A sound a kézben van – Beke István billentyűs, hangmérnök
Legtöbben az Ivan & The Parazol billentyűseként ismerik, akikkel a hatvanas-hetvenes rockzenéjét öltözteti mai köntösbe, de hangmérnökként is egyre több zenekar keresi fel solymári stúdiójában. Dolgozott már a Middlemist Reddel, a The Luckies-zal, a Jade Nyúllal, és a Parazol harmadik nagylemezének, a The All Right Nows-nak a hangzása is az ő munkáját dicséri. Szeret tanítani, ezért is dolgozik sok kezdő zenekarral, a hangmérnöki szakmát pedig autodidakta módon tanulta ki. Beke Istvánnal az analóg hangzás rejtelmei mellett a Parazol új, latinzenei hatású mellékprojektjéről, a Led Zeppelin albumok soundjáról és az erősítőbarkácsolásról is beszélgettünk.
Hangmérnök? Producer? Minek tartod magad?
Nem úgy álltam neki ennek, hogy producer leszek, vagy hangmérnök. Megkerestek zenekarok, hogy szeretnének egy viszonylag jól hangzó anyagot, én pedig vállaltam, hogy segítek megvalósítani az elképzeléseiket. Szeretek együttgondolkodni azokkal, akikkel dolgozom, és a próbán összegyúrni velük a számokat. De hogy milyen szintű ez az együttgondolkodás, az nagyban függ attól, milyen zenekar keres meg. Sok kezdő együttes jön hozzám, és előfordul, hogy náluk egészen a szolfézsos alapismeretekig vissza kell menni.
Azért foglalkozol kezdő zenekarokkal, mert velük szeretnél, vagy mert ők keresnek meg?
Együtt jár a kettő. Ha az ember ilyen zenekarokkal kezd el foglalkozni, akkor elkönyvelik, hogy ő kezdő zenekarokkal dolgozik. Dolgoztam már nagyobb együttesekkel is, és szeretnék több olyan zenekarral foglalkozni, akik kész koncepcióval jönnek hozzám, de én még a pálya elején vagyok, kevesebb a választási lehetőségem.
Mikor kezdett el érdekelni a lemezek hangzása? Már gyerekként is a kvadrofon hangzás finomságait fülelted, amikor Pink Floydot hallgattál?
Nem. Véletlenszerűen alakult így. Volt egy zenekarom 2001 és 2009 között, a Harmadik Rész, és a gitárossal, Bognár Ádámmal az első házi stúdiók egyikében dolgoztunk. Ő már a HR előtt is maga vette fel a zenéit, a padlásszobájában volt egy számítógépe, és különböző mikrofonjai meg audio interfészei. Én pedig feljártam hozzá, és ott, a padláson elkezdtük összerakni a HR hangzását. LGT-s, funkys kezdeményezés volt a zenekar, de aztán elhalt 2009-ben. Utána kezdtem el „magad uram, ha nincs szolgád” alapon felvenni számokat a Parazollal, és a többi zenekar már ennek hatására keresett meg.
Autodidakta módon tanultad ki a szakmát?
Igen. Egy hangmérnök sokszor matematika, fizika, pszichológia, zeneszerzés metszetében mozog; én reál beállítottságú vagyok, ilyen egyetemre is jártam, remélem, van érzékem hozzá. Az alapok tehát megvoltak, és utána autodidakta módon sajátítottam el, hogyan kell tudatosan felépíteni egy számot és megvalósítani azt, amit az előadó szeretne. Ehhez kell egy ösztönös szépérzék, hogy hallja az ember, mikor közelít a dal a kész állapothoz. Kész sosem lesz, mert számot befejezni nem lehet, csak munkát abbahagyni. Apróságokat mindig lehet rajta finomítani, ezért csak a producer és a zenekar igényességén múlik, mikor döntenek úgy, hogy abbahagyják.
A solymári házi stúdiódat hogyan alakítottad ki?
Nem kellett sokat alakítani rajta, mert szinte semmi nincs benne. (nevet) A házat a nagyszüleimtől örököltem. A kommunizmusban telkek és hétvégi házak voltak Solymárnak azon a részén, és a nagyszüleim is vettek ott egy faházat a hatvanas években, de míg a környéken mindenki beépítette a telket és kiköltözött, ők nem, mert már öregek voltak hozzá. Én 2005 körül kezdtem el kijárni, és rá pár évre, miután kirakták a Parazolt néhány próbateremből, ideiglenes raktárként ott kezdtünk tárolni hangszereket, majd szép lassan berendezkedtem.
Nagy hardverpark nem kell ahhoz a fajta munkához, amit végzek: az alapokhoz elég egy jó minőségű számítógép, amivel össze lehet hozni egy jó hangzású anyagot. Ha különleges igény merül fel, természetesen elmegyünk egy profi stúdióba, ahol megvannak azok a hardverek és hangszerek, olyan tudású emberek, amikre szükség lehet. A zenekaroknak nem ezeken kéne spórolnia, mert az a minőség rovására mehet, de én főként kezdő zenekarokkal foglalkozom, és ott gyakran máshol kell a problémát keresni, mint a stúdiótechnikai felszerelések kvalitásában. Náluk hatványozottan előjön az az alapigazság, hogy a sound a kézben van. Minőségi anyagot nem lehet csinálni úgy, ha a játéktechnika nem megfelelő.
Erősítőket is szoktál barkácsolni.
Azért kezdtem el csöves gitárerősítőket építeni, hogy kiéljem a kreativitásomat. Öt-tíz wattos cuccok voltak ezek, amikkel még nem izgatjuk a szomszédokat, de már meg tudnak szólalni.
Mire kell figyelni az erősítőépítésnél?
Hogy ne rázzon meg az áram. Egyébként nincs nagy megfejtés: az interneten fenn van az összes erősítő kapcsolási rajza, amiket le lehet másolni, és hozzáadni pár ötletet. Eleinte azokból a cuccokból dolgoztam, amik felhalmozódtak, mert nem volt pénzem alkatrészeket vásárolni, de idővel egyre komolyabbá vált a hozzáállásom is, és néhányat a Parazollal is használtunk mind stúdióban, mind élőben. De ez csak egy hobbi számomra: ha van egy ötletem, megépítem. Ha kijön egy zenekar, megmutatom nekik a különféle hangzásokat, amik passzolhatnak a stílusukhoz, mert végül úgyis a szám fogja meghatározni, hogy a rendelkezésre álló eszközök közül melyik illik hozzá a legjobban.
Fontos számodra, hogy analóg technikával dolgozz?
Digitális eszközökkel és különböző pluginekkel sokszor nem lehet elérni azt a hangzást, amit egy erősítővel. Ha adott a lehetőség, hogy kipróbáljunk erősítőket, és játsszunk, kísérletezzünk velük, akkor nem fogunk plugineket használni mondjuk egy vonalgitárra.
Steven Wilson, aki a King Crimson, a Yes és még sok más 70-es évekbeli progrockzenekar lemezeit keverte újra, azt mondta, a régi lemezek kiváló hangzásában nem a technika számított elsősorban, hanem az attitűd, amivel feljátszották. Szerinte ezeknek az albumoknak a varázsa abból fakadt, hogy a zenészek élőben játszották fel a dalokat, és hibáztak közben – ez az emberi hiba tette különlegessé a zenét.
Régebben sokkal kevesebb lehetőség meg igény volt a felvételek kikozmetikázására, ezért sokkal őszintébbnek érzem azt a világot. A keverés ma már sokkal profibb, mint a hetvenes években, kevésbé kell a hangszert uralni, de a digitális technika is csak egy lehetőség, amivel elő lehet állítani egy jól hangzó anyagot. A lényeg, hogy a hangmérnök hallja és érezze, mit szeretne az együttes kihozni a zenéből – és ha erre ráérez, azt már digitális vagy analóg módon is megvalósíthatja. Én annak a híve vagyok, hogy úgy vegyük fel a dalt, hogy már a nyersanyag is körülbelül úgy szóljon, ahogy a kész felvételt szeretnénk, annak minden játéktechnikai következményével. Egy tiszta gitárhangzásból például nehéz olyan soundot kihozni, mintha át lenne vezetve egy 1973-as Fender MiniWorld-ön.
A Parazol legutóbbi nagylemezét, a The All Right Nows-t például szalagra rögzítettük, mert analóg hangzású anyagot szerettünk volna. Ennek az volt a hátulütője, hogy kétszer annyi idő volt visszahallgatni, lejátszani, majd újra felvenni a dalokat. Persze nem tekinthetünk el attól, hogy 2016-ot írunk, és egy ponton muszáj bedigitalizálni a felvételeket, így aztán először szalagoztunk, utána digitalizáltunk, számítógépen kevertünk, és végül elvittük analóg maszterre. Mondhatják erre, hogy hiába az analóg felbuzdulás, ha a zene a végén úgyis digitális lesz, de az analóg technika jó arra, hogy átültessük a mai korba azokat a torzításokat és azt a hangi környezetet, amelyben egy hatvanas évekbeli zene megszólalt.
A konvertálással mi veszik el az eredeti felvételből?
Ma már olyan felbontással dolgozunk, hogy szinte észre se lehet venni, ha konvertált az anyag. A konvertálás során elveszett adatoknál sokkal fontosabb, mennyit hozzátesz a zenéhez a szalag torzítása, és mennyire telíti, szaturálja a sávokat. Az egyik zenekarral például rengeteget dolgoztunk a pergődob hangzásán, és végül úgy értük el a kívánt hatást, hogy átvettük szalagra a dalt, és a végén alig kellett hozzányúlnom, mert a szalag létrehozta azt a hangzást, amit én különböző megfejtésekkel próbáltam elérni.
A hetvenes évekből melyik lemezek hangzását tartod etalonnak?
A Led Zeppelinéit. Nagyon előremutató lemezek voltak: megvan bennük az a fajta hangosság, amiről a 2000-es évek hangosságháborúja szól, de közben hagyományos módon vették fel az albumokat. Náluk a hangerő nem ment a minőség rovására, mert úgy játszották fel a dalokat, hogy tudták, mit akarnak kihozni belőlük. Ha a zenekar az elejétől fogva tisztában van vele, hogyan kell felvenni a számokat, akkor az eredmény is közelebb lesz a várthoz. A Led Zeppelin-lemezeken a tudás, a tehetség és a lehetőségek szerencsés csillagzat alatt találkoztak.
Az első két Parazol-lemez hangzásával miért nem voltatok elégedettek?
A Take My Handig bezárólag kísérleteztünk, hogy mit szeretnénk összehozni a zenekarral. Az első két lemez megvalósításánál más koncepciók mentén kezdtünk el mozogni, és még nem tudtuk pontosan megfogalmazni, mit szeretnénk. Inkább sejtettük, hogy milyen torzítást és hangzást akarunk. Ez egy hosszú tanulási folyamat, aminek sosincs vége. Mindezek ellenére nem érzem úgy, hogy ne lennének jók, vagy hogy akik segítettek a lemezek megvalósításában, ne végeztek volna lelkiismeretes és profi munkát. Szerintem egy zenekarnak tovább kell lépnie, és a következő albumot kell megvalósítania úgy, hogy arra már azt mondja, „ez tök jó lett”.
A harmadikra már ezt mondod?
Tudom, hol rontottam el pár dolgot, amiket akár most már másképp csinálnék, de elégedettek vagyunk az albummal. Megpróbáltunk valamit összehozni, ami az elképzelésink 99 %-ában helyesnek tűnt. A negyedik albumnál nyilván megint más metódussal fogunk dolgozni.
Egyértelmű döntés volt, hogy te legyél a The All Right Nows producere?
Nem. Az első kész dal, a Modernial keverését még a Supersize-ra bíztuk. De aztán hazavittem az anyagot, és elkezdtem vele kísérletezni – csak úgy, a magam szórakoztatására. És csináltam egy olyan mixet, ami nem jobb lett, de azt mondtuk, közelebb áll hozzánk, mint amit a Supersize készített. Akkor döntöttünk úgy, hogy próbáljuk meg magunk megcsinálni az egész lemezt.
Felmerült az is, hogy Ron Thalerrel dolgozzatok.
New Yorkban találkoztunk vele, és felvázolta nekünk, milyen munkamódszerrel szeretne dolgozni. Mondta, hogy rommá fog szívatni minket, és harminc számot kell írnunk, amiből tizenkettő kerül az albumra. De az ő módszere több százezer dollárba került volna, és nem tudtuk megoldani, hogy elvonuljunk egy-két hónapra Kanadába stúdiózni, mert nem volt rá pénzünk. De inspirált minket, hogy valaki New Yorkban fantáziát látott bennünk, és csinált egy tök jó munkatervet, amit aztán itthon is tudtunk részben hasznosítani. Ezt az albumot úgy vettük fel, hogy előtte másfél hónapig próbáltunk, kísérleteztünk, és betekertük az erősítőket, hogy a stúdióban már csak meg kelljen ismételni a beállításokat. Nem volt rá keretünk, hogy másfél hónapra kibéreljük a Supersize-ot, ezért egy majdnem stúdióhangzású, de próbateremben rögzített anyaggal mentünk oda, hogy azon koncepció mentén feljátsszuk az egészet három-négy nap alatt. Így nem a Supersize-ban kellett vesztegetni az időt azzal, hogy kitaláljuk, mit szeretnénk, vagy hogy beállítsuk az erősítőket, csupán fel kellett játszani a dalokat szalagra.
Nem okozott problémát számodra, hogy miközben te vagy a hangmérnök, billentyűzöl is a dalokban, tehát egyszerre kell külső és belső füllel hallanod a zenét?
Nem, bár nehéz volt így dolgozni, nem tagadom. Ha visszahallgattam a dalokat, azt gondoltam, ki az a tehetségtelen billentyűs, aki ezt feljátszotta? Ja, az én voltam… (nevet) De szerencsére ketté tudtam választani a két dolgot, és a feljátszásnál nem producerként ültem ott, hanem billentyűsként, a keverésnél pedig sikerült fejben pozíciót váltanom, és kívülállóként hallgatni a dalokat.
Melyik lemez a legjobb ajánlólevél az önéletrajzodban?
Nem tudok egyet választani. Szerintem a hangmérnöki munkát egyben kéne kezelni, mert másfajta hozzáállást kíván egy profi és mást egy gimnazista zenekar.
Kedvenceid azért biztos vannak.
Persze, a Parazollal például nagyon szeretek dolgozni, és a mai napig szívesen hallgatom a Middlemist Red, vagy a Jade Nyúl számait is, amiket együtt készítettünk. Mindig belerakom kicsit magamat a dalokba, ezért a sajátomnak érzem valamilyen szinten, és büszke vagyok rá.
Hogyan éled meg, ha a kezdő zenekaraid „kirepülnek”? A Middlemist Red is mással vette fel a második nagylemezét.
Olyan ez, mint amikor elballag valaki az iskolából: jön helyette más. Nem élem meg kudarcként, ha más hangmérnökkel dolgoznak, mert ez egy ilyen szakma. Minden zenekar szeretne valami újat kipróbálni, és Magyarországon rengeteg hangmérnök van, aki nálam nagyobb szakmai tudással rendelkezik. Tudom, hol vannak a korlátaim, és mit nem tudok megvalósítani. Jelenleg a The Luckies-zal és a Palma Hills-zel dolgozom, és van egy mellékprojektünk is a Parazollal, a Melonas. Áprilisban kint voltunk a WestWay Lab Fesztiválon, ahol feltörekvő zenekarokat hoznak össze portugál bandákkal, a két együttes pedig két hét alatt közösen ír számokat, majd előadják azokat. A Parazolból csak Iván és én tudtunk kimenni, és összezártak minket egy széttetovált, portugál-angol gyerekkel, aki tetoválóművészként dolgozik Londonban, és egy szál gitárral zenél. Végül összebarátkoztunk vele, és tök jó számokat írtunk. Júniusban már az egész zenekarral csináltunk egy anyagot, amin velünk játszik, és ami meghallgatható a Spotifyon. Olyan, mintha hozzáadnánk a Parazolhoz némi latinos beütést. Kíváncsi vagyok, mit tudunk kihozni ebből a projektből, szerintem izgalmas lehetőségek vannak még benne.
Keresetkiegészítés számodra a hangmérnökösködés?
A jóakaróimtól rendszeresen megkapom, hogy alulértékelem magam. De engem kevésbé érdekelnek az anyagiak, mert tudom, honnan indul egy zenekar, és milyen az, amikor a szülőktől kell pénzt kérni, hogy egyáltalán felvehessék a dalaikat. Meg kell adni mindenkinek a lehetőséget, hogy bizonyítson, aztán majd úgyis kiderül, mire képes, és mire nem.
Tanítasz is?
Ha úgy adódik, szoktam korrepetálni természettudományos tárgyakból. Ivánnak is segítettem matekból. Volt olyan, hogy délután készültünk valamilyen zárthelyire, utána pedig mentünk próbára zenélni. Nem bemagoltatni akarom velük az adott tantárgyat, hanem megértetni – és ebben segít, hogy zenélünk. Nemrég a mértani sorból kellett felkészítenem valakit, és megbeszéltük, hogy azért jó tudni a mértani sort, mert például a kiegyenlített hangskála is az alapján épül fel. Ha érthető és mesélős formában adom elő a dolgokat, az sokkal jobban megmarad a gyerekben, mintha az iskolában egy fásult tanár ledarálja neki, ami elő van írva a Nemzeti Alaptantervben.
Szeretsz tanítani?
Igen. Talán ezért is szeretek kezdő zenekarokkal foglalkozni. Szeretek lenyúlni az underground mocsarába, hátha a kezem közé kerül valami értékes, mint például a Middlemist Red vagy a The Luckies. Hatalmas örömöt jelent, ha rá tudok terelni valakit a profizmus felé vezető útra.
Soós Tamás
2016. december 20. 05:16