A rock and roll valódi királya
Richard Wayne Panniman – Little Richard zeneszerző, énekes, zongorista. (Macon, Georgia, USA 1932. december 5. – Tullahoma Tenessee, USA 2020. május 9.)
„Sohasem lehetett valamikor
Rock and roll nélküle,
Igazi csoda volt az, amikor
Little Richard énekelt”
(Szörényi-Bródy: Little Richard)
Ugyan, ki ne kapta volna föl a fejét, amikor egy őrült „fekete hang” beleordította az éterbe a „A Wop-Bop-A-Lou-Bop A Lop-Bam-Boom”, rock and roll-táncra ingerlő, vérpezsdítő sorait? Merthogy fej, láb, kéz, nem maradhatott mozdulatlan az ötvenes évek Amerikájában, de még néhány ezer kilométerrel odébb, Nyugat-Európában sem, az biztos. Aki tehette, már az első hangnál otthagyott csapot-papot, hogy partnerét megragadva eszeveszett rokizásba kezdjen. Hogy arra a mindent fenekestől felforgató, minden konvencióra fittyet hányó, lázadó muzsikára ropja, amely cunamiként söpört végig a földrészen, terjedt, mint a vírus, s amire nekünk, magyaroknak (és Közép-Kelet európaiaknak) a vasfüggöny innenső oldalán még jó pár évet várnunk kellett. Legalábbis a hazai, monopolista, közszolgálatinak nevezett rádió és televízió műsorszerkesztési vonatkozásában.
„A Wop-Bop-A-Lou-Bop A Lop-Bam-Boom” – Mit is jelent ez a néhány, értelmetlenül egymásra hányt indulatszó? Semmit. Lefordíthatatlan. Egy kézlegyintéssel akár el is intézhetnénk a dolgot, ha nem épp Little Richard – született Richard Wayne Penniman – és a rock and roll műfaj egyik alapvetésének, a Tutti Fruttinak lenne a kezdősora. Ettől jobb felütést aligha talált volna a szerzőhármas: Dorothy La Bostrie, maga a zongorista-énekes előadó, valamint Otis „Bumps" Blackwell. Ez utóbbi számos rhythm and blues- és rock and roll darab szerzője, többek között az ő fejéből pattant ki az Elvis Presleynek írt Don’t Be Cruel opusa is. Az a Tutti-Frutti, amely 1955. szeptember 14-én készült Bumps producer irányításával, és amely a „Bohóc Hercegnek” – ahogyan többen is nevezték – elhozta a nagy áttörést, érdekes módon az amerikai listákra a tizenhetedik, az angoloknál pedig csupán a huszonkilencedik helyig kúszott fel. Mindettől függetlenül a sikerszéria elindult: még ugyanebben az esztendőben berobbant a Rip It Up, a Long Tall Sally és a Slippin’ and Slidin, a következőben a Ready Teddy, a Keep A Knockin’ és a Lucille, ’58-ban pedig a Good Golly Miss Molly – hogy csak a fekete muzsikus legsikeresebb rock and rolljait említsük.
Egész Amerika rock and roll-lázban égett. Az ötvenes évek közepe-végétől datálódott Fats Domino, Jerry Lee Lewis, Chuck Berry, Bill Haley, Buddy Holly, vagy épp Elvis Presley, a király karrierje is. Közülük is kitűnik Elvis, valamint az 1951-ben még pályakezdő, s csak öt évvel később befutó Richard előadásmódja (bár a felsoroltak szinte mindegyike frenetikus előadó, showman), hiszen az extrém külsejű zenész már színpadi megjelenésével is komoly feltűnést keltett. Arcát smink fedte, villogó szemeit fekete festékkel kihúzva tette hangsúlyossá (ebben valószínűsíthetően szerepet játszott nemi identitása is), s fekete bajuszát mindehhez milliméter vékonyságúra borotválta. A nem mindennapi látványt extravagánsan egészítette ki a magasra tupírozott, az akkor szokásosnál hosszabbra hagyott, színes pánttal rögzített göndör hajkorona, valamint a feltűnő, rikító színű fellépő öltözék (amelynek felső részét a koncert csúcspontján előre megkoreografáltan ledobta magáról). Ehhez képest kikötötte, kísérőzenekarának tagjai csakis fekete ruhában jelenhetnek meg mögötte a színpadon. E drákói szigornak – nevezzük inkább egoizmusnak – esett áldozatául Jimi Hendrix, aki a „valódi király” (így különböztették meg a rajongók Elvistől) kísérőzenekarában bontogatta szárnyait. Egy alkalommal azonban elkövette azt a hibát, hogy a főnök határozott utasítása ellenére tarka, virágmintás inget öltött; a renitenskedés persze nem maradt megtorlatlanul, a gitáros zseninek távoznia kellett. Ki tudja, talán ennek köszönhette későbbi karrierjét… De nem csupán Hendrix, mellette Otis Redding és James Brown is Richard felfedezettjei közé tartozott; a hatvanas évekbeli beat-korszak beköszöntével pedig eleinte a The Beatles – közülük is Paul McCartney –, de a The Rolling Stones is sok színes elemet átvett az énekes színpadi manírjaiból.
A rock and roll muzsika forradalmi győzelmét többek között a már említett, a hagyományos, konszolidált színpadi viselkedést hátrahagyó, lázadó, újszerű előadásmódjának is köszönheti. Little Richard – Jerry Lee Lewis kollégájához hasonlóan – kézzel-lábbal püfölte a zongorát, vagy futtatta, húzta végig ujjait villámsebesen a fehér-fekete billentyűkön. Olykor a nagyobb hatás kedvéért, kissé előrehajolva, meggörnyedve, esetleg könyökkel, a zongoraszékből felugorva hozta a vérbő staccatókat. Ha ehhez hozzávesszük a nem mindennapi karcos, egyedi orgánumot, a dallamos, vérbő, dinamikus szerzeményekben célirányosan elhelyezett sikolyokat, már nincs is min csodálkozni. Az előbbiekkel egyetemben máris kész a siker receptje.
Ám a tehetséges előadó rock and roll pályafutásának első szakasza meglehetősen kérészéletűnek bizonyult. Az erősen vallásos, adventista családban nevelkedett Richard élete, sikerei csúcsán, merőben más zenei fordulatot vett. 1957-ben gondolt egy merészet és – ha nem is véglegesen – hátat fordított a lázadó, és az amerikai társadalom politikai-kulturális elitje által mélyen lenézett műfajnak. Megerősödött istenhitében a gospel muzsika mellett kötelezte el magát. Villanásnyira azért ezekben az időkben is felbukkan néhány sikamlós zenei sláger, egy-két r&r szösszenet, mint a Bama Lama Bama Lou, vagy a tüzes Get Down With It. A soul jegyében készült az I’m Back (1966), vagy a Bring It On Home To Me, valamint duett egy meg nem nevezett énekesnővel (Baby What Want Me To Do – 1967).
Ám az ízig-vérig showman láthatólag nem találja helyét a hatvanas években: a soul műfaj stílusában előadott táncszámok és arculatváltás (rózsaszín kezeslábas, hangsúlyos arcfestés) úgy tűnik, mindössze szánalmas pótcselekvésre elegendő. A „Rock and roll valódi királyáról” szép lassan lecsúszott a reflektorfény, és nem is vetült rá mindaddig, amíg Chas „Dr. Rock” angol fogorvos (valamint elkötelezett rock rajongó) tollából meg nem jelent a The Quasar Of Rock ’n’ Roll című bestseller könyv, amely Little Richard életét dolgozza föl.
A nagy visszatérés alkalmából ismét lemezre veszi korábbi sikereit, ám új dalokkal csak ritkán kísérletezik. Richard reneszánsza éppen egybeesik a hatvanas évek végén fölcsapott nagy nosztalgiahullámmal, ami ismét magasba repíti a fekete bőrű rock and roll sztárt.
1973-ban pályatársaival egyetemben ő is szerephez jut a Régi idők rockzenéje című egész estés mozifilmben, amely nosztalgikusan idézi fel az ötvenes-hatvanas évek nagy r&r korszakát. 1974-ben a londoni Wembley Stadionban a műfaj előtt tisztelegve nagyszabású rock and roll fesztivált rendeznek, ahol persze Little Richard is bemutatja teátrális showműsorát, s amely meglehetősen felemásra sikeredik: a már-már performanszba hajló előadásmódot „csak” a zene minősége bánja… Mindezek ellenére a közönség vállára emelte, a lemeztársaságok pedig ismét érdeklődést mutatnak Penniman munkássága iránt.
Az említett nosztalgiafilmet követően a nyolcvanas években is vállal filmszerepet (Down And Out In Beverly Hills),amelynek betétdala (Great Gosh A Mighty) a TOP 50-es helyig jutott az USA-ban. A filmezés jótékony hatása hamar megmutatkozott: egy kislemez erejéig (Happy Endings) közös munkát eredményezett a Beach Boysszal, valamint más neves előadókkal, de 1986-ban méltán kapott helyet a Rock Dicsőségcsarnokában is. A korosodó rock and roll-sztár mindezek után levetkőzve az addig felvállalt homoszexualitását ismét a vallás felé fordult: bibliát árult, prédikációkat tartott.
Little Richard hatása nem csupán a tengerentúlon, de hazánkban is érvényesült. 1968-ban a népszerűsége csúcsán tanyázó Illés együttes rögzítette „csillogó, fekete lemezre” Szörényi Levente és Bródy János frenetikus hatású szerzeményét (ugyan mi más lehet volna a címe, mint Little Richard), amelynek sikere minden képzeletet felülmúlt. Nem létezett olyan, úgynevezett „könnyűzenei” rádióműsor, ahol fel ne csendült volna, de a fergeteges rock and rollt még a Magyar Televízió is korabeli „klippel” tette halhatatlanná.
Fenyő Miklós 1979-ben stílusirányzatot váltott „jampi” Hungáriájának Rock and Roll Party címmel megjelent albumán Fekete Gyula Richardhoz megszólalásig hasonló tónusú énekhangján harsan fel a Keep A Knockin’, de az ugyanazon nagylemezen szereplő Neonparádé is a fekete zongorista-énekes dalainak hangulatvilágát idézi.
Miközben a pályatársak Fats Domino, Chuck Berry és Jerry Lee Lewis már élvezték hazánk, illetve az akkor még létező Budapest Sportcsarnok telteházas vendégszeretetét, Little Richard különleges showműsorára egészen 1998-ig várnunk kellett. Azon a bizonyos augusztusi estén azonban megtörtént a csoda: az utóbbi két veterán rock and rollerrel közös műsorban Richard is megmutathatta, hol lakik a rock and roll. Az égszínkék csillagos ruhába öltözött villogó, kifestett szemű muzsikus még hatvanhárom évesen is hozta, ami tőle elvárható volt.
Az egészen 2013-ig aktív énekes-zongorista pályafutásának hatvankét esztendeje alatt összesen negyven albumot, tizenkét kislemezt, valamint számos nagysikerű koncert emlékét hagyta maga után. És persze a rock and roll halhatatlanságát. Valamint 87 évesen bekövetkezett halálával a pótolhatatlan űrt.
Hegedűs István
2020. május 13. 08:03