MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Varga János (1. rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílus megkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Varga János a magyar progresszív rockzene kiemelkedő alakja. A gitáros-zeneszerző a műfaj szabta kereteken belül – sőt azon túlnyújtózkodva – egészen a kezdetektől fogékony az új, korszerű megoldásokra. Kvalitásaira jellemző, hogy a reklámfilm területen kifejtett színvonalas szerzői munkásságát az Egyesült Államokban, két ízben is Telly Awards Oscar-díjjal jutalmazták.

Anélkül, hogy beskatulyáznánk eddigi munkásságod alapján kijelenthető, hogy a progresszív-, illetve az art rock áll hozzád a legközelebb. Miért éppen e stílusok ragadtak meg?

Szegeden születtem és sokáig ott éltem. Tíz évesen, mint a legtöbb kissrácnál, nálam is az Illéssel, az Omegával és azok kortársaival kezdődött a zene, de a Szabad Európa rádió adásaiból is sokat merítettünk. Amikor a nagyobb srácok rácsimpaszkodtak a gitározásra, az engem is megfogott. Bátyám egyik barátja hozott egy hangszert, a Szegedi Ládagyár kiváló termékét, amit a mai napig őrzök. Amúgy behangolhatatlan, a lényeg, hogy lehetett rajta akkordozni, s ez elindított az úton. Emlékszem, a Felkelő nap házát játszottam rajta először. Látva a hangszerhez való ragaszkodásomat, édesanyám karácsonyra meglepett egy piros színű Fender- koppintással (akkoriban kétféle gitárhoz lehetett belföldön hozzájutni: Money és a csehszlovák Jolana), amit az unokabátyám saját kezével faragott. Talán hetedik-nyolcadik osztályos lehettem ekkor. Egy nagyon tehetséges srác, aki velünk szemben lakott, és több zenekarban is játszott, tanította nekem az első akkordokat. Anyukája vett egy Regent (NDK-gyártmány) erősítőt, ami óriásit szólt a bérház földszinti konyhájában.

A szomszéd srácnak volt egy lemezjátszója, ezen folyamatosan bömbölt az akkor kapható egyetlen beat nagylemez, az Ezek a fiatalok című film zenéje. Jugoszláviából hoztak egy ott megjelent Dzsukbox (nem tévedés – ezzel a „helyesírással” jelent meg!)  elnevezésű zenei magazint, amelyben a színes fotók és poszter mellett egy műanyag, ún. képeslap-lemezt is mellékeltek. Borzalmas hangminőség, a többszörös lejátszást nem bírja, de a rajta lévő számok – mint pl. a Manfred Mann Ha-ha, Said the Clown című slágere – mindent bepótoltak. Hát ezek voltak a kezdeti lépések a zene irányába! Kicsit később a már említett unokatesóm elvitt a nagyobb koncertekre, amelyek komoly hatást tettek rám. Mint például az Omegától a Nem tilthatod meg középrészének Hammond- orgonaszólója, vagy épp a Tízezer lépés az akkori hangzásvilágával. De létezett egy szegedi Hat kéz nevű zenekar is (a később kettészakadt Angyalok egyik formációja), amely csakis Jimi Hendrix és Cream dalokat játszott, itt szívtuk magunkba a rhythm and blues alapjait.

Aztán összehaverkodtam egy sráccal, aki a szüleivel egyetemben semmi mást nem hallgatott otthon, mint dzsessz zenét. Volt egy eléggé szedett-vedett dobcucca, én vittem a gitáromat, amit rádugtunk az ottani rádióra, és dzsemmelgettünk. Ebből aztán kinőtt egy dzsessz rock stílusban mozgó tulajdonképpeni gyerekzenekar, amellyel eljutottunk Gyulára, egy bizonyos EDÜ (Erkel Ferenc Diákünnepek) elnevezésű fesztiválra.

Volt zenei előképzettséged, vagy autodidakta gitárosként egyenesen fejest ugrottál a zene sűrűjébe?

Édesapám, aki harminchárom éven keresztül a MÁV Szimfonikusok első trombitása volt, szerette volna, ha megtanulom a zeneelméletet, ám sajnos – és ezt hangsúlyoznom kell – a zeneiskola kimaradt az életemből. Ha nem így történik, ma sok mindent másképp tudnék csinálni. Elég csak Lerch Pistát, vagy Pálvölgyi Gézát alapul venni, akik elvégezték a konzervatórium dzsessz tanszakát. Hiszen az igazi zenész ismeri a zene csínját-bínját és annak megfelelően teszi a dolgát; a tehetség, az ambíció, a szorgalom mellett a zenei ismeretek segítik ebbéli munkájában. Annak ellenére, hogy eddig nem volt rá szükségem, úgy gondolom, nem ártana alkalmazni a dzsessz sztenderdeket. Amiket például László Attila, vagy szegény Babos Gyuszi tudott – mindenesetre ezek ismeretében nyugodtabb lennék.

Első zenekaraid az Angyalok, illetve a Vági-ÉK elnevezésű formációk voltak. Hogyan emlékszel rájuk?

Az előzőekben emlegetett barátom ütőhangszeresként (perkásként) került be Szeged egyik legmenőbb zenekarába az Angyalok blues rock formációba, ahol Móczán Peti basszusgitározott és Király István „Rezső” dobolt. Persze a dzsessz rock is ment, ám főképp Chicago-, Traffic-, John Mayall-, Hendrix- és egyéb klasszikusokat tartottak műsoron. Amikor Pétert katonának vitték, engem kértek meg a helyettesítésére. Nem sokkal később beugró basszistából teljes jogú gitárossá léptem elő, ugyanis kiváló gitárosuk, aki korábban a szolnoki, progresszív zenét játszó Pop együttes tagja volt, külföldre távozott. Ez 1973 nyarán, Peti leszerelését követően történt. Szépen futott a szekér, a JATE-klub állandó zenekara lehettünk. Nekem személy szerint is jót tett, sok mindent tanultam ebben az időben. A zenekarvezető Vági László énekes-fuvolista-szaxofonos volt, aki a régi zenekarából hozta saját szerzeményeit, így a már említett külföldi klasszikusok mellett ezek is helyet kaptak a progresszív-blues-rock programban.

Eközben Laci a dzsessz felé is kacsingatott, amelyet a Vági-ÉK elnevezésű formációval valósított meg. Érdekes helyzet állt elő, ugyanis a repertoártól függően változott a zenekar elnevezése: ha blues rock műsor ment, Angyalok-, ha pedig dzsessz, akkor Vági-ÉK néven álltunk színpadra. Tehát azonos tagokból álló, ugyanakkor más elnevezésű zenekarokról beszélünk.

Lacinak egyébként sokat köszönhetek, sok jó szakmai tanáccsal látott el tizenhét évesen, arról nem beszélve, hogy bevitt a dzsessz világába. 1974-ben kijutottunk Lengyelországba, ahol két éven át rengeteget – napi két-három alkalommal is – koncerteztünk. Örök élmény marad, hogy egy alkalommal elvetődtünk az akkor feltörekvő SBB (Silesian Blues Band) első lemezének bemutató koncertjére. 

Jól gondolom, hogy ez az élmény, persze a korábbi hatásokról sem megfeledkezve, meghatározta a zenei pályádat?

Abszolút így van! Lengyelországi utunk előtt egy barátomtól magnószalagon megkaptam a Mahavishnu Orchestra első két nagylemezét, ugyanakkor nagy kedvencem volt a Colosseum is. Ezek végképp megalapozták a zenei ízlésemet. Az SBB a hozzájuk hasonló zenei világban mozgott, csak épp rockosasbb változatban, és ez nagyon tetszett. Ráadásul mindez újnak számított hetvenes évek eleje-közepén, ekkor határoztuk el Móczán Petivel, hogy ezt az utat választjuk. 

A kinti szereplésünk egyébként annyira jól sikerült, hogy a következő esztendőben, 1975-ben visszahívtak bennünket Wroclawba, a lengyel dzsesszélet második legnagyobb megmozdulására, a Jazz nad Odra Fesztiválra. Ez azért is emlékezetes, mert az egész nemzetközi dzsessz rock élet ekkor kezdett kibontakozni. Gondoljunk a már említett Mahavishnu Orchestra mellett Chic Coreara, a Weather Riportra, vagy Miles Daviesre, aki ekkor volt épp csúcsformában! E fesztivál után az Angyalok három tagja Móczán Peti, Király Rezső és jómagam valóra váltottuk korábbi elhatározásunkat; kiléptünk a zenekarból és megalakítottuk az East együttest.

Annak ellenére, hogy a hetvenes évek elején elindultak ez irányú kezdeményezések (pl. Theatrum, V’73) az East mégis a hazai progrock stílus előfutárának mondható.

1975 novemberében alakultunk, amikor az irányzat aranykorát élte. Előttünk, mellettünk is léteztek e stílusokban mozgó zenekarok, de azt a fajta Mahavishnu Orchestra ihlette muzsikát, ami mellett elköteleztük magunkat, senki nem csinálta. Ekkorra már kétmenetes klubműsorral rendelkeztünk, csak billentyűst kellett keresnünk. Hallottunk ugyan egy nagyszerű szegedi srácról, ám neki épp nem volt hangszere, így nem tudtuk leigazolni. Szerencsére a zenekar nagyon jó kapcsolatot ápolt Gonda tanár úrral, a dzsessztanszak vezetőjével, aki ajánlott egy-két nevet. Többek között Másik Jánost, ám az egykori Interbrass-billentyűs-szerző nem mutatott különösebb érdeklődést irántunk. Aztán a legnagyobb örömünkre megtaláltuk Szakcsi Lakatos Bélát.  Érdekes fúzió volt ez: a Rákfogó a dzsessz oldaláról közelített a rockhoz, mi épp ellenkezőleg, a modernebb rock és a blues felől fogtuk meg a dzsesszt. Ami nagyon tetszett Bélának, de nekünk is. Egy éven át tartó, fantasztikus együttműködés volt, kölcsönösen inspiráltuk egymást. Aztán Csík Gusztávot ajánlotta maga helyett, akivel ugyancsak egy esztendőt csináltunk végig, s az ő javaslatára 1976-ban Budapestre költöztünk.

A kiterjedt klubhálózatnak, ifjúsági parkoknak és egyéb országos fellépő helyeknek köszönhetően telt koncertnaptárral dicsekedhettünk. Akkoriban, a dzsesszes időszakban többször és szívesen lépett fel velünk Németh János, valamint Lakatos Antal – mindkettő kiváló szaxofonos –, de Kőszegi Imre dobos is vendégeskedett a színpadunkon. Aztán Császár Feri billentyűs belépésével a dzsesszből jóval kötöttebb, instrumentális progrockra váltottunk, s többször játszottunk olyan, akkor már befutott bandák előtt, mint a Korál (velük másfél hónapos turnén vettünk részt), az Új Skorpió, a későbbi funkys Generál, a V’ Moto-Rock, vagy a P. Mobil. Szerettünk volna nagylemezt is, de a vállalat illetékesei nem adták be a derekukat. Akkor nyílt lehetőségünk végül a felvételre, amikor az MHV-n belül Wilpert Imre vezetése mellett megalakult a Start márka. Ám így sem ment egyszerűen, ugyanis feltételül szabták, hogy csakis énekessel hajlandók kiadni az anyagunkat.

Akkori billentyűsünk Balina Gyula ismeretsége útján, Zareczky Miklós személyében kiváló énekes került a csapatba. Mi pedig megpróbáltunk, és talán sikerült is egyfajta egyensúlyt tartani régi közönségünk, valamint az új, megváltozott hangzás között. Úgy gondolom, e koncepció jegyében nincs szégyenkezni valónk az East első két nagylemezével, a Játékokkal és a Hűséggel sem, hiszen ezeken éppúgy megszólalnak a régebbi instrumentális nóták, mint Miki énekhangjával az újabb dalok. E két kiadvány hozta meg az igazi áttörést úgy idehaza, mint külföldön. Balina Gyulát közben Pálvölgyi Géza váltotta a billentyűknél, akit viszont Zareczky Miki hozott, ők a dzsessz tanszakon voltak osztálytársak. A szövegeket Móczán Peti, Zareczky Miki és jómagam írtuk, a második albumon már „külsős” segítséget is igénybe vettünk. Az együtt töltött évek alatt összesen öt nagylemezt csináltunk meg közösen. Nyugaton kissé korábban, nálunk a nyolcvanas évek elején beköszöntött az újhullám. Elég nehezen éltük meg, ugyanis felnőtt egy másik generáció, amely más, a miénktől eltérő zenei irányvonalat preferált.

Még egy kicsit a kiadványoknál maradva: némely lemezetek angol nyelven is megjelent. Mennyire sikerült a nyugati áttörés? 

Szinte azonnal, már az első albumunk megjelenését követően csináltattak velünk egy angol nyelvű változatot. Miki harmadikos korától tanult, tehát tökéletesen beszélt angolul. Ambrózy István a hanglemezgyárból zseniális angol szöveget írt hozzá, aztán az anyag meg is jelent Blue Paradise néven. Kivitték a MIDEM-re (a zenei kiadóvállalatok és hanglemezek nemzetközi vására, amit rangos eseményként, 1967 óta évente rendeznek meg a franciaországi Cannes-ban – a szerk.), amely felkeltette a Polydor kiadó érdeklődését. Neves cég, nagy nevekkel – tehát reménykedtünk. Mit ad Isten, a cég tönkrement, fölvásárolta a Polygram, viszont onnantól kezdve valamiért megakadt a folyamat. Végül elkerült a japán King Recordshoz, amely a Közép-Kelet-Európa-i progrock lemezek kiadását tűzte ki célul. Ennek köszönhetően Ausztráliától Dél Amerikáig eljutottunk a stílust kedvelő lemezgyűjtőkhöz.

Végignézve a listán, nem lehetett okotok panaszra a lemezfelvételek/megjelenések tekintetében.

Igen, ’83-ban harmadikként már Tisza Józsi énekével jelent meg a Rések a falon album, majd Móczán Petivel együtt megkeresést kaptunk Pécsről, közelebbről Eck Imrétől, hogy egy bibliai témájú forgatókönyvhöz írjunk zenét – szöveg nélkül. Komplex előadásról beszélünk, amelyet a Pécsi Balett, a kaposvári Csiky Gergely Színház színészei, valamint az East együttes adott elő a tettyei romoknál. Áldozat címmel ez lett a zenekar negyedik albuma. Később – a külföldi érdeklődésnek köszönhetően – a MIDEM-seregszemlén való részvételünk után a hanglemezgyár ötlemezes szerződést kötött velünk, ám ez az instrumentális anyagra nem vonatkozott. Ma is érthetetlennek tartom, hogy egy énekessel dogozó zenekarral kötött szerződésébe milyen meggondolásból számolnak bele egy, a sorból kilógó, tisztán zenei, balettzene albumot. Arról nem beszélve, hogy mindössze öt nap felvételi időt kaptunk, azt sem a korszerű törökbálintiban, hanem az Omega stúdiójában.   

Közben Fekete Tibi „Samu” elhívott a Rémségek kicsiny boltja című rockmusical produkcióba. Ebben az időben felkerestem Homonyik Sándor színész-énekest, hogy a zenekarba hívjam a távozó Tisza Józsi helyére. Az ötödik albumot 1985-ben már vele vettük fel, a címe pedig East 1986 lett. Majd ismételten billentyűs cserére került sor: Németh István külföldre szegődött dolgozni, én pedig Sanyi ajánlására megkerestem Oláh Alit, akivel attól a perctől kezdve, hogy megláttuk egymást, nagyon jó barátok lettünk. Végül ő lett a billentyűsünk. Szép időszak volt ez is, de a ’86-ra beköszöntő zenei közízlésváltozás nem tett jót a zenekarnak. A lemezgyárban sem lelkesedtek a zenénkért, nem voltak túlzottan segítőkészek, ám a szerződés kötötte őket.

Még ugyanebben az esztendőben neves vendégművészt hívtunk a turnéra, Józef Skrzeket az SBB billentyűsét. Hangszereivel, énekével, habitusával valósággal megbabonázta a közönséget. Engem viszont egy King Crimson-videó varázsolt el, amelynek kapcsán arra gondoltam, az Eastnek ezen a vonalon kellene folytatni; ám a zenekarból ez senkit sem érdekelt. Ezek után 1986-ban bejelentettem, hogy eljövök a bandából. A fiúk, főleg Péter, nem nagyon örültek ennek.

Bizonyára átgondoltad, mielőtt meghoztad a döntést. Nem bántad meg mégis, hogy tizenegy év után otthagytad a bandát? 

Mindenképpen valami mást, újat szerettem volna csinálni. Senki nem csábított el sehová, semmi konkrét elképzelésem nem volt a folytatásról, a biztosat hagytam ott a bizonytalanért. Nekifogtam a dalírásnak. Még ’85-ben vettem egy gitárszintetizátort, amelyet az új projektben kitűnően hasznosítottam. Színpadi látvánnyal kombinált groove-os elképzeléseim szerint a dalokban inkább a ritmusok domináltak. Ennek megfelelően – az élő dobon kívül – a hangzást programozható dobgéppel dúsítottam. Németh Gabi dobossal és Szurcsik Józsi képzőművész barátommal hárman alapítottuk az Art Reaktor nevezetű formációt. Józsi nem csupán kiváló festőművész, de több zenekarban is megfordult. Nevéhez fűződnek a korábbi East lemezborítók, de Mákó Miki trombitás is az ő ajánlására került a zenekarba. Oláh Ali adott volt, vele nagyon jó barátságban voltam, és egy angol srác, Duncan Shiels énekelt.

Nagyjából öt-hat bulit értünk meg mindössze. Hogy mi volt az oka? Talán túl modernek, szokatlanok voltunk, megelőztük a korunkat. Mindenestre a jóval későbbi, az ezredforduló évében napvilágot látott egyetlen albumunk, az Our Past is Our Presents őrzi e korszakunk lenyomatát. Legalább nem szállt el a szélben… Alival egyébként élőben rögzítették a korábbi, valamelyik ’87-’89 közötti SOTE-koncertünket, ehhez hozzácsaptuk az első lemez negyven perces anyagát, amelyet Németh Gabinak egy masteringgel sikerült egalizálnia, s amely aztán a Periferic Records jóvoltából látott napvilágot. Mindenestre érdekes megoldás, hogy az első fele a Dorozsmai stúdióban fölvett alapokkal angol nyelven szólal meg, ezt pedig az a bizonyos koncertfelvétel követi.

Mindemellett az 1980-as évek második felének hazai zenei trendjei sem kedveztek az elképzeléseimnek. A következő zenei anyagom, csak később, 1990-ben már a Crack Orchestra LP-jeként került a közönséghez.

(folytatjuk)
Hegedűs István


2020. április 19. 08:20

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA