A gitárock mesterei – Varga János (2. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílus megkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Varga János a magyar progresszív rockzene kiemelkedő alakja. A gitáros-zeneszerző a műfaj szabta kereteken belül – sőt azon túlnyújtózkodva – egészen a kezdetektől fogékony az új, korszerű megoldásokra. Kvalitásaira jellemző, hogy a reklámfilm területen kifejtett színvonalas szerzői munkásságát az Egyesült Államokban, két ízben is Telly Awards Oscar-díjjal jutalmazták.
A Crack Orchetra neve nem biztos, hogy mindenki előtt ismerősen cseng. Mit tudhatunk a zenekarról?
Nehéz idők voltak ezek. Ilyen körülmények között hogyan lehet életben tartani egy egész zenekart? Az első bulikon Gabival ketten álltunk színpadra egy korai, Atari számítógép, valamint egy szinti-agy segítségével. 1988-ban Mandel Róbert lantművésszel Hamburgban léptünk fel, ahol kipróbáltunk egy újdonságot. A szintetizátoragyat összekötöttük a tekerőlantjával, amellyel egészen különleges hangzást értünk el. Később Ali által összeismerkedtem Mukival (Muck Ferenc szaxofonos – a szerk.), így már négyesben nyomtuk. A basszust és bizonyos perkákat alapról biztosítottunk, a többi élőben ment.
Még később full élőben is megcsináltuk a programot, a legnagyobb bulinkat viszont Billy Cobham előtt a Petőfi Csarnokban játszottuk. Szép sikerrel. Pedig a hangbeállásra (különös tekintettel Gabi dobtechnikájára) előjött az öltözőből Cobham koncertmenedzsere, majd az ott hallottak alapján közölte, hogy az előzenekar kizárólag erősen csökkentett hangerővel játszhat a főműsor előtt. Mondjuk, névsorunkat tekintve erre minden okuk meg volt: Ali sajnos ekkor már nem lehetett velünk, helyette egy német srác, Matthias Frei billentyűzött, Zsoldos Tomi basszusgitározott, és voltunk mi, ketten Gabival.
A még Oláh Alival elkezdett második albumunkat már Matthiasszal fejeztük be, és 1994-ben ez lett az Into the Light lemez, amelyet az erre szakosodott Sonoton Music Library kiadó adott ki. A Crack Orchestra jó néhány emlékezetes koncertet adott: az említett Billy Cobhamen kívül fölléptünk a Tabánban Frank Zappa előtt, valamint Al Di Meola előtt is.
Évekkel később olyan nevekkel támasztottuk fel a projektet, mint Vincze Tamás és Szendi Gábor ütősök, valamint Németh Gabi és a basszusgitáros Szappanos Gyuri alkotta ritmusszekció; ehhez jött a szaxofonos Csányi Pisti, valamint a billentyűs Retzler Péter. Ez a formáció mindössze egyetlen koncertet ért meg – igaz, délutáni időpontban – a Szigetfesztivál nagyszínpadán. A hangbeállás izzasztó hőségben, verőfényes napsütésben zajlott, ám mire a fellépésre sor került, iszonyú, mindent elsöprő vihar zúdult ránk. Az emberek elmenekültek, mi azért kitartottunk a színpadon valahogy; gyakorlatilag „elpróbáltuk” a műsort. Ezt követően az akkor éppen hazalátogató Orszáczky Jackie-vel lett volna egy öt-hatállomásos közös turnénk, de különböző okokból az is meghiúsult. Mintha valamiért el lett volna átkozva ez a projekt.
Gondolom, e fiaskók is közrejátszottak abban, hogy reklám-és filmzenékkel kezdtél foglalkozni.
Inkább a véletlen hozta. A feleségem egyik ismerőse valamilyen reklámügynökségnél dolgozott. Egy társaságban kerültem szóba, mivel a nevemet és munkásságomat ismerték, megkerestek. Nem emlékszem pontosan – 1988 vége, vagy ’89 eleje lehetett –, abban az időben még nem terjedt el, de én már rendelkeztem kompjúterrel. Első munkám Ardai Tamás filmrendező-producerhez kötődik, akivel kitűnő munkakapcsolatom alakult ki. Az általa kért, és az általam leszállított három változat valamelyike mindig megfelelt az általa támasztott elvárásoknak. Ezzel párhuzamosan megszaporodtak a reklámzenei munkáim, s ez nagyjából nyolc-kilenc éven keresztül tartott.
Miként élted meg, hogy elkötelezett progresszív zenész létedre egyszerre a reklámfilm szakmában találod magad?
A korábban is említett körülmények között boldog voltam, hogy ezen a szakterületen is képes voltam alkotni, és sikeres lehettem. Nem utolsósorban normális megélhetést biztosított. Szakmai oldalról közelítve, nem egy, nem két alkalommal fordult elő, hogy a reklámfilmhez írt zeném „második”, illetve „harmadik” változatát felhasználhattam a Crack Orchestra anyagához, ez azt jelenti, hogy a reklámfilm szakmában is igyekezetem tartani a színvonalat.
Nincs nagydobra verve, de ide tartozik, hogy Ardai Tamás több alkalommal benevezett az amerikai Reklámfilm Fesztiválra. Engem úgyszintén meglepett, hogy a kiküldött munkák közül kettő is elhozta a Telly Awardsnak nevezett reklám Oscar-díjat, amelynek én is részese voltam. Az egyiket a Globex Holding-, a másikat egy jégoldó (Prevent) reklámfilm kapta.
Nem hiányzott a színpad?
De igen. A kilencvenes évek elején Zig-Zag Company néven létrehoztam egy formációt, amellyel a saját anyagon kívül ZZ Top nótákat nyomtunk. Énekes basszusgitárosnak Margit Józsit kértem fel, sógorom „Rezső”, azaz Király István dobolt, én pedig gitároztam. Elsősorban motoros klubokban léptünk fel, de játszottunk az akkori ATV 47 nevű televíziós csatorna Nyugati téri teraszán is. Ennek lenyomata, hogy az akkori Z+ televízió megjelentetett velünk egy két számos CD-t. Évi nyolc-tíz buli mellett persze muszáj volt tovább csinálnom a reklámfilm zenéket. Sógorom akkor kezdett mikrobuszos zenekari szállításba, de magam sem érzetem, hogy berobbantunk volna a köztudatba.
Épp megszüntettem a kis csapatot, amikor találkoztam Gidófalvy Attilával; sikerült föllelkesítenie a zenekar újjászervezését illetőleg. Olyannyira, hogy Donászy Tibi dobossal és vele, hármasban megcsináltuk a Cikk-Cakk Companyt. Az előző formációhoz képest kissé előbbre léptünk: nyáron tele voltunk bulikkal, de ősztől tavaszig a klubokba nem tudtunk beférni. Tibit ’97-ben elvitte a Tunyogi Rock Band, Rezső visszajött dobolni, Gidó basszusozott és énekelt, én gitároztam és énekeltem. Hivatalosan csupán az 1998-as Szerelmem Budapest című válogatásalbumon lévő Ez itt Budapest című szerzeményem jelent meg, de saját költségen ezer példányban kiadtunk egy Cikk-Cakk Company hangkazettát is a dalainkkal. Ez eltartott 1999-ig.
Nem sokkal előtte megkeresett Hobó. Először közös dzsemmelésre hívott a Lágymányosi Művelődési Házba, majd jelezte, hogy újjá alakítja zenekarát. A Kongresszusi Központban a Hármasoltár koncerten (ott egyébként Tóth Janó fia, Henrik játszott) láttam őket, nagyon tetszett. Az új összeállítású Hobo Blues Bandben Pribil Gyuri és én gitároztunk, a ritmus szekcióban Hárs Viktor basszusozott és Gyenge Lajos dobolt. Három lemez (A csavargók tízparancsolata, Gyöngy a sárban, Blues Jim Morrisonnak) és rengeteg koncert fémjelzi ezt az időszakot, amely 2002-ig tartott. Ekkor Pribil Gyurival egyszerre jöttünk el a zenekarból.
Eközben még 2000-ben jött az ötlet Böszörményi Gergelytől, a Periferic Records kiadó tulajdonosától, hogy esetleg a régi, kiadatlan East anyagokból csinálnánk egy Varga János instrumentális lemezt. Ekkor született a Wings of Revelation I. album, amelyet otthon, egyedül rögzítettem. Följátszottam a basszust, az effekteket, és persze a gitárokat; az élő dobot és a billentyűszólókat (ez Lengyel Zoltán, az After Crying nevéhez kötődik) pedig egy solymári stúdióban vettük fel. A borítót a feleségem csinálta, a lányom fotója szerepel rajta, így egyfajta családi vállalkozásról beszélünk. A név tehát adott, s ezzel meg is alakult a Varga János Project, amellyel pár jó bulit megértünk.
Értsük úgy, hogy végre rátok mosolygott a szerencse, és a Projekt szép sikereket tudhatott magáénak?
Eleinte nagyon úgy nézett ki, hogy igen. Már a Wings of Revelation I. album külföldi visszhangja is figyelemre méltó. 2002-ben megcsináltam a következő anyagot, amely az előzőhöz kapcsolódva és az egyszerűség kedvéért a Wings of Revelation II. címet kapta. Különösen az egyik francia progresszív szaklap (Highlands) méltatta: a lap hasábjain a lemez igen jó kritikát kapott, ráadásul interjút is készítettek velem. Amellett, hogy a maximálisan adható öt csillagból négyesre értékelték, a Pink Floyd Wish You Were Here, valamint a Led Zeppelin III. közé sorolták az albumot. Ezek után reménykedtem, ha a Jóisten is úgy akarja, a korábbi megpróbáltatások után talán beérik a munkánk gyümölcse.
Első körben a franciaországi Roayanban rendezett progrock fesztiválon értünk el komoly sikereket: az első albumon is közreműködő Lengyel Zoli billentyűzött, Háry Pétert hívtam basszusozni, és persze Rezső dobolt. Érdekesség, hogy Háry Peti egy Chapman Stick típusú basszushangszeren játszott, ami azért nem hétköznapi hangzást biztosított. A tizenkét fellépő banda közül az utolsó szám után egyedül bennünket tapsolt vissza a közönség. Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy sikerünk ellenére mégsem jutottunk ki több olyan speciális fesztiválra és olyan koncerthelyszínre, ahol a színvonalas muzsikát játszó progrock bandák – és itt nem a világsztárokra gondolok – egyébként föllépnek.
Ettől függetlenül a zenekar ma is működik, nem álltatok meg.
Persze, a Projekt ma is működik. A 2003-as, Petőfi Csarnokban játszott koncertünket kiadtuk DVD-n, egy évre rá egy másik formációval próbálkoztam, ez volt a Mediterrán Combo. Ebben a fiam ritmusgitározott és Nagy Zsolt „Liszt” billentyűzött. Lemezünk is volt, Latin fantázia néven került a boltokba. Nem panaszkodhatom, sokszor léptünk fel kisebb helyeken.
2009-ben csináltuk meg a Varga János Projekt harmadik albumát, amelynek a címe Elixír. Itt úgy gondoltam, ideje kissé visszatérni nagy kedvencemhez a Mahavishnuhoz, emiatt hegedűről is kellett gondoskodni. A lemezfelvételre elhívtam Ferenczi Gyurit hegedülni, aki négy, vagy öt számot játszott fel – inkább Jerry Goodman, mint Jean Luc Ponty stílusában. A lemezbemutató 2010-re csúszott, ahol Gyuri elfoglaltságai miatt Kovács Feri, a Djabe hegedűse lépett fel velünk. A koncertet az A 38-as hajón tartottuk, ahol Jamie Winchester vendégszerepelésével előadtuk az első East lemez anyagának angol nyelvű változatát, ami igazi kuriózumnak számított idehaza. Az igazság, hogy minden ismételt reménykedésem ellenére ez a buli sem hozott igazi áttörést.
Ettől függetlenül eljutottunk néhány fesztiválra, Jamie továbbra is fellépett velünk vendégként, de Feriről, egyeztetési gondok miatt, le kellett mondanunk. Ekkor akadtam rá egy fiatal, tehetséges hegedűsre (2011), Kézdy Lucára, aki azóta is velünk van. Sajnos ritkák a fellépések, és ezek elgondolkodtatnak. Talán ezzel a fajta fúziós zenével az a baj, hogy a dzsesszrajongóknak rockos, a rock kedvelőinek meg túl dzsesszes? Miközben teljesen biztos vagyok abban, hogy ha ezzel a produkcióval lehetőséget kapunk a Szigetfesztivál World Music színpadán, komoly közönségsikert arathattunk volna. De sajnos nem sikerült bejutnunk.
2010 és 2020 között viszont, több formációval is, majd’ minden évben meghívást kaptam a Paksi Gastroblues Fesztiválra. Ezek közül kiemelkedő élményt jelentettek a Sturcz Quartettel közös koncertjeink. Ők e műfajban is otthonosan mozognak; miután többek között Al Di Meolával és a Jethro Tull zenekarral turnéztak, hamar közös nevezőre jutottunk. Ekkoriban több digitális mozgókép anyagot rögzítettünk. 2015-ben a hatvanadik születésnapi koncertemről a MOM Kulturális Központban készült hangfelvétel, amelyről 2017-ben Varga János 60 – Szívvel, lélekkel címmel dupla élőkoncertes CD jelent meg.
E közben 2012-től az East együttessel ismét koncerteztünk: felléptünk a Pécsi Kodály Központban a Művészetek Palotájában és a Papp László Sportarénában; az ott felvett agyagokból több kiadvány is készült, mint a Messze a felhőkkel digitális hang- és képanyag, valamint az East Symphonic dupla CD és DVD. Megjelent még CD-n és vinil LP-n a Csepel Felett az Ég 1981-es koncertanyag is, valamint a Blue Paradise (Játékok) kiadványunk ugyancsak digitális hangzó korongon.
Amikor elkötelezted magad kedvenc műfajaid mellett, amelyek mellett napjainkig kitartasz, tudatosult benned, hogy ezzel nagyon nehéz babérokra törni? Nem éreztél néha késztetést arra, hogy a könnyebb ellenállás, és ezzel a jobb megélhetés irányába orientálódj?
Nem vagyok önmenedzselő típus, ez soha sem ment, inkább a zenével, alkotással foglalkozom. Senkihez sem tudok bekopogni azzal, hogy tessék, itt vagyok, hoztam nótákat. Azon túl pedig úgy gondolom, zárt körről beszélünk. Amúgy pedig kicsi a sansza annak, hogy újfajta, modern zenében gondolkodjam; már csak azért sem, mert a fiatal srácok nem feltétlenül velem fognak összeállni. A világban talán egy üdítő példát tudnék erre mondani: Carlos Santana – menedzsmentjének köszönhetően – húsz éve betársult a fiatalokhoz, és megcsinálták a Supernatural albumot. Példaértékűnek tartom a fiatal és a nagy generáció összeborulásának e sikeres útját. Én nyitott vagyok ilyen irányban.
Már az Eastben kialakítottad magadnak azt a sajátos gitározási technikát, stílust, ami biztosítja a rád jellemző megszólalást. Ezt milyen típusú hangszerrel, felszereléssel éred el?
A személyemhez köthető fehér gitár egy Casio típus, amely nagyszerű elektronikával rendelkezik. Azóta szert tettem egy Paul Reed Smith elektromos Santana-, valamint egy Hagström modellre, ami ugyancsak nagyon jó gitár. Ráadásul az utolsó szériák közül való, Floyd Rose-tremolós. Neal Schon a Journey alapító tagja, gitárosa minden hangszerébe ezt a fajta tremolókart építtette. Két akusztikus gitárom is van: az egyik fémhúros Furch, a másik egy Yamaha, ez nylon húros. Lengyel Taurus típusú csöves erősítőt használok, ehhez csatlakoztatom a ládát. Az erősítő három csatornás és 70 Watt teljesítményű.
Mi a véleményed a ma meghonosodott tekerős-virgás stílusról, szemben a hagyományos gitártechnikával?
Én természetesen a régi iskola szerint játszom, szeretek minden hangot kipengetni. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem kell odafigyelni az újabb dolgokra, technikára is. Más kérdés, miként alkalmazom a zenémben. Amúgy kissé tudathasadásos helyzetben vagyok, mert pont annyira szeretem David Gilmourt, mint Eric Claptont, aki az előbbivel szemben nem érdemelte ki a „Slowhand” nevet. Ugyanis Gilmour a világ leglassúbb gitárosa. De a kedvenceim között említhetném akár Al Di Meolát, vagy John McLaughlint. A rockosok közül persze Ritchie Blackmore az alap, az újabbak közül, aki nagyszerűen vegyíti az ő, valamint McLaughlin technikáját, pedig Joe Bonamassa. Ahogy hallgatom a zenéjét – és itt elsősorban a sajátjaira gondolok – kiviláglik, hogy van saját elképzelése, stílusa.
Joe Satriani és Steve Vai is úttörők voltak az új hangzás megteremtésében, magam részéről az előbbit jobban kedvelem. Annak ellenére, hogy mindkettő mindent tud a gitározás technikájáról, amikor Yngwie Malmsteent meghívták a G3 projektbe, hát bizony „helyre tette” őket.
Legyen bármely stílus, bármilyen technikával, a lényeg, hogy a gitáros, de bármilyen előadó, szeresse, amit csinál.
Hegedűs István
2020. május 3. 12:22