MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Vámos Zsolt 3. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, tovább élését. A Gyöngyösről fővárosba érkezett Vámos Zsolt, aki gyerekkora óta a rockzene rajongója, mégis Zoltán Erika kísérőcsapatában kezdte meg profi pályafutását. Amelynek aztán főbb állomásai a Napóleon Boulevard, a nagy reménységgel induló, ám annál nagyobb csalódást hozó saját alakulata a Marathon, majd a hasonló érzelmeket kiváltó The RockBand/Mobilmánia. Eközben hosszú időt töltött a Bon-Bonban, de a Hard és a Kard formációkban is otthagyta névjegyét. Jövőre lesz tíz esztendeje annak, hogy megalapította a Run For Power Gary Moore Emlék zenekart (amely a mai napig él), így tisztelettel adózhat örök kedvenc gitárosának és példaképének. 

Két, megint csak ismertebb, sikeresebb és mára sajnos megszűnt formáció a Hard és a Kard, amelyek egy-egy nagylemezén hallható a játékod. Hogyan emlékszel a működés négy esztendejére?

Hú, ez egy nagyon érdekes és számomra kedves időszak a viszontagságaival és esetleges negatívumaival együtt. Mindenképpen sajnálom, hogy ezek ma már nincsenek, és nem bánnám, ha lenne folytatásuk! A Rockband-Mobilmánia időszakom utolsó hónapjaiban, 2009 végén keveredtem a Hard együttesbe. Mirkovics „Zserbó”Gábor barátom keresett meg, hogy vegyek részt a svéd-magyar produkcióban. Mivel már előre láttam az előbbi zenekarok tagságának a végét, igent mondtam. Főleg azért, mert svéd-magyar „vegyesvállalatként” külföldi lehetőségek nyíltak számomra, s ezek igen csábítólag hatottak. Rettenetesen kíváncsi voltam, miként működik a rocksztárság külhonban, valamint arra, hogy az addig felhalmozott szakmai tudásom mit ér a nemzetközi porondon. De arra is, hogy a külföldi kritika konkrétan hogyan értékel engem. Björn Lodin énekessel együtt kezdtük el írni az új lemez anyagát, ő a svédországi Vikarbinban, a stúdiójában, én meg az akkori hetedik kerületi lakásomban. Interneten cseréltük a munkafázisokat, cseteltünk, illetve időnként ideutazott. Például akkor, amikor a Kiss együttes vendégeként léptünk fel a Sportcsarnokban... Hű, ott is mik történtek!

Szóval 2011-ben megírtuk a lemez dalait, majd egyedül kirepültem Vikarbinba, hogy felvegyük a gitárokat és egyeztessük a hangszereléseket. Kéthetes, nagyon szép élménykupacot éltem át, amelyre mindig szívesen fogok emlékezni. Majd boltokba került az új Hard lemez és pár hét múlva szerte a világból jöttek az újságcikkek, kritikák, ugyanis az Even Keel album több országban is megjelent. Anélkül, hogy túlértékelném, kijelenthetem, csak nagyon jó kritikákat kaptam, volt olyan kritikus, aki például George Lynch-ez hasonlított; de általánosságban is felértékelték a munkám és pozitívan nyilatkoztak a lemezről. Björn később szervezett egy svéd-finn turnét, ami hihetetlenül jól sikerült, rengeteg élménnyel és meglepő dolgokkal gazdagodtunk. Minden koncertünk helyszínén valamelyik svéd rockzenekar lépett fel előttünk, néha több is, és ahogyan néztem őket a soundcheck-en, olyan hihetetlen jó és minőségi bandákat láttam, hogy az állam leesett. Előfordult, hogy valamelyik később ellátogatott a több száz kilométerre lévő következő koncertünkre is, hogy ismét megnézzen bennünket. Sőt magukkal hozták barátaikat, akiket biztatattak, hogy „na, ezt nézzétek meg!” – és ott headbangeltek előttem a nézőtéren. Vagy például Stockholmban, a legnagyobb rockklubban teltházat csináltunk, a tulaj pedig el volt ájulva. Ott esett meg az is, hogy Yngwie J. Malmsteen haverjai valamint barátnője előttünk csápoltak, majd a buli után ölelgettek... Hú, szóval óriási idők voltak! Aztán – viszonylag hamar – ennek is vége lett. Az énekesünk sajnos olyan arc, aki állandóan agyal, variál és nem bír magával. Producerként és kiadóként ésszerűtlenül – és szerintem nem elég gyorsan reagálva az eseményekre – dolgozott; nem tudta megfelelően kézben tartani a dolgokat és így szépen kihűlt a leves... Leállt a Hard.

Ezek után itthon Zserbóval és Kalapács Józsival arra az elhatározásra jutottunk, hogy ismét csináljuk meg a magyar, egykori, eredeti Hard folytatását, de új alapokra helyezve. Az otthonomban el is kezdtük az új lemez felvételét Józsival, miközben kitalálta, hogy legyen a nevünk Kard. Én komponáltam a dalokat, hangszereltem – szinte mindent felvettem –, kevertem, ő pedig a dalszövegeket írta, majd felénekelte és vokálozta. A többiek közül Szebényi Dani segített a vokálozásban és zongorázásban, Zserbó pedig basszgitározott, de részt vett egy-két dal szerzésében is. Szerintem, szerintünk pályafutásunk egyik legjobb lemezét csináltuk meg! Nekem kifejezetten óriási élményt jelentett Kalapács Józsival dolgozni. Annyira egyszerűen, gyorsan és összehangoltan tudtunk működni, hogy az számomra is meglepő volt. Pályafutásom során még soha nem fordult elő ilyen. Ezek után próbáltunk minél több koncertet szervezni, de az időközben teljesen tönkrevágott, degradálódott magyar zenei életben olyan mértékű ellenállásba és akadályokba ütköztünk, hogy elfáradt és megállt ez a produkció is.

Hála Istennek, azért a kudarcélmény nem vette el a kedved a zenétől, a legtöbb gitáros társadhoz hasonlóan belecsaptál a stúdiózásba is. Milyen munkák kerültek ki a kezed alól?

Legelső felvételem az 1988-as Interpop lemezen történt közreműködőként. Ott egy dalban kellett gitároznom a rádió 8-as stúdiójában. A Gyuri néven szereplő énekes (Hoffer Gyuri, akivel az első Zoltán Erika turnéban dolgoztunk együtt) adta elő Dobos Attila azóta híressé vált szerzeményét, a Se veled, se nélküled címűt. Igen, kérem szépen, én voltam az! (nevet) Utána, ahogyan az előzőekben is említettem, az R-Go lemezzel kezdődött a komolyabb sorozat, ami a mai napig tart. Eddig megközelítőleg kilencven lemezen dolgoztam szinte mindenkivel, aki azóta számított. Például D.Nagy Lajossal, a Baby Systers-szel, a Neotonnal, Rudán Joe-val, és így tovább. Szóval nagyon vegyes műfajokban gitároztam, szinte az egész szakmának. Akit érdekel a pontos lista, a weboldalamon (www.vamoszsolt.eoldal.hu), a diszkográfia menüpontban végigolvashatja.

Mostanában milyen produkciókban láthatunk-hallhatunk?

Jelenleg a Zoltán Erika produkcióban, élő fellépéseken, mint közreműködő szerepelek, de csinálom a Run For Power Gary Moore Memorial Band-et is. Valamint, már nem titok, hogy legutóbb az Omega legújabb albumán, a Testamentum albumon dolgoztam, amely valószínűleg színpadi műként is meg fog majd valósulni. Bár az elmúlt időszak tragikus halálesetei és a covid- járvány elbizonytalanítják a jövőbeli kilátásokat; nem csupán az Omega, de a többi projekt vonatkozásában is. Van még egy fontos produkció az életemben, mégpedig a saját szólóanyagom létrehozása, amelyet ebben az évben valósítok meg instrumentális lemez formájában. Most erre fókuszálok.

Ha már többször is szóba hoztad az Omega Testamentum CD-t: miért épp rád esett a választás főképp annak fényében, hogy évek óta Szekeres Tamással dolgoztak?

Ahogyan már említettem Csordás Leventével régebben csináltunk egy nu-metal, progresszív metál anyagot, amelyet Kóbor János „Mecky” is hallott. Mivel Levente pár éve az Omegában dolgozik vokalistaként, így kerültem szóba, hogy velem kellene az új Testamentum anyagot felgitároztatni. Úgy gondolták, hasonló stílusban kellene elkészíteni, mint a Tears Of Yesterday-t. Mecky már négy éve szerette volna megcsinálni a Testamentumot, ám a zenekarában, tudomásom szerint, nem nagyon talált ehhez partnereket. E miatt aztán folyamatosan tolódott a megvalósítás. Velem került végül pont az i-re.  

Talán nem sokan tudják rólad, de régóta foglalkozol harcművészettel. Beszélnél róla?

Igen, de jó pár éve már nem vagyok aktív. 1987-ben kerültem kapcsolatba egy indiai tradicionális, katonai stílusú harcászati rendszerrel, a Shirayan Vajramutthí nevű 1800-1900 éves küzdőművészettel és Mesteremmel, Leányfalvi Attila Surjasampha Ajanayana-val. Előtte punnyadt, gyenge fizikumú, magas, vékony, határozatlan, félénk fiatal voltam, ezért tizenhat-tizenhét évesen kerestem a lehetőséget, hogy valami küzdősportot tanuljak. Sokáig nézegettem a helyi karate klubokat, de valahogy sosem tettem meg az első lépést, valami mindig hiányzott. Egy alkalommal aztán véletlenül az utcán megláttam egy furcsa plakátot, amely karddal a kezében egy fura, démonszerű szörnyet ábrázolt, furcsa indiai betűkkel és idézetekkel illusztrálva. Valamiért azonnal éreztem, hogy oda kell mennem és ki kell próbálnom. 1987. január 7-én történt, amikor az első alkalommal benyitottam az edzőterembe; bátortalanul megkérdeztem a Mestert, hogy kipróbálhatom e? Aztán ott ragadtam, mert mindent megtaláltam benne, ami érdekelt és értelmet adott az életem egy másik, kevésbé nyilvános vonalának. Persze, ma már tudom, hogy egyértelműen a Sors, a karma intézte úgy, hogy egy Közép-európai, egyszerű vidéki, munkáscsaládból származó magyar fiatal, akinek halványlila fogalma sem volt Indiáról, az ottani ötezer éves kultúráról; hogy majd húsz-huszonkét éven keresztül rengeteg időt és energiát rááldoz valamire, amihez egyébként semmi köze nem kellene, hogy legyen. Természetesen ennyi idő alatt előfordultak hullámzó intervallumok, nagyon aktív és kevésbé aktív periódusok. Volt egy hétéves időszak, amikor tanítómesterként sok fiatalt tanítottam, rendszeresen előfordult, hogy negyvenen is voltak az edzéseimen. Olyan is volt, hogy a Magyar Kung-fu Szakszövetség Magyar Bajnokságain is indultam, ahol egymást követő két év alatt négy Magyar Bajnok-i címet is szereztem. Sok fáradtság és lemondás jellemezte ezt az időszakot, hiszen ha belegondolok, ezen évek alatt mást sem csináltam, csak gyakoroltam és dolgoztam. Vagy a gitáromon, vagy az edzéseken. Nem egyszer előfordult, hogy valamelyik vidéki koncertemről hajnali négy-öt óra körül hazaérve a hétórás vonattal már utaztam a Mesterhez gyakorolni. Olyan periódusok is voltak, hogy heti négy-öt alkalommal, napi négy-öt órát edzettem, közben pedig lemezeken dolgoztam, vagy épp koncertre utaztam. Tulajdonképpen erre ment el a fiatalságom jelentős része. De sohasem fogom megbánni, mert ezt az időt tartalommal, kitűzött céljaim elérésével töltöttem, és megtanultam, megtapasztaltam, hogy csak a tevékeny élet ad boldogságot és elégedettséget. A harcművészet gyakorlását nem hagytam abba, csak épp nem vagyok aktív jelenleg. Pár éve a zenére és a gitározásra helyeztem inkább a hangsúlyt, jelenleg ebben az irányban szeretnék konkrétabb célokat megvalósítani. Természetesen a kardot időnként ki kell húzni a tokból, meg kell élezni, ki kell fényesíteni; ha egy kicsit be is ragad, attól még újra meghosszabbíthatja a karomat…

Az eddigiekből kiderül, hogy a gitár fontos szerepet tölt be az életedben. Milyen típusokat és kiegészítőket használsz?

Leginkább Les Paul-os gitáros vagyok, az a fő csapásirány. Legfontosabb hangszerem egy Gibson Les Paul Gary Moore Tribute 2013-as típus, de az utóbbi két évben vettem két Epiphone Les Pault is, mivel magas minőséget értek el a gyártásban. Az egyik egy 2019-es Plus Top Pro, míg a másik egy 2020-as Les Paul Modern. Ezeken kívül van egy amcsi Fender Telecasterem (American Special), egy Jackson Adrian Smith típus, amit átalakítottam a Gary Moore féle híres Charvel-Jackson szerint. Több erősítővel is rendelkezem. A legfontosabb egy ritka Marshall JCM 800 típusú, 1959-es, plexikapcsolású, no master-es fej, amely eredetileg Gary Moore tulajdona volt. De van egy Line6 Flextone II HD erősítő fejem is (ilyet használt Ben Moody is az Evanescence első lemezén), valamint legújabban egy Thomas Blug BluGuitar Mercuri Edition-nek is boldog használója vagyok. Marshall hangfalaim vannak, köztük egy eredeti 1979-es 1960A. Pedálokból is betáraztam jó párat, főleg analóg típusokat. Nint például az Ibanez TS10, vagy a T-Rex Mudhoney, Möller. Ezekről is van egy pontos lista a weboldalamon!

Játékod alapján a modernebb (Malmsteen-, Satriani-, Vai) - iskola hívének gondolnánk. De miként vélekedsz az old school technikáról?

Nem vagyok a modern stílus híve. Sosem tudtam megszeretni sem Satriani-t, sem Vai-t. A stílusuk sosem fogott meg, ettől függetlenül elismerem a nagyságukat. Mindig is az old school- karakter érdekelt, ezért volt, van első helyen nálam Gary Moore. De nagyon kedvelem peldául Doug Aldrich-ot, aki szintén régimódi arc modern jelmezben. Vagy például nagy kedvencem a maiak közül Joe Bonamassa. Sorolhatnám akár a rockból, akár a blues műfajából azokat a gitárosokat, akik a hagyományos, régi korokat, értékeket jelentik, rajtuk kívül nem igen hallgatok másokat. Mert nem érdekelnek azok a gitárosok, akik (főleg) a szemnek és az elmének gitároznak. Nem vitatom, hogy rájuk is szükség van, de engem a dallamok, hangulatok, főképp a lélek érdekel. Ezek kötnek le, nem pedig a spekuláció vagy a bohóckodás. Tisztelet a kivételnek!

Az ötödik X-en túl vágysz még egy önálló zenekarra, produkcióra, vagy épp elégedett vagy az eddig elért eredményeiddel?

Jelenleg csak egy dolog van, ami érdekel és inspirál, az pedig a saját anyagom elkészítése. Vagy jó húsz éve tartogatok olyan ötleteket, amelyeket mindig is meg szerettem volna valósítani, de sosem volt rá mód. Vagy a pénz hiányzott, vagy az idő. A legfontosabb, hogy nem guitar hero lemezt csinálok, nem vitézségi csúcsokat akarok döntögetni és nem is szemkigúvasztó időhúzásokkal operálni. Már csak azért sem, mert sosem voltam annyira jó technikailag. Sajnos amellett, hogy az alapozásnál magamra voltam utalva, sohasem tudtam olyan sok időt a gyakorlásra szánni, amennyi elég lett volna, hogy nagy spíler váljon belőlem. Egyedül voltam, mindig, mindent magamnak kellett előteremteni temérdek munkával. Nem születtem olyan körülmények közé, hogy könnyebben vegyem az akadályokat. Sokat köszönhetek természetesen drága szüleimnek, ám egyszerű munkásemberek lévén az ő lehetőségeik is behatároltak voltak. A szerencse is sorozatosan elkerült. Amit elértem, leginkább kitartásomnak és eltökéltségemnek köszönhető. No, és a Jóisten kegyelmének természetesen! Az NKA támogatásával, valamint saját erőből ez évben, valamikor az ősszel fogom megjelentetni a szólólemezemet. Az idő partján című albumot édesapám emlékének ajánlom, épp ez év novemberében lesz húsz éve, hogy elment. Kicsit world-music behatású, keleti fűszerezésű anyag lesz, amelyben nem feltétlenül a gitározásra, elsősorban a dallamokra és hangulatokra helyezem a hangsúlyt. Segítségemre lesz pár nagyszerű kollégám, akiket nagyra tartok, de persze az anyagom egészét én kreálom. Tavaly döntöttem el, nem érdekel, hogy épp milyen az uralkodó zenei áramlat, milyen a helyzet, kit hogyan és mi foglalkoztat a zenében, egyszerűen csak nyomot szeretnék hagyni az időben. Oly módon, ahogyan eddig is tettem: semmi nagy kunszt, kipakolás, csinnadratta. Ahogyan Mesterem is mindig figyelmeztetett, „csak csináld, ne törődj semmivel, csak csináld...”

Hegedűs István


2021. március 7. 13:44

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA