A zenei forradalmár nyomdokain
Tizenhat évesen egy, a tévében látott dobpárbaj indította el azon a pályán, amelynek a mai napig elismert művésze. Noha saját bevallása szerint is „zenei mindenevő”, mégis a Mahavishnu Orchestra zenéje, illetve Billy Cobham dobjátéka jelölte ki számára azt az utat, amelyről a mai napig sem tért le. Szendőfi Péter az elmúlt évek során különböző formációkat megjárva, elsősorban a Fusio Group, illetve a Loop Doctors formációk kiváló ütőhangszerese. Előbb ösztöndíjas növendékként, később vendégtanárként komoly tapasztalatokat gyűjtött a New York-i Drummers Collective iskola mesterkurzusain. Mindenkori példaképe, Billy Cobham fúziós jazz műfajának elhivatott követőjeként a székesfehérvári Kodolányi János Egyetem Modern Zenei Tanszékének elismert dobtanáraként oktatja a fiatalokat a dobolás fortélyaira.
Mekkora elhivatottság szükségeltetik ahhoz, hogy valaki jazz-zenész legyen? Miután nem éppen populáris, sokkal inkább rétegműfajról beszélünk.
Azon múlik, hogy az illetőt mennyire fertőzi meg a műfaj. Ha elköteleződik, számoljon vele, hogy a jazz komoly elhivatottságot és rengeteg befektetett munkát igényel. E zenei irányzatról tudni kell, hogy a hangszeres játék megkoronázása lehet, valamint az improvizáció alapvető nyelvezete.
Képzőművésznek készültél, mégis a zene, egészen pontosan a dob mellett kötöttél ki. Mi vonzott oda?
Már a zenével való találkozásom is érdekes volt. Első, illetve második osztályos általános iskolás koromban kezdtem el zongorát tanulni, egy nagyon rossz szaktanárnőnél, aki inkább elvette a kedvemet, mintsem tanított. Ezt követően évekig nem foglalkoztam semmilyen zenével, inkább a képzőművészet felé fordultam. Nagypapám festő-, édesapám testvére pedig grafikusművész lévén gyermekkoromban sok időt töltöttem múzeumokban. Akkoriban elsősorban a reneszánsz festők érdekeltek.
Véletlen – vagy talán nem véletlen –, hogy tizenhat évesen a tévében láttam egy dobpárbajt Solti Jánossal és Szende Gáborral, ami annyira megfogott, hogy úgy éreztem: ezt szeretném csinálni. Szüleim, amikor közöltem velük az elképzelésem, eleinte nem vették komolyan. Édesanyám, aki fantasztikus karmester, illetve klasszikus zongoraművész és közel hatvan éve a színházi műfajban dolgozik, elvitt az egyik zseniális dobos kollégájához, Riha Emilhez. Tőle kaptam az első dobórákat.
Amikor a zene kezdett jobban érdekelni, milyen hatások értek, mely zenészek játéka fogott meg?
Az első hatások passzív módon értek. Mindig jó zene szólt otthon, hiszen a szüleimnek kiváló zenei ízlése volt. Nagyon hamar megismertem Ray Charlest, a Beatlest, a Shadowst, és más divatos előadókat, ám érdekes módon a jazz valahogy kimaradt a hazai kínálatból. Később jött az életembe; nem feltételen ezen keresztül kerültem közelebb a zenéléshez, számomra a jazz inkább egyfajta következmény, később pedig komoly behatás volt.
Az első időkben főként a médiából, a tévéből, rádióból merítettem, nem nagyon jártam koncertekre. A rádió jazzműsora volt a kedvencem, az első komoly hatást a Mahavishnu Orchestra lemeze jelentette számomra. Utolsó előtti albumukat 1984-ben vették fel Mahavishnu címmel, onnantól lettem a fúziós jazz rajongója. A John McLaughlin gitáros alapította zenekarban Billy Cobham dobolt, aki elementáris erejű hatást gyakorolt rám. Előtte is léteztek olyan dobosok, akiknek a beat-, a rock, vagy pop műfajában felfigyeltem a játékára, ám Cobham nyilvánvalóan más kategória. És ez a csodálat a mai napig kitart. Jóval később jutott el hozzám a Spectrum című szólólemeze, amelyet huszonnyolc évesen adott ki, és amellyel elindított egy zenei forradalmat, gyakorlatilag megteremtette a fúziós dobolás külön nyelvezetét.
Több zenekart is végigjártál (In Line, Katona Klári, Babos Gyula zenekara, László Attila Band), amíg eljutottál első saját formációdig, a Fusio Quartetig. A közös találkozási pont nyilvánvalóan a jazz, de milyen különbségeket találunk a felsoroltak között?
Mindig is zenei mindenevő voltam, és inspirál, ha többféle műfajban is játszhatok. Annál is inkább, mert többféle zenei stílust hallgatok, amelyek nem állnak meg az úgynevezett „könnyűzenénél”. Különösen érdekelnek például a kortárs komolyzenei művek, ez egyfajta szélsőség a könnyűműfaj egyéb stílusaihoz képest. De ezekből is lehet meríteni, legfőképpen más műfajba átültetve a kapott inspirációt.
Így voltam, vagyok a felsorolt zenekarokkal is, mindegyikben mást találtam, mindegyiket más miatt szerettem. Valamennyiük saját kontextusába helyezve fogalmazta meg a jazz műfaját, vagy éppen semmi köze nem volt hozzá. Ami közös, hogy a stílusra jellemző hangszeres improvizáció mindenütt jelen volt, emellett az adott zenekar a saját szerzeményeiket játszotta. Komoly felelősség, hiszen a darabok jórészt ismeretlenek, ugyanakkor ez a koncepció nagyobb szabadságot is jelent. Hiszen olyan zenét csinálsz, amit előtted még nem csináltak. Szemben a tribute-zenekarokkal, akik egy jól bejáratott feldolgozás repertoárral állnak színpadra.
A Fusio Quartet azért alakult meg, mert szerettem volna a saját szerzeményeimet a magam válogatta zenészekkel előadni. Régóta vonzott ez a fajta szabadság, ami nagyon jó érzés, ugyanakkor nagy kihívás is.
Az imént elhangzottak szerint „egy adott zenekar a saját szerzeményeiket játszotta”. Azon formációkban, ahol „beosztott” zenész voltál, helyet kaphat a repertoárban akár egy Szendőfi Péter- szerzemény is?
Helyet kaphatna ugyan, de valahogy a mi esetünkben ez nem merült fel. Egy zenekarvezető, vagy az adott zenekar szerzőjének a zenéje általában annyira karakteres, hogy az meghatározza a zenekar alapvető irányvonalát, hangzását. Ha valaki saját zenét létrehozni kívánó zenekart alapít, azt általában a saját szerzeményeire, egyéni ötleteire építi fel.
Ugyanakkor létezik ellenpélda is: az In Line zenekarban Csepregi Gyuszi szaxofonos, illetve Vasvári Pali bőgős, sőt Tóth Gyuszi, a gitáros is rendszeresen írtak számokat. Gyakorlatilag az egész zenekarban mindenki szerző is volt…
A Fusio Group viszont csakis a saját szerzeményeidet tartja repertoáron. Miként lettél szerző, és hogyan komponálsz, tekintve, hogy a dobosokra ez nem igazán jellemző?
A zeneszerzés annyiban volt számomra automatikus, hogy egyrészt még a legelején egy amatőr, vagy garázszenekarban kezdtem dobolni, amellyel mindenféle feldolgozásokat játszottunk. Szerettünk volna saját szerzeményeket, ám senki nem mutatott affinitást a komponáláshoz. Gondolván, hogy ez nem lehet bonyolult dolog, jelentkeztem a feladatra. Persze hamar kiderült, hogy nem így van, hiszen mire kipréselsz magadból egy-egy zenei ötletet és lejátszod, kiderül, hogy ezt már valaki megírta előtted…
Sokat segített, hogy az iskoláimat klasszikus zenei tanulmányokkal kezdtem, ahol a zongora szigorúan kötelező tantárgy volt, és ma is az. Minden egyéb hangszeresnek egyebek mellett ezen is meg kellett tanulni játszani. Nagyon szerettem a szolfézst, zeneelméletet, és a zongoraórákat is, ami később sokat segített a zeneszerzésben, miáltal az ötleteket könnyebben meg tudtam harmonizálni, le tudtam játszani. Számomra ez evidenciának tűnt.
A zeneiskolai tanulmányaimat Miskolcon végeztem. 1988-ban részt vettem a tatabányai jazztáborozáson. Ott találkoztam először olyan kortárs dobosokkal, akik rendkívül jól játszottak, ám zongorázni is vagy zeneelmélet ismeretet csak kevesen tudtak. Ami engem ott és akkor meglepett. Egyébként ma már nem ez a jellemző, sem itthon, sem külföldön. Rengeteg olyan dobos van, aki más hangszeren is tud játszani, emellett zenét is ír. Talán azért is, mert a dob nem harmónia-, vagy dallam-, hanem ütőhangszer, az ember egy idő után igényli, vagy hiányzik neki, hogy ilyesmivel is foglalkozzon. Így sok dobos más hangszeren is megtanul játszani.
Ami a Fusio Quartetet illeti: ahogy korábban említettem, én is a saját szerzeményeimre alapozva kerestem olyan zenészeket, akik a lehető leghitelesebben el tudják játszani a számaimat. Több mint harminc éve működik a zenekar utód formációja, a Fusio Group, illetve a Loop Doctors Romhányi Áronnal; velük komoly nemzetközi sikereket értünk el az elmúlt évtizedekben.
Visszakanyarodva a dobokhoz: milyen felszerelést használsz, illetve kedvelsz? Ugyanis nem biztos, hogy a kettő találkozik…
Nálam igen, ugyanis éppen tíz éve a Tama doboknak vagyok nemzetközi művésze. 2018 óta Meinl-cintányérokon játszom – mindkét márkát nagyon szeretem, és ami fontos: hűen tudom őket képviselni. Annál is inkább, mert nagy példaképem, Billy Cobham a mai napig ugyancsak ezt a típusú dobfelszerelést használja.
Épp az ő felvételein keresztül találkoztam először a Tamával, a szeretet azóta is kitart. Régóta Remo bőröket és Vic Firth dobverőket használok. Ezeket a típusokat is nagyon szeretem, és ami fontos, hogy kedvenc, megszokott hangszereimet sohasem cserélném le más márkákra vélt, vagy valós előnyökért. Nem a védjegy, vagy egy adott brand által kínált kedvezőbb lehetőségek, hanem a hitelesség határozza meg számomra azt, hogy milyen hangszert választok.
A jazzdobolás mennyire különbözik az egyéb műfajok technikájától? Nyilván az alapokat mindenkinek meg kell tanulni, de hol az a pont, ahol a tanítás műfaj, irányzat szerint szétválik?
Nehéz erre konkrét választ adni. Egyáltalán nem biztos, hogy az illető a jazz műfaján keresztül szeretné kifejezni önmagát, sőt, sokan egyáltalán nem ezt akarják tanulni. Ami nem baj. A hangszer, jelen esetben a dob, voltaképpen egy közvetítő közeg. Mindenki más dialektusban szeretné a zenén keresztül kommunikálni a benne rejlő művészi mondanivalót. Van, aki kötött, és van, aki szabad műfajon keresztül.
Ami a tanítást illeti, nem gondolom, hogy épp a jazzel kellene kezdeni; az első lépesek az alapok, a technikai részletek, a függetlenítés megtanulása. Ezek megegyeznek, nincs közöttük műfaji különbség, a felsoroltakat mindenkinek el kell sajátítania. Ha megtörtént, utána dől el, a növendék merre szeretne tovább lépni.
A dob alapvetően kísérőhangszer. A jazz sajátossága a zenei szabadság, a spontaneitás, a kötetlen játék; többek között ebben különbözik más, egyéb műfajoktól. Persze ezt a szabadságot, szabályrendszert nagyon szigorú keretek között kell értelmezni. Ezen belül viszont óriási mozgástér áll a dobos (illetve más hangszeres zenész) rendelkezésére. Viszont más műfajokban – legyen az funky, latin, pop, vagy rock – sokkal kötöttebb a dob szerepe.
Maga a hangszer megközelítése a felsoroltakban különbözik más műfajoktól, a jazzdobolás a tanulás szempontjából egyáltalán nem nehezebb, inkább más, mint a többi. Én nem szoktam erőltetni a jazzt, ha valaki nem akarja.
A Kodolányi János Egyetem Modern Zenei Tanszékén, ahol 2007 óta tanítok, alapvető követelmény a jazz műfajának elsajátítása is, de emellett sok más stílust, más zenei dialektust is tanítunk.
És, ha már tanulás: 1995-ben az USA-ban felvételt nyertél a New York-i Drummers Collective iskolába, ahol ösztöndíjas lettél. Azon túl, hogy neves amerikai jazz- muzsikusokkal játszhattál együtt, milyen hozadéka volt számodra?
Úgy a játékomat, mint a dobolásról, zenéről alkotott képet is más megvilágításba helyezte, pozitív irányba fordította. New York a világ első számú zenei fellegvára, Mekkája, központja, ahol nem csupán a jazz, de más zenei stílusokban is sok minden kialakul. Első és tiszta forrásból tanulhattam a műfajt olyan tanároktól, akik ikonikus szereplői voltak – és a mai napig is azok – a jazz történetének.
Nehéz összevetni a magyar tanárokkal, akik egyáltalán nem rosszabbak, mint az amerikaiak, de egészen más olyan művészektől tanulni, akik ennek a zenekultúrának fontos részei. Akik a műfaj hazájában nőttek fel, ezen a zenén szocializálódtak, hiszen a jazz az amerikai népzene egyik alkotóeleme. Ugyancsak Amerikából jön az összes olyan műfaj, amit mi itt Európában, vagy Magyarországon „könnyűzeneként” próbálunk játszani.
Mindezt figyelembe véve olyan információkat kaphatsz testközelből, amelyeket itthon nem lehet megszerezni.
Nem gondolkodtál azon, hogy kint érvényesülj? Hogy végleg kiköltözz?
De igen. Jobban átgondolva azonban úgy éreztem, ahhoz már túl idős vagyok, hogy egy másik országban letelepedjek. 2014-ben kaptam egy meghívást a Drummers Collective iskolától, hogy vendégtanárként tanítsak. Elvállaltam, így 2014 és 2017 között többet tartózkodtam az USA-ban, mint itthon. Játszottam zenekarokban, és tanítottam is, ám úgy döntöttem, hogy hazajövök, és inkább itthonról utazgatok majd. És ez azóta sem változott. Ma már az internet sokat segít abban, hogy bárkivel a világban könnyedén tudjak kapcsolatot tartani.
2000-től 2007-ig a Lauschmann Gyula Zeneművészeti Jazz Szakközépiskolában, majd ezt követően a Kodolányi János Egyetemen tanítasz. Milyen kritériumoknak kell megfelelni ahhoz, hogy valaki ne „csupán” remek zenész, de jó tanár is legyen? Fontosnak tartod az edukációt?
Amikor 2007-ben megszűnt a Dr. Lauschmann Gyula Jazz Szakközépiskola, ugyanaz a tanári kar a Kodolányi Egyetemen folytatta a tanítást, ahol létrejött egy felsőfokú oktatás.
Nagyon fontos az edukáció. Bármilyen stílusú, műfajú zenéről van szó, mindennél előrébb való a zenetanulás, a személyes jelenlét. Az autodidakta tanulás nem feltétlen éri el a kívánt célt. Persze az oktatásra nem mindenki alkalmas, ahhoz szükségeltetik némi affinitás. Másfelől rendelkezni kell egy olyan intelligenciával, a tárgyra, a tevékenységre történő rálátással, amellyel az oktató képes átadni növendékének a felhalmozódott tudásanyagot. Továbbá tisztában kell lenni a hangszeroktatás lépéseivel, folyamataival, a gyakorlatokkal, időszakokkal, sorrendekkel; valamint azzal is, hogyan kell felépíteni egy tanóra anyagát. Ha valaki ösztönösen, autodidakta módon tanult, és nincs tisztában az előbb felsoroltakkal, az mindezt kevésbé tudja átadni.
Szigorú tanár vagy? Mennyire fontos az egyéb kapcsolat a növendékekkel?
A személyes kapcsolatot nagyon fontosnak tartom. A zenélés, legyen szó annak bármely területéről, stílusáról, egyfajta művészeti tevékenység. Zenei tudományok elsajátítására eleve olyanok jelentkeznek, akik lelkileg érzékenyebbek az átlagnál. Éppen ezért fontos az oda-vissza építő jellegű tanár-diák kapcsolat. Ennek a kontaktusnak a kölcsönös tiszteleten kell alapulnia. Amennyiben ez bármely oldalon hiányzik, onnantól nem beszélhetünk konstruktív együttműködésről.
Erre is jó példa az amerikai iskola, ahol sok tapasztalatot gyűjtöttem. A már akkor világsztárnak számító zenész-tanárokkal olyan közvetlen, majdhogynem baráti viszony alakult ki, hogy mindenről el tudtunk beszélgetni velünk. Egyenrangú partnerként kezeltek bennünket. Szerintem nincs arra szükség, hogy a tanár a magasabb szintű tudását a diákon keresztül éreztesse, hiszen a hangszeres játéka alapján elvileg ez amúgy is azonnal kiderül.
A tanár-diák kapcsolat komoly bizalmi viszonyon alapszik. A diák részéről bizalom, a tanár oldaláról pedig felelősség. Bizalom, hiszen az arra fogékony növendék ennek okán elfogadja az útmutatót, a tanár felől pedig felelősség, hogy a legjobb tudása alapján adja át nekik azokat az ismereteket, amelyekre vágynak, és amelynek az elsajátítására jelentkeztek.
A szigornak többféle módozata létezik. Lehet retorikus, számonkérő módon tanítani, aminek nem vagyok a híve. Ugyanakkor a diákjaim tisztában vannak azzal, mit és hogyan kell gyakorolniuk, mit kell megtanulniuk az adott időre. Ez utóbbit mindig megbeszéljük, és bármi gondjuk van, megkereshetnek, ami a bizalom és a felelősség egyik része. Mindemellett ott a következetesség, ami szintén nem elhanyagolható tényező.
A jazz történetén nagy vonalakban végig tekintve, itthon egy ideig csaknem üldözték, vagy épp a megtűrt kategóriába sorolták, aztán kiteljesedhetett. De mindenképp rétegzene maradt, amelyhez egyfajta intellektus szükséges. Hol tart ma a műfaj Magyarországon? Helyére került?
Igen, méltó helyére került. A jazz műfajának Magyarországon akkor is kiváló művelői voltak, amikor a „három t” közül a tiltott, illetve a tűrt kategóriába sorolták. De azóta, és mind a mai napig kiemelkedő egyéniségei vannak itthon. A műfaj művelése elsősorban a tehetség függvénye, ugyanakkor legalább annyira fontos a ráérzés, a felismerés ahhoz, hogy valaki jazzt tudjon játszani. És szerencsére ez nem társadalmi-politikai rendszer-, vagy korszakfüggő.
Persze nyilván nem segített az az időszak, amikor Magyarországon hivatalos keretek között nem lehetett jazzt tanítani, ám ennek ellenére sem tudták ellehetetleníteni a jazz hazai fejlődését. Hiszen – mint korábban említettem –, már akkor is nagyon jó jazzmuzsikusaink voltak. És szerencsére Magyarország azóta is kiemelkedően sok, világszintű jazz-előadóval büszkélkedhet.
Írta: Hegedűs István
Fotó: Stépán Virág, Szakonyi Milán, Ujj Ákos
2026. január 23. 03:47