A gitárock mesterei – Szűcs Janó -2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Szűcs Janó neve talán kevésbé ismert, hiszen élete nagy részét külföldön töltötte, majd 2008-ban családjával együtt hazatelepült. Azóta a magyar rockzenei élet aktív szereplője.
Némi meglepetésre ad okot, hogy az Old Boysban is muzsikáltál. Hogyan kerültetek össze?
Öt évet húztam le velük, és nagyon jó emlékeket őrzök erről az időről. Lajter Peti barátomnak köszönhetően – aki a csapat technikai hátterét biztosítja – találtunk egymásra. Péter révén először gitár technikusként dolgoztam velük, a különböző elektromos-, illetve akusztikus gitárokat kellett rendben tartani. Később, a zenekar harminc éves jubileumi koncertje előtt Szidor Laci felvetette, ha már úgyis a zenekar közelében vagyok, a MŰPÁ-ban és az azt követő bulikon, turnén miért ne játszanék el velük pár számot.
Utána jött Keresztes Ildikó kísérőzenekara. Ez már testhez állóbb feladat lehetett számodra…
Igen. Björn Lodin – aki a Hard zenekar énekese volt – csinálta Keresztes Ildi A démon, aki bennem van című lemezét. Nagyon jól összehaverkodtunk, és felvetésére én gitároztam fel a dalokat a stúdióban. A lemez elkészült, az élő bemutatóhoz pedig kísérőzenekarra volt szükség. Meg is született hamarosan: Borbély Zsolti dobolt, ő hozta Lőrincz Viktor basszusgitárost, Popper Peti pedig billentyűzött. Csak épp gitáros nem volt. Björn – miután a felvételek az ő stúdiójában készültek – beajánlott Ildikónak, aki csodálkozott, hogy itthon vagyok. Elvállaltam, és ekkor búcsút kellett mondanom az Old Boysnak, hiszen a kettő sok lett volna egyszerre.
Térjünk egy picit vissza a beszélgetésünk kezdetéhez, amely a B-52 zenekarral kezdődött. Hogyan találtatok egymásra?
Béla ötvenkettedik születésnapját ünnepeltük, ahová minden zenészbarátját meghívta egy kis örömködésre. Ehhez kellett egy alkalmi zenekar, amelyben én gitároztam. Sorra jöttek a srácok, többek között Vörös Pisti, Varga Miki, Kálmán Gyuri, nagyon jó hangulat kerekedett. És ennek valahogy híre ment. Pár napra rá Béla – a zenekarral együtt – meghívást kapott egy fesztiválra, amit először el sem akart vállalni. Aztán az alkalminak induló B-52 elnevezésű társulásból, immár ötödik éve tartó sikeres zenekar lett. Sőt ez egészen odáig fajult, hogy Béla stúdiójában a második albumunkon most végezzük az utolsó simításokat.
Fél évszázada vagy a szakmában, de elmondásod szerint is fontosnak tartod a megújulást. Melyik gitártechnika áll közelebb hozzád: a vintage old scool, vagy a mai, modernebb virgázós, teppingelős módszer?
Elmondhatom, ami most vintage, én azzal kezdtem a szakmát. Tehát ez nem új nekem, de mindig fejlesztettem magam. A kilencvenes években kezdett terjedni a digitális technika, erre a kihívásra is föl kellett venni a kesztyűt. Ami a gitártechnikát illeti, mint példakép a Van Halen, vagy Steve Vai inkább közelebb áll hozzám, mint Yngwie Malmsteen. Nagyon szeretem a tremolókar használatát. Fontosnak tartom, hogy a gitárszóló melodikus legyen, emellett nagyon oda kell figyelni a soundra. Ami a virgázást illeti, arra azt tudom mondani, minden időszakban léteztek olyanok, akik úgy gitároztak, mint a tűzijáték. Ez természetesen mára is megmaradt, sőt… a mai srácok még gyorsabbak! Napi két-három órás gyakorlás kérdése, és simán el tudod érni a szupergyorsaságot. Az idők során, ahogy öregszenek, majd letisztulnak és rájönnek, nem ez a legfontosabb. Egy bölcs mondás járja Amerikában: van a gitáros, és van a zenész. A gyorsaság egy – és valóban fontos – része a játéknak, ám csupán ezzel nem lehet megélni. Hadd hozzak egy példát a magam életéből: munka utáni napi hat-nyolc óra gyakorlással felgyúrtam magam Jessie első lemezének a felvételéhez, és elkezdtem tekerni. A producer azonban megállított és azt mondta: te ettől sokkal jobb gitáros vagy! Először megijedtem, hogy még gyorsítanom kéne, de „kiábrándított”: play the song! Vagyis játszd a dalt!
Fontos az érzelem a gitárjátékodban?
Csak az a fontos! A többi már jön magától. Négy-öt hang elég, és az már megcsinálja a nótát. És ez a négy-öt hang adja, hogy „játszd a dalt!” Meg lehet villantani a gyorsaságot, de ez csak egy dolog abból a tíz tényezőből, amitől jó gitáros leszel. Az alapdefiníció: ritmus és melódia. A funk a kedvencem, fekete zenén nőttem föl, és abban érvényesülnek igazán ezek az alapértékek.
Az „Old Boys 40” koncert Hey Jude búcsúdalában nem kis meglepetésre nagyszerű aláfestő szólót hallhattunk tőled. Nem kis bátorság belenyúlni egy klasszikusba, de neked – ezt tanúsíthatom – nagyszerűen sikerült. Előre megírt, begyakorolt, vagy spontán, a pillanat hatása alatt született műveletről beszélünk?
A pillanat szülte, hiszen aznap este dőlt el, hogy a Hey Jude-dal örömzenélünk, amikor mindenki feljön a színpadra. Hogy ez lesz a finálé. És nagyon örülök, hogy tetszett. Jól esik. Azt gondolom, ez is egyfajta bizonyíték az előbb elhangzottakra.
A szakmánál maradva: különleges soundot sikerült kialakítanod. Milyen gitárt és alapokat használsz?
Az egyéni gitár sound olyan, mint egy autogram, mint egy névjegy. Erről lesz felismerhető a zenész, ettől alakul ki az egyénisége. Elég Carlos Santanára, Gary Moore-ra, vagy Brian Mayre gondolni. A kilencvenes években distorsion pedált használtam, delay kiegészítővel. De szívesen játszottam/játszom wah-wah pedállal is, ez a rockzene egyik klasszikus megszólalása. Ezek voltak a kezdetek, a különböző pedálok, kiegészítők később már kompletten közös tokban elhelyezve kerültek forgalomba. Az analóg pedálok közül a Roland cég GP-100-asát részesítem előnyben. A kezdetekben Cramer típusú gitárral léptem színpadra, persze az elmaradhatatlan tremolókarral. A mai napig fontosnak tartom a tremolót, de mára már letisztult formában használom. A Cramer után az Ibanez Jam modelljének Floydrose-licence tremolója mellett tettem le a voksom; ma egy piros Inbanez Premium szériával, benne Dimarzio pickuppel dolgozom. Ha akusztikus megszólalásra van szükség, akkor a Cort fémhúros modellt részesítem előnyben. Ami az alapokat illeti, sok mindent kipróbáltam, de minden alaklommal a csöves Marshall – természetesen fej-láda összeállítással – nyert. Manapság két szettel dolgozom, az egyik dupla ládás, de az igazi a Kemper előerősítő. Ehhez jön egy sztereo 9100-as Marshall 50-50 végfok és egy szintén sztereo ’64-es modell láda 75-ös hangszórókkal ellátva. Ezeket, ha a helyzet megkívánja, akár össze lehet kötni, de külön-külön is használható.
Hegedűs István
2019. június 16. 12:35