ADRIAN VANDENBERG
A Warner Music 2017. október 6-án jubileumi ötlemezes gyűjtemény formájában adta ki újra a Whitesnake 1987-es albumát az eredeti megjelenés harmincadik évfordulója okán. A világszerte több mint 15 millió példányban eladott, és ezzel a krónikákba minden idők egyik legsikeresebb rockalbumaként bevonult 1987 elkészítése azonban köztudottan minden volt, csak éppen fáklyás menet nem, személyes drámák és józan észnek ellentmondó döntések árnyékolták be a lemez készítését. A 30 évvel ezelőtti történésekre a zenekarba épp akkortájt beszálló holland gitáros, Adrian Vandenberg az alábbi interjúban emlékszik vissza.
A Deep Purple hajdani énekese, David Coverdale a Thin Lizzy-főnök Phil Lynott oldaláról egy évvel korábban elcsalt John Sykes gitárossal 1985 tavaszán kezdte meg a munkát a Whitesnake hetedik stúdióalbumán. A duó festői helyszínen, a dél-franciaországi Provence Le Rayol városában áll neki az új dalok megírásához, ez a session azonban mindössze két friss témát - a későbbi gigasláger Is This Love líráját, valamint a lemez arculatát megszabó, ikonikus Still Of The Night-ot - eredményezett. Időközben Neil Murray basszusgitáros és Aynsley Dunbar egykori Journey-dobos is felsorakozott, a munkatempó viszont ennek dacára is visszaesett. Sykes ugyanis megszállottan kutatott a tökéletes gitárhangzás után, minek következtében egészen Vancouverig utazott, hogy a Little Mountain stúdióban Bob Rock producer segítségével megvalósíthassa elképzeléseit. Hetek teltek el mindennemű eredmény nélkül, a kanadai kiruccanás ráadásul rengeteg pénzt emésztett fel, és ez épp elég volt ahhoz, hogy a gitáros és Coverdale között eredendően fennálló nézetkülönbségek felerősödjenek. A feszültség tovább fokozódott, amikor Coverdale 1986 elején súlyos hangszálproblémék következtében fél évre kidőlt a sorból: a türelmét vesztő Sykes Mike Stone producer támogatását élvezve megpróbálta elérni a Geffen kiadó emberénél, a legendás John Kalodnernél, hogy Coverdale-t tegyék ajtón kívülre, és egy új énekes beállításával, új név alatt jelentessék meg az addig elkészült lemezanyagot. A palotaforradalom híre természetesen visszajutott Coverdale-hez, aki azonnal kirúgta a gitárost és a producert. Innen átadom a szót Adrian Vandenbergnek, akitől először azt kérdeztem, hogyan lett tagja az 1987-es albumot készítő stábnak:
Adrian Vandenberg: Az ismerettségünk jóval korábbra nyúlik vissza, legelőször 1982-ben találkoztam Daviddel. Éppen akkor jelent meg az első Vandenberg-album, és ő rögtön felajánlotta a Whitesnake egyik gitáros-posztját. Az időzítés nem volt túl szerencsés, hiszen akkor indultam el a saját zenekarommal, emiatt pedig el kellett utasítanom a felkérését. Úgy voltam vele, hogy először bizonyítani szeretnék, mielőtt csatlakozom egy népszerű zenekarhoz. Nehéz döntés volt, mert mindig nagy rajongója voltam Coverdale-nek, de ezt akkor figyelmen kívül kellett hagynom. 1984-ben, a Slide It In lemez idején újra megkeresett, de még akkor sem álltam készen. 1986-ban aztán érdekes dolgok történtek: a Vandenberg zenekarnak épp lejárt a szerződése, amikor kaptam egy telefonhívást a Geffen kiadó A & R emberétől, John Kalodnertől, hogy hajlandó lennék-e átrepülni az Egyesült Államokba, beszélgetni a Vandenberg új kontraktusáról? Megtettem, amit kért, a személyes találkozó alkalmával pedig ezzel fogadott: “Nos, nem voltam teljesen őszinte hozzád. Két lehetőséget szeretnék felvázolni - az egyik, hogy elbúcsúzol a csapatod tagjaitól és újra felépítjük a Vandenberg zenekart jól ismert amerikai zenészek segítségével, a másik, hogy csatlakozol a Whitesnake-hez…” Az első változat annyira nem volt ínyemre, úgyhogy inkább a második verzión kezdtem gondolkodni. Úgy voltam, vele, hogy végül is, már többször beszéltünk erről Daviddel, és most talán tényleg itt lenne az ideje váltani. Miután rábólintottam, Kalodner rögtön vázolni kezdte a teendőket. Egy régi Whitesnake-dal, a Here I Go Again gitárjainak újbóli felvétele volt a feladat, a Geffen kiadó külön kérésére. Mindez 1986 év végén történt.
Akkor még John Sykes is tagja volt a zenekarnak?
Adrian: Nem. Közvetlenül azután kerültem be a képbe, hogy David kirúgta Johnt. Sosem találkoztam Sykes-szal, sem akkor, sem azóta, de óriási gitárosnak tartom.
A Here I Go Again rádiós verziója szintén elkészült akkor, de ebben sem Sykes, sem te nem vagy hallható, lévén itt az összes gitárt Dann Huff jegyezte. Miért alakult ez így?
Adrian: Jó kérdés, amire a mai napig nem tudom a választ. Szerintem a kiadó túl keménynek ítélte az általunk feljátszott album verziót, ezért készíttették ez a popos változatot. Őszinte leszek, sosem tetszett a dal ebben a formájában, és valahogy az élet is igazolta, hogy nem lett az igazi, mert a rádiók is az eredetit játszották, no meg a klip is ahhoz készült.
Pár éve beszélgettem Keith Olsen producerrel, aki Mike Stone-tól vette át a stafétát. Keith azt mondta, a ritmusgitársávokkal rengeteg problémája adódott, mert adott dalokon belül is változott a hangmagasságuk. Emlékszel erre?
Adrian: Amikor én csatlakoztam, Sykes már végzett az összes gitáralappal. Tulajdonképpen csak a Here I Go Again szólója volt hátra, amit én játszottam fel. Meglep, amit mondtál, mert én mindenhol csak jó sávokat hallottam, sehol nem találkoztam hangnemen kívüli témákkal. Szerintem Keith Olsen rosszul emlékszik. Keveri a dolgokat, mert a következő lemeznél, a Slip Of The Tongue-nál valóban felmerültek ilyen gondok a gitárokkal. Nem csoda egyébként, amennyi lemezt készített az évtizedek folyamán, az emlékei simán összefolyhatnak…
A stúdiómunka vége felé lehetett érezni, hogy ez a lemez nagyot fog robbanni?
Adrian: Egyáltalán nem voltak ilyen előérzetek. Tudtuk, hogy fantasztikus lett a korong, de ekkora sikerre akkor még senki nem számított. John Kalodner és a Geffen kiadó merész húzásával indult el minden, amikor első kislemezként a Still Of The Night dallal vezették fel a lemezt. Nyerő lépésnek bizonyult, mert ez az epikus téma komoly rockbandaként helyezte fel a Whitesnake-et az amerikai térképre. Ma már nehéz elhinni, de akkoriban a rádiók imádták az ilyen zenét. Szintén jó döntés volt, hogy a Here I Go Again jött ki másodiknak, ami hatalmas sláger lett, és még magasabbra repítette a zenekart a listákon.
A turné ezután valódi diadalmenetté vált a Whitesnake számára. Milyen érzés volt megélni belülről?
Adrian: Elképesztő magasságokban voltunk akkor. Nagyon kevés zenésznek adatik meg ilyen mértékű siker megtapasztalása. Nap mint nap telt házas stadionokban léptünk fel a világ minden táján. Eredetileg egy három hónapos turnéban gondolkodtunk, amiből másfél év lett a lemezt övező felhajtás miatt. Időközben megjelent az Is This Love kislemez is, ami legalább akkorát szólt, mint a Here I Go Again. A csapból is Whitesnake folyt, az MTV képernyőjén 20 percenként tűntünk fel, ilyen körülmények között nem lehetett abbahagyni a koncertezést. Végigjártuk Észak-Amerikát, aztán következett Európa, majd visszamentünk az Államokba, és újra felléptünk minden egyes helyszínen, ahol az első körben már jártunk, majd indultunk tovább Japánba…
Teljesen új felállás turnéztatta a lemezt, hiszen a felvételeket követően Coverdale lapátra tette Neil Murray-t és Aynsley Dunbart is. Rudy Sarzo basszusgitáros és Tommy Aldridge dobos érkeztek a helyükre, továbbá Vivian Campbell gitárost is csatasorba állították. Milyen volt Viviannel dolgozni? Jól kijöttetek egymással?
Adrian: Úgy gondolom, hogy igen, bár eleinte mindkettőnknek szokatlan volt a helyzet. Ugye Vivian egyedüli gitárosként játszott Ronnie James Dio oldalán, ahogy én is a saját zenekaromban, ezért kellett némi idő, hogy megszokjuk egymást és összecsiszolódjunk. Csak jó emlékeim vannak a vele való együttműködésről, fantasztikus gitárosnak és nagyon jó embernek ismertem meg.
Vivian mégis elég hamar kikerült a Whitesnake-ból. Mit történt közte és Coverdale között?
Adrian: Igazából Vivian az első feleségének köszönheti, hogy idő előtt vége lett Whitesnake-béli pályafutásának. Most már elmondhatom, mert pár éve elváltak… A nő végig ott volt velünk a turnén, és állandóan kavarta a szart. Senkivel nem jött ki, és olyan dolgokba is beleütötte az orrát, amelyekbe egyáltalán nem kellett volna. Egyik nap a keverősünkkel akaszkodott össze, hogy nem ad elég hangerőt Vivian gitárjára, a másik nap meg a fénytechnikust találta meg, hogy nem jók a fények Vivianen, és ez így zajlott, nap nap után. Mindenkinek az agyára ment. Roppant kínos volt, mert folyamatosan mérgezte a levegőt, bomlasztotta az egységet. Szabályosan éket vert Vivian és a csapat közé, miközben életünk turnéját bonyolítottuk. A vége felé aztán eljött az a pont, amikor a menedzsment úgy döntött, hogy nem tart tovább igényt Vivian szolgálataira. A történtek dacára sem gondoltam, hogy ez lesz a vége, alaposan meg is lepődtem, amikor elküldték. Szomorú dolog volt ez, mert Vivian kiváló gitáros és nagyszerű fickó, aki zenei szempontból elsőrangú munkát végzett a turnén, és a személyiségével sem volt semmi gond, szóval a potenciál abszolút benne volt a további együttműködésben. Egy nő miatt elesni egy ilyen lehetőségtől meglehetősen szar ügy…
A következő Whitesnake-album előkészületei súlyos kézsérülést szenvedtél, ami lehetetlenné tette, hogy gitárosként funkcionálj. Mi történt pontosan?
Adrian: A felvételek megkezdése előtt különböző gyakorlatokat végeztem annak érdekében, hogy a kezeim a lehető leglazábbak legyenek, de idővel azt vettem észre, hogy valami nem stimmel. A dolog odáig fajult, hogy képtelen voltam gitározni. Felkerestem az összes létező specialistát, de senki nem tudott segíteni rajtam, ami borzalmasan frusztráló volt, hiszen képtelen voltam feljátszani a dalokat, amiket Daviddel ketten írtunk. Évekkel később derült ki, hogy mi okozta a problémát: anno 1981-ben volt egy autóbalesetem, minek következtében a jobb kezembe beépítettek két merevítőt. Ezek az elemek, mint utólag kiderült, nyomták azokat az idegeket, amik a hüvelyk- és mutatóujjakba továbbították az ingerületet. Szerencsétlenségemre az általam végzett lazító-nyújtó gyakorlatok visszafelé sültek el, csak súlyosbították a problémát. 12 évvel ezelőtt volt két korrekciós műtétem, akkor eltávolították ezeket az elemeket, azóta minden rendben a kezemmel.
Steve Vai ugrott be feljátszani a Slip Of The Tongue albumot. Hogyan élted meg ezt akkor?
Adrian: Természetesen elég nehezen. Amikor az ember megírja a dalait, a fejében kialakít egy képet arról, hogy hogyan fognak szólni. Aztán hirtelen jön valaki, és teljesen átértelmezi az egészet. Kemény volt. És itt nem Steve Vai személyéről van szó, mert bárki játszotta volna fel a lemezt, ez történt volna. Steve nyilván a legjobb gitárosok egyike, aki alaposan kitett magáért a dalokban, tényleg elképesztő témákkal pakolta tele a nótákat. Más kérdés, hogy a stílusa egyáltalán nem passzolt a zenekarba, de ettől függetlenül a lemez mai füllel hallgatva is kiváló lett.
Coverdale miért Vai-t akarta akkor?
Adrian: Mert látta a Crossroads című filmet, amiben Steve sokkal bluesosabb témákat játszott, és ez jó benyomást tett Davidre. Ráadásul épp szabad volt, hiszen akkortájt szállt ki David Lee Roth csapatából, úgyhogy David egyből lecsapott rá. Nem voltak meghallgatások, Steve egyedüli jelöltként kapta meg az állást. Igazából idő sem lett volna arra, hogy százával próbáljunk ki gitárosokat, mert a ‘87-es album bődületes sikere komoly terhet tett a vállunkra. Teljesítménykényszerben voltunk, mert a kiadó minél előbb meg akarta jelentetni a folytatást, ennek érdekében pedig roppant nagy nyomást gyakoroltak ránk.
A megjelenést követő turné után Coverdale szélnek eresztette a zenekart. Mi volt ennek az oka?
Adrian: David teljesen kimerült a turné végére, ami nem lepett meg senkit, lévén 1986-tól ‘91-ig minden perce be volt táblázva. Azt fontolgatta, hogy visszavonul, aztán mégis meggondolta magát, és elkezdett Jimmy Page-dzsel dolgozni egy albumon. Eközben én összeraktam a saját bandámat Rudy Sarzoval és Tommy Aldridge-dzsal, az énekesünk pedig a Little Caesar-frontember Ron Young lett. Ez a felállás hozta össze az 1994-es Manic Eden albumot.
A Manic Eden kultikus kedvenc sokak szemében. Igaz, hogy először a James Christiant akartátok énekesnek?
Adrian: Igen. Tommy Aldridge javasolta, mert dolgozott vele a House Of Lordsban. Körülbelül két hétig próbáltunk James-szel, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, nem ő az emberünk. Nem volt megfelelő a hozzáállása, bizonyos dolgai láttán pedig totál ledöbbentünk. Szerencsére ráakadtunk Ron Youngra, akit ismertünk a Little Caesarból. Fantasztikus énekes, a lemez pedig az egyik legkedvesebb számomra, amit valaha is csináltam. Sajnálom, hogy csak egy albumot tudtunk készíteni együtt…
Miért alakult így?
Adrian: Mert David újra fel akarta támasztani a Whitesnake-et, és ehhez szüksége volt ránk. A projektje Jimmy Page-dzsel hamar zátonyra futott, mert néhány japán fellépést leszámítva Jimmy nem akart turnézni. Ezért David kitalálta, hogy folytassuk ott, ahol abbahagytuk négy évvel azelőtt. Visszarendeződtünk, majd két éven keresztül csináltuk a Restless Heart albumot, ami akkor úgy tűnt, hogy az utolsó lesz Whitesnake név alatt, hiszen David szólóban kívánta folytatni…
Az ezredforduló környékén szögre akasztottad a gitárt és csak a festészetnek hódoltál. Mi volt ennek az oka?
Adrian: Elsődlegesen az, hogy 1999-ben született egy kislányom. Mivel a kapcsolatom az édesanyjával három év után véget ért, arra jutottam, hogy amennyiben továbbra is a zenész-életformát élem, és intenzív turnékon veszek részt, nagyjából évente két-három alkalommal találkozhatom a kislányommal. Ez a forgatókönyv elfogadhatatlan volt számomra, ezért meghoztam a döntésemet. A gyereknevelés a legfontosabb dolog az életben, a szülőnek végig ott kell lennie a gyereke mellett, amíg felcseperedik. Ha nem így tettem volna, hogyan magyaráztam volna meg neki ezt később? Persze nagyon hiányzott a zenélés, de várnom kellett ezzel. Amikor újra nyakamba akasztottam a gitárt, a lányom már tizenéves volt, most pedig már tizennyolc, kész felnőtt. Kiváló a kapcsolatunk, rendszeresen jön velem a Moonkings-koncertekre, szóval úgy érzem, jó döntést hoztam, amikor őt válaszottam!
2002-ben David újra összehozta a Whitesnake-et, ami azóta is üzemel. Mit gondolsz a zenekar eme legújabb korszakáról?
Adrian: Amikor 2002-ben David elhatározta, hogy visszatér a rockszínpadokra, felhívott, hogy csatlakozzam hozzá, ám ezúttal nem tudtam rendelkezésére állni. A kislányom mellett akkor már a festészet tette ki az életem nagy részét. Kiállításaim voltak, melyekre 10-11 hónapra előre elköteleztem magam, az aláírt szerződések alól pedig nem lehetett kibújni. A kérdésedre válaszolva, nagyon örülök, hogy David adott még egy esélyt a zenekarnak, kár lett volna kihagynia ezt a ziccert. Kiváló zenészekkel vette körül magát, azt meg különösen jó látni, hogy Tommy Aldridge újra vele van. Amikor Hollandiában játszanak, mindig megnézem őket, és pár dal erejéig csatlakozom is hozzájuk.
Nem hiányzik a Whitesnake?
Adrian: Néha igen, de ennek az érmének is két oldala van: egyfelől büszke vagyok mindarra, amit a Whitesnake-ben eltöltött 13 év alatt létrehoztam, másrészt itt a saját zenekarom, amelyről most már nem szívesen mondanék le senki kedvéért.
Amikor három éve Doug Aldrich kiszállt a zenekarból, azt hittem, visszatérsz Coverdale-hez…
Adrian: Sokan így voltak vele, de erre nem sok esély mutatkozott, lévén élő szerződésem volt, és éppen a bemutatkozó lemezünket készítettük. David tudta, hogy elfoglalt vagyok, ezért nem is nagyon feszegettük a kérdést.
A már említett Moonkings nevű bandád második lemezén dolgozol jelenleg. Mit lehet tudni erről a korongról?
Adrian: A Moonkings alapvetően ugyanolyan blues rock csapat, mint a Manic Eden volt. Ugyanúgy hangzatos riffekre építkezünk, a különbséget egyedül az énekes, Jan Hoving jelenti, aki más karakter, mint Ron Young volt. Jan egyike a legtehetségesebb rockénekeseknek jelenleg. Az új lemezünk novemberben jelenik meg a Mascot kiadónál, és kicsit más lesz, mint az első volt. A dalok stílusa ugyan nem tér el a megismerttől, a hangzás azonban sokkal organikusabb, nyersebb és hangosabb, nagyjából olyasmi, ahogy élőben szólalunk meg. Nagyon együtt van a zenekar, mindannyian fejlődtünk az előző album óta. Roppant büszke vagyok mind a gitárhangzásra, mind a játékomra a lemezen, életem eddigi legjobb teljesítményét nyújtottam a dalokban. Tudod, amikor az ember lemezt készít, minden egyes témát tízezerszer meghallgat a stúdiózás folyamán, a végén pedig totál elege lesz az egészből. Ebben az esetben azonban egyáltalán nem ez történt, azóta is folyamatosan hallgatom a korongot az autóban és nagyon boldog vagyok! Három lemezre szól a szerződésem a kiadóval, de szerintem lesz ebből több is. Ameddig csak lehet, a Moonkings-szel szeretnék dolgozni!
whitesnake.com
vandenberg-art.com
Danev György
2018. január 14. 14:48