten mágikus pillanatok, mint a csodálatos Kings And Queens, a lemezt slide gitárral indító címadó darab és a tipikusan elragadó I Wanna Know Why, összességében viszont nem tudott felnőni közvetlen elődeihez. Ehhez hozzájárult az is, hogy Jack Douglas sem volt a helyzet magaslatán a korong készítése idején, a korabeli kritikák egyértelműen jelezték, hogy az akkorra már milliós nagyságúra duzzadt Aerosmith-tábor máshogy képzeli el kedvenc bandája hangzását. Persze ha a rajongók és a kritikusok előre tudták volna, milyen pokoljárás következik ezután majdnem egy teljes évtizedig, egészen biztosan másképp értékelték volna a Drawn The Line-t.
NIGHT IN THE RUTS
Megjelenés: 1979. november 16.
Producer: Gary Lyons, Aerosmith
Kiadó: Columbia
Az első korszak záróakkordja. Nem kifejezetten rossz lemez, de nem is erős: szétesett, befejezetlen és zavaros jelleget ölt, és szinte minden pillanatban hallatszik rajta, hogy egy demoralizálódott csapat munkája. Mindezen persze semmi meglepő nincsen, hiszen Joe Perry a lemez készítése közben vette a kalapját, hogy átugorjon a süllyedő hajóról egy másik, gyorsan süllyedésnek induló mentőladikba. Valahol tulajdonképpen már az is beszédes, hogy a kilenc dalból három feldolgozás, igaz, a The Shangri-Lastól átvett Remember (Walking In The Sand) még így is az egyetlen maradandó, az utókor által megőrzött darab tudott maradni az albumról: utóbbi legjobb formájában mutatta a zenekart, de a lemez java ettől még olyan benyomást kelt, mintha a korábbi években joggal fiókban maradt ötletekből, dalkezdeményekből próbáltak volna összetákolni valami használhatót. Nem igazán sikerült... Ezután nem is jöhetett más, csak a szétesés.
ROCK IN A HARD PLACE
Megjelenés ideje: 1982. augusztus 27.
Producer: Jack Douglas, Steven Tyler, Tony Bongiovi
Kiadó: Columbia
Sokak szerint ez a hetedik lemez az Aerosmith karrierjének abszolút mélypontja és valóban, addigra az egykor szebb napokat látott brigád már csupán árnyéka volt egykori önmagának.
Hiába tért vissza Jack Douglas a fedélzetre, Joe Perry és Brad Whitford gitárduója nélkül a zenekart alig lehetett Aerosmithnek nevezni. Nem mintha Jimmy Crespo nem lett volna kompetens gitáros, ám azt az űrt, amit a nagy formátumú Perry hagyott maga után, nem volt képes kitölteni. A lemez a horribilis másfél millió dolláros ráfordítás ellenére csúfosat bukott és noha voltak, akik értékelték a kísérletezősebb jelleget, Aerosmith-albumként kevesek torkán ment le ez a dalcsokor. A Rock In A Hard Place beverte az utolsó szöget az Aerosmith hosszú évek kitartó munkájával ácsolt koporsójába, abban az időben épelméjű ember fabatkát sem adott volna Tylerék jövőjéért...
DONE WITH MIRRORS
Megjelenés: 1985. november 4.
Producer: Ted Templeman
Kiadó: Geffen
Bombasztikus visszatérésnek szánták, bizonytalan rajt lett belőle. A maga bő fél órás játékidejével a Done With Mirrors a korszak sztenderdjeihez képest már rövid anyagnak számított, és nem véletlen, hogy azóta sem készült Aerosmith-lemez külsős szerzők nélkül: a csapat környezete számára itt vált végérvényesen nyilvánvalóvá, hogy muszáj terelgetni őket, mert különben egyszerűen képtelenek lesznek közös nevezőre jutni. Ami a beszédes, de akkori állás szerint még hazug című albumot magát illeti, a Done With Mirrors aránylag korrekt, de túl sok kiemelkedő pillanatot nem rejtő produkció: a dalokat tekintve mindenképpen túlmutatott két közvetlen elődjén, de még nem volt alkalmas rá, hogy igazi tényezőként lökje vissza a ‘80-as évek megizmosodott hard rock színterének élbolyába a zenekart. Példának okáért hiányzott róla az a bizonyos nélkülözhetetlen slágertéma, ami ekkoriban elengedhetetlen volt a rádiós és MTV-s diadalhoz. A Let The Music Do The Talking, a My Fist Your Face vagy a Shela persze így sem voltak éppen rossz dalok, ám érdekesség, hogy az egyértelmű csúcspont Darkness az alap vinyl kiadásra mindössze bónuszként került fel.
PERMANENT VACATION
Megjelenés ideje: 1987. augusztus 25.
Producer: Bruce Fairbairn
Kiadó: Geffen
A Done With Mirrors-szal úgy ahogy talpra állított zenekar valami egészen elképesztő és a rocktörténelemben addig nem tapasztalt megújuláson ment keresztül a ‘80-as évek második felében, melynek első bizonyítéka az 1987-es Permanent Vacation volt. Dőreség lenne azt gondolni, hogy a Toxikus Ikrek és társaik spontán megvilágosodása vezetett ide, a szálakat a Tim Collins menedzser, a Geffen kiadó és John Kalodner mozgatta a háttérből - briliánsan. Kalodner koncepciója, hogy a Guns N’Roses és a Bon Jovi rajongótáborának megmutatja, honnan is indult ez az egész, telitalálatnak bizonyult. A Bruce Fairbairn producer és Bob Rock hangmérnök által gatyába rázott és korszerű megszólalásúvá tett Aerosmith olyan slágereket írt erre a lemezre, mint a Rag Doll, az Angel és a Dude (Looks Like A Lady), melyek segítségével egy teljesen új generáció ismerhette és szerethette meg őket. A Permanent Vacation a bostoni rosszfiúk stratégiai szempontból legfontosabb lemeze volt, amivel alaposan megágyaztak az elkövetkező sikerkorszaknak. 1987-ben új időszámítás vette kezdetét a Aerosmith-nél, ez nem kérdés.
PUMP
Megjelenés: 1989. szeptember 12.
Producer: Bruce Fairbairn
Kiadó: Geffen
Nemcsak az Aerosmith főnixmadárként feltámadt korszakának csúcsalbuma, hanem a ’80-as évek egyik legtökéletesebb arénarock-mesterműve is egyben. Valósággal ordít belőle a magabiztosság: az Aerosmith visszatért, a csúcsra tört, és megmutatta az összes rajtuk nevelkedett ifjú titánnak, hogyan játsszák ezt a zenét azok, akik megalkották a stílust. Az album készítése egyébként épp e magabiztosság miatt nem volt feszültségmentes, a csapat ugyanis külső szerzők nélkül futott neki a munkálatoknak, John Kalodner és Tim Collins azonban nem voltak elégedettek a hallottakkal, és rájuk erőltették a profi dalkovácsokat. Az eredmény ismeretében minden bizonnyal nekik volt igazuk. Érdemes megjegyezni, hogy habár a Pumpot telepakolták orbitális slágerekkel, ezek közül több is mentes volt mindenféle klisétől: a Janie’s Got A Gun és a What It Takes messze túlmutattak a korabeli MTV-slágerek panelein. Mellettük pedig olyan kolosszális Aero-himnuszok kaptak helyet, mint a Young Lust, a Love In An Elevator vagy a The Other Side. Megszólalását tekintve pedig földközelibb, organikusabb album született a Permanent Vacationnél, amely egyszerre őrizte magában a ‘70-es évek Aerosmith-lemezeinek tökösségét, illetve a következő évtized bombasztját.
GET A GRIP
Megjelenés ideje: 1993. április 20.
Producer: Bruce Fairbairn
Kiadó: Geffen
A ‘90-es évek beköszöntével komoly elvárások fogalmazódtak meg az Aerosmith-szel szemben: nem elég, hogy talpon kellett maradniuk a megváltozott zenei klímában, de a Pump slágerparádéját is meg kellett ismételniük. A feladatot minden szempontból megoldották, hiszen a Get A Grip minden korábbinál nagyobbat ment az MTV-n, a Livin’ On The Edge, a Cryin’, az Amazing és a Crazy klipjei végérvényesen meghódították az Y-generáció képviselőit, továbbá visszavonhatatlanul bevették az addig nem a legerősebb területüknek számító Európát. Ez volt zsinórban a harmadik nekifutásuk Bruce Fairbairnnel, és annak ellenére, hogy tényleg szédületes sikerdalok tobzódtak rajta, akadt néhány olyan téma is közöttük, melyek nem feltétlenül értek fel a kislemezek szinvonaláig. A rendkívül hosszúra nyújtott lemezanyag túlontúl nagyszabású mivolta miatt kissé szétaprózódott érzetet adott a Get A Grip, a csapat hallhatóan sokkal nagyobb figyelmet fordított a klipes szerzemények kidolgozására, mint a teljes albumra. Ez pedig azt eredményezte, hogy összességében már nem tudta hozni azt, amit tökéletesen kompakt elődje 1989-ben.
NINE LIVES
Megjelenés: 1997. március 18.
Producer: Kevin Shirley & Aerosmith
Kiadó: Columbia
Máig adós a zenekar a magyarázattal, milyen személyi kavarások után készült el a Nine Lives, de a belső demoralizálódás különösen kínosan vette ki magát, miután a Geffennél töltött évtizedes diadalmenetet követően dollárcsilliókért szerződtek vissza eredeti istállójukhoz, a Columbiához. A pontos hátteret már alighanem sosem tudjuk meg, de a végeredményen egyértelműen hallatszott, hogy valami nem kerek. A három elődjénél kevésbé egységes és kevésbé karakteres Nine Lives-on voltak egyértelmű csúcsdalok – Taste Of India, Hole In My Soul, Ain’t That A Bitch –, de sajnos sok töltelék is becsúszott melléjük, és egyik klipesített dal sem tudta már hozni a megelőző időszak hihetetlen eredményeit. Emiatt aztán az album a vegyes kritikai fogadtatás mellett üzletileg is a ’80-as évek második felében indult nyerő széria utáni leszállóág kezdetének bizonyult: más időket írt már rockzeneileg a világ ekkor, de beszédes, hogy az albumból mindössze ötödannyi ment el, mint a Get A Gripből (ez persze még így is több mint négymillió példányt jelentett világszerte). És még ehhez is szükség volt a zeneileg teljesen atipikus, de látványos videóval ellátott Pink dal klipesítésére harmadik single-ként, mert ennek megjelenéséig kimondottan lomhán fogyogatott a lemez a boltokból. Még szerencse, hogy közvetlenül utána jött az a bizonyos aszteroidás filmzenealbum...
JUST PUSH PLAY
Megjelenés ideje: 2001. március 6.
Producer: Steven Tyler, Joe Perry, Mark Hudson, Marti Frederiksen
Kiadó: Columbia
Az 1998-as I Don’t Want To Miss A Thing dal óriási sikere arra ösztönözte az Aerosmith legénységét, hogy a 13-as sorszámú albumon se térjenek el attól a formulától, ami az előző évtizedben annyira jól működött náluk: ezúttal is a külső dalszerzők segítségével kommerszre szabott, lehetőleg balladisztikus hangvételű számokra koncentrálva próbálták eladni az albumot. Szó se róla, a Jaded, a Sunshine vagy a Fly From Here kiváló darabok voltak a maguk nemében, sok újdonságot és izgalmat azonban már azok számára sem tartogattak, akik a ‘90-es évek derekán ismerték meg őket. Perryék nem tettek jó lóra, amikor szinte mindent rábíztak a slágergyáros Marti Frederiksenre, kinek hatása egy az adott korszakhoz olykor teljesen feleslegesen idomuló album formájában realizálódott. A Just Push Play egy rossz értelemben vett mainstream rockalbum lett, melyen nyomokban sem lehetett találkozni a csapat legendásan fennkölt stílusával és zabolázatlan energiájával. Az egyaránt modern hangzásúra vett Outta Your Head, Drop Dead Gorgeous és Just Push Play olyan dalok, amelyek egyszerűen nem méltóak az Aerosmith nevéhez, ahogy a lemez borítója sem.
HONKIN’ ON BOBO
Megjelenés: 2004. március 30.
Producer: Steven Tyler, Joe Perry, Jack Douglas & Marti Frederiksen
Kiadó: Columbia
Talán a zenekar is érezte, hogy a Just Push Play tesztoszterontalanított plázarockja után vissza kell adni a régi hívek hitét, mással legalábbis kevésbé lehetett magyarázni 2004-ben egy bluesfeldolgozásokat tartalmazó album miértjét. A végeredmény ezzel együtt sem lett rossz, de már nem perzselte fel a világot. A csapat mindenesetre bebizonyította vele, hogy ha akarnak, még mindig tudnak. Bo Diddley, Aretha Franklin, Rolling Stones, Muddy Waters, Fleetwood Mac és sok minden más egyéb Aerosmith-módra: ennyi és nem több, viszont határozottan szórakoztató dolgozat.
MUSIC FROM ANOTHER DIMENSION!
Megjelenés ideje: 2012. november 6.
Producer: Jack Douglas, Steven Tyler, Joe Perry, Marti Frederiksen
Kiadó: Columbia
Ha a 2004-es feldolgozáslemezt nem számoljuk, akkor 11 év szünetet követően érkezett meg az Aerosmith máig utolsó stúdióalbuma. Habár a rádiós koncepció és a külső szerzők maradtak, 30 év elteltével visszahozták Jack Douglas producert, aki megpróbálta a visszaterelni a rockosabb hangzások felé a zenekart. Bizonyos szempontból sikerült is neki, viszont a dalszerzés receptje nem nagyon változott és emiatt már senki nem kapta fel a fejét erre a korongra. Persze a Just Push Play fiaskója után jó volt újra gitáros megközelítésű rock & rollt hallani Tyleréktől, az Out Go The Lights, a Legendary Child és a Street Jesus kellemes emlékeket ébresztettek, ahogy a Beautiful slágertémája is jó volt, a rettenetesen hosszú, 68 perces anyaggal azonban ugyanúgy saját csapdájukba estek, mint a Get A Grip idején. Nyilván annyi különbséggel, hogy itt azért nem akadt olyan mennyiségben kiemelkedő dal. A legfontosabb kérdés ettől függetlenül az maradt az anyaggal kapcsolatban, hogy vajon tényleg ez volt-e az utolsó Aero-mű, ám erre valószínűleg csak Tyler és Perry tudhatják a választ...
2021. június 3. 06:47