A mély hangok vonzásában – 2. rész
„Szerencsére nekem megadatott, hogy kényszer nélkül olyan társakkal zenélhettem, akiket becsültem, szerettem”– összegzi több évtizedes munkásságát Magyarország talán kevésbé ismert, mégis élvonalbeli basszusgitárosa. Aki a hatvanas évek közepén született, emiatt a beatkorszakot „lekéste”, ám a klasszikus rockot a Deep Purple-lel, a Led Zeppelinnel még visszamenőleg megcsíphette. A mélyhangok iránti olthatatlan vágyának, vonzalmának engedve elmélyült a basszusgitározás rejtelmeiben, hogy aztán a befektetett munka eredményeképpen felemelkedhessen és megőrizze helyét az ország legjobbjai között ebben a kategóriában. A rövid Moho Sapiens-es idők után élete csúcspontját négy esztendeig az Edda jelentette, majd jött másfél évtized „civil” munka és zenélés Kanadában, hogy aztán hazatérve legfőképpen a zenés színházban találja meg boldogulását. Pethő Gábor basszusgitárossal beszélgettünk.
Miután a nyolcvanas évek közepén a hagyományos rockzene már haldoklott, sorra szűntek meg az addig élvonalbeli hard rock formációk, a Moho Sapiens mihez tudott kezdeni ebben a helyzetben? Milyen stílusban próbált meg érvényesülni?
Igen, a rock éppen leáldozóban volt, kevesen élték túl ezt az időszakot. Éppen ezért mi sem ebben gondolkodtunk, inkább amolyan funky rock stílust játszottunk. Már az Interview zenekarban is az Earth Wind and Fire-hez közelálló, west coastos zenét preferáltuk, annál is inkább, mivel az Alapi Pisti előtti gitárosunk nagy rajongója volt, és főként ebben a stílusban játszott.
A Moho Sapiens kezdett felkapaszkodni, megjelent egy nagylemezük is, amit Alapi Pistivel egyetemben már nem vártatok meg. Átigazoltatok az Eddába, amely (a bakancsos korszak után) immár kétszeresen is befutott zenekarnak számított.
Az, hogy Pataky Attila átcsábított minket az Eddába, valamilyen szinten Pisti tehetségének is köszönhető. Említettem a Csillag születik tehetségkutatót, amelynek a döntőjére ’87 októberében került sor. Attila ült a zsűriben, de ott volt Gömöry Zsolti is, innen az ismeretség. Csuka, azaz Csillag Endre, az Edda akkori gitárosa épp Ausztriába készült, decemberben kiszállt a zenekarból. Vinnay Peti még az ősszel jelezte az egyik próbán, hogy Alapi Pisti az Eddában folytatja, helyette Patai Tomi jött hozzánk gitározni.
’88. január elején Pisti felhívott, hogy az Eddában meghallgatás lesz, mert Csuka után Zserbó (Mirkovics Gábor basszusgitáros – H.I.) is elmegy. Előttem volt még egy jelentkező a posztra, végül én lettem a befutó. Sokat köszönhetek Pistinek, hiszen szólt, milyen dalokat tanuljak meg, sőt előtte való nap össze is próbáltuk azokat. Mindez a születésnapom környékére esett, amit ebbéli ajándékként éltem meg. Meg egyáltalán: nagyon nagy szó volt egy ilyen múltú és aktuálisan is sikeres zenekarba bekerülni! Annyira fontos volt számomra az Edda, hogy emiatt megszakítottam az egyetemi tanulmányaimat, amelyet egyébként – ahogy már szó esett erről – a Közgáz külker szakán, portugál-angol nyelveken folytattam.
Mint ahogy korábban szó esett a klasszikus hard rock nyolcvanas évek közepén bekövetkezett haláláról is. Amit az Eddának sikerült nem csupán túlélnie, de megkapaszkodnia, sőt sikert sikerre halmoznia. Hogyan látod ezt, mi lehetett a titka?
’83-ban ment szét a nagyon sikeres bakancsos felállás, utána Pataky Attila és Fortuna Tüsi külföldön zenéltek, majd hazajöttek és újjáalakították a zenekart. Ez alatt az egy év alatt az Edda rajongó tábor valahogy egyben maradt. Szerencsére az idők során olyan új dalok születtek, mint a Kör, az Éjjel érkezem, a Gyere őrült, amit nem csak a régi eddások, de az új közönség is nagyon megszeretett.
Véleményem szerint az Edda továbbra is hard rockot játszott, csak éppen nem a régi Deep Purple-ös, hanem modernebb formában. Ezért tudtuk a fiatalabb közönséget is meghódítani.
Nem elhanyagolható tény, hogy az Eddában töltött négy esztendőd alatt öt jelentős albumon (számozás szerint a 7.,8.,9.,10.,11.) hallható a basszus játékod. Hogyan értékeled ezeket a kiadványokat, zenéjét, a dalszövegeket, illetve magát a stílusát tekintve? Érdemes kiemelni közülük az utólag 9-es sorszámot kapott Pataky–Slamovits nagylemezt, amelyet Zsöci basszusgitárján játszottál fel.
A Pataky–Slamovits albumot a 7-es, Változó idők után vettük fel. Az előbbit télen, a másikat nyáron. Említettem korábban, hogy fiatal basszusgitárosként az Edda koncerteken igyekezetem Zsöci közelében állni és figyelni a játékát. De emberként is nagyon szeretem őt, nagyon aranyos srác. A Petőfi-híd pesti hídfőjénél lakott, elmentem, bekopogtam hozzá és a felvétel idejére kölcsönkértem a Musicmanjét. Azt gondoltam, ha már a régi dalokat vesszük fel, azzal a basszusgitárral szólaljanak meg, amelyen Zsöci egyébként feljátszotta volna.
Amúgy ezeket a régebbi szerzeményeket is szívesen játszottam, hiszen nyolcadikos korom óta – amikor először hallottam őket az egri művházban – szerettem az Eddát, ezeken nőttem fel. Az Engedjetek saját utamon, az Elektromos szemek, a Vörös tigris a többivel együtt fantasztikus dalok; a hanglemezgyár két nagyon sikeres album után, a maga idejében valamiért nem engedte kiadni, ez lett volna a harmadik nagylemezük.
Alapi Pisti, aki ezen a lemezen nem szerepel, úgy érezte, háttérbe lesz szorítva. Ezt erősítette szerinte, hogy a Szaga van! című, nagylemezen is volt egy dal, Régi barátság címmel, amellyel Attila valószínűleg a bakancsos korszakara utalt vissza. Erre csak ráerősített, hogy a nyári, Petőfi Csarnok-beli szabadtéri Edda koncerten – amiről koncertfilm is készült – Slamo vendégként szerepelt. Ami Pistinek nem igazán eshetett jól. Persze szó sem volt állandóságról, vagy a régi dolgok visszaállításáról, mindössze erre az egy kiadványra dolgoztunk együtt Slamóval. Ezekből adódott számára a félreértés, mint kiderült, alaptalanul.
A mi korszakunk új Edda dalai a Változó idők lemezzel kezdődtek. Egy olyan zenekarba csöppentünk, amely már a belépésünk előtt elkészítette az új zenei anyagot. Együtt írták, hangszerelték, próbáltak rá, csak épp nem Csuka és Zserbó játszotta fel a lemezre. Lényeg, hogy a dalok elkészítésében mindenkinek volt része, de például a Lisztomániát is műsoron tartották korábban, amely valószínűleg Göme konzis múltjából eredt, szerintem zseniális feldolgozás. A gitártémák eredendően Csukához kötődtek, de Pisti szépen leszedegette őket, és saját egyéniségének megfelelően feljátszotta. Azért nagy kedvencem ez a lemez, mert számunkra új volt, akkor csöppentünk bele az Eddába. Hatásában erős, energikus, óriási húzása van.
A Szaga van! lemeznél már rutinosabban játszottunk a stúdióban, Zsolti itt vette át a zeneszerző szerepét. Erőssége a Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet című száma, érdekessége pedig, hogy a Csendes ember balladában lejátszott basszusszóló Dandó Péter legendás Fender Jazz Bass-én szólal meg. Az album közvetlenül a rendszerváltozás előtt jelent meg, eléggé szókimondó szövegekkel. Érdekes módon az azt követő Győzni fogunk, a címe ellenére inkább a szerelmi témát helyezi előtérbe.
Ez utóbbi azért kedves nekem, mert hangulatában a Blue Murder zenéjét idézte, amelyben a közelmúltban elhunyt Whitesnake-es John Sykes gitározott. Basszusgitárosuk, Tony Franklin játéka tetszett a legjobban, aki bund nélküli hangszeren, fretless basszuson játszott rockzenét. Hatására én is áttértem a fretlessre, úgyhogy a Győzni fogunk lemezen ezt a fajta – egyébként Ibanez márkájú – hangszert használom. Jó iskola volt számomra.
És az utolsó Edda album, amin Pistivel együtt játszottunk, az a Szélvihar, amolyan búcsúzó lemez volt. Mindent megpróbáltunk beleadni. Érdekessége, hogy a szólógitár és a basszus még a mi munkánk, de a lemez megjelenésekor már Kun Peti és Kicska Laci léptek a helyünkbe. Ezért is olvasható a lemez hátsó borítóján, hogy „a lemezen az Edda hallható”. Attila nyilván nem örült a távozásunknak, de szerencsére sikerült a helyünkre két jó zenészt találnia.
Összességében elmondhatom, hogy mind az öt velem készült albumot szeretem, mindegyik más és mindegyik jó. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy megadta azt a lehetőséget, hogy egy profi zenekarban játszhassak, és hogy az itt töltött idők emlékeiből táplálkozva tovább léphettem.
Méghozzá külföldre. Alapi Pisti egy interjúban elárulta nekem, hogy nem láttátok biztosítva a státuszotokat a zenekarban, ezért mindketten inkább a kilépés mellett döntöttetek. Abban is egységesetek voltatok, hogy Kanadában próbáltok szerencsét. Hogy kerültetek ki és hogyan boldogultatok?
Ezt a verziót Pistitől később hallottam. A saját érzéseit mondta el, én nem gondoltam arra, hogy Zserbó esetleg visszajönne. El kell mondjam, hiszek a Sorsban, behatóan foglalkozom a kvantum fizikával. Már gyerekkoromban éreztem, hogy valamikor majd külföldön fogok élni. Valószínűleg ez is inspirált arra, hogy egy időre elhagyjam Magyarországot.
1991. április 1-én érkeztünk Kanadába. Pisti szólt, hogy egy cimborája odakint zenél, egy helyi srác segítségével össze tudnánk rakni egy zenekart, amivel – azt gondoltuk – Torontóban világsztárok leszünk. Azonnal beugrott a gyerekkori álmom, úgy éreztem, nem véletlen ez a lehetőség. Jónak tartottam, hogy nem egyedül, hanem Pistivel és a bátyámmal, tehát hárman próbálkozunk. Megcsináltuk a zenekart, Laci dobolt, Pisti gitározott, én basszusoztam, az énekes srác kint élt, akivel Pisti valamikor együtt muzsikált Salgótarjánban.
Nem lettünk világsztárok, a pénzünk viszont elfogyott. Ők visszajöttek Magyarországra, én maradtam. Miután végig gondoltam a sorsunkat, rájöttem, mindenki a maga képernyőjén keresztül nézi a világot. Én egészen más mozit látok, mint ők, nem ugyanazt a filmet nézzük.
Eleinte „civilként” boldogultam, mindent kipróbáltam. Mélyvízbe estem, gondoskodnom kellett a család megélhetőségéről, ráadásul olyan helyzetben, amikor odakint megszületett az első fiam. Dolgoztam üvegesnél, saját autóval futárkodtam, kerteket építettem. Miután tolmácsként sikerült bekerülnöm az állami Bevándorlási Hivatalba, az jó ajánlólevélnek bizonyult; ennek révén sikerült kiszélesítenem a hálózatot, hogy a továbbiakban különféle tolmács ügynökségeknél dolgozhassak. Emellett zenéltem is, vagyis a biztos megélhetésért több vasat tartottam a tűzben. Vendéglátós zenélést a kicsi gyerkőc miatt nem vállalhattam, de egy blues-rock trióban két évig basszusoztam. A blues amúgy is a kedvenc műfajom, hát nem esett nehezemre. A gyerekeimnek is ezt adom tovább: „ha megtanuljátok a bluest, egészen másképp fogtok gitározni!”.
Aztán jött egy másik zenekar, amelynek zenei rendezője a Deep Purple-lel is dolgozott. Ez volt a Cerafim, amely a Genesisen nevelkedett kissé progresszív rockos banda volt. De megfordultam egy-két tribute zenekarban is, az egyik ilyennel, amelyik Észak-Amerikában népszerű country rockot játszott, sokat utaztunk. Ilyen módon az ötvenegy USA tagállam mintegy felét, de Kanada egy részét is bejártam. Emellett csináltam saját zenéket, megfordultam party zenekarokban is. Nagyon élveztem. A hazatérésem előtti pár évet már így töltöttem.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2025. március 9. 07:05