A gitárock mesterei – Práder Vilmos 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. – „Nálam a legfontosabb, hogy a gitárjátékom a szólórészben visszaadja a szöveg és a zene hangulatát” – vallja Práder Vilmos az Ismerős Arcok egyik alapítója, szólógitárosa, akinek e mondata akár a zenész ars poeticájának is felfogható. Tizenhat éves korától mindössze három zenekarban és néhány session produkcióban gitározott, énekelt és komponált; az Udvari Bolondok majd a Vili és a Bolondok után megtalálta azt a műfajt illetve közeget, amellyel immár huszonhárom esztendeje révbe ért. Egy jó humorú, szerény, karakteres gitárossal beszélgettünk, akinek kisebbik fia továbbviszi a klasszikus rock-blues gitározás művészetét.
Ugye nem járok messze az igazságtól, ha azt kérdem, hogy a hattagú, sokszínű Ismerős Arcok gitárosaként, egyik zeneszerzőjeként, te képviseled a rock műfaját a bandában?
Alapvetően igaz, ám a Ha lemegy a nap című szerzeményemet nézzük, abban azért vannak lírai, blues-os részek. De mondhatnám akár a gyermekdalszerű Repít a szél-t, vagy éppen a Trianoni séta instrumentális darabomat is, amelynek középrészében dzsesszes futamok, vagy népzenei elemek is megtalálhatók.
Zeneileg valóban sokszínűek és különbözőek vagyunk, hiszen többnyire más műfajból érkeztünk: Galambos Nándi a dzsesszes-progresszíves dolgokat kedveli, míg Lecsó (Leczó Szilveszter – H.I.) a billentyűsünk, a populárisabb, slágeresebb zenét preferálja. Atti (Nyerges Attila énekes – H.I.) pedig a köztes megoldások híve.
Összefoglalva: igen, a blues-os/rockos hangzás áll hozzám közelebb, ugyanakkor szerzeményeimben benne foglaltatik a másik énem is, amelyről fogalmam sincs, hogy milyen. Jön az ihlet, megírom a dalt, összeáll; de hogy bizonyos szólók, harmóniák honnan jönnek és miért pont azok, erre tényleg nem tudok válaszolni. Talán csak annyit, hogy ösztönösen, és hogy belőlem, a belsőmből fakadnak.
Hogyan kerültél ismeretségbe a zenével, azon belül a gitárral?
Hat évesen kaptam egy gyerekeknek való dobozgitárt, amelyet később, tíz év elteltével vettem le a szekrény tetejéről. Az is hozzátartozik azonban, hogy önmagam hangoltam be, és amit senki sem mutatott meg, hogyan kell. Aztán az ötvenedik születésnapom évfordulós Ismerős Arcok buliján – a hozzávaló szobaerősítővel egyetemben – tombolán kisorsoltunk a közönség tagjai között a Barba Negrában.
Tizenhat éves koromban beválasztottak az iskola énekkarába, ami kétségkívül közelebb hozott a zenéhez. Otthonról is hoztam valamit, ugyanis az édesapám, akit egyébként imádtam, valamikor régen zenekarban is dobolt. Szóltam neki, hogy szeretnék gitározni. Kaptam egy akkori csehszlovák gyártmányú, Jolana Iris (Fender Telecaster utánzat) gitárt, ami nem is volt rossz. Egy évvel később már egy japán Fender Stratocaster boldog tulajdonosa lettem. Ez ma már egy másik rajongónk nappalijának a falát díszíti… Harminckilenc éves koromig játszottam rajta – nyers, fa szín teste miatt neveztem el Szőkének –, mit mondjak, eléggé lestrapáltam.
Ezután jött a fekete 1979-es új Stratóm, amelyet mesterhangszeremnek tartok, és amelyet anyukámtól kaptam azzal, hogy amikor játszom, mindig rá gondoljak... Így is történt, és a mai napig így történik; olyan kötődést jelent, hogy ettől az életben nem fogok megválni! De szeretem is, nagyon jó rajta játszani. Szimbolikusan, átvitt értelemben „nőként” kezelem, akár Jimi Hendrix a legendás, balkezes Stratocasterét.
Volt, aki foglalkozott veled, tanított a hangszerre?
Csepei Tibor neve sokaknak ismerős lehet, legalábbis a mi korosztályunk számára. Az Astoriánál tartott fenn egy zeneiskolát, ahová tizenhat évesen beiratkoztam. Két évet tanultam nála. A vizsgán amerikai népdalokat kellett előadni, ám én nem azokat tanultam meg, hanem a Tico Tico című számot, amely igazi kihívás volt akkor. Kottából játszottam, ám ettől függetlenül nem lett kedvencem a „blattolás”. Mint ahogyan a zeneelmélet iránt sem mutattam túl nagy érdeklődést.
Elismerem, fontos az előképzettség, ugyanakkor árthat is, hiszen egyfajta béklyóba zárja a talentumot. A hangsúly a megszólaláson van, amelyhez elsősorban a tehetség a szív és a lélek hármasa szükségeltetik.
Csepei után Török György dzsesszgitárosnál folytattam, akivel nagyon összebarátkoztam. Amikor abbahagyta az aktív tanítást, engem egyedüliként akkor is vállalt. Aztán ez is abba maradt, majd autodidakta módon, hallás után szedtem le gitártémákat.
Milyen muzsikákat hallgattál, kik voltak a kedvenceid?
Johnny Winterrel kezdtem – óriási gitározás, óriási hang. De a kezdetek kezdetén az Udvari Bolondokkal játszottunk Rolling Stonest meg Deep Purple-t is. Aztán jött Tibusz (Tátrai Tibor – H.I.), nálam mind a mai napig ő a király. Újabban Richie Kotzen zenéje és játéka fogott meg. Nem elég, hogy baromi jól gitározik, de neki is olyan énekhangja van, hogy lúdbőrözöm tőle. 2012 óta egy szupertrióban, a The Winery Dogsban gitározik és énekel olyan társakkal, mint Mike Portnoy dobos (ex-Dream Theatre – H.I.) valamint Billy Sheehan basszusgitáros (ex-Mr.Big – H.I.). Óriási zene.
Visszatérve a nagy öregekre, a gitárosok közül nagy kedvencem és egyben egyik példaképem Eric Clapton; Ritchie Blackmore és Jimmy Page pedig nagyban befolyásolta, meghatározta a zenei ízlésemet és persze a gitárjátékomat.
Visszaemlékszel, mikor írtad az első dalod, és hogy jött?
Nem. Épp a minap jutott eszembe Bojtor Peti egykori középiskolai barátom, aki ma a Custom Blues Band basszusgitárosa; együtt próbálgattuk első szárnycsapásainkat az iskolai zenekarban, amelyből aztán kinőtt az Udvari Bolondok formáció. Na, ott írtam az első dalt, de az is lehet, hogy mindet, már nem emlékszem rá. Az egyikre viszont igen, az volt a címe, hogy Gyorsvonat. Egyébként az összes dal szövegét Peti írta. Ekkor még nem Udvari Bolondok név alatt zenéltünk, hanem mint Jesters Band. Hobó előtt is játszottunk, ő mindenképpen magyar hangzású nevet javasolt.
Ha már az Udvari Bolondoknál tartunk: a zenekarban több ismert zenész is megfordult, ennek ellenére nem mondható, hogy különösebben kifutotta volna magát ez a formáció. Mi lehet az oka?
’82-től számítva tizenhárom éven át működtünk. Strausz Péter volt a basszusgitáros, dobosokból elég sokat elemésztettünk. Többsége ismeretlen, kivéve Gyenge Lajost, aki iszonyatos tehetség és szép karriert futott be. Tizenhárom évesen jelentkezett nálunk, Nesztor Iván ajánlotta a figyelmünkbe. Amikor a próbateremben beült a dob mögé, akkorát alakított, hogy tátva maradt a szánk. A Dési Huber Művelődési Házban a P. Box vendégeként léptünk fel, (Lajoska amúgy ki sem látszott a tamok mögül, csak a dobverők mozgása tűnt fel), ahol teljesítménye okán beülhetett Szabó István, a P. Box dobosának a felszerelése mögé.
Csináltunk egy lemezt, amelynek szép sikere lett. A névválasztás sem volt véletlen, olyan körítéssel tálaltuk, miszerint az udvari bolond nem biztos, hogy az, aminek valójában látszik. Inkább rafinált, fifikás figura, aki többet engedhetett meg magának, mint az udvaroncok, és a király a szórakoztatásért cserébe sok mindent elnézett neki… Mi ezt próbáltuk kifelé kommunikálni.
A legelején basszus-dob-gitár felállásban, trióban nyomtuk, amely eléggé embert próbáló feladat. Gitáros-énekesként nekem sem volt egyszerű dolgom.
Szabó Tamás és Gyenge Lajos zenekari tagok is voltak, de zenekaron kívül együtt zenéltem Ferenczi Gyuri szájherflissel, Fekete Jenő gitárossal, a másik nagyon neves és tehetséges szájharmonikással Szabó Tamással is, valamint Kepes Robi basszusgitárossal (a Felkai Jam basszusgitárosa is volt – H.I.), aki sajnos már nincs közöttünk. Ja, és ki ne maradjon már, hogy a Kassák klubban együtt játszottam Bodonyi Attila szájharmonikással, aki a Hobo Blues Band vendégzenészeként lett ismert. Az ő társaságában volt egyik nagy színészünk Inke Laci bácsi, a magyar Kojak, aki Gitanes cigarettával kínált… Nekem ez örök és felejthetetlen élmény.
Másodvonalbeli rock blues zenekarként, akár a Stexas, elértük a plafont. Sosem szerepeltünk a médiában, a klubokban és a koncerteken tettük a dolgunk. Ahogy Bill énekelte: „Nyomjuk a bluest és majd lesz valahogy”.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2022. június 26. 06:22