A gitárpárbajok győztese
A hetvenes-nyolcvanas évek főváros centrikus Magyarországán minimális remény mutatkozott vidéki tehetségek kibontakozására. Némelyeknek azonban sikerült. Felkai Miklós iskolai, amatőr zenekarait hátrahagyva Debrecenből indult Budapestre, hogy előbb az Apostol, majd a Color együttesben kamatoztathassa gitártudományát. Kipróbálta a nyugati vendéglátózást, mégis úgy döntött, nem szakad el Magyarországtól. A zenei-kulturális igényességet szem előtt tartva tanítványokat vállal, emellett több formációt is fenntart.
A veled való beszélgetés során néhány mondat után szinte bizonyos, hogy szóba kerül szülővárosod, Debrecen. Lokálpatrióta vagy?
Ezt így soha nem fogalmaztam meg magamban. Miután Debrecenben születtem, amelyhez ezer szállal kötődöm, büszke vagyok a városra. És ezt természetesnek tartom. De azt is mondhatnám, ha netán valamiért elismernek, azt ne azért tegyék, mert fővárosi vagyok. Szerencsére itt írattak be a Péterffy utcai zeneiskolába, ahol Kodály módszerrel oktattak. Dobosnak készültem, de a szüleim ehhez fiatalnak találtak, így zongora-szakra jártam. Középiskolásként ért a The Beatles és a The Shadows zenei hatása; 1964-ben nagy nehezen kaptam egy „dobozgitárt”, később a csehszlovákiai nagyapámtól egy Jolana típusú hangszert, amelyet egy piros, Jolana Star lapgitár követett. Ez volt az álmom. 1965-től az első komoly zenekarom a Kingstones együttes volt, majd különböző formációkban akkordgitároztam, ám egyre erősödtek szólógitáros ambícióim. A Rangersben Lámer Emil töltötte be a szólógitáros posztot; amikor kiderült, hogy az én szólóim jobban tetszenek a zenésztársaimnak, kitették a saját zenekarából. Ebből lett 1969-től a Tikász Sanyi, a Pikó Sanyi és a jómagam alkotta Lux együttes, amely immár fél évszázada töretlenül működik.
Azóta folyamatosan a pályán vagy, több zenei stílust is kipróbáltál. Anélkül, hogy beskatulyáznánk, hová helyeznéd önmagad?
Remélem, senkit sem sértek meg vele, egyszerűen zenésznek tartom magam. Ezen belül a rock a műfajom, amely rendkívül szerteágazó. A metál nem igazán érintett meg, a blues, a fúziós dzsessz és a dallamos hard rock viszont annál inkább. Azon dolgoztam, hogy mindez tetten érhető legyen a gitározásomban.
Honnan a zenei véna? Művészcsaládból származol?
Nem tudok róla. A holland származású nagymamám, aki a húszas években települt át Magyarországra állítólag zongorázott, ami azért érdekes, mert nem emlékszem rá, hogy valaha is leült volna a hangszer mellé. Apám egyáltalán nem foglalkozott a kultúra ezen ágával, sőt lenézte a beat zenét. Nem is nagyon örült neki, hogy zenélésre adtam a fejem. Anyám már muzikálisabb volt, szeretett táncolni, de összességében a hangszeres dolgokhoz senkinek nem volt köze a családban.
Beszéltünk a szülővároshoz való ragaszkodásodhoz, később mégis a fővárosban telepedtél le.
Még a katonai szolgálat alatt az ott működő Radar Beat elnevezésű zenekarommal eljutottam a Salgótarjáni Országos Pop-Rock Fesztiválra, ahol az amatőr zenekarok versenyében ezüst diplomát kaptunk. Itt találkoztam többek között az Apostol együttessel, amelyhez 1975-től csatlakoztam. Ugyanez év január elsején Budapestre költöztem. Itt megemlíteném az első találkozásom Erdős Péterrel, a hanglemezgyár nagyhatalmú márkamenedzserével. Az Országos Rendező Iroda büféjében indulásra készen vártam a többieket, amikor Végvári Ádám behívott a nagy előadóterembe a Neoton együttes próbájára. Előttem Csepregi Éva ült, mellette pedig Erdős doktor, aki a nézőtérről irányította a folyamatokat. Amikor észrevett, éktelen dühvel rám üvöltött, hogy azonnal takarodjak ki a teremből. Évának kellett felvilágosítania, hogy a nagybajuszú, lóhajú fiatalember nem azonos az általa mélyen utált Schuster Lóránttal… Nagyon kínos helyzet volt. Összesen öt évet töltöttem az Apostollal, majd 1980-ban a Color együtteshez igazoltam.
Amely korábban is szép sikereket ért el. Mégis, min feneklett meg?
A Bokor testvérek alapította debreceni Color már három esztendővel korábban megnyerte a Ki mit tud-ot, és második helyen végzett a Metronóm ’77 dalversenyén. Komoly és ritka eredmény, hogy vidéki zenekarként elsőként juthatott lemezlehetőséghez. Igaz, hathatós támogatást kaptak az omegás Benkő Lászlótól, és a későbbi Fotex-vezér Várszegi Gábortól is. A második nagylemez lehetőség előtt felhívtak, hogy addigi gitárosuk Lámer Emil helyett vállaljam el a posztot. Beszéltünk róla, hogy a Rangers zenekar – miattam – korábban megvált tőle. Talán pár hónapot tölthettem a Colorban, amikor Lámer az első debreceni koncert után odajött hozzám és „jóindulatúan” figyelmeztetett, hogy azonnal lépjek ki a zenekarból. Később derült ki, hogy sértettsége okán olyan lépésre szánta el magát, amely alapjaiban rengette meg egzisztenciánkat. A Color Szovjetúnióbeli turnéján a többi magyar zenekarnál bevett szokáshoz hasonlóan jó áron túladtak bizonyos hangszereken, amelynek másfél millió forintra becsült vámtételét nem fizették meg. Lámer feljelentése alapján vám- és deviza bűntett alapos gyanújával nyomozást indítottak, majd a szállító teherautót és az új hangtechnikai felszereléseket lefoglalva fokozatosan ellehetetlenítették a zenekart. A nyomozók végigjárták a médiákat is, amelynek eredményeképpen a rádió nem játszotta a dalainkat, a televízióban nem jelenhettünk meg, sőt a hanglemezgyár is elállt az időközben elkészült harmadik nagylemezünk megjelentetésétől. Ennek hatására az alapító fivérek – Gyula, Tibor és Attila – úgy döntöttek, hogy illegálisan elhagyják az országot. A két idősebb testvér ma is az Egyesült Államok megbecsült polgára, amíg a legfiatalabb, Attila, idővel hazaköltözött.
Magyarországon elsőként szerveztél gitárpárbajt, tíz évvel megelőzve a külföldi, első G3 gitáros megmozdulást. Hogyan jött az ötlet?
Ha más formában is, de Magyarországon a hatvanas évek eleje-közepén már rendeztek gitárpárbajt az akkori sztárokkal, de a G3-at valóban megelőztem az ötlettel. Kíváncsi voltam Som Lajos frissen alakult zenekarára a Senátorra, amely ’85 őszén koncertezett a Petőfi Csarnokban. Ott ötlött fel bennem, mi lenne, ha ismert gitárosokat közös színpadra terelve párbajban mérkőznénk meg egymással? Tizenkét zenészből végül éppen a fele vállalta a szereplést, köztük Bencsik Sándor, a P. Mobil és a P. Box zseniális tehetségű, tragikus véget ért muzsikusa. Tizenöt év múltán szerveztem a másodikat ugyanott, majd tavaly novemberben jött a harmadik, az eddigi utolsó. Remélem, újabb másfél évized elteltével lesz, aki átveszi majd a stafétabotot!
Bencsik Sándor zenekarában a Bill és a Box Companyben Deák Bill Gyulával is dolgoztál. Ez a formáció meglehetősen kérészéletűnek bizonyult.
A Gitárpárbaj ritmusszekciójában Zselenc „Zsöci” László kezelte a basszusgitárt, aki Bencsik Samu külföldre távozását követően hívott a zenekarba. Ideiglenesen, hiszen a gitárost valamennyien visszavárták. Bill énekelt, Pálmai Zoli dobolt, „Zsöci” basszusozott, jómagam gitároztam. Amíg az Apostol tele volt bulival, itt alig-alig akadt pár fellépés. Közben jött Samu halálhíre, de mi is nagyjából egy évig tartottunk ki. A lejtmenet okát főképp a zenekarok széttöredezésében, osztódással való szaporodásában látom. Bill a szólópályát választotta, Zsöci és Zoli a Beatricében folytatta, én pedig külföldön vendéglátós zenélésbe fogtam.
Nem gondoltál arra, hogy odakinn esetleg több babér terem, és véglegesen valamely nyugati országban próbálj szerencsét?
Kiutazásom előtt a velencei Lidóban zenéltem, és meg kell, hogy mondjam, nem igazán éreztem jól magam. Eltökélt célunk volt a külföldi munkavállalás, erre alakultunk. Életemben először, korrekt feltételekkel a Tor Scandinavia hajón játszottam. Ám a munkaviszony nem volt folyamatos, nagyjából kéthavi terminusokban tartottak igényt ránk. Arra, hogy végleg hátat fordítsak Magyarországnak, egy tengerjáró hajón nem sok lehetőség kínálkozik. A szárazfölddel ellentétben ott lehetetlenség hosszú távú kapcsolatokat teremteni. Szakmai szempontból Amerikában más a helyzet, hiszen a földrészen egymást érik a rock kocsmák, ahol jobbnál-jobb zenék szólnak, és persze jó a közönség is. Ez akár kihívást is jelenthet annak, aki szerelmes az amerikai muzsikába. Mint például nekem. Ám ott az angol nyelvtudás, amely nélkül lehetetlen érvényesülni. Jóval később világosodott meg bennem, hogy Bokor Tibi miért beszélt rá, hogy iratkozzunk be együtt angol tanfolyamra... Ennek ellenére nem sok minden ragadt rám. Ami a kihívást illeti, ott voltak még a visszajelzések, amikor a hajón odajöttek az emberek, és méltatták a játékom. Ami szerintük mintha nem is magyar, hanem amerikai stílusú lenne. Mégsem ájultam el mindettől, inkább büszke voltam a magyarságomra. Sőt, a debreceniségemre.
Ma is aktívan dolgozol: zenekarokat tartasz fönn, tanítványokat vállalsz. Miként élhet meg egy zenész manapság Magyarországon, ha nem akar celebeskedni, és kitart az igényes kultúra mellett?
Nehezen, hiszen a trendek nem az igényesség irányába mutatnak. A Felkai Jam és a Fantomasz formációmmal a blues és a west coast zene mellett köteleztem el magam, amelyekkel bizonyos körben ismertséget, népszerűséget szereztünk magunknak. Ami a tanítványaimat illeti, érdekes dolgokat tapasztaltam: amikor a tizenhat éves sráctól érdeklődöm, vajon milyen zenét hallgat otthon, tízből nyolc azt válaszolja, hogy Led Zeppelint és Jimi Hendrixet. Amit apukája az orra elé tett. És ami fontos, nem kötelező jelleggel, hanem elmondása szerint azért, mert hatott rá. Ha utána számolok, nagyjából ötszáz tanítvány került ki a kezeim közül, ebből talán százból lett zenész, és sokat mondok, hogy ennek talán a fele, ha érvényesül. És ez nem Hendrix-muzsika kérdése, hanem a kitartásé. Általában beleunnak, és a civil élet beszippantja őket. A zenéből való megélhetés lehetősége pedig pusztán szerencsén múlik. Például, ha a tehetséges fiatal beáll valamelyik sztár mögé kísérő hangszeresnek. Nincsen más választás, be kell olvadni, hiszen Magyarországon, mondjuk, egy Joe Satriani-szintű figura nem tud kinőni, hiszen itthon a hatvanas évektől kezdve inkább a középszert támogatták. Ezzel a közönséget elszoktatták az igényességtől. A palettát beszűkítették, és ez máig ható probléma.
Hegedűs István
2019. január 15. 13:48