A gitárock mesterei – Vedres Joe -1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Vedres Joe a Beatrice, illetve a Bikini mellett számos formációban letette névjegyét.
Zenészcsaládból származol?
Nem, egyáltalán nem volt zenész a családunkban. Szerencsére, tőlünk talán ötvenméternyire állt egy zenetagozatos általános iskola, ahová beírattak a szüleim, akik – értelmiségiek lévén – egyáltalán nem zenei pályára szántak. Úgy harmadikos lehettem, amikor kiderült, hogy van affinitásom a zenéhez. Ekkor elvittek egy másik, zenei szakiskolába is, ahol kifejezetten gyermek „tálenteket” (akkor még nem így hívták) képeztek. Ének- és zongoraleckéket vettem, persze csakis klasszikus zenei alapokon, amit akkoriban rossz gyerekként meglehetősen utáltam. Főleg a próbákkal álltam hadilábon. Úgy gyakoroltam, hogy a lakásban nem volt zongora. Apám papírlapra rajzolt egy klaviatúrát, azon próbálgattam az akkordfogásokat. Az így elsajátított ismereteimet aztán az iskolában valódi hangszeren hasznosítottam.
Hogyan jött a gitár az életedbe?
Nyolcadikos koromban hallottam meg az Omega – Nem tudom a neved című számának a gitárszólóját, ami beindított. Apukám angliai kiküldetéséből gitárt hozott ajándékba, azon mindenféle dolgokat próbálgattam. Odáig jutottam, hogy napi tíz-tizenkét órát gyakoroltam. Miután klasszikus zenei képzésben részesültem fogalmam sem volt erről a hangszerről, az alapismereteket akkor még autodidakta módon, mások segítségével igyekeztem elsajátítani. Később, Walter Gitta néni gitáros-képző iskolájában – szemben a Csepei Tibor féle kurzussal, ahol mindent egyszerre szerettek volna megtanítani – a zeneelméletre helyezték a hangsúlyt. Tizenkét-tizenhárom évesen meghallottam a Deep Purple-t, ami aztán megpecsételte a sorsomat; végképp szakítottam a komolyzenével.
Gondolom, ezután elkezdődött a zenekarosdi…
Hogyne! A középiskolai éveim kezdetén a Teenager volt az első jelentősebb formáció az életemben. Itt több, olyan ma is működő zenész játszott, mint pl. Takáts Tamás vagy Dorozsmai Péter. Megítélésem szerint tehetségesek voltunk, s ami akkoriban ritkaságnak számított, már saját számokat írtunk. A tagság 1976-ra jórészt kicserélődött, s az élet úgy hozta, hogy a margitszigeti Kaszinó nevű szórakozóhelyen a Beatrice előtt játszhattunk. Táncos rendezvényről beszélünk – ekkor még a Ricse is a könnyedebb korszakát élte –, ahol a fellépő zenekarok négy menetet játszottak, és örültek, ha ebből egyet le tudtak tolni magukról. Ennek érdekében hoztak egy aránylag jó zenekart, aki a kezdésükig fölturbózza a hangulatot. Ugyanebben az évben történt, hogy Cziránku Sanyit az Operett színházba hívták gitározni. Kéznél voltam, hiszen kívülről tudtam az egész műsort, s ezzel bekerültem a bandába. Érdemes megemlíteni az akkori diszkó-Beatrice fölállást: Nagy Ferón kívül Csuka Mónika énekes, Zámori Sanyi dobos, Temesvári András „Pepó” basszusos – ő egy ostoba balesetben vesztette életet – Aszalós Zoltán billentyűs, valamint jómagam alkottuk a zenekart. Egyébként a Beatrice nem volt az én zenei világom…
… És mi a te zenei világod?
A rockos, west-coastos, dallamos muzsika, amely mögött komoly zenei, hangszeres teljesítmény áll. Steve Lukather és Totó az egyik nagy kedvencem. Nagyon fontos, hogy valaki jól gitározzon, billentyűzzön, vagy énekeljen. A klasszikus zenéből adódóan megtanultuk, mindegy, melyik hangszerről van szó, lényeg, hogy a zenész profi módon kezelje. Fontos, hogy a tudásod hatvan-hetven százalékát kell teljesítened; ha százat akarsz, szinte biztos, hogy hibázol!
Az első ricsés korszakod nem tartott sokáig. Következett a Bikini, ahol hat évet húztál le, ám a kettő közötti időszakról nem sok mindent tudni. Milyen emlékeket őrzöl ezekről az időkről?
Valóban rövid időt, egy nyári szezont, vagyis három hónapot töltöttem Feróékkal. A kettő között azonban történt egy, s más. Egy rövid – civil – angliai kiruccanás után itthon fölvettek a konziba, majd immár hangmérnökként visszakerültem a Beatricébe. Ekkor már a Lugosi Laci, Miklóska Apu, Donászy Tibi és Gidófalvy Attila felállás működött, tehát a zenekar „full”-korszakáról beszélünk. Az 1978-79-es évet velük töltöttem, ám ez az összeállítás sem eresztett mély gyökeret: Gidót elvitte a frissen alakult Karthagó, Lugosit pedig Erdős Péteren keresztül megkörnyékezte a Dinamit. A legegyszerűbb megoldásnak tűnt, hogy gitáros lévén – és mert megint csak kívülről ismertem a repertoárt – én töltsem be a posztot. Feró immár két gitárosban gondolkodott, így Bogdán Csabi is bekerült a bandába. Ezzel a felállással új dalokat írtunk, amelyek ma már talán viccesen hatnak, de tényleg nagyon megcsináltuk azokat. Ugyanez vonatkozik a későbbi ős-Bikinire, ahol ugyancsak hülyéskedésből írtunk nótákat. Totya, vagyis Szűcs Antal Gábor három buli – amely, tegyük hozzá, fél éves intervallumban zajlott – után kiszállt, így én kerültem a helyére. De térjünk vissza a Beatricéhez! Az ominózus tatabányai tanácskozás után megszűnt a banda, s úgy döntöttünk, hogy az egész zenekar külföldön próbál szerencsét, azaz disszidál. Mire az utazásra került sor, a zenekar szépen kihátrált belőle, végül a zenekarvezetővel ketten utaztunk Németországba. Tudtam valamelyest angolul, Feró beszélt németül, s már kezdtem megalapozni a jövőmet, amikor a társam úgy döntött, mégis hazajön. Itthon várta a gyereke. Fiatalként megcsapott a jóléti, igazságos társadalom szele, akkoriban nem érdekelt az identitás. Nem gondoltam bele, hogy később mennyire hiányozna a hazám.
Hazatérésünk után Németh Alajos megkereste Ferót, hogy csináljanak közös zenekart. Lojzi a Dinamit megszűnését követően hozta testvérét, Gábort dobolni, s miután Feró ragaszkodott hozzám én lettem az egyik gitáros, a másik pedig – egy rövid időre – Totya. Ez lett az ős-Bikini, amely nem élt meg hosszú életet. Jött az István, a király rockopera, amely – bármilyen furcsán hat – a rockzene halálát okozta akkor. Ugyanis Szörényiék az összes frontembert kiemelték a zenekarokból, akik önálló karriert kezdtek, s ezzel beverték az első szöget a rockzene koporsójába. Persze mindenki azt tette, amit tennie kellett; nem kárhoztatom őket, de ettől a tény, még tény marad. Emiatt hagyta ott a zenekarát Varga Miki, Vikidál Gyula, s Bill legalább egy darabig kitartott. Ferót is beszippantotta színház, a musical; hiába voltunk mögötte, ugyancsak emiatt nem tudta kifutni magát az ős-Bikini…
… Amelyből aztán D. Nagy Lajos érkezésével egy egészen más fajta Bikini lett, és ahol hat évet húztál le.
Valahonnan előkerült Trunkos Andris, akinek Lojzi felvetette, ha már nincs Rolls Frakció, Lajost át kéne hozni a Bikinibe. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy vele – mivel angolul is tud énekelni – talán külföldön is tudnánk érvényesülni. Azonnal nekiálltunk az új daloknak, ezek egy részét a Frakcióból hoztuk át, és némileg átalakítva tűztük műsorra. Jól is sikerültek, ám a sikerért alaposan meg kellett dolgozni. A Lágymányosi Közösségi Ház klubjában egy éven keresztül nagyon kislétszámú közönség előtt játszottunk, aztán lassan, de biztosan kezdték fölfedezni a zenekart. Igaz, minden bulit úgy játszottunk le, mintha az életünk függött volna tőle. Ami a lemezmegjelenést illeti: Wilpert Imre márkamenedzser kijelentette, hogy a D. Nagy-féle Bikininek majd akkor lesz nagylemeze, ha Paul McCartney fellép a zenekarral… No comment. Ez ’84 -’85 körül történt, ám 1987-re olyan sztárok lettünk, amire nem számítottunk. Három olyan nagyszerű szövegíróval, mint Feró, Trunkos, vagy Dévényi Ádám, dolgoztunk. Már abban az évben – hazai viszonylatban talán elsőként – mi béreltük ki a Budapest Sportcsarnokot. És amire a mai napig büszke vagyok, mindezt saját erőnkből, komoly munkával értük el. Senki sem segített.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2019. március 26. 13:29