A négyhúros Örökös - 1. rész
Harmincas korosztályának megfelelően foglalkozhatna akár hip-hop, rap, vagy bármilyen más divatos irányzattal, ezek helyett inkább a klasszikus rock műfaját kedveli. A Led Zeppelin, a Cream, Jimi Hendrix, vagy éppen a Red Hot Chili Peppers zenéjén szocializálódott, nem meglepő tehát, hogy – a mai napig – más hasonló formációk dalai mellett épp ezeket hallgatja. És persze Tunyogi Péter egykori P. Mobil-, illetve TRB-klasszikusait. Kovács Bence Armand a fentebb felsorolt előadók, Flea (Red Hot Chili Peppers), valamint Kékesi Bajnok László (P. Mobil, TRB) hatására basszusgitárt ragadott és képzett zenészé lépett elő. Jelesre végezte a Kőbányai Zenei Stúdiót, jelentkezett és felvételt nyert a Kodolányi János Egyetemre, mindemellett hűséges alapító tagja, vezetője, basszusgitárosa a Tunyó Öröksége zenekarnak; ráadásul van véleménye a hazai zenei élet sajátosságairól is.
Mit jelent számodra a klasszikus rock és miért épp ez az irányzat fogott meg?
Élő, életérzés, hiteles, őszinte, nyers erő és energia – ezek a szavak jutnak eszembe erről a műfajról. A klasszikus rockban valahogy ott van az az emberi őszinteség, szenvedély és szabadságvágy, ami magával ragadott. Történetekről és életérzésekről szól, amelyek egy egész korszakot meghatároztak, és a mai napig képesek megérinteni az embereket, sőt évtizedek múltán is ugyanúgy.
Amikor eldöntötted, hogy zenélni fogsz, a basszusgitárt választottad. Miért?
Elkezdtem az általános iskolát, amikor édesapám beíratott Ráckevén egy alapfokú művészeti intézménybe, ahol két évig klasszikus gitárt tanultam. Igazából a zongora szakot jobban szerettem volna – valahogy sokkal jobban vonzott az a hangszer akkoriban –, aztán úgy alakult, hogy maradt a klasszikus gitár. Pár év elteltével – tisztán emlékszem – meghallottam a Red Hot Chili Pepperstől a Snow (Hey Oh) című számot; mondanom sem kell, annyira magával ragadott a gitárintrója, hogy azt az egy dalt „rongyosra” hallgattam. Akkor határoztam el, hogy megtanulom gitáron.
Kaptam egy elektromos szólógitárt; amennyire tudtam, megtanultam a számot, de csak ujjal megszólaltatva, mert pengetővel nagyon nehéz kijátszani. Akkoriban csakis a szólógitár központú zenéket kerestem, mint például Jimi Hendrix-, Eric Clapton-, Jimmy Page- és más hasonló stílusú előadók műveit. Eközben nagyon sok Red Hot Chili- dalt is hallgattam, és felfigyeltem Flea basszusozására. Annyira megtetszett a játéka, hogy összegyűjtöttem egy basszusgitárra valót és onnantól kezdve nem volt megállás: megtaláltam azt a hangszert, ami igazán én vagyok. Szembe jött velem a Hobo Blues Bandtől a Hey Joe!, Póka Egon játéka és hangzása még jobban megerősített abban, hogy basszusgitározzak.
Ha jól tudom, a Tunyó Emlékzenekarban indult a pályafutásod. Hogyan kerültél a csapathoz és milyen emlékek fűznek hozzá?
Balázs Patriknak köszönhetően kerültem a zenekarba. Írtam neki, amennyiben helyettesítésre szorulnának basszusgitáros poszton, szóljon és megyek szívesen. A repertoár nagy részét ismertem, az nem jelentett gondot. Rá egy hétre visszaírt, hogy jönnék-e állandó tagnak? Természetesen nem sokat gondolkodtam rajta, rögtön igent mondtam.
2018 januárjában be is kerültem a csapatba, a meghallgatáson (ami inkább egy próba volt) eljátszottuk a repertoárt. Emlékszem, szinte minden héten játszottunk valahol, alkalmanként a P. Mobil előzenekara is lehettünk. Az egyik legszebb emlékem a Barba Negra Trackhez fűződik, 2019-ben ott is a P. Mobil előtt játszhattunk. Egyik legmerészebb álmom valósulhatott meg azzal, hogy ott léphettem fel.
A legtöbb és legszebb élményeim azonban mégiscsak a Tunyó Öröksége zenekarhoz kapcsolódnak, velük pár év alatt olyan sikereket, eredményeket érhettem el, olyan élményekkel gazdagodhattam és olyan emlékeket tudtam gyűjteni, amilyeneket az elődformációnál négy év alatt sem sikerült.
Meg lehet szeretni Tunyogi Péter munkásságát a basszusgitáron keresztül? Mi az, ami megfogott benne?
Első körben maguk a dalok fogtak meg – összhangzásban. Ilyen volt mondjuk, az Újrakezdeném, az Embered voltam, az Oh yeah!, a Nem adom el a lelkem senkinek, a Kő a hátizsákban, a Bor, zene és nő –, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Nagyon szerettem – és mind a mai napig szeretem – ezeket hallgatni, majd amikor megtanultam basszusgitáron, még jobban megtetszettek. Kékesi Bajnok László basszusvezetései gyönyörűek, muzikálisak. Innentől egyértelműen adta magát, hogy a többi P. Mobil- és TRB dalokat is megtanuljam.
Aztán beiratkoztál a Kőbányai Zenei Stúdióba, ahol megkaptad a zenei alapképzést (elmélet és gyakorlat), de elvégezted az úgynevezett „ráépüléses” kurzust is. Méghozzá jeles eredménnyel. Kik voltak a tanáraid, és zeneileg hogyan profitáltál belőle? Milyen érzésekkel és tapasztalatotokkal álltál fel a kőbányai iskolapadból?
Három éven keresztül volt szerencsém Megyaszay Istvántól, Csejtei Tamástól és Kőrös Tamástól is tanulni. Úgy gondolom, nagyon sokat tudtam „kivenni” ebből az iskolából. Persze az ára is megvolt, nagyon-nagyon sokat gyakoroltam és tanultam. Amikor bejött a Covid, az utazási időt is gyakorlásra, tanulásra, önmagam fejlesztésére fordítottam.
Sosem felejtem el, az egyik zenekari órán Póka Egon útmutatása mellett – éppen Szakadáti Matyit helyettesítette – ha jól emlékszem, Peter Gabriel Sledgehammer című dalát gyakoroltuk. A verse résznél valamit nem pont úgy játszottam, ahogy azt kellett volna, mire elkérte a Fender Precision basszusgitáromat és megmutatta a fogásokat. Az óra végén annyit mondott, hogy „nagyon jól szól a hangszered!”. Ami nem csoda, hiszen az ő kezében minden basszusgitár csodálatosan szólt… Azt gondolom, más basszusgitáros azt a fajta egyéni, ízes, ezer közül is felismerhető hangzásvilágot, amelyet ő teremtett meg, soha senki nem fogja tudni még csak utánozni sem.
Visszaemlékezve: nagyon sokat köszönhetek ennek az iskolának, a tanáraim visszajelzései alapján ez idő alatt rengeteget fejlődtem. Mindig jó érzéssel tölt el, amikor ezekre az évekre gondolok.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2025. szeptember 28. 08:19