A lélek fuvolása, a radiológia detektívje
Mindennapi élete több szálon fut: orvosi hivatása, a gyógyítás mellett legalább olyan fontos szerepet játszik a zenélés, a fuvola, amelyet nem csupán Magyarország egyik vezető progresszív rock zenekarában szólaltat meg, hanem egy egyházi formációban is. Hogy a két meghatározó és nem kevés időt igénylő tevékenységet miképpen lehetséges összehangolni, arról Kollár Attila doktor, radiológus főorvos, a Solaris és az Invocatio Musicalis alapítója, fuvolistája beszél. De a gyakorló református zenész-orvostól egyebek mellett azt is megtudjuk, miképpen viszonyul a hozzáforduló betegekhez, miért épp a fuvolát választotta hangszeréül, és hogyan készül a Solaris négy és fél évtizedes jubileumi nagykoncertjére.
Húsz évesen a Solaris egyik alapító tagja voltál, öt évvel később általános orvosi diplomát szereztél. Az elmúlt évtizedekben a zenekar komoly nemzetközi sikereket ért el, „egyéniben” pedig elismert radiológus szakorvos-főorvosként dolgozol a Semmelweis Egyetem Orvosi Képalkotó Klinikáján. Miként fér meg benned ez a kettősség?
A gimnázium befejezése után, 1978-ban jelentkeztem az orvosi egyetemre. Miután elsőre nem vettek fel, egy éven keresztül a SOTE II. számú Női Klinikáján dolgoztam műtősként, aztán a következő nekifutás már sikeresnek bizonyult. Nem bántam meg a megelőző gyakorlatot, sőt mindenkinek, aki ezt a pályát választja, jó szívvel ajánlanám.
Négy gyermek apja vagyok, és büszke többek között arra is, hogy Krisztina lányom az orvosi pályát választva nemrég szerezte meg aneszteziológiai szakvizsgáját.
A gimnáziumi évek alatt már elkezdtem a zenélést furulyán a Monokli együttesben, ahol a későbbi Solaris-os zenésztársammal, Seres Attilával játszottunk együtt. Később aztán 1980-ban, már egyetemistaként fuvoláztam alapító tagként a Solaris együttesben, amelynek az első, koncertező aktív korszaka 1986. áprilisáig tartott. Így az orvosegyetemi tanulás és a zenélés párhuzamosan zajlott az életemben.
Miután láthatólag mindkét tevékenység egyaránt fontos szerepet tölt be az életedben, javaslom – mindennemű rangsorolás nélkül – előbb az orvosi hivatást bontsuk ki részletesebben! Miért épp a radiológiát választottad?
Az egyetem befejezését követően először sebész szerettem volna lenni, de ma már úgy gondolom, nagyon szerencsés vagyok, hogy végül radiológus lettem. A sebészet szempontjából egyrészt fontos és megkerülhetetlen tényező a manualitás (kézügyesség – H.I.), a másik része pedig a mentális (észbeli, gondolati – H.I.) viszonyulás. Előbbi adottság, utóbbra pedig rá kell készülni. És a kettő nem mindig találkozik.
A radiológia a szívem csücske. Igazából a detektívek munkájához tudnám hasonlítani: a kapott orvosi képanyagokból, vizsgálati eredményekből, a beteg panaszaiból, a laboreredményekből kell rájönnünk arra, hogy az adott páciensnek mi a betegsége. A különféle képalkotó vizsgálatok szintetizálásával igyekszünk megválaszolni a klinikai oldalról feltett kérdéseket. Természetesen a mi munkánkban is a beteg van a középpontban és igyekszünk az orvosi képalkotó módszerek segítségével szolgálni a gyógyítást.
Miután intervenciós (pl. beszűkült erek átmérőjének helyreállítása – H.I.) radiológus vagyok, vagyis minimálisan invazív (a test belsejébe történő fizikai behatolás – H.I.) radiológiai beavatkozásokat is végzek, ennek megfelelően a precíz manuális tevékenység is lényeges szempont a különféle intervenciós kezeléseknél.
A képalkotó diagnosztika az orvostudomány egyik legfontosabb ágazata. Fejlettség, korszerűség, eszközállomány tekintetében hol tart ma Magyarország ezen a területen?
Az elmúlt húsz-huszonöt évben Magyarország egyre inkább felzárkózott a világ élvonalába. Nem csupán az infrastruktúra, de a szakképzettség szempontjából is. 1985-ben végeztem az egyetemen és bizony a ’90-es évek elején még nem mondhattuk el, hogy „minden sarkon” van egy CT-berendezés. Az ultrahang vizsgálatok már igen elterjedtek voltak, de mivel nem sok CT-készülék üzemelt, ezért az ultrahangos tudásunknak igen magas szintűnek kellett lenni.
Csaknem húsz éven át a Magyar Radiológus Társaság UH szekciójának vezetőségében is dolgoztam, ahol igazán magas színvonalú munka folyt. Későbbi amerikai és franciaországi tanulmányútjaim kapcsán döbbentem rá, hogy az én ultrahangos tudásom sok tekintetben magasabb színvonalú volt, mint a külföldi kollégáké. A 2000-es évektől aztán a keresztmetszeti képalkotó módszerek, azaz a CT és MR vizsgálatok egyre jobban előtérbe kerültek, és ezek az eszközeink is tényleg világszínvonalúak lettek, így aztán az ultrahang diagnosztika és a CT/MR aránya kiegyensúlyozódott.
Ma már az Orvosi Képalkotó Klinikán olyan világszínvonalú képzés folyik, amire méltán lehet büszke a Semmelweis Egyetem, de ugyanez mondható el a pécsi, szegedi, debreceni Képalkotó Klinikai Központról is.
Munkád során – gondolom – nemegyszer élted meg, hogy itt a vége, nem tudsz tovább segíteni. Orvosként, átlagemberhez képest ti másként viszonyultok a halálhoz?
Soha nem könnyű ezt átélni. Próbáljuk tartani a betegekben a lelket, a kezelések során igazán szorossá válik az orvos-beteg kapcsolat. Nehéz megélni, hogy a rosszindulatú daganatok esetében sajnos nincs mindig lehetőség a teljes gyógyulásra, de bizonyos kezelésekkel meg tudjuk hosszabbítani a beteg életét úgy, hogy néhány évet még elfogadható életminőségben tölthet a családjával.
Vannak mindemellett olyan betegségek is, ahol definitív (végleges – H.I.) gyógyulást lehet elérni, ami a beteg számára (és persze az orvosnak is) óriási eredményt jelent. Elég arra az időszakra gondolni, amikor még a katéteres beavatkozásokat rendszeresen csináltam és sikeres értágítással, vagy egy stent behelyezésével olyan eredményt sikerült elérni, hogy a beteg örömmel újságolta: nem kell már háromszor megállnia séta közben, vagy épp sietve eléri a buszt. Jó érzés segíteni a gyógyulásban, és az életminőség javításában. Ez mindenképp sikerélmény.
Térjünk rá a zenei pályádra: mikor, milyen körülmények között kerültél fuvola közelbe?
Biatorbágyon 1966-tól jártam általános iskolába, ahol már az alsó tagozatban elkezdtem a furulyatanulást. Rendkívül invenciózus, kóruscentrikus énektanárnőm volt, Bánáti Gézáné – a férje volt egyébként a furulya tanárom – és aztán a felső kórusban énekeltem. Az osztálykórussal egészen szép eredményeket értünk el. Hetedikes lehettem, amikor egy járási versenyen összhangszer kategóriában második helyezést értem el furulyán.
Később, a Kaffka Margit gimnáziumban áttértem a fuvolára, ám az akkor alakult, Monokli névre hallgató iskolazenekarban még furulyáztam. Itt kerültem össze Naszádi Gábor barátommal, aki gitározott, vele közösen csináltuk az első dalokat. Később az Invocatio Musicalis formációban is együtt játszottunk, és ez a mai napig tart. A József Attila gimnázium alagsorában működött egy önálló zeneiskolai szekció is, ahol két évig tanultam fuvolázni Tari Lászlótól, aki a Fővárosi Operettszínház első fuvolistája volt. Nagyszerűen megtanította a fúvástechnikát, ami a fuvolázás alapja, de a dalokhoz, kompozíciókhoz való viszonyulást is, mint például a tempó, a dinamika – és még sok minden mást.
Kik hatottak rád fuvolistaként, és milyen zenéken nevelkedtél? Volt- e példaképed?
Igazából nem volt kimondott fúvós példaképem, így legelső kedvenc progrock zenekaraim a Kansas és a Supertramp voltak. Nyilván azok a zenekarok aztán mélyebben megérintettek, amelyekben a fuvola is fontos szerepet játszott. Ilyen például a holland Focus együttes és vezető egyénisége Thijs van Leer, aki nem csupán zseniális fuvolista, de remek billentyűs is egyben. Mindemellett persze remekül énekel is. Óriási élmény például, amikor egyik leghíresebb számukat, a Hocus Pocust szinte dupla sebességgel játsszák koncerten. De nagyon szeretem a jazz rock irányzat egyik emblematikus fuvolistáját, Herbie Mannt is. No és – a végére hagytam – a Jethro Tullt, Ian Andersonnal. Ő abszolút kihagyhatatlan mind a fuvolakezelés, a kompozíciós sokszínűség, mind a technikai biztonság szempontjából.
Miután annak idején komolyzenei képzésben részesültem, az továbbra is meghatározó számomra. Természetesen itt is a fuvola áll középpontban; elsősorban a XVII. – XVIII. században élt és alkotott német származású zeneszerző, Georg Philipp Telemann, aki több mint háromezer barokk kompozíciót hagyott maga után. Egy géniusz, aki leginkább blockflőtére és fuvolára írta etűdjeit. Alapvető továbbá Johann Sebastian Bach, akinek a munkássága az egyházi zenében is meghatározó számomra. Annak ellenére, hogy többen inkább orgonaműveiről ismerik, rengeteg fuvolacentrikus kompozícióját, illetve fuvolaversenyét tartjuk számon. Megemlíteném még Georg Friedrich Händel ugyancsak német zeneszerzőt a barokk nagymesterek közül, vagy a későbbi romantikus kor alkotóit, akik közül többen is nagyon szerették a fuvolát (Franz Schubert, Gabriel Fauré, Camille Saint-Saens).
A klasszikusok után jöjjön a progrock és a Solaris: hogy emlékszel vissza a zenekar megalakulására, illetve a Pesti Műsor magazin által hirdetett tehetségkutatóra? A kérdés már csak azért is aktuális, miután a zenekar ezekben a hónapokban épp negyvenötödik évfordulóját ünnepeli.
A zenekar 1980. februárjában alakult, épp a tehetségkutató versenyre való felhíváshoz kapcsolódva. Az irányt Erdész Robi és Cziglán István találták ki a sci-fi regényekből kölcsönzött szövegvilág alapján, amit a Solaris együttes zenéje is (Stanislaw Lem lengyel sci-fi szerző regénye nyomán – H.I.) tükrözött. Ez volt az első számunk címe is.
A tehetségkutatón eredetileg százharmincöt előadó indult. A válogatókon túl eljutottunk a döntőig, amelyet a Budai Ifjúsági Parkban rendeztek meg, az MHV jutalmul a HIT együttes Vén csavargó halála című számával közös kislemezt is kiadott a zenekarral. Ennek a B oldalára került a Solaris című szerzeményünk, amelyet ott helyben rögzítettek. A gálaműsort az akkor már rock and rollt játszó Hungaria adta. Legalább hat-nyolcszáz fős közönség gyűlt össze az Ifiparkban, ebből több száz rajongó szurkolt a Solarisnak is. Nem volt konkrét stílusmegkötés, mi instrumentális zenével indultunk, ennek ellenére harmadik helyezést értünk el.
Az esemény májusban zajlott, onnantól kezdve, hívtak bennünket egyetemi klubokba, nyári táborokba, emellett sok vezető rockzenekarnak lehettünk a backing groupja (előzenekara – H.I.). Szívesen láttak bennünket, mert újdonságot jelentettünk, nekünk pedig fontos volt, hogy megismerjenek, és hogy jó minőségben tudjunk megszólalni.
Később aztán a kötelező sorkatonaság miatt tagcserék is történtek, ’83-ban pedig sikerült eljutni a Solaris első nagylemezéig.
Beszéltünk róla, hogy instrumentális progrock zenét művelő zenekar nehezen rúghatott labdába a hanglemezgyár illetékeseinél, lásd a hasonló műfajban utazó East kálváriáját. A Solarisnak mégis sikerült áttörést elérnie.
Amikor az első lemezanyagot beadtuk, Erdős Péter helyett már Wilpert Imre kezében volt a döntés, ő pedig nem fogadta el. ’83 őszén azonban már rábólintott, decemberben pedig elkezdhettük a felvételeket a törökbálinti MHV stúdióban, Kálmán Sándor kitűnő hangmérnöki munkájának segítségével. A másodszor benyújtott demo-felvételek nem sok változást tartalmaztak az elsőre elutasított zeneanyaghoz képest. Czigi, azaz néhai Cziglán István gitárosunk vitte be az anyagot, és övé volt a konceptlemez gondolata is. Ez lett a Marsbéli krónikák, amelynek az A oldala egybefüggő szvit.
A témaválasztás tetszett Wilpertnek, hiszen az egyetemi klubokban és művelődési házakban science fiction jellegű diaporámás (képek egymásba úsztatott vetítése zenei aláfestéssel – H.I.) előadásokat is tartott. Tehát a Solaris hasonló témában alkotott zenéje találkozott az ő érdeklődési körével. Így a közös nevező kapcsán zöld utat kapott a Marsbéli krónikák album, amely Czigit igazolta. Az első évben negyvenötezer eladott példányról tudok, amelyre a következő évben még hozzáadódott körülbelül tíz- tizenötezer darab. Nyilván nem mérhető egy pop-, vagy rockzenekar lemezeladási sikeréhez, de a zene rétegjellegét tekintve egy jórészt ismeretlen, elsőlemezes csapat részéről ez igazán szép eredmény. De még ez sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy rábólintsanak a következő Solaris lemezre…
Még a lemez megjelenése előtt történt, amikor 1982-ben törött csuklóval fuvoláztál végig egy sportcsarnokos nagykoncertet. Hogy emlékszel az esetre?
Egy tornaórán történt. Az egyetem testnevelési pályája a Népligetben volt, az óra második részében fociztunk. Az egyik beadásban a bal kezemmel letenyereltem, majd rögtön utána éreztem a fájdalmat a csuklómban. Akkor már sejtettem, hogy úgynevezett rádiusz- vagyis orsócsonttörést szenvedtem. Elvileg a gipszelés, gyógyulás időszaka négy-hat hét, miközben Solaris-koncertek várnak… Az eset öt-hat nappal a prágai koncertünk előtt történt, egy pénteki napon. A hét végére, vasárnapra kissé meglazítottam a rögzítést, éreztem, hogy könnyebben tudom mozgatni az ujjaimat. Az első nap komoly küszködéssel, fájdalommal járt, ám a koncert idejére szerencsére elmúlt.
A prágai koncert másik érdekessége, hogy előtte, március 31-én, egy magyar-francia gálaesten léptünk fel a Sportcsarnokban, amelyet André Szőts rendezett. Ez volt a Solaris első olyan fellépése, ahol tízezres nagyságrendű közönség előtt játszhattunk. Itt megtetszettünk a Pragokoncert illetékeseinek, így Amanda Learrel (!) közös koncert meghívást kaptunk Prágába… Ettől függetlenül a tizenkétezres cseh közönségnél osztatlan sikert arattunk, vissza is tapsoltak bennünket.
Miképpen aposztrofálhatjuk a zenekart? Az úgynevezett hobbi szintet bőven túllépte, igényes progresszív, sőt különleges zenéje a profik közé pozícionálta. A megélhetéshez azonban mindez kevésnek bizonyulhatott. Hol van tehát a Solaris helye?
Valahol a kettő között. A tekintetben, hogy megélhetést nyújtson, soha nem lett profi zenekar, viszont – mindjárt a Marsbéli krónikák albummal – sikerült letenni valamit az asztalra. Annak ellenére nagylemezhez jutottunk, hogy pusztán instrumentális formáció voltunk. Ott van például a magas szintű – szintén instrumentális – muzsikát játszó pályatársunk az East, amely csupán akkori énekesük, Zareczky Miklós belépésével tudott nagylemez felvételhez jutni. Egyébként csaknem mindegyikükkel játszottunk már együtt; Erdész Robi billentyűsünk szólólemezén Varga Janó gitáros is közreműködik, de korábban is voltak vele közös munkáink. A mostani négy és fél évtizedes jubileumi koncertünkre akkori dobosukat, Király Istvánt is meghívtuk vendégnek. Óriási technikai tudású ütőhangszerest és szeretetre méltó embert ismertünk meg benne.
Jóllehet a Marsbéli krónikák sikere elégedettségre adhatott okot, mégsem lettünk olyan szintű progrock zenekar, amely a régi, ugyanebben a stílusban tevékenykedő dinoszauruszokhoz mérhető, ettől függetlenül a Solarist most már nemzetközi szinten is jegyzik. Ide kívánkozik még, hogy a megelőző időszakban és a progrock műfajban mozogtak olyan zenekarok, mint például a V’73, akik technikai tudásban zsebre tehettek minket; a velük született tehetségen túl a konzervatóriumi képzés is megtette a hatását.
Egy dolog azonban a technikai tudás, és más, hogy milyen kompozíciókkal állunk elő. Ha nincsenek jó dalok, az egész nem működik. A progresszív zenére is igaz, ha a dallamvilág nagyon „körmönfont”, nem igazán jól követhető, akkor az előadó nem fog egyről a kettőre jutni. Azt gondolom, a jó szerzeményeken túl az összteljesítmény, az előadás a mérvadó és ebben a Solaris abszolút megállja a helyét.
Abban az időben a közönség mennyire volt fogékony a fajsúlyosabb, nehezebben emészthető progresszív, instrumentális zenére?
Emlékeim szerint eléggé mindenevő volt a közönség akkoriban. Emellett szerencsére olyan helyeken tudtuk megmutatni magunkat, ahol jól fogadták a Solaris zenéjét. A SOTE pincéjében kaptunk próbatermi lehetőséget, ennek fejében az egyetemi gólyatáborokban is felléphettünk a nulladik éves egyetemisták előtt. Két-háromhetes turnusokban jártunk az izsáki táborokba koncertezni, ami igazi kuriózumnak számított. Ez a réteg szerette a zenénket, arról nem is beszélve, hogy ekkor már aránylag ismert zenekar voltunk.
Progresszív zenészként hogy élted meg a Napoleon Boulevardba történő átmenetet?
Nem könnyen. A szólóhangszer abban a zenében némileg háttérbe szorult. A Solarisban ugyanis a fuvola viszi a prímet és persze a gitár, emellett a billentyűs hangszerek, de sokszor még a basszusgitár is dallamokat játszik. Szükségem volt némi gondolkodási időre, de aztán rábólintottam.
Miután a csapat együtt maradt, a dalszerzés irányát kellett meghatározni, amely nyilván eltért a Solarisétól. Ami a hangszerelést illeti, visszaköszöntek a régi Solaris-os megoldások, hiszen az ember nem tud kibújni a bőréből. Aki fiatal korában Napoleon Boulevard rajongó volt, jól ismerte a dalokat, később aztán a Solaris új korszakát jobban megértette, felismerte a benne rejlő közös vonásokat.
Mielőtt megnyertük az Interpop fesztivált a Ha eljönnek a repülők című szerzeménnyel, előtte Vincze Lillával már csináltunk közös dalokat. Amikor megkaptuk Erdőséktől a lemezajánlatot, már kész szerzeményeink voltak. Húsz-huszonötből kellett kiválasztani azt a tízet, ami végül rákerült a lemezre. Az első lemezt nem adhattuk ki ’86. decemberében, mert az említett „repülős” dalról a Hazafias Népfront egyik okos embere kitalálta, hogy ezzel háborúra uszítunk… Aztán ’87. január végén, a lemezpiaci uborkaszezonban végül mégis napvilágot látott, és három hét alatt aranylemez lett…
Szerettek bennünket, bekerültünk az ország három legnépszerűbb zenekara közé. Elfogadtam, hogy most nem Solaris, hanem Napoleon Boulevard van, beleadtunk apait-anyait. Összességében évi harminc-negyvenállomásos koncertturnét, ugyancsak évente megjelenő nagylemezeket, 1986 és ’90 között négy esztendő töretlen sikert hagytunk magunk mögött. Tudatában voltunk annak, hogy eredendően nem ezt akartuk csinálni, de népszerűek voltunk; tudomásul vettük, hogy a Napoleon Boulevardot fel kell építeni ahhoz, hogy a Solaris újra sikeres lehessen.
Mindeközben saját zenei elképzeléseid megvalósítására is jutott energiád, időd, ennek érdekében életre hívtad saját formációidat. Két projektről van tudomásom: a Musical Witchcraftról és az Invocatio Musicalisról.
’98-ban csináltam egy szólólemezt Musical Witchcraft címmel, ami lefordítva Zenei Boszorkánykonyhát jelent. Ezzel az anyaggal Böszörményi Gergely jóvoltából a Budai Parkszínpadon mutatkoztunk be 2000-ben, majd ennek kapcsán Naszádi Gábor barátommal csináltunk néhány újabb dalt, amely 2002-ben az Utópia című lemezt eredményezte. Ezután Gábor ötletére feldolgoztunk néhány zsoltárt és éneket a református énekeskönyvből, amelyet 2006-ban saját kompozíciókkal kiegészítve Zsoltárok és Filmzene címmel adtunk ki. Tehát a Musical Witchcraft három albumot jegyez. A Zenei Boszorkánykonyha név templomi közegben némi – jogos – megütközés keltett, ezért aztán a továbbiakban, 2007-től Invocatio Musicalis együttesként folytattuk.
A Musical Witchcraft harmadik albuma már főként az akusztikus megszólalás jegyeit viseli, a feldolgozások egyébként alapból akusztikus gitárra és fuvolára készültek. Ezeket öltöztettük föl basszusgitárral, percussion-nel és dobbal. Ami a zene stílusát illeti: a folk-progresszív-világzene egyfajta érdekes elegye. Pár év kihagyással elkészült az önálló Invocatio Musicalis lemez, amely egy 2014-es koncertünk felvétele Szentendrén, a Református Gimnázium kápolnájában. Ezen a néven tehát ez volt az első CD-nk és most készül a második, amely remélhetőleg a 2026-os év második felében fog megjelenni.
Van érdeklődés erre a zenére?
Igen, hogyne lenne! A célközönséget nyilván elsősorban a református templomok, református közösségek csoportjai adják, de több középiskolás rendezvényen és egyetemi klubban is felléptünk már. Böszörményi Gergely szerevezésében, aki a református zenei fesztiválok atyja, sok helyre eljutottunk: Felvidékre, Erdélybe, sőt különböző református általános iskolába is. Koncertjeink évente három fő pilléren nyugszanak: a tavaszi Református Zenei Fesztivál, amely májusban kerül megrendezésre, szeptemberben az Ars Sacra sorozat, ez különféle templomi koncerteket takar, év végével pedig az adventi koncerteken a sor. Ez utóbbi esetben előfordul, hogy több templomba is meghívnak bennünket.
Kikből áll a zenekar?
Kornis Feri kongás és egyéb ütőhangszeresünk a Szent István Gimnázium informatika tanára; a dobosunk Dr. Őry Tamás a pénzügyminisztériumban dolgozik; basszusgitárosunk, Király Lóri növénybiológus; Naszádi Gábor pedig végzettségét tekintve matek-fizika tanár, jelenleg saját informatikai cégét vezeti; én pedig orvosként, radiológusként dolgozom. A zene szeretetén kívül a hit közös bennünk, felekezeti hovatartozást illetően azonban ökomenikus csapat vagyunk: Naszádi Gábor barátom és én reformátusok vagyunk, a többiek katolikusok.
Otthonról hoztad a reformátusvallást és az ahhoz kapcsolódó muzsikát, vagy mindez egyfajta önkifejező eszköz számodra?
Biatorbágyon nőttem fel, ahol húsz éves koromig éltem. Az ottani református gyülekezetbe jártam, majd ott konfirmáltam. Hosszú ideig vettem részt az ottani ifjúsági közösség munkájában, majd onnan Budafokra költöztünk. Az egyetemi éveim elején, ’83-ban kötött házasságomat követően a feleségemmel együtt jártunk át Budakalászról Pomázra, a református istentiszteletekre.
Ezután a szentendrei református gyülekezet következett, majd a budakalászi református gyülekezet önállósodását követően csatlakoztunk ide. Jelenleg egész családunkkal a Pasaréti Református Gyülekezet tagjai vagyunk.
Ha már a spiritualitásnál tartunk, nem feledkezhetünk meg a Solaris egykori zseniális gitárosáról Cziglán Istvánról, aki 2018. decemberében hagyta el a földi világot. Mit tudhatunk róla, mint zenészről, emberről és kollégáról? Milyen volt a kapcsolatotok?
Nagyon invenciózus, ötletdús zenész volt, fantasztikus tehetséggel megáldva. Technikailag nyilván voltak nála jobb gitárosok, de nem feltétlenül ez a fontos. A lényeg, hogy abban az időszakban – Erdész Robi, Czigi és én is – mind együtt tanultuk a „szakmát”. A Solarisszal közösen létrehozott eredmény volt a fontos számunkra. Nem véletlen, hogy épp hármunkat említem, hiszen a zenekar ’82-es kettéválásakor mi hárman továbbra is azt szerettük volna csinálni, folytatni, amit elkezdtünk.
Visszatérve Czigire: rengeteget próbáltunk, sok gitáralapú kompozíció készült, olyan is, amely fuvola-gitár kettősre íródott – így született a Duó című kompozíciónk. A Marsbéli krónikákban tetten érhető a zenélése, majd – a Napoleon Boulevard korszak után – a Live in Los Angeles lemezen is ő játszott még velünk. Czigire technikai ötleteivel kapcsolatban is számíthattunk: sokat segített Robinak, neki köszönhető a Solarisra olyannyira jellemző, különleges szintetizátor hangszínek és effektek kialakítása. Alaposan beleásta magát a szintetizátorok „lelkébe”.
Óbudán, a Könnyűipari Műszaki Főiskola nyomdász szakán végzett, technikai képességei talán innen eredeztethetőek. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a különböző kütyük elkészítésében, amely aztán komoly arzenált eredményezett: ezek különböző effektek, visszhangosítók voltak. De a legnagyobb érdeme talán mégis az, hogy kiharcolta Wilpertnél a Marsbéli krónikák megjelentetését.
Koncertjeinkkel kapcsolatban is jó emlékeket őrzök róla: az utolsó pillanatig lelkes zenész, jó kolléga volt, aki abszolút felturbózta a zenekart. A Solaris koncerteket a változatosság jellemezte, amiben az ötleteléseinek köszönhetően nem kis szerepe volt. Ebből a szempontból is pótolhatatlan embert vesztettünk.
A Solaris úgynevezett negyedik korszakában a tengerentúlon elért megérdemelt sikereivel, sorra megjelenő albumaival, ritkaságszámba menő, ám rendre teltházas koncertjeivel került az őt megillető helyére. Minek tulajdonítod a kissé későn jött, ám mégis megérdemelt áttörést? Ennyit változott volna a világ?
Ezt attól függően sikerült elérnünk, hogy a Marsbéli krónikák album egy licence-szerződés kapcsán egy japán kiadó jóvoltából – King Records – a világ szinte minden pontjára eljutott. Ez volt az a lépcsőfok, amikor nemzetközi sikereket érhettünk el. Ennek hatására különféle felkéréseket kaptunk: 1995-ben Greg Walker neves producer meghívott bennünket egy progrock fesztiválra Amerikába. A Los Angeles-i Arts Theatre-ben nagy sikerrel léptünk színpadra, és a koncertet rögzítettük. Ezt később egy francia kiadó is megjelentette CD-n, illetve VHS-kazettán, Live in Los Angeles címmel.
Igazi meglepetésként ért bennünket, hogy a közönség túlnyomó részét nem a kint élő magyarok alkották, hanem a világ minden tájáról érkezett progrock rajongók. Az ezerkettőszáz fő befogadóképességű színházteremben olaszok, svédek, angolok, csehek, tehát európai emberek, mellette pedig mexikói és brazil progrock rajongók ültek. Az külön – jó értelemben véve – döbbenetes volt, hogy a szervező szombatra, a fő műsorba osztotta be a Solaris zenekart; attól viszont egyenesen libabőrösek lettünk, hogy már a felkonferáláskor hatalmas ováció fogadta a Solarist. Arról nem is beszélve, hogy a számok elején beletapsolnak egy több mint tízezer kilométer távolságból érkezett zenekar dalaiba! Mindez óriási emocionális töltést adott nekünk.
Ott a helyszínen ismerkedtünk meg egy sráccal, aki Rio de Janeiróban szervezett egy progresszív zenei fesztivált 1996-ban, amelyre meghívott bennünket. Kiderült, hogy Brazíliában, Mexikóban nagyon szeretik a dallamos progresszív muzsikát. Hasonlóan dallamos a népzenéjük is, amelyen felnőttek, tehát nem áll messze a két műfaj egymástól. A Solaris is egy némileg könnyebben fogyasztható progresszív zenével lépett színpadra; koncepciónk szerint a dalaink legyenek összetettek, legyenek érdekesek, ugyanakkor tartalmazzanak nagyon jól fogható dallamokat. Sokat segítettek az összhatás elérésében a későbbi Nostradamus-albumokon szereplő vokális tételek is.
Hegedűs István
2026. május 3. 08:21