MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Patai Tamás - 2. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Patai Tamás autodidakta módon sajátította el a gitározás tudományát, többször is megjárta a Topó Neurock Társulatot, majd rövid időre a Beatricét, illetve a Kormoránt. Zenei pályája a kilencvenes évek elején, számtalan egyidejű produkciót maga mögött hagyva, a Republicban jutott nyugvópontra. 

Személy szerint miképpen tudtál túllendülni azon a mélyponton, ami Cipő halála után bekövetkezett a zenekarban?

Borzasztóan nehéz időszak volt ez. Mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Világvége hangulat, kapkodás, káosz – leginkább így tudnám jellemezni. Senkinek nem kívánom, hogy csak hasonlót is átéljen.

Cipő pótolhatatlannak bizonyult, ám a zenekar úgy határozott, hogy tovább megy a „republiki úton”. Elsőként Sipos F. Tamással. Vele miért nem sikerült az áttörés?

Egyszerű a képlet, magamat tudom idézni: a kialakult helyzet következtében összevissza kapkodtunk, pedig nem kellett volna. Egyébként nem csupán a zenekar, de a közönség nyomása, igénye is közrejátszott abban, hogy muszáj folytatnunk. Márpedig, ha így döntöttünk, számolnunk kellett volna azzal, hogy ezt csakis belülről lehet megoldani. Aztán az élet bennünket igazolt – ezzel kellett volna kezdeni. Mindazonáltal Tomi nagyszerű srác, kitűnő énekes, de azt a huszonhárom évet, amit ez a zenekar jóban-rosszban együtt töltött, nem tudta pótolni. Nem élte meg velünk a zenekari buszban való utazást, a szállodázást és a többit. És ez rányomta a bélyegét a Cipő utáni Republicra, ami aztán Csaba frontemberré történő előre lépésével a helyére került…

… Csakúgy, mint a Republic zenei stílusa – amely időközben felhígult, populárisabb lett –, s amely azóta visszakanyarodni látszik a kezdetekhez. Vagyis ahhoz a népzenei elemekkel tűzdelt punkos beütésű rockhoz, ami például az első két albumot is jellemezte.

Engem annak idején éppen az első két lemez stílusa fogott meg. A rock nyersessége, keménysége. Cipő később olyan slágereket írt, amelyek nem mindig ezt a vonalat vitték. Ettől függetlenül népszerűek, minőségiek voltak. Főképp örök érvényűek. Egyébként szükség is volt ezekre, mert a rádiók csak az ilyen típusú dalokat hajlandók játszani.

Csaba frontvonalba kerülésével valóban visszatértünk a kezdeti nyersességhez, feszességhez, amit a közönség – hála Istennek – jól fogadott. Olyannyira, hogy a régiek mellé új arcok is csatlakoztak. Most olyanokkal is találkozni, akik Cipő ideje alatt nem jártak a bulijainkra, csak hallomásból, vagy a rádióból ismerték a zenekart. Azóta három stúdióalbumunk jelent meg teljesen új dalokkal, valamint egy koncertválogatás is. Ezek a nóták jóval pregnánsabbak, mint a korábbiak. Tehát megyünk előre, termékenyek vagyunk, és boldog vagyok, hogy az említett nehéz időszakot sikerült átvészelnünk.

A gitárszólókat illetően nagyobb teret kaptál a koncerteken az úgynevezett „visszarockosodással”?

Úgy is mondhatnánk, hogy nagyobb teret kaptam, de inkább olyan dalokat játszunk, amelyekben ki lehet bontakozni a gitárszólókkal. Régebben, az élő koncerteken is azok a slágeresebb darabok mentek, amelyek Cipő szívügyei voltak. Kevés gitárral, több zongorával. A szellemiségéhez szorosan köthető dalokat egyáltalán nem játsszuk, azokat ugyanis senki sem tudná úgy elénekelni. Szerencsére Csaba is szereti a keményebb vonalat, ezért igyekszünk ennek megfelelően válogatni a repertoárba; én is jobban érzem magam ebben a régi-új közegben. A korábbi, lemezenkénti két-három szerzeményem száma is megnövekedett, ilyen módon a zeneszerzésből is jobban ki tudom venni a részem.   

Írtál dalokat Deák Bill Gyula Hatvan csapás, valamint A király meséi lemezére, sőt közre is működtél azokon. Ráadásul összekerültél néhány gitáros kollégával is.

Koltay Gergő hívott el, két-két dallal és a gitározásommal szerepelek a lemezeken. Rajtam kívül közreműködött Csillag Endre, Sipeki Zoltán, Ángyán Tamás, Lukács Peta, Tornóczky Feri gitárosok és még sok más kiváló zenész. A Hatvan csapásban az a felemelő történet, hogy az egy évvel korábban elhunyt Daczi Zsolti (a Bikini egykori gitárosa – a szerk.), akit jól ismertem, Billnek szánta az általa írt blues számokat. Ezeket a saját stúdiójában rögzítette, amelyeket megkaptam. Hangról-hangra restauráltam, hogy az elképzelését maradéktalanul megvalósíthassuk. Sőt, ezeket én gitároztam föl, így tisztelettel adózhattam Zsolti emlékének. Nagyon odafigyeltem a soundokra, a gitárbeállításokra, és hála Istennek, jól sikerültek.

Milyen gitárral kezdtél anno?

Az első gitárom, amit még kölcsön kaptam, egy orosz gyártmányú, hathúros dobozgitár volt olyan nyak-húr távolsággal, hogy a kezem is befért közé. Fönt már nem lehetett játszani rajta, talán csak első fekvésben. Borzasztó kényelmetlen, sz.r hangszer volt. A nyakát elvileg korcsolyakulccsal kellett volna állítani, ha lehetett volna; de nem lehetett. Sokáig ezzel szenvedtem. Aztán apukám megvette az első elektromos gitáromat egy NDK (Német Demokratikus Köztársaság – a szerk.) Musima típust, amelyet nagyon szerettem. Annak ellenére, hogy durung nyaka volt, mégis egészen más komfortérzetet biztosított. Szívesen visszavásárolnám, ha előkerülne!

A következő eresztés egy japán, 1982-es gyártmányú Ibanez Artist, ez a Rockmúzeumban pihen. Ezen a hangszeren játszottam a Topó Neurock Társulatban. Az előzőekhez képest, ezt a földút után leginkább egy hatsávos autópályához hasonlítanám. Hasonló szegény Bencsik Samu Ibanez Artistjához azzal a különbséggel, hogy az övével szemben ez nem annyira díszes, inkább olcsóbb széria.

Tizenkilenc-húsz évesen vettem meg a Fender Stratocastert, amire mindig is vágytam. Muzeális darab, Radics Béla egykori tűzkerekes gitáros társa, Szabó György „Ricsi” használta. Ugyancsak a Rockmúzeumban van a helye, de az elmaradt Aréna koncertre kihoztam. Az öreg Strató-kon a tremolókar rendre elhangolódik, ezért modernebbre cseréltettem, de megbántam és inkább visszaállítottam az eredeti állapotot. A hosszú évek alatt számtalanszor bundoztattam, a végére a fogólap kellőképpen elvékonyodott. Nagyon jó hangszer, tulajdonképpen az életemet végig játszottam vele. Azóta persze vettem új gitárokat, de természetesen maradtam a Strató-nál.

A Republicban a Strató-n kívül egy Fender Telecasteren, valamint egy Les Paul Gibson Customon játszottam.

A pedálsorom Boss GT-8-as, nem egy új darab. Manuálisan állítom be: egy zengető, egy chorus, egy reverb, egy delay, egy Wah pedál/hangerőpedál, meg egy kompresszor. Ja, és persze a hangoló. Torzítónak van egy külön, TS-9-es zöld pedálom, régi Ibanez Tube Screamer. Elvem, hogy nem butítom el a soundot, szeretem ez egyszerű megoldásokat. 

Ha már a soundot említetted: törekedtél a saját hangzásvilágod kialakítására?

Nagyon! Ez egy út. Amit végig kell járni, amíg eljutsz odáig, hogy mi tetszik, milyen zenei benyomások érnek. Közhely, de igaz, hogy a sound a kézben van. Az AC-30-as VOX alapokkal találtam meg a számításom. Gergely Robi „Greg” – aki ma Írországban él – készített a „fülemre” egy 60 Watt-os Catfish kombót, ezt használom kiegészítő ládával. A VOX-okból összesen négy darabom van, szükség szerint cserélgetem őket.

Az egyik érdekes darab, a Menyusé (Menyhárt János gitáros – a szerk.) volt. Ehhez kapcsolódó történet, hogy Rory Gallagher Budapest Sportcsarnok-os koncertjén nem akart megszólalni a VOX AC-30-asa, ezért sürgősen kellett szerezni helyette egy ugyanolyat. Hát ez volt az! Nos, ez van nálam, és mondanom sem kell, nagy becsben tartom.

Mint ’68-as születésű zenészt, aki a rock klasszikusain nevelkedett, és ma a Republic gitárosa, tulajdonképpen meg sem kellene kérdeznem tőled, hogy a gitározási technikák közül melyiket részesíted előnyben: a new school-t, vagy a hagyományos stílust?

Egyértelműen az utóbbit. A régi vágású, hagyományos stílust szeretem, és azt is játszom. Meghallgatom persze a másik vonal képviselőit, művelőit, mint Steve Vai-t, vagy Joe Satrianit, de Malmsteent is. Ők mind nagyszerű gitárosok, ehhez kétség sem fér. Az új, fiatal generáció gitárosai közül azonban John Mayert szeretem igazán, hiszen olyan régi soundot, érzést lehet fölfedezni a játékában, ami kedves nekem. De említhetném Joe Bonamassát is, aki szintén nem a mi generációnk, de mégis a régi felé hajlik.

Amúgy a tekerésről nincs rossz véleményem. A gyors gitározás azt jelenti, hogy a zenész olyan szintet ért el, hogy a kezével meg tudja valósítani azt, ami a fejében van. A jó technika óriási előny, csak éppen a kellő helyen, a kellő időben és főképp jól kell tudni használni. Malmsteen első albumától valósággal elájultam: lehet ilyet játszani? A harminc évvel későbbi lemezét már nem tudom végig hallgatni, mert egyrészt nem változott, másrészt már sok belőle. Ám ettől ő még zseniális a maga világában.

Hogyan állsz az akusztikussal?

Nagyon nem szeretem. Talán azért, mert megmaradt az a szörnyű orosz gitárélményem. A Republic-kal csináltunk az A38 hajón egy akusztikus koncertet, ami nagyon jól sikerült. Jól is szóltunk, de valahogy mégsem szerettem bele… 

Visszatekintve a magad mögött hagyott időszakra, hogyan látod: megérte az eddigi erőfeszítés és jól érzed magad a bőrödben, vagy maradt benned némi hiányérzet? Van-e valami, amit még meg szeretnél valósítani?

Amit tizenhárom éves koromban eltökéltem, hogy zenész leszek, és ebből szeretnék megélni, megvalósult. Nagyon sok zenészt ismerek, aki tehetséges, mégis külön munkát kell vállalnia. Óriási dolog, Isten kegyeltjének érzem magam, hogy én azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, és ez egyben a megélhetésem is. Nem húzom le a rolót, terveim vannak, dalokat írok és remélem, ezt még hosszú ideig tehetem!                                                                                                               

Hegedűs István


2020. augusztus 16. 07:40

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA