A kulturális lövészárkok betemetése
A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként, két miniszteri biztos pozíció birtokában elsődleges céljának tekinti a nemzeti hagyományokon alapuló magyar kultúra támogatását. Amelyben politikai hovatartozástól függetlenül mindenki helyet kaphat, aki tehetséges, és az előbbi célkitűzést magáévá teszi. Demeter Szilárd, aki a politika mellett az irodalmi-, valamint a zenei pályán is otthonosan mozog, nagy súlyt fektet a könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztésére, idén júniustól pedig a magyar könnyűzene megújítását kapta feladatul.
Úgy tűnik, szereted a frappáns szóösszetételeket, szócsavarokat – elég csak írói álnevedre a Tempetőfire, vagy akár a Mondolat című művedre gondolni –, amelyek azért némi műveltséget is feltételeznek az olvasótól.
A Tempetőfi álnév még diákújságírós koromból datálódik, amikor Csokonai: A méla Tempefői című színdarabjának alcíme csengett a fülemben: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban”. Aztán mégiscsak akadt egy Petőfink, aki volt elég bolond ahhoz, hogy világszintű költővé váljon. A kettő egybejátszásával próbáltam kifejezésre juttatni azt a meggyőződésemet, ha az embert közlési, vagy megértési vágy feszíti, akkor azt be kell vállalni.
Elődödet nem kevés bírálat érte, amiért olyan kiállítások megrendezését támogatta a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amelyek a balliberális oldalhoz kötődtek, ahelyett, hogy nagyobb teret adott volna a nemzeti kultúra képviselőinek. Mi változott a gondjaidra bízott intézményben, amikor Prőhle Gergelytől végleg átvetted az irányítást?
Letettem az asztalra egy főigazgatói pályázatot, amelyet az elbírálást követően azon nyomban nyilvánosságra hoztam. Ezzel mindenki számára világossá tettem, hogy mire számíthat részemről. Az üzenete pedig – leegyszerűsítve – a nemzeti kultúra megerősítése. Amely saját értelmezésemben sokszínű, és amelybe a balliberális oldal is beletartozik. Tehát mindenki, aki magyar kultúrában gondolkodik. Minden olyan alkotó, aki a magyar adófizetőket, ha úgy tetszik fogyasztókat, az olvasóközönséget, a zenehallgatókat tartja szem előtt, és azt szeretné, ha művei maradandók lennének.
Ugyanezen elveket érvényesítem a Petőfi Irodalmi Múzeumban; egyik politikai oldalnak sincs kizárólagos jussa. Senkit sem rekesztünk ki, hiszen a magyar irodalom házában mindenkinek helye van, aki a magyar irodalom gazdagításán fáradozik. Ami az elődöm tevékenységét illeti, nem szeretném minősíteni, hiszen az olyan, mintha visszamutogatnánk a múltbéli házasságunkra. Inkább arról a hozzáadott értékről beszélnék, amit magammal hoztam. Arra törekszem, hogy a különböző oldali szereplőket rábírjam a szekértábor-logika felülírására, valamint a közös nevezőt megtalálva folytassanak értelmes párbeszédet. Senkit sem szeretnék befolyásolni, nem szeretnék igazságot osztani, hiszen az csupán a Jóistennél van. A politikai hovatartozás nélküli teljesítményben és a tehetségben hiszek. Lehetőségeket szeretnék biztosítani, amelyekkel mindenki úgy él, ahogyan tud.
A nemzeti oldal – úgy tűnik – mégiscsak örök küzdelemre ítéltetett…
Kell a segítség a nemzeti oldalnak, hiszen az fejben másodikként gondolkodik. Fél szemmel a liberálisokra sandít, akik évtizedek óta uralják ezt a terepet, és akik szintén fejben, másodikként, folyamatosan a Nyugatot tekintik követendő példának. Mai napig nem értem, a nemzeti oldal miért fogadja el a liberálisok által meghatározott mércét. Ami aligha objektív. A kulturális sokszínűség része, hogy különböző értékkategóriák mentén értékeljük a világot, ízlésvitákban a végső igazságot senki sem mondhatja ki. Saját kultúránkat, saját hagyományainkat, értékvilágunkat kell követni, és ezt meg is kell tudni védeni. Ez azonban csak úgy megy, ha fejben elsők vagyunk, és mi értékelünk. Megpróbálom ezt az egész, általam koordinált kultúra területén érvényesíteni.
Ehhez kapcsolódik a „Magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért” felelős miniszteri biztossá való kinevezésed is. Milyen eredményeket sikerült elérni e területen?
A magyar könyvszakmával együttesen feltérképeztük azt a problémakört, hogy mi az akadálya az egészséges piaci szerkezet kialakításának. Első körben arra a megállapításra jutottunk, hogy hiányzik a magyar könyvtörvény. Ami harmincéves adósság. A hatékony törvényalkotást meg kell előzze egy reprezentatív közvélemény kutatás, amiből különböző vásárlói kosarakkal összehasonlítva kiderülnek az olvasási-, kultúrfogyasztási-, illetve könyvvásárlási szokások. Ezt komoly eredménynek tartom. Ha sikerül egy olyan konszenzuson alapuló törvénytervezetet összerakni, amely mögé a könyvszakma legalább nyolcvan százaléka felsorakozik, akkor azt tudom képviselni a döntéshozók irányában. Amennyiben ez nem történik meg, nem vállalom, hiszen az már az egyéni-, vagy részérdekeket szolgálná, ami alapjában kérdőjelezné meg a miniszteri biztosi, döntés előkészítői feladatkörömet, mert én az egész magyar kultúra jobbítására szerződtem.
Úgy gondolod, van értelme helyzetbe hozni a hagyományos könyvpiacot az egyre inkább digitalizálódó világgal szemben?
A könyvpiacot már akkor temették, amikor a televízió megjelent. A különböző világtrendeket tanulmányozva most is azt látjuk, hogy a nyomtatott könyv tartja a piaci pozícióját. Kérdés, milyen alternatív elérési módokat tudunk az olvasó elé tárni. Sokáig az e-bookban hittek, ám érdekes módon a kereslet inkább a hangos könyvek irányába tolódik. Érthető, hiszen az okostelefonok terjedésével az elérési folyamat leegyszerűsödött, fölösleges két eszközt magunkkal cipelni.
A rock-blues zenéhez való kötődésed könnyen tetten érhető a Loyal zenekari tagságoddal, amellyel immár öt éve járjátok az országot. Mennyire láttál/látsz bele a szakmát feszítő problémákba?
Öt év alatt körbekoncerteztük a Kárpát-medencét, a művelődési házaktól kezdve egészen a nagy fesztiválszínpadokig. Ilyen módon a bőrömön érzem a problémákat. Hogy csak néhány példát említsek: más zenekarokhoz hasonlóan mi is ugyanúgy küzdünk a próbaterem hiányával, ugyanúgy elszenvedjük a strukturálatlanságot, ugyanúgy megverekszünk a nagyobb rádiókba való bejutásért; a közéletben betöltött szerepem semmit sem segített a bajok orvoslásában, más kérdés, hogy ezt nem is akartam. Keresztül-kasul megismertem a szcénát. Szerencsére a mellettem lelkesedésből dolgozó szakembergárda segít mindazon problémák megoldásában, amelyekkel magam nem tudok megbirkózni.
Idén júniustól – ugyancsak miniszteri biztosként – az emberi erőforrások miniszterétől a magyar könnyűzene megújítását kaptad feladatul. A közösségi oldalakon máris megjelentek a különböző kommentek, amelyek között olyanok is szerepeltek, hogy „feléled a Kádár-rendszert idéző cenzúra”; és persze a pénzek elosztása is szóba került, miszerint úgyis a Fidesz közeli kultúrkörök/szereplők járnak majd jól…
Csak sajnálni tudom azokat, akik fejben nem hagyták maguk mögött a gulyáskommunizmus toposzait. Amikor letettem az asztalra a könnyűzenei stratégiát, eléggé keresztbe vágtam az előbb említettekben gondolkodók prekoncepcióit. Az emberek egy része sajnos tele van előítéletekkel, és nehezen nyit bármiféle változásra. Azt gondolom, ebben a hiszterizált közhangulatban csakis a teljesítmény képes majd bármelyik oldalt meggyőzni. Nem érzem azt, hogy magyarázkodnom kellene azért, mert a másik előítéletesen gondolkodik…
Az említett előítéletekre vélhetően rácáfolt Szörényi Levente és Bródy János nálad tett látogatása is. Főképp annak fényében, hogy a zenészpáros közel sincs közös politikai platformon. Mennyire lesz lehetséges hasznosítani az ő tapasztalataikat?
Számomra nagyon fontos, s egyben megtisztelő, hogy Szörényi Levente és Bródy János együtt jött be hozzám. A látogatás oka, hogy öt és fél évtizedes teljesítményük okán, bizalmas anyagként már korábban elküldtem nekik az általam elgondolt könnyűzenei stratégiát. Ők erre reagálva elmondták mely pontokkal értenek egyet, mely pontokat tartanak kifogásolhatónak, mi az, ami részükről támogatható, és mi az, ami szerintük fölösleges. Szörényi Levente látogatása majdhogynem természetes, hiszen az ismeretségünk korábbról datálható. Bródy János már nehezebb helyzetben volt, hiszen pontosan tudta, hogy „sajátjai” nem emelik pajzsra ezért a lépésért. Sőt, miként erre számos példa utal, nagyon könnyen „kegyvesztett” lehet. Ennek tudatában is annyira fontosnak tartotta a könnyűzenei stratégiából kiolvasható cselekvési tervet, hogy inkább ezt is bevállalta.
Látsz valamilyen kiutat? Be lehet temetni a kulturális lövészárkokat?
A könnyűzenében igen. Az a zenész, aki enged az aktuálpolitikai befolyásnak, nem lesz több mint az egykori agitproposok, és megosztja a közönséget. Saját magának tesz rosszat. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes bizonyos ügyek mellett kiállni, lázadni, hiszen a rockzene alapja épp a lázadás. És a szabadságszeretet. Ám, ha ezt pártpolitikai iszapbirkózássá süllyesztjük, azzal az egész „ügyet” lerángatjuk a mocsárba, és óhatatlanul besározódunk. Azt gondolom, hogy a pop-rock zenében ez külső beavatkozás nélkül, magától fog megoldódni.
Úgy tudni, huszonöt milliárd forintból gazdálkodhattok. Melyek a legfontosabb feladatok, mire költitek ezt az összeget? Milyen célokat tűztetek ki magatok elé a tehetséggondozás, támogatás, koncertlehetőségek, média, illetve a fizikai hang-, és képhordozó piac területén?
Az említett összeg nem áll rendelkezésünkre. A döntés előkészítő anyagban szerepelt, a kormány pedig határozatot hoz majd arról, elfogadja-e a koncepciót és mennyi forrást biztosít erre. Soktényezős döntésről beszélünk, amelyet elsősorban az ország gazdasági helyzete befolyásol.
A stratégia érdeme, hogy az egész könnyűzenei szcénát foglalja rendszerbe. Létezik egy tág víziónk, amely a terület minden szegmensét megpróbálta feltérképezni. Nem szeretnék fontossági sorrendiséget felállítani, a megszavazandó források függvényében minden területen szeretnénk orvosolni a gondokat. Összefüggő logikai sorról beszélünk, ahol a tartópillérek egymást erősítik. Ilyen a könnyűzenei oktatást lehetővé tévő infrastruktúra létrehozása, a könnyűzenei produkciók megmutatkozását lehetővé tévő kommunikációs ökoszisztéma és a minőségi produkciókat felvonultató zenekarok felépítése, de ide tartozik a magyar könnyűzene exportálása is.
Mindezek ellenére – vagy éppen emellett – a felsorolt területeken feszítő a probléma, hiszen régóta nagyon mostohán kezelt ágazatról beszélünk.
A könnyűzenei piac, a könyvpiachoz hasonlóan, egészségtelen szerkezetű. Lehet mondani, hogy a feszítő kérdéseket piaci alapon is meg lehetett volna oldani; ám, ha ez járható út lett volna, azt maga a szcéna tapossa ki. Sokéves tapasztalat, hogy a könnyűzenei produkciók nem szeretik az állami támogatást. A kiszolgáltatottságot. Ugyanígy a könyvpiac sem szereti. Nem egészséges állapot, ha a zenei szereplők a Nemzeti Kulturális Alap pályázati kiírásaira sandítva tervezik a jövőt. A magyar piac viszont még nem tart ott, hogy képes legyen „magabíró” lenni. Szükséges az állami szerepvállalás. És itt jön az én felelősségem, feladatom, hogy az adóforintok elköltése minél szélesebb társadalmi kör számára hasznosuljon.
A közvetlen támogatás nyilvánvalóan különböző anomáliákat hordoz magában, de az infrastrukturális fejlesztés elmaradhatatlan.
Két olyan számadatot tudok mondani, ami jól érzékelteti a probléma nagyságát. Az egyik: ma Magyarországon száztíz-ezer gyerek részesül komolyzenei oktatásban, könnyűzenét ugyanakkor mindössze háromszáz (!) tanul. Óriási a szakadék! A kulturális szokások pedig azt mutatják, hogy könnyűzenét jóval többen hallgatnak, mint klasszikusokat.
A szakágazati információk szerint ma egész Magyarországon százharminc olyan klub létezik, amelyik rendezvényhelyszínként működhet. Bár a saját szakértőim szerint ez a szám inkább nyolcvan… És ezt vetítsük le a tízmilliós lakosságra. Mindez azt igazolja, hogy az országban léteznek olyan régiók, amelyekben az elmúlt harminc évben, az infrastruktúra hiányában nem jelentek meg állandó jelleggel közvetített könnyűzenei produkciók. A Nemzeti Művelődési Intézettel karöltve olyan infrastruktúra hálózatban gondolkodunk, amely egyfelől a legkisebb településig lebontva lehetővé teszi a zenetanulást és a zenélést, másfelől a zenei produkciók számára is infrastrukturálisan kiszélesítenénk a fellépések lehetőségét. Célunk, hogy országszerte minél több játszóhelyszínt tudjunk megerősíteni, hiszen az adófizetők jelentős része a fővároson kívül él. Miután az ő adóforintjukból is építjük ezt a szcénát, ezt a tartalmat számukra is vissza kell juttatni.
A nyolcvanas évektől lassan, de biztosan lepusztult kultúrházak használhatóvá tétele is szerepel a közös programban?
A Nemzeti Művelődési Intézettel feltérképeztük a magyarországi településeken fellelhető kulturális ingatlanok kihasználtságát, amiből kiderült, rengeteg kultúrház amolyan „kulcsos” rendszerben működik: kizárólag egyes eseményekre, mint például esküvő, nyitják ki. Ezekben minimális ráfordítással kialakítható próbaterem, vagy éppen stúdió a demo felvételek elkészítéséhez.
A most is működő, vagy már felújított kultúrházak, amelyek a maguk idejében a beat-rock- illetve popzene bölcsőiként, majd fellegváraiként működtek, ma a zenekarok/előadók többsége számára a borsos bérleti konstrukció miatt alig-alig elérhető. Lehet változtatni ezen a gyakorlaton?
Lehet. Erre központi támogatást kapnak. A településvezetők a mértékével ugyan nincsenek megelégedve, ami érthető. Muszáj beosztani, hiszen a könyvtárat is fenn kell tartani, ami kötelező alapellátás, de a múzeum már nem tartozik az utóbbihoz. Ha szorítani kell a nadrágszíjon, azt azok a kulturális intézmények szenvedik el, amelyek fenntartása nem kötelező feladat. Több összetevős kérdés ez, itt is megpróbálunk okosan eljárni. Erről szólt a szakágazati stratégiák elkészítése, amelyből a végén összevetve kiderül, mi, mit tud erősíteni, vagy mi, mi ellen hat.
Ha már szóba került, nem mehetünk el a pályázati rendszer mellett sem. Jelenleg több fajtája is létezik, ám nem mindenki elégedett maradéktalanul. Tervbe vettetek valamilyen változtatást, vagy átalakítást?
A Nemzeti Kulturális Alap döntéshozói, illetve működési mechanizmusának átalakítása, frissítése évek óta napirenden van. Kapukon belül már felmerültek bizonyos gondolatok a rendszer reformizálására, jobbá tételére.
Magam részéről elsődleges célnak a párhuzamosságok felszámolását tartom. Kis és nem annyira releváns példa erre, hogy ha ma egy új könyv kerül a könyvtárakba, arról több könyvszakmai leírás készül. Ami azt jelenti, hogy egy könyv esetében több különböző helyszíneken dolgozó könyvtáros munkaidejét, kapacitását kötjük le feleslegesen. Ez egy egyszerű szoftverfejlesztéssel kiküszöbölhető.
Közelebbi példa a kulturális kormányzat részéről egymilliárdos keretösszeggel kiírt Köszönjük Magyarország! című program, ami az előadóművészek megsegítését szolgálta. Előfordult, hogy egy zenekar egyszerre két helyre, a népzenei-, illetve a könnyűzenei kollégiumhoz is pályázott. Tehette, mert nem ért össze a két adatbázis. Ha valaki jól menedzseli a zenekarát, egy produkcióra akár több helyről is tud forrást szerezni, ami azért felvet némi anomáliát. A másik oldala, hogy nem óriási összegekről van szó, de a keret szűkössége miatt más elől veszi el a lehetőséget.
A TAO-ról, mint a pályázati rendszer egyik fontos eleméről immár múlt időben beszélünk, hiszen a kormány a különböző visszaélések miatt kénytelen volt azt megszüntetni. Gondoltatok-e valamilyen más, biztonságosabb lehetőséget a helyére állítani?
Tudomásom szerint Fekete Péter kulturális államtitkár úr már dolgozik a rendszer újragondolásán.
Szintén nagyon fontos probléma a mára nyugdíjkorhatárt bőven elért, de még aktív rockzenész generáció, amelynek – néhány első vonalas kivételtől eltekintve – sem az erkölcsi, sem az anyagi megbecsülése nem elegendő. Akik a beat-, illetve rock úttörőiként bábáskodtak a műfaj bölcsőjénél, és némelyik méltatlan élethelyzetben kénytelen élni az életét. Létezhet erre valamilyen megoldás?
Ez a probléma mindenképpen rendezésre vár. Ezért is találtuk ki a Digitális Irodalmi Akadémia mintájára a Digitális Zenei Akadémiát. Online rendszerről beszélünk, ami gyakorlatilag olyan adatbázist jelent, amely zenei életműveket dolgozna fel. Ezzel megmutatnánk azt a hozzáadott értéket, amelyet egy adott zenész élete során „elkövetett”, amelyért nyilván járna valamilyen juttatás. Mivel munkajogilag nem tudunk belenyúlni, ezzel az életmű feldolgozásért járó javadalmazással tudnánk segíteni a rászoruló művész mindennapjait. Ez nem csupán jogilag, de zenetörténeti szempontból is értelmes megoldásnak látszik; egyben azt is jelenti, hogy fel tudjuk dolgozni a magyar beat-pop-rock kultúra elmúlt ötven-hatvan esztendejét. Fontosnak tartom a fiatal zenészek szempontjából is, hiszen ez az örökség nem csak tanít, de nevel is. Magyarán visszahelyezzük őket a saját hagyományukba.
Ehhez kapcsolódik, hogy létezik egy Rock Hírességek Csarnoka, amely lassan kinövi a helyét, valamint több kisebb, a műfaj gyökereit, hőskorát felölelő magángyűjtemény, zenei archívum, amely kivétel nélkül nemzeti kultúránk részét képezi. Folytak bizonyos tapogatózó tárgyalások a most épülő Magyar Zene Házával, de az már most látszik, hogy az említettek intézményileg, de félő, hogy koncepcionálisan sem férnek bele a tervezett keretek közé.
A felsoroltakon, jelentős kapacitással, komoly szakmai gárda dolgozik. Muzeológusok, levéltárosok, kreatív zeneipari szakemberek gondolkodnak e kérdéskör problémáinak lehetséges megoldásán. Annak ellenére meg kell teremteni a jogszabályi hátterét, hogy ezt a kérdést a közgyűjteményi törvény keretein belül is tudjuk értelmezni. Múzeumigazgatóként ez hozzám közelálló, de főképp megoldható feladat, amelyhez egyébként nem kell más, mint szándék és akarat. No, meg napi negyvennyolc órás, gumicsizmás talpalás, tárgyalássorozat, amelynek a végén megszülethet az konszenzusos megegyezés, amely mindenki számára – ha nem is a legjobb – de kielégítő.
A magánvagyonokba jogszerűen nem tudunk belenyúlni, hiszen az egyenlő lenne a visszaállamosítással. Viszont az egykori állami, majd privatizált magántulajdont vissza lehet vásárolni. Persze meg kell vizsgálni, hogy a közvagyon magánvagyonná konvertálása megfelelt-e az adott kor a jogszabályainak. Ami a közmédia archívumát illeti, tudomásom szerint az ott dolgozó kollégák komoly erőfeszítéseket tesznek a digitalizálás terén, és olyan rendszerben gondolkodnak, ahol ezt közkinccsé tudják tenni…
Idevágó probléma, hogy az archívum darabjai jelenleg horror áron érhetők el. Ez pedig nagymértékben ellehetetleníti az említett közkinccsé tételt.
Az archívum ingyenessége nem a közmédián múlik, hanem a szerzői jogokon. A térítés kontra térítésmentesség régi vita; múzeumi vezetőként azt az álláspontot képviselem és szeretném érvényesíteni, hogy a közgyűjtemény digitális tartalmát, vagyis az egész digitális adatvagyont ingyenesen kell közzétenni. Mégpedig azért, mert azt a magyar adófizető kétszeresen is megfizette: egyrészt, amikor megvásárolta az adott kulturális javakat, termékeket, de a digitalizálás költségeit is az adófizetők pénzéből álltuk. Miért kellene harmadszor is fizetni érte? Ez az én álláspontom, ami nem mindig egyezik a közgyűjtemény-vezető kollégákéval. Ők a szerzői jogokkal, mint komoly költségekkel érvelnek, amelyeket világszerte nagyon erősen védenek. Ezen túlmenően a közgyűjteménynek is van egy bevételei kötelezettsége, amit teljesíteni kell. Több hónapja folyik a vita, ha konszenzusra jutottunk, megalkotható az a jogszabály, amely megnyugtatóan rendezi ezt a problémakört.
A könnyűzenei stratégiában előirányoztunk egy összeget a szakmai, vagy rajongói gyűjtemények integrált struktúrán belüli megsegítésére. Ez mérhetetlen kultúrkincs. Ráadásul a magyar adófizetők jelentős része abban a rendszerben szocializálódott, azokkal a tárgyakkal, relikviákkal nőtt fel. A Ricse babos kendője például az egész korszak szimbóluma, amelyet harminc fölött mindenki ért. Ilyen módon érzelmi kötődésünk is van. Mindenféleképpen számoltunk azzal, hogy ezeknek a gyűjteményeknek a megsegítése, egymásra mutatása megvalósulhasson. Hiszen, ha valaki meglátogatja az egyiket, tudomást szerezhet a többiről is, ezáltal elképzelhető egy olyan kulturális turizmus, amely e mentén szerveződik. Tudomásunk van arról, hogy országszerte léteznek kis múzeumi szigetecskék, és az a feladatunk, hogy ezeket a szigetecskéket hidakkal összekössük. Ehhez persze az is szükségeltetik, hogy a szigetek működtetői partnerek legyenek.
Hegedűs István
2020. augusztus 4. 08:14