MusicMedia

Bemutatnátok röviden a zenekart? (név, hangszer, stílus, mióta zenéltek együtt)

 

A zenekar az előzmény formációjából 2021-ben vette fel a korábbi 5 fős felállását, ami azóta is változatlan. A doboknál Wolf Viktor (Gexi, Rising) ténykedik, basszusgitáron Schnieder Márk (Avement, New Devide) játszik, egy ritmus és egy szólógitárosunk sorban Rádi Bence (My Last Summer) és Karlóczy Dávid (ex-Ivyz), az énekesnőnk pedig 2025 szeptemberétől fogva Sebestyén Virág. A zenénket humorosan a hardpopper-romantika írja körül legjobban. Külföldi és magyar alternatív pop-rock zenekarok hatásait is érezni lehet a zenénken, de nagy erőkkel keressük a saját hangunkat és stílusunkat, amihez próbálunk minél többet beletenni a zenénkbe saját magunkból.

 

Van-e a zenekarnak kitűzött, megfogalmazott célja, vagy felvállalt üzenete?

 

A zenéhez mindannyian másféle személyes szálakon kapcsolódunk, mégis ez az egyik legerősebb közös szenvedélyünk. Számunkra a közös alkotás nem merül ki abban, hogy lemegyünk próbálni, zajongunk egy sort, majd előadjuk, amit összeraktunk. Sokkal inkább arról szól, hogy a dallamok és ritmusok olyan közös nyelvet teremtenek, amelyen keresztül különböző háttérrel érkező emberek képesek egymásra hangolódni. Amikor együtt dolgozunk, valami olyan születik, ami mindannyiunk számára személyes jelentéssel bír.

 

A dalainkban próbáljuk megjeleníteni mindazt, ami formált bennünket: élményeket, nehézségeket, akár fájdalmas emlékeket is. Ezeket a belső tartalmakat igyekszünk zenévé alakítani, és ha ebből a közönség akár csak egy kis része is át tud érezni valamit, ha sikerül megmutatnunk a saját világunk egy szeletét, akkor úgy érezzük, elértük, amiért dolgozunk.

 

Egy szóval szeretnénk olyan dalokat alkotni, és ezekkel a koncertjeinken olyan élményekkel gazdagítani a közönségünket, amiért bármikor büszkén úgy érezhetjük, hogy érdemes volt hangszert ragadni.

 

Véleményetek szerint a ti zenekarotok miben egyedi... mi az, ami különlegessé tesz benneteket?

 

A csapat zenei értelemben egy szedett-vedett társaság, és ez alatt azt értem, hogy halvány átfedések vannak csak a zenei preferenciáink terén, viszont összetart minket egy olyan erős és egyre mélyülő barátság, amely számunkra a tökéletes érzelmi alapját és biztonságos közegét adja a közös alkotásnak. 

 

Egyszerű hétköznapi srácok vagyunk, akik odaadással és alázattal kergetik az álmaikat ebben a csapatban. A dalaink egyszerűek, de igazak, és a szívünkből szólnak... A koncertjeink egyelőre általában alulfinanszírozott, saját szervezésű füstös klubbulik, de a szívünket-lelkünket beletesszük mindenbe, amit a színpadon csinálunk, mert meggyőződésünk, hogy ezt vagy így szabad csak csinálni, vagy sehogy.

 

Milyen jövőt láttok magatok előtt, merre tendál a hazai zeneipar?

 

Nekünk, mostani huszon-harminc éveseknek furcsa figyelemmel kísérni az utolsó mozzanatait annak, ahogy a zene egyre inkább kiköltözik a klubokból és fesztiválokból és költözik be a különböző appokba. Mindenesetre hiszünk benne, hogy a találkozásokra, és a kapcsolódásra számos embernek a jövőben is lesz igénye, így mi igyekszünk a magunk óvatos tempójában ellátogatni az ország különböző klubjaiba, hogy mi is hozzájárulhassunk az élőzenei kultúra építéséhez és megőrzéséhez.

 

A hazai zeneiparral kapcsolatosan vegyes érzéseink vannak. A mainstream szcéna valamilyen szinten mindig a nyugati trendek után kullog, míg a hazai tehetséges fiatal zenekarok eltűnnek az érdektelenség süllyesztőjében. Véleményünk szerint sajnos a hazai zenefogyasztó réteg kevéssé nyitott a különlegesebb zenére, sokkal inkább szereti a háttérzajt, az egyszerű, fogós dallamokat, és a legtöbb mai fősodrú előadó a munkásságával erre is épít; igyekszik időben elkapni és meglovagolni a trendeket, kevés az az előadó, aki saját egyéniséggel bír, kereskedelmi tévés tehetségkutatók arctalan arcai húznak fel bármilyen maszkot, ami sikert hoz, hiszen erre van igény. Ha választanunk kell, hogy magunkat adjuk inkább, vagy kiszolgáljuk a közízlést, akkor inkább maradunk a kis színpadokon, és zenélünk szívből.

 

 

Meg tudnátok nevezni pozitív, vagy negatív trendeket, amelyeket mostanában tapasztaltatok?

 

Pozitív trendet keveset tudnánk megemlíteni, negatívat sajnos annál inkább. Ez utóbbihoz megemlítenénk azt a rengeteg fesztivált, ami itthon a földből bukkant elő, és ami közel megfojtja az év közbeni klubéletet. A fiatalok a koncertekre már nem ismerkedni járnak, és amíg vidéken régen egy 200-300 fős koncertet mondott jónak egy zenekar, manapság már az 50-70 fős bulik is jól sikerültnek számítanak. Mivel sokkal egyszerűbb lett zenélni, ezért rendkívül felhígult az élőzenei felhozatal, és több lett az átlagos, vagy az az alatti produkció. Egy szóval nehéz megtalálni a zajban az értékes és érdekes hangokat. Ezen kívül az elmúlt években nagyon élesen megfigyelhető, hogy kevés az eredeti ötlet, és ezért rengetegen nyúlnak régebbi, vagy akár a közelmúlt béli számokhoz és azokat dolgozzák újra minimális energia befektetéssel. A szélsőségek viszont mindig erősítik egymást, így ahogy egyre hígul fel a fősodrú zene, úgy lesz egyre több és több olyan zeneszerető, aki ezt megelégelve mélyebbre ás, keresi a tartalmasabb világokat, és hangszert ragadva elkezd olyan zenét csinálni, amit ő maga érdekesebbnek talál, vagy amelynek a világát a saját bőrén akarja érezni, és ez utóbbi jelenséget mindenképp a pozitív trendek közé sorolnánk.

 

Szerintetek meg lehet élni ma a zenélésből?

 

Vannak a zenélésnek olyan formái, amelyek mindenképpen profitábilisak. Kis szinteken mozogva a lakodalmas zenészek ha ügyesek, általában jól megrakott hegedűtokkal mennek hétvégente haza, és hónapokra előre foglalt minden szombat estéjük. Nagyobb szinteken mozogva viszont az internet lehetőségeinek köszönhetően megjelentek a zenéből való profitálásnak olyan formái, amelyek 1-2 évtizede még elképzelhetetlenek voltak. 10 évvel ezelőtt még itthon is vadnyugati állapotok voltak a zeneiparban; az egyes albumokhoz vagy számokhoz a hallgatók legtöbbször körülményes és vírusveszélyes letöltőoldalakon keresztül, vagy torrentek révén jutottak zenéhez, és akik nem jutottak fizető színpadokhoz, azoknak igen költséges hobbi volt a profi minőségű élőzenélés. A zenei streaming platformok létrejöttével viszont bárki számára elérhető közelségbe került a világ csaknem minden zenéje, és ami a legfontosabb, hogy mindezt jogtiszta módon, a zenészek és a hallgatók számára is egy fair ajánlat formájában, így a legkisebbek is hozzáférhetnek forrásokhoz, amelyekből szépen apránként, kitartással, jó marketinggel és jó zenével fel tudják építeni magukat, és nincs feltétlenül szükség a klubkoncertek tömegében megbúvó titokzatos lemezkiadó ügynökre, akinek a felbukkanása mindent megváltoztathat, hiszen bármikor ott lehet és bármikor felfedezhet minket. 1-2 kivételes történetet leszámítva mi kiszenekarok mindannyian tudjuk, hogy ez a titokzatos lemezkiadós kolléga nem jár a bulijainkra, így más módokon kell lejárjuk a lépcsőt a világot jelentő deszkákig.

 

Mi a véleményetek a tehetségkutatókról általában?

 

Kérdés, hogy milyen tehetségkutatóról beszélünk. Az országos nézettségű tévés tehetségkutatók között is nagy a szórás, ugyanúgy ahogy az egyéb szervezésű rendezvények között is. Az Öröm a zene tehetségkutatóin több tagunk is megfordult több ízben, és a paksi forduló után nagy egyetértésben megállapítottuk, hogy mennyivel jobban jártunk a mi szakmailag elképesztő nívót képviselő zsűrinkkel, mint a tévés tehetségkutatókban szereplő versenyzők. De ha már a tévés tehetségkutatóknál járunk, egy fontos különbséget meg lehet állapítani az Öröm a zene tehetségkutatóihoz képest; az utóbbi rendezvényekre jellemzően saját zenét szerző és játszó, ötletekkel, mondanivalóval, és kreatív energiákkal felvértezett versenyzők járnak, míg a tévében általában olyan, főként énekeseket látunk, akik felkínálják a hangjukat, mint egy gazdátlan hangszert, hogy azon a zeneipar azt játsszon, amit csak kifizetődőnek gondol.

 

Mi a véleményetek a zenei utánpótlásról?

 

A focicsapatok utánpótlását szervezetek nevelik ki, hányatott sorsú tanáraink utódjai az iskolarendszerből kerülnek ki, és ha jobban megnézzük, az élet legtöbb hivatásához szükséges tudást általában az utódok szervezett formában érik el valamilyen intézmény keretein belül. A könnyű zene egyik nagy szépsége, hogy számtalan esetben nem a tudás, hanem a tehetség az, ami utat tör magának. A szervezett keretek lehetőségeket, de korlátokat is adnak. Amíg egy mérnök mérnökké válásához vezető utazása a közeli hozzátartozókat, barátokat és a mentorokat leszámítva nem túlzottan sok embert szórakoztat, addig egy zenész zenésszé válása egy olyan út, ami ha megfelelően van dokumentálva, akkor rengeteg ember szórakozására lehet. Ilyen formában a zenésszé válásnál a cél mint olyan csak egy iránytű, az igazi értéket viszont maga az út hordozza, ami néha örömtelibb, néha küzdelmesebb, viszont mindenképp egy önálló felfedezés, amit minden művész maga kell végigjárjon. Dave Grohl a Foo Fighters-ből is a szamárlétra kűzdelmes végigmászására esküdött, amely végig van tűzdelve rossz számokkal meg ócska hangszerekkel egy garázsban, viszont ez talán a legszórakoztatóbb út is, amin csak egy fiatal végigvergődhet, hogy végül könnyűzenész legyen belőle.

 

Mi a véleményetek a fesztiválokról?

 

Eddig főként csak látogatói voltunk a fesztiváloknak, reméljük, hogy az elkövetkezendő pár nyáron már fellépői is lehetünk. Magyarország bővelkedik fesztiválokban, amelyek akár egy nagyszerű lehetőségként is szolgálhatnak a feltörekvő zenekarnak ahhoz, hogy szélesebb körben is megismertessék magukat. Sajnos kevés az a fesztivál, amely lehetőséget biztosít erre, a legtöbb rendezvény meghívásos alapú és általában nagy az átfedés a felhozatal tekintetében, a bejutási küszöb pedig a sok kezdő zenekar számára megugorhatatlan akadálynak tűnik.

 

Mi a véleményetek a zenei klubéletről?

 

A klubélet már kicsit közelebb áll hozzánk, mint a fesztiválosdi, révén még bőven kiszenekarnak számítunk. A zenekarozásban az egyik legromantikusabb dolog bevágódni a kisbuszba, elsörözgetni és zenét hallgatni a koncerthelyszínig, ott összeállítani a kis petyerkánkat, izgatottan várni, hogy jön-e bárki a koncertünkre, bohóckodni egyet a színpadon, aztán a hazaindulásig szélsebes barátkozásba kezdeni azokkal az arcokkal, akik véletlenül ellátogattak ránk, majd az élmények feldolgozása közepette kényelmetlen mikroalvásokat kísérelni hazáig, ahol robotikus kötelességtudattal szorgalmas hangyaként pakolunk vissza hajnalok hajnalán mindent a próbaterembe. Olyan kalandok ezek, amelyeknek a hangulatát olyannak átadni, aki nem zenél, szinte lehetetlen, és olyan emlékek, amelyek feloldhatatlanná formálják a zenekar kémiáját. 

 

Szerintetek mi lendíthetne a legnagyobbat a hazai könnyűzenei életen?

 

A hazai könnyűzenével az egyik legnagyobb gond, hogy zsákbamacska. Az óvatlan koncertlátogató elmegy a koncertre, befizeti a beugrót, beáll a közönség soraiba egy repohárral, majd várja, hogy élményekkel gazdagabban menjen haza. Hogy ez az élmény aztán a zenekartól kerekedik, vagy a baráti társaságtól, vagy egyiktől sem, az mindig egy nagy kérdőjel. Mindenesetre ha az óvatlan koncertlátogató elmegy pár olyan koncertre, ahol úgymond üres zsebekkel megy haza, előfordulhat, hogy megunja a kísérletezést, és a nagyobb fesztiválok felhozatalához fordul, ahol a minőség szinte franchise állandósággal elérhető, és lemond az underground gyöngyszemeinek keresgetéséről. Összességében megfigyelhető viszont, hogy a 15-20 évvel ezelőtti állapotokhoz képest mind a kereslet mind a kínálat megfogyatkozott.

 

Köszönjük a beszélgetést.

---