MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Szentkirályi Jani (1. rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílus megkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Szép és egyben szokatlan ívet írt le az erdélyi „kisvárosból”, Zilahról indult Szentkirályi J. Jani pályafutása: egy kolozsvári zenekar szűk körben ismert gitárosából Magyarországra települve mára nyolc, neves, hangszerekkel foglalkozó cég márkaképviselője lett. Jelenleg saját stúdiót üzemeltet Miskolcon, és nem adja fel a reményt, hogy megtalálja azt a tehetséges formációt, amellyel közösen tud majd muzsikálni. 

Első látásra többeknek Kóbor Mecky fiatalkori kiadása ugorhat be rólad. Te találtad ki magadnak ezt a jellegzetes hajviseleti dizájnt?

Szerettem volna az átlagostól eltérő, valamilyen szembetűnő hajviseletet. Bár nem egészen így indult, de mindenképp tudatosan alakítottam ki magamnak: az eredendően barna, melírozott hajat megunva jött előbb a hosszú, hirtelenszőke, majd az egyre inkább fehéredő, őszesebb árnyalat. Mára ez nyugvópontra jutott egyfajta platina-ezüst színben. Persze könnyű nekem, mivel öt éve vagyok nős, és komoly segítséget kapok a feleségemtől, aki fodrász… Eleinte, ha nagyobb társaságban felbukkantam, ahol nem ismertek, előfordult, hogy viccből, vagy komolyan megszólítottak, esetleg utánam kiabáltak, hogy: szia Mecky!

Erdély, közelebbről Zilah szülötte vagy. Milyen zenei életet tapasztaltál ott?

Zilah nyolcvanezres lakosával Erdélyben kistelepülésnek minősül, ugyanezt Magyarországon nagyvárosnak tekintenék. Zenei mozgolódást abszolút nem tapasztaltam, ha csak azt nem számítom annak, hogy pont ebben a városkában született romániai viszonylatban két nagyon jelentős (rock) gitáros egyéniség. Zilahiak és román nemzetiségűek. Nekik köszönhetően már nagyon fiatalon – a kilencvenes évek közepén – közelebb férkőzhettem ahhoz a hangszerhez, amely később életem meghatározó része lett.

Még odakinn Erdélyben egy Edda-koncert hatására kezdtél zenélni. Jártál zeneiskolába?

Igen, jártam, méghozzá klasszikus szakra.  Ilyen módon klasszikus zenét oktattak, de úgy éreztem, ez nem áll közel hozzám. Négy éves korom óta rajongok a gitárért, ugyanis az egyik szomszédunk játszott ezen a hangszeren. Családi ünnepeken átjött hozzánk, és együtt mulattunk a muzsikára, amellyel szórakoztatott bennünket. Életemben akkor láttam először gitárt. Apám, látva a hangszer iránti érdeklődésem mégsem ezt vett, hanem hegedűt. Játszottam is rajta, de úgy, hogy sohasem vettem ki a vonót a tokból, hanem ujjal pengetve, gitárként használtam. Ekkor rájött, hogy nem ez az igazi megoldás számomra, és egy akusztikus gitárral kárpótolt. A szomszéd mutogatott rajta néhány akkordot, de aztán egészen tizennégy éves koromig abbamaradt az egész.

Az Edda koncert emlékezetes marad számomra, a fennállásuk tizenötödik évfordulóját ünnepelték akkor, amit egy dupla CD-kiadvány is őriz. Másrészt azért maradt meg bennem, mert ez volt a rendszerváltás utáni első rock koncert Zilahon. Óriási hatást gyakorolt rám, nem csupán a hangminőség, a megszólalás, a dalok, hanem a színpadkép miatt is. Még a tévében sem láttam azelőtt hasonlót, nemhogy élőben.

Volt zenész a családban?

Nem, nem volt. Apai ágon az egész család hentesként, illetve szakácsként dolgozott, de az édesanyám oldaláról sem akadt olyan, akinek köze lett volna a zenéhez. Ők földművesek voltak, ilyen módon, alaposan kilógtam a sorból.

Kik hatottak rád akkoriban, milyen zenéket hallgattál?

Meglehetősen behatárolt lehetőségeink voltak. Amint elkezdtem használni az elektromos gitárt, hozzájutottam egy Malmsteen-lemezhez, ez volt a Trilogy. Amikor meghallgattam, teljesen rabul ejtett. Az első példaképem, nyilván a ’95-ös zilahi Edda koncert hatására, mégis Alapi István volt. Hallgattam például Metallicát is, később sorra nyíltak ki előttem a rock-metal kapui, de mégis leginkább Malmmsteenra néztem fel.   

Zenei pályád egy kolozsvári formációval indult. Milyen repertoárral léptetek közönség elé?

Ez volt az első említésre méltó zenekarom, már a kétezres években. Előtte voltak amatőr próbálkozásaim haverokkal, de semmi komoly. A Shekinah úgy állt össze, hogy az öt tagból három magyar, a frontember viszont nagyon híres román metal énekes volt. Saját dalokat játszottunk, ebben zeneszerzőként, ha másként nem, hát egy-egy riff ötletével magam is részt vettem. Románia szerte jó néhány rockfesztiválon sikerült fellépnünk, csináltunk egy kislemezt is.

2003-ban részt vettünk egy koncertsorozaton, s eljutottunk odáig, hogy döntenünk kellett: a folytatásra csakis akkor van esélyünk, ha Bukarestbe tesszük át székhelyünket. Románia hiába nagyobb területű ország, Magyarországhoz hasonlóan főváros centrikus. Bár nem volt ilyen jellegű elvárás, senki sem követelte meg tőlünk, de még arra is figyeltünk, hogy a nevünk esetlegesen ne legyen gátja az érvényesülésnek. Mindezek ellenére – ugyanis nem akartam Bukarestben lakni, és nem szerettem volna sikerük útjába állni – kiszálltam a zenekarból és a román főváros helyett Magyarországra költöztem. 2005-öt írtunk ekkor.

Még ennek előtte, egy komoly hangszeres cég reklámszerződést ajánlott. Nem szokványos dolog egy akkor még ismeretlen fiatalembernek.

A Shekinah-korszakban Zilahban történt. Nem a cég figyelt föl rám, hiszen az informatika még erősen gyerekcipőben járt akkor, de a kommunikáció sem volt még annyira fejlett, főképp Romániában. Ekkoriban kaptam egy Cacophony-albumot, amelyen Marty Friedman és Jason Becker szerepelt. Teljesen elvarázsoltak, és ez azóta is tart.  De nem csak a dalok, a technika fogott meg, hanem Becker gitárja is. Baráti körömben létezett egy négysávos magnó, amelynek segítségével három számot rögzítettem, az elkészült demó felvételt pedig elküldtem Jason Beckernek, illetve a cégnek. Ez a cég pedig nem más, mint a Carvin. Ma már Kiesel néven működik. Marty és Jason is válaszolt a megkeresésre, sőt a közbenjárásukra a cég úgyszintén visszajelzett, így 2005-ben megkaptam tőlük az első Carvin- gitáromat. Azóta pedig még kettőt, s azért használom ezeket, mert nagyon szeretem ezt a típust.

A hangszerekért cserébe támasztottak valamilyen követelményt, netán megfogalmaztak valamilyen elvárást?

Időrendben kétfajta szerződés is létezett, amely semmilyen kötelezettséggel nem járt. A korábbi megállapodás szerint a cég egyedüli romániai képviselője lettem, nyilvánvaló elvárás, hogy az ő gitárjukkal jelenjek meg, és azt használjam a színpadon. Eredendően a gitár-, és basszusgitár mellett, erősítőket és hangfalakat gyártottak, például ők csinálták Steve Vai backline-ját is. Aztán a Carvin kettészakadt, a hangszeres részleg levált az audióról.  Ez két generáción – apa-fia – keresztül működött, majd a harmadik korosztály belépésével az unoka úgy döntött, hogy visszatér a nagyapa által 1946-ban alapított Kiesel cég koncepciójához, így a brandnél is a korábbi Carvinről (a jól bevezetett gitárok nevének fenntartása mellett) áttértek a Kieselre.

Induláskor mindkét cégtől kaptam segítséget (gitárokat és erősítőt), s így külön-külön képviseltem őket. Ám egy idő után választanom kellett, én pedig inkább a gitároknál maradtam.

Januárban az USA-ban aláírtuk az új megállapodást, amelynek alapelvei a korábbiakhoz képest alaposan megváltoztak. Eddig a fellépések száma, és a helyszín minősége számított, mára az a kérdés, mennyi a követőid száma a különböző közösségi platformokon. Jelenleg nyolc céget képviselek, akik a személyes találkozások alkalmával kivétel nélkül ugyanezt az elvárást fogalmazták meg felém.

2005-ben Budapestre költöztél. Ismeretség hiányában nem tartottad ezt túl kockázatos lépésnek? Mihez kezdtél az anyaországban?

Célkitűzéseim nem voltak, csak álmaim. Igazából 2007-ben költöztem Budapestre, előtte mintegy másfél évet Debrecenben éltem. Egyházi zenét játszó zenekarban gitároztam, majd lemezfelvételt készítettem velük, tulajdonképpen ez volt az első lépésem Magyarországon. Harmincezer forinttal a zsebemben, valamint egy telefon elérhetőséggel, egy külvárosi házban béreltem szobát.

Ezután jött a Mobilmánia ajánlata, amely nyilván előrelépésnek számított. Meddig voltál a zenekar tagja?

2010 januárjában léptem be az együttesbe, és egészen 2013. augusztus 27-ig játszottam velük. Három és fél évről van szó, olyan három és fél évről, amelyet nagyon kemény, aktív munka fémjelzett. Ezalatt rögzítettük az Út legyen veled nagylemez anyagát, amelyért Fonogram-díjat kaptunk. Szerettem azt a zenét. 

Az első közös koncertet Székesfehérváron, a Fezen klubban játszottuk, Vikidál Gyulával. Úgy gondoltuk, hogy a bemutatkozást mindjárt egy gitárszólóval tesszük emlékezetessé. A Hammondon kaptam egy harmóniamenetet, arra „ráztam” mintegy harminc másodpercet, a hatás engem is meglepett. Igaz, mindent beleadtam, annak ellenére, hogy soha nem izgultam a színpadon, úgy éreztem akkor, ez életem egyik legnagyobb lehetősége. Azt gondolom, onnantól elfogadott, s talán meg is szeretett a közönség.

Nyilván életkori sajátosságból, és/vagy a zenei felfogásodból adódóan a zenekar által műsoron tartott klasszikus P. Mobil örökzöldek betét-gitárszólói más, sokkal modernebb köntösbe öltöztetve szólaltak meg, mint azt megszokhattuk. Mit szólt ehhez a közönség?

A P. Mobil-daloknak múltja van, s ez komoly dilemma elé állított, amikor bekerültem a zenekarba és tanulni kezdtem a repertoárt. Választanom kellett: vagy lejátszom az eredeti szólókkal, vagy hozzáteszem a magamét, ilyen módon rajta hagyom a kézjegyemet. Sok időt fordítottam arra, hogy megőrizzem a hagyományos előadásmódot, hangzást, amelyet ugyanakkor meg is újítottam. Például a Pokolba tartó vonat szólójának első részét, amelyet mindenki ismer megtartottam, a második részt viszont egy sokkal modernebb gitár sounddal „megráztam”. Ez viszont már én voltam. Nem volt könnyű feladat, hiszen bármilyen irányba mozdulsz el, nem tudsz mindenkit meggyőzni. Bizonyára akadtak olyanok, főképpen a régi generációk, akiknek nem tetszett az újfajta megközelítés, ám az is bizonyos, hogy mások, a fiatalabbak örültek neki. És még valami: ha Bencsik Samu 1978-as, vagy ’82-es gitárszólóját akarod egy-az egyben interpretálni, ahhoz olyan gitár és olyan sound szükséges. És azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy azóta mennyi év telt el, és mennyit fejlődött a gitár- illetve hangtechnika.

(Folytatjuk) Hegedűs István


2020. június 7. 14:04

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA