A zenerégész
Jogászként keresi kenyerét, emellett a beat- és rockzene „hőskorszaki” kutatásával foglalkozik. Ezen belül is a hagyományos, úgynevezett vinil lemezek megjelentetése jelenti számára a kihívást. Életkorából adódóan személyes élményekkel ugyan nem rendelkezik, ám Kovács László zenerégészeti/szakmai ismeretei mégis fölülmúlhatatlanok.
Szakmai körökben zenerégészként ismernek. Mit jelent pontosan e tevékenység?
Diákkoromtól fogva beszereztem, és gondosan elrakosgattam az akkoriban divatos magyar hard rock, illetve rock lemezeket. A Hobo Blues Band, az Edda, a P. Mobil és a P. Box albumainak hatására egyre jobban megszerettem a rockzene világát. Gyűjtőként egyrészt a heavy metal lemezeket céloztam meg, de foglalkoztatott a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig tartó, talán legtermékenyebb, legkreatívabb időszak anyaga is. Akkoriban több hangzás, illetve műfaj érintkezett egymással. A médiából való tájékozódás helyett inkább szakirodalmat tanulmányoztam, így érdeklődésem fokozatosan a régi beatzene, ezen belül is az elfelejtett muzsikák irányába tolódott. Innen eredeztethető a zenerégész titulus.
Mikor alapítottad a Moiras Records kiadót és milyen kiadványok fűződnek a nevéhez?
Első kiadványaink 2005 őszén jelentek meg. Noha nem volt ilyen koncepció, többségük különböző csoportba sorolható.
Némely lemezünk a magyar beat kezdeti lépéseit örökítette meg, ilyen volt a Liversing két LP-je (1965 – Rhythm and Blues Madhouse in Hungary és 1967 – Magnetic Heights and Electric Depths) és az Atlas: Just Playin’ Rhythm and Blues című 1965-ös koncertalbuma.
Megjelentettük a hazai pszichedelikus beat, illetve korai rock jelentős képviselőinek kiadatlan vagy elfelejtett felvételeit. Így, mint rekonstrukció napvilágot látott az Illés együttes 1970-re tervezett, de elmaradt albuma, (Goodbye, London), a Scampolo első lemeze 1969-70-es felvételekkel (Under the Rainbow), a Kex: Let’s Cake című anyaga, a Hungaria: It Would be Cool If It Was Cool című LP-je, a Szép lányok, ne sírjatok című beatfilm zenéje, de egy Omega LP is készült ritka angol és magyar nyelvű dalokkal (10.000 Paces). Közös ismérvük, hogy valamennyi a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról való felvételeket tartalmaz.
Foglalkoztunk a hazai progresszív rock méltatlan sorsra jutott felvételeivel is. Ebben a körben egy, közös albumba rendezve adtuk ki a Mini 1972-73-as stúdiófelvételeit (Fruit Pebbles), ezen kívül épp most jelent meg a V’73 együttes első lemeze, Seven Pieces for Keyboards, Bass Guitar and Drums címmel.
Az itthon gyakorlatilag ismeretlen erdélyi magyar könnyűzenei élet produkcióit több lemezen adtuk közre, a Metropol együttesnek három albuma is közkinccsé lett (Égig érhetne az ének, The Black Box, Permanent Standby), de a Búgócsiga együttes gyűjteménye és a Józsa Erika - Horváth Károly folk duó Kettőspont című albuma is ide sorolható.
Egy kis jazz-vonulattal is büszkélkedhetünk: Szabó Gábor gitárosnak két albumát is közreadtuk (In Budapest és In Budapest Again), de Nahát babám címmel a Kéknyúl első albuma is nálunk látott napvilágot. A Winkelmayer Brass 1970-72-es, korai jazz-rock felvételeit csaknem a teljes ismeretlenségből hoztuk vissza.
Török Ádámmal hosszú távú együttműködés alakult ki, hiszen a Mini említett „nulladik” nagylemeze mellett a fuvolista-énekes Elrohant idő című szólóalbuma, valamint a Mini 1978-1983 közötti négy LP-jének első CD-kiadása is a mi munkánk eredménye.
Ugyancsak hosszú távon dolgozunk a Solaris együttessel. Live Chronicles címmel előbb egy koncertválogatást készítettünk, ezt követően pedig megjelentek az együttes Marsbéli Krónikák II. és Nostradamus Live című vinil LP-i is.
A Nagyváradról indult Metropol együttessel is folyamatos kapcsolatunk van. Nálunk jelentek meg a The Black Box és a Permanent Standby című albumaik, valamint felújítottuk az első lemezüket is (Égig érhetne az ének).
A kiadó működtetésén kívül folytatsz-e más, szakirányú tevékenységet? Azért kérdem, mert nem egy kiadványod ismertetője, úgynevezett „fülszövege” alatt Kovács László neve olvasható.
Igen, létezik némi ismeretterjesztő profilom is. A Volt egyszer egy beatkorszak elnevezésű, a Hangfoglaló Programhoz tartozó blogon – fölképp hanglemez-történeti témákban – olvashatók rövidebb írásaim. Az Amerikában félévente megjelenő, vaskos Ugly Things beat-szaklapban pedig a műfaj magyar oldalát bemutató hosszabb lélegzetű cikkeket publikálok.
Miért éppen a vinil nagylemez, azaz a klasszikus „bakelit” mellett döntöttél megjelentetési formátumként?
Arra gondoltam, nem csupán gyűjteni, de továbbadni is érdemes ezeket a leleteket, méghozzá oly módon, hogy akár eredeti formájukhoz hasonlóan lássanak napvilágot. Kiderült, világszerte van elég érdeklődő arra, hogy a hagyományos lemezek alacsony, háromszáz darabos példányszámban ma is megjelenhessenek.
Milyen szempontok figyelembevételével választottad, illetve választod ki az anyagokat?
Elsősorban a kiadatlanul maradt felvételekre koncentrálok, ugyanis a gyűjtőknél erre fokozott igény mutatkozik. Ezen kívül fontos, hogy a zene, művészi szempontból mai füllel is élvezhető legyen, valamint érjen el egy technikai minimumot. Lényeges, hogy a magyar kultúrához kapcsolódó értékeket szeretnénk bemutatni. Újrakiadásra olyan felvételek is szóba jöhettek, amelyek méltatlan körülmények között jelentek meg, vagy a feledés homályába merültek. Ide sorolható a már említett nagyváradi Metropol együttes 1978-as, Égig érhetne az ének című, Bukarestben készült hard rock lemeze, amely nemhogy az anyaországban, de még Romániában sem kapott kellő publicitást. Kiadásra váró anyagban nem szűkölködünk, viszont kiadónk keretei meglehetősen korlátozottak. Évi egy-két lemez megjelentetésére futja, így nagyon meg kell gondolni, hogy milyen fába vágjuk a fejszénket.
A hagyományos hanghordozók fénykorában, a szocializmusban monopolhelyzetet élvező lemezkiadás többnyire kontraszelektív módon, a kultúrcézárok diktátumainak megfelelően működött. Kiadói, történészi tevékenységed során találkoztál ennek nyomaival?
Negyven év után – ahogy korábban említettem – megjelentettük a Liversing együttes kiadatlan felvételeit. Tar György, a zenekar technikusa által rögzített, mindvégig megőrzött és technikailag feljavított koncertfelvételből állt össze az anyag, de az összképhez hozzátartozott volna a polbeat-fesztiválra írt daluk is, amelyet kényszerűségből írtak ugyan, mégis sikerrel adtak elő az 1967-es megméretésen. E propagandadarab – stílusa miatt – kimaradt az összeállításból; még 2006-ban sem vállalta a zenekar. Ha a kultúrhatalom a zenében éppen nem talált kivetni (cenzúrázni) valót, akkor épp a lemezborítóba kötött bele. Erre a sorsra jutott a Tolcsvayék és a Trió, később Szörényi Levente szólólemeze, valamint a Fonográf Jelenkor című albuma, amelyeknek külképét teljesen megváltoztatták. A Hungária második nagylemezét sem akarták kiadni 1971-ben, ez a munka egyszerű fehér borítóval került a boltokba.
.jpg)
Ha az akkori illetékesek zöld utat adtak is valamely kiadványnak, technikai okok még mindig gátolhatták a megjelenést. Miképpen lehetett úrrá lenni az anomáliákon?
A Presser Gábor és Laux József kiválásával megcsappant Omega nem nyerte el a hanglemezgyáriak bizalmát, mindenáron keresztbe akartak tenni a zenekar nagylemez- készítési törekvéseinek. Miután a zenébe nem tudtak belekötni, nyomdai kapacitás, valamint lemezborító-papír hiányára hivatkoztak. A zenészek maguk szereztek be alumíniumfóliát, amelyre a szöveg és a kép szitanyomással került rá. A feliratok, illetve a kép sorozatonként változó színnel készült piros, kék és zöld nyomással attól függően, hogy éppen milyen színű festék volt kapható a kereskedelemben. Ez a kiadvány végül többszázezer példányban kelt el. Szakmai körökben szóbeszéd tárgya volt, hogy valamikor a hetvenes években az országban kifogyott a lemezgyártáshoz szükséges alapanyag. Ennek pótlására a hivatalos szervek a szovjet Melodia cégtől sok ezer elfekvő Alla Pugacsova-albumot vásároltak meg azért, hogy annak zúzalékából új fekete korongokat készítsenek.
Hogyan működik a gyártás ma, a digitális technika világában?
Magyarországon az utolsó analóg lemezek 1993-ban készültek a Hungaroton dorogi gyárában. Akkoriban az erre szakosodott cégek Nyugaton is nehéz helyzetbe kerültek, de az utóbbi tíz-tizenöt évben a mikrobarázdás formátum reneszánszát éli. Igaz, majdnem a semmiből teremtődött újjá, de mára magasabb szintet ért el. A The New York Times már több terjedelmes cikkben foglalkozott a hagyományos lemezek piacával. A dorogi gyárnak azóta sincs itthon utóda, így lemezeinket Németországban és Csehországban gyártatjuk.
Egyre inkább megállíthatatlannak tűnő jelenség a professzionális lemezkiadó cégek lassú agóniája. Az ok: a technika nagyléptékű fejlődése, valamint az illegális letöltések elszaporodása. Mindemellett mutatkozik-e igény a hagyományos lemezre? Különösen annak fényében, hogy manapság – a felsorolt gátló tényezők ellenére is – a vinil lemezkiadás reneszánszát éljük.
Volt olyan lemezünk, amely egy hét (!) leforgása alatt – határainkon belül és kívül – az utolsó szálig elfogyott, de olyan is akad, amely iránt jóval lanyhább az érdeklődés. Igazából rengeteg hasonló, alacsony példányszámú, rétegeknek szóló, obskúrus kiadvány létezik világszerte, amelyek az internet segítségével könnyen nyomon követhetőek. Nyilvánvaló, hogy a mi munkánknak semmi köze nincs ahhoz a kommerciális kiadói tevékenységhez, amely az említett okok miatt valóban leszálló ágba került. Az eladási mutatók is alátámasztják, hogy az analóg lemez vásárlói, gyűjtői igazából egy lelkes, de nem túl tág kört képeznek.
Hová helyezed magad a jelenlegi, hazai viniles világban?
Különös érzés azzal szembesülni, hogy a mostanában kiadott, nagyjából évi háromféle vinil lemezzel itthon a „nagyobb” LP-kiadók közé tartozom. Nagyon sok a kiadvány, idén kb. százhúsz (!) nagylemez jelenik meg Magyarországon, de a legtöbb egyszeri magán-, vagy épp az előadó kiadása. Csupán négy-öt olyan vállalkozás működik, amely programszerűen foglalkozik ezzel a formátummal. Ami nem is csoda, hiszen az itthoni piac felvevőképessége igencsak korlátozott, ötszáz feletti példányszámú nagylemezzel a legritkábban lehet találkozni.
Miként látod a jövőt, és milyen kiadványok várhatók a Moiras Recordstól?
E lemezek jövője értelemszerűen a közönség vásárlókedvétől függ. Amennyiben csökken az érdeklődés, a piac könnyen a 2010-es évek felfutása előtti méretre szűkülhet. Úgy látom, hogy mostanában egy meghatározott réteg rákapott a lemezgyűjtésre, amelynek a divat múlásával nemigen lesz utánpótlása. Kérdés, hogy a mai gyűjtők közül hosszú távon milyen mértékben tartanak ki a hobbijuk mellett.
A magunk részéről három új analóg nagylemezzel és egy mozgókép anyaggal készülünk az évégi dömpingre. Újdonságként a V’73 albuma és az említett Szép lányok, ne sírjatok filmzene (saját címe: Kívánj szép álmokat), valamint a Barbaro együttes Ilju Haramia című kiadványa is, amely 1992-es koncertfelvételeket tartalmaz.
2020 elején pedig napvilágot lát a Metropol együttes Fél évszázad Erdély rockszínpadán című DVD-je.
Hegedűs István
2020. február 20. 13:32