A mély hangok vonzásában – 3. rész
„Szerencsére nekem megadatott, hogy kényszer nélkül olyan társakkal zenélhettem, akiket becsültem, szerettem”– összegzi több évtizedes munkásságát Magyarország talán kevésbé ismert, mégis élvonalbeli basszusgitárosa. Aki a hatvanas évek közepén született, emiatt a beatkorszakot „lekéste”, ám a klasszikus rockot a Deep Purple-lel, a Led Zeppelinnel még visszamenőleg megcsíphette. A mélyhangok iránti olthatatlan vágyának, vonzalmának engedve elmélyült a basszusgitározás rejtelmeiben, hogy aztán a befektetett munka eredményeképpen felemelkedhessen és megőrizze helyét az ország legjobbjai között ebben a kategóriában. A rövid Moho Sapiens-es idők után élete csúcspontját négy esztendeig az Edda jelentette, majd jött másfél évtized „civil” munka és zenélés Kanadában, hogy aztán hazatérve legfőképpen a zenés színházban találja meg boldogulását. Pethő Gábor basszusgitárossal beszélgettünk.
Mikor tértél haza és mihez kezdtél itthon?
Három fiam született, a legidősebb, akiről már szó esett, kanadai állampolgár; a mai napig ott él. Nem terveztem, hogy visszajövök Magyarországra, a kint szerzett tapasztalatok azonban megmutatták, nem egyszerű az embernek egy idegen országban megvetni a lábát, ami a párkapcsolatra is rányomja a bélyegét. Felmerült persze, féltem is tőle, hogy tizenöt év távollét után mit fogok majd itthon csinálni, a legnagyobb hívó szó azonban az volt, hogy együtt legyen a család. A kisebbik fiaim már Magyarországon születtek.
Éppen egy Moho Sapiens visszatérő buliba csöppentem bele, kapóra jött, hogy felkértek basszusozni, ehhez időzítettem a hazautazás dátumát. Ismert, hogy az első, majd az azután következő nagylemezüket már nem velünk vették fel, mivel Pistivel átmentünk az Eddába. Az utánam következő basszusgitáros Gothár Feri időközben a HIT Gyülekezet tagja lett, nem játszik világi zenét, így Vinnay Peti felhívott, bevállalnám-e. Igent mondtam.
Szomor Gyuri, a Moho Sapiens egykori énekese – aki egyébként a színházi életben folytatta pályafutását – csinált egy szóló estet a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, ahová a zenekar tagjait is meghívta néhány szám erejéig. A színházi kísérő zenekar éppen basszusgitárost keresett, úgyhogy mindkettőnknek kapóra jött az ismeretség, és bekerültem a színházi világba. Basszusgitárra, dobra, gitárra egyébként nem a kimondott, klasszikus operett darabokban van szükség, hanem a könnyűzenei, vagy rock musical produkciókban.
Wenczel Zolinak, a zenekar dobosának, vezetőjének köszönhetően – azóta jó barátom – így elsőként vettem részt a Három testőr című rock musical előadásában, ezt követte az Aida és a többiek. Havi nyolc-tíz-tizenkét előadás mellett nyitott voltam más munkák felé is. Zolival egyébként van egy Rock McCountry nevű zenekarunk, amely amerikai bluesos country-rock-ot játszik.
A színház kapcsán feltétlen meg kell említsem Fekete Tibi Samu kedves cimborát is, aki bevitt a Rockszínházba. Pontosabban annak az utód társulatába. Korábban ő is a Rockszínház tagja volt, a megszűnés után a Fővárosi Operettszínház fogadta be őket. Amikor más elfoglaltságával, fellépésével ütközött az Operett, én helyettesítettem; Samu azóta számol a lehetőséggel, hogy az ilyen jellegű munkáknál, esetleges ütközésnél velem egyeztetve, beugrom színpadi váltótársaként.
Rendre meghívást kapsz a Szörényi Levente fémjelezte eseményekre. Hogy kerültél össze vele és tekintve régi kötődésedet, milyen érzés volt ezeket a dalokat játszani?
A Zikkurat Színpadi Ügynökség, azon belül Rosta Mária kezeli Szörényi Levente produkcióit. Székesfehérváron, a színházban ismerkedtem meg Feke Palival, aki 2008-ban megnyerte a Társulat című tehetségkutatót. Pali néhány embert elhívott a saját zenekarába, amelyet a Zikkurat ügynökség a szárnyi alá vett, vele jutottam el Rosta Máriáig.
2010-ben kezdődött a Szörényi-Hattyúdal projekt szervezése, ahol basszusgitáros lehettem. Ezután, négy évvel később jött a Beat Ünnep – Illés 50, nyáron a Tiéd a világ című musicallel, decemberben pedig dupla előadásban, nagykoncerttel ugyancsak a Papp László Budapest Sportarénában. Aztán az évek folyamán számtalan István, a király koncert országszerte, amellyel sorra vettük a vidéki arénákat, de a produkcióval ott voltunk a kihagyhatatlan Szegedi Szabadtéri Színpadon is. Kiemelkedő az István, a király 2023-ban, Novák Péter által újra gondolt, szintén Budapest sportarénás előadása, amelyet a nagy érdeklődésre való tekintettel megint csak duplázni kellett.
Idén január 4-n, a Szörényi 80 koncerten basszusgitároztam a rockzenekar szekcióban a Zeneakadémián. Előtte, a Covid alatt lett volna még munkám Leventével a MŰPÁ-ban, de azt a pandémia meghiúsította.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy részt vehettem ezekben a produkciókban. Nem csak az Illés és Szörényi zenéje miatt, amit örömmel játszom, hanem azért is, mert jó zenészekkel, jó kollégákkal hozott össze a Sors. Visszanézve érdekes és megtisztelő, hogy a gimis koromban játszott Edda dalokat pár évvel később Pataky Attilával, a Little Richard-ot, Ne gondold-ot pedig személyesen Szörényi Leventével játszhattam. Az utóbbi néhány évben egyre jobban hiszem és érzem, hogy az ember bevonzza az életébe a dolgokat, csak pozitívan kell rájuk gondolni.
Felkai Mikivel is dolgoztál, többek között téged hívott a III. Gitárpárbajba basszusozni 2017-ben. Hogyan kezdődött a közös munka?
Szegény Kepes Robi – akit sajnos nem ismertem – halála után Miki felhívott, hogy volna- e kedvem blues rock zenét játszani a Felkai Jam nevezetű saját formációjában. Megörültem neki, hiszen nagyon szeretem Jimi Hendrixet és a Creamet, ez épp kedvemre való volt. Mikivel egyébként egy színházi projektben dogoztunk együtt, innen az ismeretség. A kilencvenes évekhez képest kevesebb volt a trió fellépése, de azért nem lehetett okuk panaszra; volt időszak, amikor jócskán volt bulijuk.
Persze, hogy igent mondtam. Az interneten küldözgettük egymásnak a megtanulandó számokat, otthon mindenki begyakorolta, és ment minden, mint a karikacsapás. Ott ismerkedtem meg Móré Attila dobossal, aki az eredeti ütőhangszeres Jánki Zsoltit helyettesítette alkalmanként. Szakmailag és emberileg kiváló csapat volt ez.
Miki Attilát és engem hívott ritmusszekciónak a III. Gitárpárbajra, ahol rajta kívül Alapi Pisti és Karácsony James volt a főszereplő gitáros. Két fiatal srác, Somogyi Remig és Fehér Ádám is fellépett velünk, nagyon tehetségesek gitárosok. Ezért lett a Gitárpárbaj alcíme Staféta, hiszen ők folytatják azt a munkát, amit mi elkezdtünk. Ami érdekesség, hogy Kézdy Luca kiváló hegedűs is színesítette a szólókat. Szerintem egy jól összeállított, színvonalas, jó hangulatú koncert volt a Barba Negrában. Nem hiszem, hogy a jövőben lett volna egy negyedik párbaj is, de Miki sajnálatos halálával ez már biztosan kútba esett.
Nem gondolkodtál valamilyen önálló, vagy a nevedhez kötődő projekten?
De igen. Még odakint, Kanadában elkezdtem egy saját anyagot összehozni. Abban az időben még jóval kevesebb basszusgitáros-projekt létezett, nem lehetett Dunát rekeszteni velük. Az volt a tervem, hogy ebben a műben a különböző hangszerek funkcióit basszusgitárok látják el szólisztikusan. Először dobgéppel tettem alá a tempót, a ritmust majd egy kedves olasz ismerősöm végül feldobolta, hogy élő, dinamikus hangzása legyen. Digitális felvevővel el is kezdtem összerakni egy anyagot funky stílusban, ám a hazaköltözés miatt csak két szám készült el. Az egyiket később beküldtem a Jazzy Rádió tehetségkutató versenyére, ahol műsorra is tűzték.
Azóta ezer ötletet rögzítettem, csiszolgatom, de odáig nem jutottam el, hogy befejezzem. Szerencsére az utóbbi időkben sok elfoglaltságom volt, nem tudtam foglalkozni vele, de itt lenne már az ideje, hogy pontot tegyek a végére.
Legújabban Dolák Saly Róberttel – akivel Móré Attila hozott össze –, Dandó Zolika gitárossal, valamint Horváth Bálint billentyűssel tervezünk közös munkát. Valószínűleg kevesen emlékeznek arra, hogy Robinak még a Lart’ pour lar’t Társulat előtt zenészként indult a pályája, az Omega 1976-os és ’77-es turnéján egyszemélyes előzenekarként lépett színpadra velük.
Nemrég elhatározta, hogy visszahozná az életébe ezt a korszakot. Kísérletezgetünk, túl vagyunk egy-két bejátszó bulin, és nem elégszünk meg ennyivel: idén folytatjuk a felkészülést, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Egyelőre ennyit szeretnék erről mondani.
És persze nem unatkozom – Wenczel Zoli barátom által, aki Bóly, Mohács, illetve Pécs környékén szervez produkciókat – vannak színházi munkáim, hellyel-közzel vidéken is. Legutóbbi egy magyar történelmet feldolgozó darab, amelyben többek között a Hobo Blues Band és az East zenéjét játsszuk képes-filmes tartalommal.
Milyen basszusgitárt és alapokat használsz? Ezen kívül érdekelne a pengetési technikád is.
Az utóbbival kezdve: fiatal kezdőként – korábbi gitáros múltam miatt – pengetőt használtam, aztán áttértem az ujjaimmal való megszólaltatásra. Amikor a Pataky-Slamovits lemezt vettük fel, a gyorsaság miatt játszottam pengetővel, és ahogy említettem, Zsöci basszusgitárján. Ezután visszatértem a klasszikus ujjas technikához. A funkys, groove-os daloknál viszont a slap-pelést alkalmazom. Összességében: a kívánt soundot, lüktetést a három ötvözetének segítségével érem el.
Az alapoknál sokáig Trace Elliottot használtam, egy fej – két láda kombinációban. Ezt otthagytam Kanadában nagy fiamnak, itt Magyarországon az akkoriban nagyon népszerű EBS típusra váltottam. Ezt egyébként Marcus Miller reklámozta. Tranzisztoros ugyan, nem csöves, ezt használom kompatibilis ládákkal. Ha Felkai Mikivel mentem játszani, az ő hangos gitárja miatt szükségem volt mindkét ládára, hogy az én basszus cuccom is meg tudjon szólalni. A mai napig a svéd EBS-t használom, a színházi munkákhoz kisebb fejjel.
Elgondolkodtam a váltáson, de egyrészt meg vagyok elégedve a mostanival, másrészt nem vagyok az a típus, aki folyamatosan bújja a hangszerpiacot.
Egy színházi csellista kollégám felhívta a figyelmemet egy Yamaha típusú öthúros basszusgitárra, BB 605-ös típusra. Használtan vettem, a Gitárpárbajon is ez szólt, azóta ezt használom. Ezen kívül és több másik mellett van egy öthúros Warwick fretless basszusgitárom, az is nagyon szépen szól. Ez utóbbit vittem az István, a király előadásokba a líraibb részekhez.
Volt egy időszak, amikor rákaptam a multieffekt pedálokra, de miután régóta megtapasztaltam, hogy a kézben van az „erő” beszereztem egy oktávpedált, ami ha a felsőbb regiszterben játszom, alátesz egy oktávot. Egyébként ezt a gitárosok részére fejlesztették ki még a „hőskorban”. Ha hozzá keverem ugyanazt a hangot, egy oktávval alárakja, megnöveli a hangerőt, az egész hangzás kövér, vastag lesz tőle. Ezt a technikát egyébként több más kedvencem mellett Pino Palladino és Tony Levin basszusgitáros is használja. Tonyról tudni kell, hogy a King Chrimsonban is játszott, de mások mellett – a hetvenes évektől kezdve napjainkig – Peter Gabriellel dolgozik. Ez utóbbi énekessel készült lemez Sledgehammer című számát Tony pengetővel és oktávpedállal játssza, ráadásul fretless gitáron, ez adja meg azt a kövér hangzást, amit nagyon szeretek. A multieffekt pedálomat odaadtam legifjabb gyermekemnek, aki pár év zongora lecke és gyakorlat után most gitározni tanul.
Korábban nem ejtettem szót két remek magyar basszusgitárosról, akit csodáltam: az egyik Frenreisz Károly, a másik Póka Egon. Utóbbi sajnos már nincs köztünk, halálával pótolhatatlan veszteség érte a zenésztársadalmat. Sokat tanultam tőlük, közös jellemzőjük, hogy mindkettő felismerhető egyedi játékstílusáról.
Hogy látod ezt a műfajt: szükség lesz még hús-vér zenészekre a színpadon, vagy ezt is elviszi a technika, az elektronika, vagy épp a mesterséges intelligencia?
Két válasz is eszembe jutott: az eddigi tapasztalatok alapján, amikor megjelent valami új, amiről látszott, hogy nem feltétlenül életképes, inkább visszakanyarodtak a tradicionális, eredeti dolgokhoz.
Másfelől abban reménykedem, hogy azok a lelkesebb emberek, akikben él az elhatározás, hogy szimpatikus zenész kollégákkal együtt muzsikáljanak, akkor az érték, az igazi zene soha nem fog eltűnni. Szerencsére nekem megadatott, hogy kényszer nélkül olyan társakkal zenélhettem, akiket becsültem, szerettem. Az a fajta öröm, megelégedettség, jó érzés, ami akár egy próbateremben, vagy akár színpadon jelentkezik, semmihez nem hasonlítható. Egy abban a pillanatban létrejövő rezgés, ami a benne szereplő emberek közös hullámhosszán megvalósuló „csoda”. Ezt éreztem Felkai Miki, Dandó Zoli, vagy Móré Attila társaságában is. És itt jön be a kvantumfizika, amiről beszéltem korábban: mennyire tudjuk venni egymás rezgését, mennyire mozgunk közös hullámhosszon.
Véleményem szerint mindig lesznek olyan emberek, akik hasonlóan gondolkodnak, éreznek; a nagy kérdés azonban az, mennyire lesz ez eladható a közönség számára. Folyamatosan változik a világ, az értéket, a művészetet nehéz ma eladni.
(Vége)
Hegedűs István
2025. március 24. 07:23