A gitárock mesterei – Vámos Péter 2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, tovább élését. Akkor is, ha nem főállású zenészként állnak hétvégenként színpadra. Vámos Péter az ismeretlenségből kitörve ugyan még nem került be az ország legismertebb gitárosai közé, de örömzenészként nem is ez a célja. Állandó, de több tagcserét is megélt BluesSteel csapatával akkor is kitart a rock blues műfaja mellett, ha a Hungarian Pink Floyd Show formáció gitárosaként két éves kirándulást tett a pszichedelikus rock világába.
Úgy tudni, régebb óta készültök a BluesSteel önálló anyagának megjelentetésére. Hogyan álltok a munkával?
Az évek során többször nekifutottunk a CD elkészítésének, többfajta stílusban rengeteg ötletem halmozódott fel. Rock és blues szerzeményekről, vagy inkább töredékekről van szó, van még rajta munka. Többször elővettem, nekifutottam ezeknek a számoknak, az előző formációval azonban nem jutottunk el odáig, hogy bemutathassuk azokat. Az új felállással ismét előtérbe került, újabb ötletek jöttek hozzá, sőt újra is hangszereltem ezeket. A fiúk egyrészt jó partnereknek bizonyultak, de az „új” hangszer, a billentyű is – Horváth Andris tapasztalatai sokat segítenek – jelentősen szélesítette a lehetőségek spektrumát. A billentyű amúgy is nagy szerelmem, megőrülök a Hammond- orgona hangjáért. Jelenleg ott tartunk, hogy tizenhárom-tizennyolc számra vonatkozóan vannak ötleteink. Elmondható, hogy mára egy nóta teljesen stúdió kész állapotban van, ezután jön sorban a többi. Hat-tíz felvételben gondolkodunk, mostanában ennyit bír el egy kiadvány.
Szövegíróval is próbálkoztunk, de nem jártunk sikerrel, így ez a feladat is rám hárult. Nem egyszerű jó szövegeket írni, ez is külön szakma. Annyi a tapasztalatom, amit a visszajelzések is igazoltak, hogy a közhiedelemmel és a tradíciókkal ellentétben egy blues szövegnek nem feltétlenül kell kesergőnek lennie, ám fontos, hogy a belső érzelmeinket közvetítse.
Úgy gondoljuk, az önálló album létrejöttével legalább valamilyen nyomot hagyunk magunk után. Ha elkészül, bemutatjuk a koncerteken, s ha tetszik a közönségnek, műsoron tartjuk. Ha nem, elengedjük.
Beszéltél az első gitárodról, azóta e téren is nyilvánvalóan gyarapodtál. Milyen hangszereket, illetve felszerelést használsz manapság?
Alapvetően a Fender Stratocaster híve vagyok, már csak a formája miatt is. De a hangja is megfogott: tiszta és jellegzetes, egészen más, mint a Gibsoné. Egyébként az általam játszott blueszene stílusa is általában ezt a hangzást igényli. Tökéletes zenei szabadságot ad, könnyű kezelhetőségével, három, single-coil típusú hangszedőjével, valamint a pickup különböző állásaival más-más hangzást lehet kihozni belőle. Annak ellenére, hogy mára komoly pedál gyűjteménnyel rendelkezem, viszonylag kevés effektet használok, inkább a dinamikára fektetem a hangsúlyt. A bulikon általában két Overdrive pedállal dolgozom, az egyik a Boss cég Blues Drivere, a másik pedig egy Ibanez Tube Screamer, TS-9-es típus. Sokáig nem is használtam mást. Az újabb felállásban az egyik Overdrive helyett néha már torzítót is munkába állítok. Emellett még ott a wah-pedál, de a Delayt, vagy a Chorust csak ritkán szólaltatom meg. Ezen kívül még a Leslie-effektet használom, ami néha jó a blues zenében is.
Három Fender Strató gitárom is van: az alap egy tizenvalahány éves, Sunburst színű, Tex-Mex pickupos rózsafa fogólappal, ez a kedvencem. Ezt kissé vastagabb (11-52-es) húrokkal használom. Ettől lesz „harapós” a hangja, ráadásul néha fél hanggal le is hangolom, amitől egészen egyedi blues hangzást sikerül elérni. Mellette van egy fehér is, Texas Special pickupokkal felszerelve, juharfa fogólappal. A harmadik egy bordó színű Standard Startocaster (HSS), ami azért egyedi, mert hangszedők tekintetében a hídnál egy Seymour Duncan humbucker található és a másik két single coil pedig jobban meg van tekercselve, így ugyanolyan jelszintet ad le, mint a humbucker. Mindezeken kívül még egy Fender Telacaster, valamint legújabban egy Gibson Les Paul boldog tulajdonosa is vagyok, mostanában ezeket is egyre gyakrabban veszem használatba.
Az alapokat egy combóval, vagy pedig fej-láda szettel biztosítom. Az előbbi márkája Fender Blues Deluxe, 40 Watt teljesítményű, full csöves kivitelben. Ez klubban pont elég, néha még sok is. A nagyobb fesztiválokra a szintén full csöves Marshallt, 100 W-os erősítőt, hozzá a 4x12-es ládát viszem.
Blues gitárosként talán nem „kötelező” számodra a rock-, illetve metal műfajában meghonosodott modern, „tekerős” technika. Miként vélekedsz erről?
Yngwie Malmsteent, Joe Satriani-t vagy Steve Vai-t nagyon jó gitárosnak tartom. Ők a modern technika képviselői, többször is láttam őket élőben. Noha utánuk is érkezett egy még „tekerősebb” generáció, van egy réteg, amely nyilvánvalóan őket preferálja. Steve Vai valamivel közelebb áll hozzám, ő nem teker annyira; ami engem illet, inkább a vintage- technika híve vagyok. Az új iskola egyrészt a technikán alapszik, így meglehetősen érzelemszegény, másrészt rengeteg gyakorlást igényel. A blues zenében nagyon fontosak az érzelmek, nekem jobban tetszik és kifejezőbb a dallamosság. E műfajnak nem az a lényege, hogy valaki egy másodperc alatt minél több hangot tudjon eljátszani, hanem a kitartott, nyújtott hangok megszólaltatása, amely érzelmeket közvetít. Magam részéről sem kedvem, de időm sem lenne arra az intenzív gyakorlásra, amit ez a stílus igényel. Ismerem és lassabban játszva szoktam alkalmazni az ehhez is szükséges arpeggio-, vagy tapping-technikát, de az előbb említett okok miatt viszonylag keveset és másképpen használom.
Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél a rock-blues műfajának mai helyzetéről?
A blues és környéke, beleértve a hagyományos rockot is, nagyon rétegzene. Mint ilyen, eléggé nehéz megmozgatni az embereket, rávenni őket, hogy látogassák a koncerteket. Vannak persze olyan irányzatok, amelyek a mainstreambe tartoznak, azokon a rendezvényeken – szándékosan nem mondok neveket – tömegek vesznek részt. Erről csupán annyit, nem tudom elképzelni, hogy magam valamikor is olyan zenét játsszak… Az élőben, valódi hangszerekkel előadott dallamos, improvizatív – szerintem értéket közvetítő –muzsikák, s ezek előadói, ma nincsenek a fősodorban, de azt látom, hogy kitartó szívós munkával azért lehet építkezni. Sőt kell is. Ezzel a zenei stílussal soha nem fogunk megtölteni arénákat, ám kisebb klubokba azért ellátogat a közönség. Egyébként ott mi is jobban érezzük magunkat. Annyira azért mégsem elkeserítő a helyzet, hiszen – bár viszonylag kevés számban – léteznek nagyszínpados, sok száz fős blues fesztiválok, ahová nyaranta ellátogat a közönség. Azt látom, hogy Európa más országaihoz képest itt, Magyarországon valamivel nehezebb a helyzet. Ott sem könnyű egyről a kettőre jutni, ám mégis beágyazottabb kultúrával dicsekedhetnek. S ezen a ponton visszautalnék beszélgetésünk elejére, amikor szóba került a zenéből való megélhetés kérdése. Tapasztalataim szerint hazánkban meglehetősen keveseknek adatik meg, hogy ezzel a fajta rétegzenével főállásban keressék meg a kenyerüket.
Miben látod az igényes zene recessziójának okát? És mit hozhat a jövő?
A műfaj sokkal többet érdemelne, mint amennyi reflektorfény esik rá. Ennek elsődleges okát a médiában látom. Másik ok az emberek neveltetése, kultúradeficitje. Ehhez jön még a hetvenes-nyolcvanas évek kultúrpolitikája, amely erősen elnyomta a műfajt, ennek hatása ma is tart. Az irányzat ugyanis nem tudott normálisan kifejlődni, a könnyebben eladható, könnyebben emészthető, poposabb zenét sulykolták az emberekbe. Ezért lett mainstream. A kilencvenes években az élő zene egyfajta reneszánszát élte, ami a kétezres évekre sajnos visszaesett. Egy csomó klub bezárt, eltűnt, amelyik megmaradt, nem igazán volt hajlandó az élő zenéért fizetni, inkább DJ-t hívott. De ez nem magyar specifikum, világméretű jelenség. A nehezen fogyasztható zenét nehezebben is fogadják be az emberek. Nézzük meg, mennyi embert vonz, mondjuk egy opera, vagy egy klasszikus zenei előadás, és mennyit egy pop koncert! Az otthon, két óra alatt, számítógéppel – sokszor internetről letöltött loop-okból – megírt típusú zenéről nem is beszélve… A média felelőssége pedig abban áll, hogy csak és kizárólag a könnyebb ellenállás felé mozdulnak, vagyis csak az előbb említett, könnyebben eladható műfajt nyomatják. Nyilván csakis a gazdasági szempontokat szem előtt tartva.
Mostanra, a tízes évtized közepére-végére az élőzene kezd visszatérni – ezt a folyamatot talán a válság vetette vissza némileg – amit lassan kezdünk kiheverni. Mára már – igaz nem nagy számban, de – léteznek olyan klubok, ahol alapvető követelmény az élő zene, amely előnyt élvez az elektronikus zenével, illetve a diszkóval szemben. Egyrészt az irány, az elmozdulás mindenképpen reményt keltő, ugyanakkor kezd felhígulni, hiszen a nem létező húsosfazék körül rengeteg zenekar bukkant fel. Mindenestre ez a jelenség rontja azon együttesek esélyét, akik ha nem is megélhetésszerűen művelik, de komolyan gondolják a zenélést. És ebben – sajnos – sokszor partnerek a befogadó klubtulajdonosok, akik nem a minőségi zenében érdekeltek, hiszen a kultúrát sörben, vagy esti fogyasztásban mérik. Viszont szerencsére egyre több olyan hely van – többek között, ahol mi is rendszeresen játszunk – akik fontosnak tartják, hogy valamilyen szinten, mindkét fél számára megfelelő keretek között támogassák, népszerűsítsék az igényes, élő blues és rock zenét. A jövőt illetően pedig nincs más hátra, mint előre!
Hegedűs István
2020. február 1. 12:18