MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Adrian Vandenberg – A Bolygó Hollandi visszatérése

Habár Adrian Vandenberg elsősorban a Whitesnake legsikeresebb korszakának kreatív motorjaként vált lemezmilliomos sztárgitárossá a ‘80-as évek második felében, a jól informáltak tudhatják, hogy már azelőtt is komoly sikereket aratott saját jól csengő nevével fémjelzett csapatával. A Vandenberg zenekar három kiváló albumot jelentetett meg 1982 és 1985 között, majd Adrianre lecsapott David Coverdale, hogy együttes erővel hódítsák meg az amerikai slágerlistákat. A holland gitáros egészen 1997-ig a Whitesnake tagja maradt, de közben azért kiadott egy kiváló albumot Manic Eden nevű bluesrock-csapatával is. A 2000-es évek elején a képzőművész végzettségű zenész egy időre abbahagyta a muzsikálást és inkább a festészetnek szentelte idejét, pár éve azonban egy új brigád, a Moonkings élén tért vissza, mellyel három lemezt készített. Ilyen gazdag pályafutással a háta mögött akár lazíthatna is, ám úgy tűnik, Adrian a 2020-as éveket sem szándékozik tétlenkedéssel tölteni, legalábbis ezt jelzi, hogy 35 év elteltével egy laza mozdulattal leporolta a Vandenberg zenekar nevét és pár hete ki is hozott egy kiváló új albumot. A miértről maratoni hosszúságú interjúnk első részében mesél.

Némileg meglepődtem, hogy új Vandenberg-album jelent meg. Amikor 3 évvel ezelőtt utoljára beszélgettünk a Moonkings zenekar kapcsán, azt mondtad, hogy hosszú távra tervezel a bandával. Ezzel szemben most feltámasztottad azt a régi csapatot, ami 1985 óta téli álmot aludt. Miért alakult ez így?

Adrian Vandenberg: Őszintén szólva magam sem gondoltam, hogy ez valaha megtörténik. (nevet) Az első jel az volt, hogy a második Moonkings-album megírása idején ismét elkezdtem súlyosabb témákban gondolkodni.  Már a bemutatkozó lemezünkön is voltak keményebb dalok, de a következőnél vált nyilvánvalóvá számomra, hogy szeretnék újra ebbe a szikárabb irányba haladni. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy stílusát tekintve túl nagy ugrás lenne ez két album között. Te is tudod, hogy a Moonkings amolyan bluesrock-banda volt. Szóval megkötöttem a magam kompromisszumát a kettes Moonkings-anyagon. Nem sokkal később aztán kiderült, hogy ezzel a lemezzel sem fogunk tudni nemzetközi turnéra indulni, mert az énekesünk, Jan Hoving időbeosztása ezt nem teszi lehetővé. Jan kiváló barátom, akinek van egy hatalmas farmja, itt Hollandiában. Ezen a farmon annyi a tennivaló, hogy Jan sosem lehet távol 1-2 napnál többet, mert megállna az élet a gazdaságban. Én viszont mindenképpen turnézni szerettem volna, már nagyon hiányzott a színpad világa. Azt egyáltalán nem tartottam volna jó ötletnek, hogy Jan helyére emiatt bevegyünk egy másik énekest, ezért inkább úgy döntöttem, hogy jégre teszem a csapatot és belekezdek valami másba. Mindenképpen egy koncertképes zenekarban kezdtem gondolkodni, melynek keretében meg kívántam valósítani azokat a keményebb zenei ötleteimet, amelyek a Moonkingsnél a fent említett okból kifolyólag nem mehettek át a rostán. Amikor a menedzserem meghallotta, hogy mire készülök, egyből feltette a kérdést: “miért nem állítod talpra újra a Vandenberget?” Elsőre nem voltam oda az elképzelésért, mert nem akartam, hogy az emberek rögtön a nosztalgia fogalmát társítsák az új dalaimhoz. Ami egyébként általában jogos reakció a közönség részéről, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy a 20-25 év után újjáalakuló zenekarok nagy része képtelen újra felvenni a fonalat és ugyanolyan tűzzel játszani, mint azelőtt. A gondolat mindazonáltal befészkelte magát a fejembe. Arra jutottam, hogy csak akkor lenne értelme ennek, ha találnék egy óriási énekest, egy friss, fiatal torkot, meg pesze pár energikus, sikerre éhes zenésztársat. Egy ilyen felállás igazságot tudna szolgáltatni a névnek és képes lenne méltó módon ápolni az örökséget. Amikor rábukkantam Ronnie Romero énekesre, egyből tudtam, hogy ő értelmet tudna adni a koncepciónak. Világklasszis énekes, az egyik legjobb, akit az elmúlt 30 évben hallottam. Koen Herfst dobos és Randy van der Elsen basszusgitáros szintén csúcsmuzsikusok, csatlakozásukkal az utolsó kockák is a helyükre kerültek. Az új album, amit készítettünk egyértelműen kapcsolódik a korai Vandenberg-munkák olyan keményebb élű dalaihoz, mint a Waiting For The Night és a This Is War, ugyanakkor sokkal direktebb és súlyosabb azoknál, miközben egyértelműen korszerű, 2020-as érzetet nyújt. Friss és ropogós zene, a felvételekhez használt zengetőkkel pedig egyfajta ‘80-as évekbeli, arénarockos ízt adtunk hozzá. Nagyon élveztem a kihívást, amit a felvétele jelentett. Roppant büszke vagyok rá, szinte minden nap meghallgatom egyszer. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak kellemes meglepetést okoz majd!

Hogyan bukkantál rá Ronnie Romeróra?

AV: Pár évvel ezelőtt nekem is a fülembe jutott, hogy Ritchie Blackmore újra koncertezni készül a Rainbow-val. Megörültem a hírnek, ugyanakkor felvetődött a kérdés, hogy vajon ki fog énekelni? Ugye Ronnie Dio akkor már nem volt közöttünk, Joe Lynn Turner mellett pedig köztudottan nem szóltak érvek. De akkor mégis ki? Nyilvánvalóan Ritchie Blackmore azt állít oda a mikrofonhoz, akit csak akar, hiszen ő Ritchie-kibaszott-Blackmore! (nevet) Mit is mondjak, meglepődtem, amikor a teljesen ismeretlen Ronnie Romerót megláttam a felvételeken. Ott állt, talpig bőrben, rövid hajjal, és úgy énekelt, mint Ronnie Dio a legjobb napjaiban! Mi a franc?! Honnan a pokolból akasztotta le ezt a gyereket?! Amikor ez történt, még a Moonkingsre koncentráltam, de egy spontán ötlettől vezérelve küldtem neki egy e-mailt, amiben gratuláltam a teljesítményéhez. Azonnal válaszolt: azt írta, hogy régóta rajongója a munkáimnak és szívesen találkozna velem valamikor, ha úgy adódik. Nem hittem, hogy lesz ennek folytatása, de amikor elkezdtem énekes után kutatni a Vandenberg-projekthez, beugrott, hogy talán meg kellene keresnem Ronnie-t, hiszen Blackmore csak arra a pár koncertre szerződtette, elméletileg nincs elkötelezve a Rainbowhoz. Az évekkel korábbi üzenetváltásunk alapján azt feltételeztem, hogy érdekelné a velem való közös munka és így is lett. Elrepültem hozzá Madridba, ahol azonnal egymásra hangolódtunk! Nagy hatással volt rám a személyisége és az elhivatottsága, minek következtében lelkesen utaztam haza, majd gyorsan meg is írtam a lemez anyagát. Ronnie elképesztő munkát végzett a dalokban. Láttam már egyet s mást ebben a szakmában, de őt valóban tátott szájjal hallgattam, miközben énekelt!

Néhány évvel ezelőtt a Vandenberg zenekar egykori tagjai pert akasztottak a nyakadba. Mi is történt pontosan?

AV: Úgy gondolták, hogy a Vandenberg név őket illeti, és meg akarták akadályozni, hogy használhassam, ezért pert indítottak ellenem. Miközben ez a saját nevem… Nevetséges történet, mégpedig olyannyira, hogy először meggyőződésem volt, viccnek szánják az egészet. Elsőre nem is válaszoltam az ügyvédjük levelére, nem sokkal később viszont rájöttem, hogy komolyan gondolják. A legostobább dolog volt, amivel valaha szembesültem. Ők persze nem így gondolták, mert egészen pontosan hat beadványt nyújtottak be a bíróságra. Csak nem adták fel, újra és újra próbálkoztak. Rengeteg negatív energiát szült a helyzet és természetesen óriási összegeket emésztett fel a pereskedés. Naivan mindig azt hittem, hogy barátok vagyunk. Noha évtizedek óta nem zenéltünk közösen, azért találkozgattunk és ilyenkor egy pohár bor társaságában mindig jó hangulatban sztoriztunk a régi időkről. Aztán minden előzmény nélkül így hátba támadtak… Srácok, teljesen elment az eszetek?! Nyilván megvédtem magam és megnyertem a pert, de ez 4-5 évig tartott és az egész ügy rossz szájízt hagyott bennem a Vandenberg zenekarral kapcsolatban. Tudom, ironikus, hogy pont ezt a nevet vettem most újra elő, de ez kellett ahhoz, hogy lezárhassam magamban a témát.

Mit gondolsz, mi ösztönözhette egykori kollégáidat, hogy megpróbálják elperelni a nevedet?

AV: Egyetlen dologra tudok gondolni: használni szerették volna a nevet, valószínűleg koncertezni akartak, de nélkülem. Továbbá azt is céljuk lehetett, hogy onnantól kezdve én ne léphessek fel a saját nevem alatt. Mindenki tudja, hogy a Whitesnake tagjaként százszor nagyobb hírnevet szereztem magamnak, mint előtte a Vandenberggel, ők pedig ki akarták használni, hogy a rockzenét szeretők a világ minden táján ismerik a nevem. Nagyon kiábrándító volt számomra azzal szembesülni, hogy elárultak. Tudod, mit mondtak az Atlantic kiadó vezetői, amikor 1982-ben leszerződtem hozzájuk a Vandenberggel? “Úgy gondoljuk, hogy a csapat felállása nem elég erős, ezért inkább építenénk köréd egy profikból álló amerikai bandát.” Erre azt válaszoltam, hogy “szó sem lehet róla, mert ezek a srácok a barátaim.” Ha akkor tudtam volna, hogy 30 évvel később miként viszonyulnak majd hozzám, lehet, hogy azt mondtam volna a kiadónak, hogy “rendben, csináljátok!” (nevet)

Térjünk vissza a jelenbe! Hogy élted meg az új lemez készítését?

AV: Baromira élveztem az egész procedúrát! Nagyon simán ment az egész, a dalokat a legtermészetesebb módon írtam meg. A stúdiózást illetően ugyanakkor izgatott is voltam, mert alig vártam, hogy Koen és Randy feljátsszák a részeiket! Kíváncsi voltam, mit csinálnak majd a stúdióban, mert a videók alapján mindketten gyilkos muzsikusok benyomását keltették. Mondanom sem kell, nem csalódtam bennük! Los Angelesben vettük fel a dalokat, majd visszamentem Hollandiába kidolgozni azokat a gitártémákat, amelyekre ott nem jutott elég idő, szóval az utolsó simításokat már otthon végeztem el az anyagon.

A zenei rendezésért Bob Marlette sztárproducer felelt. Miért éppen őt kérted fel?

AV: A kiadóm és a menedzserem vetették fel, hogy esetleg felbérelhetnénk egy amerikai producert a munkára. Mivel az előző lemezeim felvételeit magam irányítottam, úgy gondolták, hogy kerüljük el a robotpilóta-üzemmódot és egy külső fül bevételével engedjünk utat a friss impulzusoknak. Egyetértettem velük, mert magam is úgy hiszem, hogy egy objektív külsős szakember sok remek ötletet képes előcsalogatni egy zenekarból. Bob egyike volt azon producereknek, akiket az amerikai kiadó javasolt és még rá is ért. Ő volt az első, akivel felvettem a kapcsolatot és rögtön éreztem, hogy azonos hullámhosszon vagyunk. Megkérdezte, hogy miként képzeltem el a lemez hangzását? Erre azt válaszoltam, hogy úgy, mint egy tökéletes próbatermi zenélést, ahol minden egyformán hangosan szól, de külön is lehet hallani az összes hangszert, az éneket is beleértve. Legyen arcbamászó és harapós a sound, ugyanakkor tiszta és érthető is. Ő ugyanezt szerette volna kihozni az anyagból, hogy amikor a hallgató becsukja a szemét, azt érezze, mintha a zenekarral egy szobában lenne. A koncepció remekül működött, nagyon elégedett vagyok az album megszólalásával. Nem emlékszem arra, hogy bármelyik korábbi lemezemet hallgattam volna, miután elkészült, ez viszont folyamatosan szól: akár otthon vagyok, akár az autóban ülök, azon kapom magam, hogy be akarom tenni 1-2 szám erejéig, amiből aztán az lesz, hogy végig is hallgatom az egészet!

Nagyon koherens az anyag és az tetszik benne legjobban, hogy úgy tud korszerű lenni, hogy közben eltéveszthetetlenül vandenberges…

AV: Érdekes dolog ez. A dalszerzés olyan, mint egy nagy kaland: habár hallod a fejedben, hogy mit szeretnél megvalósítani, a valóságban sokszor máshova lyukadsz ki egy-egy ötlettel. Az alkotói folyamat, egy még nem létező valami teremtése mindig kicsit absztraktnak tűnik. Ezúttal azonban rendkívül magabiztos voltam, mert a kiváló zenésztársaim épp elég inspirációval szolgáltak ahhoz, hogy tudjam, pontosan mit is akarok elérni. Bob Marlette szintén nagy segítség volt, mert nem akarta saját képére formálni az anyagot. Egyetlen dolgot szeretett volna: kihozni a legtöbbet a dalokból és belőlünk is. A hozzáállása példaértékű volt, ezért már el is döntöttük, hogy a következő Vandenberg-albumot is vele készítjük majd.

Két vendég is felbukkan a korongon, nevezetesen Rudy Sarzo basszusgitáros, aki régi kollégád és barátod a Whitesnake és a Manic Eden soraiból, illetve egy másik későbbi Whitesnake-zenész, Brian Tichy dobos. Nekik milyen szerep jutott a felvételeknél?

AV: A Shout és a Shitstorm című dalokban közreműködtek, az összes többi témát Koen és Randy játszották fel. Igazából nincs különbség a felvételek között, mindannyian világklasszis zenészek.

A zenei világ kivételes tehetségű dalszerzőként tisztel. Gondolom, ezúttal is az összes hangot és szöveget egymagad írtad…

AV: Valóban így történt, de hidd el, ennek semmi köze az egóhoz. Egyszerűen arról van szó, hogy imádok dalokat írni. Tinédzser korom óta folyamatosan írok, már a Teaserben is én voltam a fő dalszerző, később pedig az első három Vandenberg-lemezt is egymagam írtam. Szerintem jó dolog, ha ugyanaz a valaki írja a zenét és a szöveget, mert így az atmoszféra egységesebb lesz. Legjobb példa erre az új anyag Skyfall dala, ami szövegileg és zeneileg is olyan, mint valami film, nagyon együtt van benne minden.

Említetted a Teaser nevű korai bandádat. Igaz, hogy Phil Lynott megkeresett akkoriban, és megpróbált elcsábítani a Thin Lizzybe?

AV: Igen, ez megtörtént! Kb. 22 éves voltam akkor, tehát úgy 1976 körül lehetett. Átreptettek magukhoz Londonba és egy héten keresztül próbáltam velük. Hihetetlenül impresszív napok voltak, mert mindig óriási Phil Lynott- és Thin Lizzy-rajongó voltam, ugyanakkor nagyon komoly dilemmát is jelentett a helyzet: egyfelől éppen akkoriban kezdtem el egyetemi tanulmányaimat, amit mindenképpen folytatni akartam, másrészt nagyon szerettem volna Thin Lizzy-gitárossá is válni. A megoldásra a Lizzy menedzsere vezetett rá. Azt kérdezte: “tisztában vagy azzal, hogy ebben a bandában a zene mellett a drogok és az alkohol is jelentős szerepet játszanak?” Mivel drogokat soha életemben nem használtam és alkoholt is csak később, nagyjából 28 éves korom táján kezdtem fogyasztani némi vörösbor formájában, kicsit megszeppentem. Amikor reggelente lementünk a próbaterembe, a Lizzy tagjai általában azzal kezdték, hogy az előző átmulatott éjszaka tanulságait ecsetelték egymásnak. Úgy éreztem magam, mintha korpa közé keveredtem volna és éppen most készülnének felfalni. Pár nappal később Phil születésnapját ünnepeltük egy hatalmas parti keretében. Egy óra sem telt el és már mindenki szét volt csapva a drogoktól. Elég rosszul éreztem magam a társaságukban, úgyhogy kerestem egy üres sarkot az egyik szobában, ahol egy Hendrix-könyv olvasásával próbáltam elütni az időt. A menedzser közben rám talált és csak annyit mondott: “ha még mindig csatlakozni szeretnél, meg kell értened, hogy ez ennél csak rosszabb lesz.” Teljesen más világ volt, mint amit az addigi életemben megtapasztaltam. A Thin Lizzy akkor már a csúcs felé tartott, az életstílusuk pedig minden képzeletet felülmúlt. Miután hazamentem, kikértem apám véleményét. Azt javasolta, hogy inkább fejezzem be az egyetemet, mert egy ilyen kétes kimenetelű kalandra nem lehet építeni. Hallgattam rá és nem bántam meg. Lehet, hogy csak 1-2 évig tartott volna, így viszont végzettséget szereztem, ami biztos hátteret adott a folytatáshoz. Érdekes módon pár évvel később újra összefutottam Phillel, amikor a Lizzy Hollandiában koncertezett. Nagyon kedves volt velem, kifejtette, hogy jó lett volna együtt zenélni, ugyanakkor azt is mondta, hogy okos döntést hoztam…

Szóba hoztad eredeti végzettségedet, a képzőművészetet. Festegetsz mostanában?

AV: Az elmúlt időszakban főleg a Vandenberg zenekarra koncentráltam, de most, hogy elmaradnak a nyári fesztiválok és nem igazán látszik a koncertezés lehetősége, kissé átütemeztem a dolgaimat: a karanténidőszak kezdete óta igyekeztem kihasználni az időt és elkezdtem megírni a következő lemez anyagát, de az ecsetet és a palettát is elővettem. Reményeim szerint néhány új festmény is kikerül a műhelyemből hamarosan!

www.facebook.com/adrian.vandenberg.12
www.instagram.com/adrianvandenberg_official
 
Írta: Danev György
Címlapfotó és koncertfotók: Helene Kralt (www.lennphotography.com)
További fotók: Alex Solca, Stefan Schipper


2020. szeptember 6. 09:48

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA