A lélekműfaj művelői – 1. rész
Nincsenek véletlenek. Két előadóművész váratlan találkozása több mint tíz esztendeje közös munkát, közös alkotást eredményezett. Nem is lehetett másként, hiszen mindketten a blues műfaj elkötelezett hívei és művelői, amellyel – úgy tűnik – egy életre eljegyezték magukat. Noha a „Magyar Janis Joplinnak” is nevezett különleges orgánumú énekesnő, valamint a kiemelkedően tehetséges, egyéni stílusú gitáros más-más produkciókban, formációkban is érvényre juttatja kvalitásait, de Garda Zsuzsa és Benkő Zsolt duóban és kísérőzenekarral egyaránt a közönség kedvence marad.
Mit jelent nektek a blues? Miért pont e műfaj mellett kötöttetek ki?
Garda Zsuzsa: Korábban a rockzenét szerettem, ám amióta Zsoltival zenélek a blues is felzárkózott a kedvenceim közé. A blues lélekműfaj. Eléggé érzékeny vagyok, és ebben mindent megtalálok. Mindezen felül pedig minőségi zenéről beszélünk.
Benkő Zsolt: Nekem a blues elsősorban életforma, hitvallás. A zene lelkünkre gyakorolt sprirituális hatása jobban érdekel, mint a technikája. Rájöttem, hogy a műfaj iránt sokan hasonló érzéseket táplálnak, ezért bluestörténeti ismeretterjesztő előadásokat is tartok. Miközben egyre jobban elmélyülök a témában, egyre inkább bebizonyosodik, hogy ez nem csupán egy zenei stílus, de – mint említettem – életforma is.
Milyen hatás ért benneteket, amikor a zenei pálya mellett köteleztétek el magatokat, és kik voltak a példaképeitek?
B. Zs.: Miután ’67-es születésű vagyok, a hatvanas-hetvenes évek zenéje ragadott meg leginkább. Ezek annyira izgalmasak voltak, hogy nem gondolkodtunk pályaképben, csupán játszani akartuk őket. Például Radics Bélát sajnos nem láthattam fénykorában. Az a zeneanyaga viszont, ami eljutott hozzám, borzasztóan inspirált. Amikor Ferenczi Gyurival kölyökkorunkban elkezdtünk muzsikálni, nagyon hamar megismerkedtünk azokkal az emberekkel, akikre felnéztünk, és akiktől tanultunk: Tátrai Tibusz, Deák Bill Gyula, Póka Egon, Török Ádám, a P. Mobil és sok más professzionális magyar zenész, zenekar. Bencsik Samu mindig nagyon kedves volt velem, egyszer megengedte, hogy a saját kazettájáról átmásolhattam Jimi Hendrix berkeley-i koncertjét, ami nagy szó volt akkoriban. Szerencsés voltam, hogy ezekkel az emberekkel kerültem össze, épp ezért sokféle hatás is ért. Ennek köszönhetően alkalmam nyílt egy sajátos gondolkodásmód kialakítására, amely sokszínűséget, nyitottságot eredményezett. Így a rock, a dzsessz, a blues, vagy a népzene egyaránt közel áll hozzám. Annak ellenére, hogy nem hallgatok huszonnégy órában bluest, minden esszenciális gondolatot ebben próbálok feloldani. A külföldiek közül Jimi Hendrix meghatározó szerepet játszott az életemben, hisz az ő muzsikáján nőttem föl. De ott van Jimmy Page, Eric Clapton, B.B. King, vagy a másik király, Albert King is. És még sorolhatnám a műfaj nagyjait.
G. Zs.: Számomra a legbefolyásosabb zenei tényező Janis Joplin volt. Ennek köszönhetően tizenhat évig énekeltem a Janis Joplin Emlékzenekarban. Aretha Franklin művészete is meghatározó, de a jelenlegi kedvencem Keb’ Mo’, aki nagyon népszerű blues énekes, gitáros, illetve zeneszerző. Nagyon szeretem még a szintén kortárs és fiatal Beth Heartot, ő néhány éve a paksi bluesfesztivál sztárvendégeként járt Magyarországon. Általában az ún. „rettenet-csaj” énekesnőket szeretem, akik, ha kinyitják a szájukat, lerepül a fejed!
Hogyan találtatok egymásra, mikor kezdtétek a közös munkát?
G. Zs.: A Janis Joplin Emlékzenekar egyik vidéki koncertjén találkoztunk, ahol Benkő Zsolti is fellépett a saját zenekarával. Kölcsönösen figyeltünk fel egymásra: engem az ő gitárjátéka fogott meg, őt pedig az énekhangom. Egymástól függetlenül mindketten duóban gondolkodtunk, ehhez kerestünk társat, míg végül 2006-ban ezen a bizonyos fesztiválon sikerült összekapcsolni zenei pályánkat.
B. Zs.: Szerencsés ember vagyok, eddig olyan emberekkel dolgoztam, akiket szeretek és becsülök. Közöttük Zsuzsi az egyik olyan, akivel nem kell újra tárgyalnom alapvetéseket. Ismerjük egymás gondolatait, mindketten a belsőnkre hallgatva, úgymond belső kényszerből cselekszünk, vagy döntünk fontos kérdésekben.
Ezen kívül milyen formációkkal dolgoztok?
B. Zs.: Mint említettük, Zsuzsival duózunk, ezen kívül létezik a Garda-Benkő Band, amely négytagú (2017-ben csatlakozott Sümeghi Tamás-dob és Takács Roland Adrián-basszus), és van a Harakyru zenekar amellyel a kevésbé ismert blues-rock-funky dalokból válogatunk, de azokat is „átgyúrjuk” (Kyru- ének, Tomor Barnabás -basszus és Móré Attila -dobok) Szeretem a kihívásokat. Különlegességként ott a Csilingelő nevezetű gyermekzenekar egy nagyszerű énekesnővel, (Birkás Ildikó) aki hegedül is, és ahová együtt írunk zenét és szöveget. Rajtunk kívül Kiss Zsolt dobol és Winterverber Csaba basszusozik.
G. Zs.: Azokon felül, amelyeket Zsolti említett, nagyon büszke vagyok a Keep Floydingra, amely egy Pink Floyd cover band , és ahol háttérénekesként szerepelek. De van egy party zenekarom is, velük igazából nyaranta dolgozom.
Mintha a musicallel is kapcsolatba hoztak volna…
G. Zs.: Miután a Musicalitas inkább tanítással foglalkozik, megszakadt a kapcsolatunk. Hat-hét évet dolgoztam velük, hobbiból. Ahogy Zsolti is említette, kihívásnak tekintettem. Full rocker csajként tetkósan szegecsesen, bakancsban belecsöppentem egy olyan világba, ahol a habos-babos ruha, a csili-vili, a smink, a tökéletesség dívott. Ott tanultam meg, hogy akármilyen jó énekes vagy, egy nőnek ki kell néznie valahogy, nem lehet csak úgy felmenni a színpadra. Ráadásul tudok musicalesen is énekelni, s olyan karaktereket alakítottam, amelyek hozzám illettek. Vagyis a Hair, a Jézus Krisztus, szupersztár, vagy a Kabaré. Szép időszak volt, abszolút kirángattak a megszokott komfortzónámból, sok tapasztalatra és jó barátokra tettem szert.
A blues klubok és rock kocsmák mellett belekóstoltatok a nagyszínpadok világába is. Melyik áll hozzátok közelebb?
B. Zs.: Ez a műfaj nem működik tízezres nézőszámban, a blues kis klubokra termett. Fontos a szemkontaktus, a közös hullámhossz, a közvetlen hangulat. Hadd hozzam fel példaként a Rolling Stonest: amíg kis klubokban léptek fel, addig volt zene, a nagy stadionokban, óriás díszletek között mindez már cirkusz. Tegyük hozzá, nagyon jó minőségű cirkusz. A klubok kis létszámú közönségével nagyon jó kommunikációt lehet kialakítani, könnyebb egyszeri és személyes élménnyé tenni a bulit. Ez az én igazi közegem, itt mindig történhet valami olyan, ami máshol nem, ettől viszont izgalmasabb is számomra! A giga koncerteken a látványra, hangzásra nagyobb az igény, ott a felépített produkciók jobban érvényesülnek. Ám ezek nem túl gyakran adódnak az életünkben...
G. Zs.: Én mindkét helyszínen egyaránt szeretek énekelni, mindkettőnek van negatívuma és pozitívuma. A blues közege valóban a kis létszámú klub, amely különleges, egyedülálló atmoszférát, intimitást hordoz. Hatását tekintve nem egyszer a szemem előtt sírták el magukat az emberek. Viszont a nagyszínpad – a Kimnowak zenekarral is többször kipróbáltam – elementáris hang-, illetve átütő erejét, energiáját a klub, annak sajátossága miatt nem tudja biztosítani.
Szinte az összes kereskedelmi televíziós vetélkedőt végig jártad. Milyen benyomásokkal jöttél el a mai korban kihagyhatatlannak tűnő megméretésekről?
G. Zs.: A legfontosabb tapasztalatom, hogy ki kellett volna hagyni! A Kifutó nagyon régi történet, ez volt az első magyarországi tehetségkutató. Viszonylag egyszerű, tisztább, átlátható. Janis Joplint kellett alakítanom: tőlük semmit sem kaptam, igaz, sokat nem is vártam. Egyetlen hozadéka, hogy az utcán megismertek az emberek. Ugyanez vonatkozik a sokkal későbbi Megasztárra, tehát az utcai felismertségen kívül mást nem hozott. Már az első tévés szereplés után kiestem. Harminc évesen azzal a tévhittel indultam el a válogatáson, hogy ez az utolsó esélyem; hogy a harmadik iksz után senkinek sem lehet esélye a befutásra. Mindent erre a lapra tettem fel, azt gondoltam, ez lesz majd a nagy áttörés. A szó szoros értemében teljesen összeomlottam úgy, hogy hat évig sírás nélkül nem tudtam beszélni a Megasztárról. Ha visszanézem a műsort, úgy érzem, óriásit énekeltem, nem érzem igazságosnak a döntést. Arra mindenesetre jó volt, hogy leszűrjem a tapasztalatokat. Szakmailag semmit nem adott, ám megismertem néhány nagyon kedves embert, akiket azóta is szeretek. A Voice-ba viszont már vérmes remények nélkül mentem – majd csak lesz valahogy… Nem is kaptam semmit. Kiesésem után az egyik tehetségkutató bennfentesétől megtudtam, vagyis megerősített abban az érzésemben, hogy a versenyből nem az esetleges tehetségtelenségem okán kellett kiesnem, hanem azért, mert nem vagyok formálható. És nekik nincs szükségük önálló, egyéniséggel rendelkező sztárjelöltekre, ők termékeket keresnek és adnak el.
Rengeteg zenekart kipróbáltál. Műfajon belüli útkeresésről beszélünk?
B. Zs.: Valóban útkeresésről volt szó, emellett a nyitottságot tudnám érvként felhozni. Azoknál a zenekaroknál ahol megfordultam, az élet különböző forgatókönyveket írt; hosszabb-rövidebb időszakokat, sikert, és csalódást is olykor… Olyan is előfordult, hogy nagyon jól együtt voltunk a bandával, ám pont akkor zártak be az élő klubok; elfogyott a levegő körülöttünk, s szép csendben feloszlottunk. Miután nem tartom magam összeférhetetlen embernek, nyugodtan elmondhatom, mindenkivel szívesen zenéltem. Voltak kevésbé ismert nevek, de jól ismert művészek is. Évek óta vallom, akivel találkoznom kell, azzal találkozom is. A szakmában rajtam kívül sokan szerettek volna Tibusszal játszani, végül nekem is sikerült. Rengeteget tanultam Tóth János Rudolftól, a mesteremnek tartom; megadatott, hogy az élet a barátságon kívül színpadon is összehozott bennünket. A tavalyi év egyik szenzációjaként összekerültem a jelenlegi amerikai élvonal egyik legnagyobb gitárosával, Josh Smith-szel. Korábban személyesen találkoztunk, de ma már az internet is lehetővé teszi, hogy szót válts kedvenc gitárosoddal. Épp Békéscsabán turnéztam, de a közös játékért örömmel utaztam fel, majd vissza. Mára eljutottam oda, hogy egy-egy feladatról eldöntsem, nekem való-e, vagy sem. Minden zenésznek tisztában kell lennie saját képességeivel, illetve korlátaival. Kiderült például hogy van érzékem a tanításhoz, emellett szívesen tartok előadásokat is, mert élvezem.
(folytatjuk) Hegedűs István
2018. január 23. 19:44