A gitárock mesterei – Patai Tamás 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Patai Tamás autodidakta módon sajátította el a gitározás tudományát, többször is megjárta a Topó Neurock Társulatot, majd rövid időre a Beatricét, illetve a Kormoránt. Zenei pályája a kilencvenes évek elején, számtalan egyidejű produkciót maga mögött hagyva, a Republicban jutott nyugvópontra.
Kedveled az extremitást?
Nagyon. Jól esik kissé kilógni a sorból.
Nem véletlenül kérdeztem, hiszen a Topó Neurock Társulat, ha nem is egyedülálló, de mégiscsak különleges színfoltként virított a magyar zene palettáján.
Valóban érdekes színfoltot jelentett a pesti underground világában. Ebben a csapatban indult el a zenei pályám is. Nagyon jól éreztem magam velük, és persze abban az alternatív muzsikában, ahol sokat és szabadon gitározhattam. Úgy gondolom, egy ilyen bandának ma is lenne létjogosultsága.
Hogyan lettél a zenekar tagja?
Kovács Tamás a Topó Neurock basszusgitárosa később bekerült a Tátrai-Török Tandem formációba is, amelynek – Tátrainak köszönhetően – rendszeresen jártam a próbáira. Kovács úr (mindenki így szólította őt) Tibit és Török Ádámot meghívta a zenekarba, ám ez a fúzió nem tartott sokáig. Csakhamar otthagyták a Társulatot, Tibi pedig maga helyett engem ajánlott a gitáros posztra.
A nyolcvanas évek vége felé járunk, amikor a klasszikus és egyéb rock képviselői nehéz időket éltek. Miképpen tudott ebben a közegben létezni a Topó Neurock?
Szerencsés helyzetben voltunk. Ugyanakkor kétélű is, hiszen Budapesten nagyon, vidéken kevésbé ismertek bennünket. Nem panaszkodhattunk, átlag havi négy-hat-nyolc fellépéssel minden héten játszottunk a saját klubunkban. Ez kezdetekkor (még nem voltam a zenekar tagja) a Belvárosi Művelődési Házat, később szombaton, illetve vasárnaponként a zuglói Kassák klubot, majd csütörtökönként a Somogyi Béla utcában a Józsefvárosi Klubot jelentette. A sikerekről annyit, hogy minden egyes klubnap teltházzal ment.
Ivánka Csaba, aki a zenélés mellett színész-rendező volt, rendszeres performansszal színesítette az előadást. Kezében egy kapcsolósorral a színpadról kezelte a fényeket, így a színpadi szereplők a mellettük elhelyezett lámpákból külön-külön megvilágítást kaptak. A színházi előadáshoz hasonlóan a zenekar is két „felvonásban” játszott, a szünetekben mintegy „munkavacsora” keretében zsömlét és mackó sajtot osztogatott a közönségnek. A Topó Neurock tíz éve alatt többen megfordultak a bandában: Csaba az énekes-szövegíró frontember mellett állandó tagnak számított Merena Sándor dobos, de a Lakatos „Bétoven” Dezső gitáros is sokáig kitartott.
Nagylemez lehetőség?
Nulla. Ekkor találtuk ki polgárpukkasztásból, hogy csak azért is lesz lemezünk. A budafoki farostlemezgyárból irgalmatlan mennyiségű farostlemezt szereztünk be, amelyet bakelit lemez nagyságúra és formájúra szabattunk, a közepe kifúrva, a borítót pedig ívekből kivágva magunk ragasztottuk össze. Hátuljára, a tracklista mellé pedig felírtuk, hogy lejátszható Skil fűrésszel; ez lett a Topó Furnér 1. című „lemez”. Ha jól emlékszem, a klubokban húsz, vagy harminc forintért árusítottuk.
Ettől függetlenül azért „hivatalosan” is rögzítettek bennünket; a hanglemezgyár Rottenbiller utcai stúdiójában két dalt Török Ádámmal és Tátrai Tibivel, valamint a Karnyóné című színdarabhoz is készítettek felvételt velünk. Később Kisfaludy András rendező dokumentumfilmet forgatott Ivánka Csabáról, amelyet 2001-ben mutattak be.
Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe a gitárral?
Az első élményem még egészen kiskoromra nyúlik vissza. Nagymamám fekete-fehér tévéjén láttam a The Beatles – Egy nehéz nap éjszakája filmjét, amelynek elsősorban a zenéje, mindörökké meghatározó élmény marad számomra. Főképp az ott látott koncertjelenetek fogtak meg. Pedig ekkor még nem is gitároztam. Kisiskolás koromban nagy Edda-rajongó voltam, talán tizenhárom éves lehettem, amikor édesapám elvitt az egyik koncertjükre. Legközelebb aztán 1981 szeptemberében a Kisstadionban találkoztam velük, ahol az Új-Skorpió volt az előzenekar. Ez már a trió felállás, ahol megláttam Tátrait, és ott lett vége a világnak. Onnantól kezdve – mint örök kedvenc – az Eddát felváltotta az Új-Skorpió, majd Tátraival személyes ismeretségbe is kerültem.
Ez el is döntötte a sorsomat, azonnal megvilágosodott, hogy mit akarok csinálni a jövőben. Ami azért is érdekes, mert kevés olyan fiatalról tudni, aki ilyen erős impulzus hatására lép az általa kiválasztott útra, és ki is tart mellette. A gitározást autodidakta módon kezdtem, sokat segített, hogy tizenhárom-tizennégy évesen már Tibusz nyakára jártam, és nem dobott ki a lakásából. Ez odáig fajult, hogy szinte náluk nőttem föl, a gitározástól a horgászatig rengeteget köszönhetek neki.
Hivatalosan nem is tanultál zenét, zeneelméletet?
Semmilyen zenei iskolát nem végeztem, kottát olvasni is csak később, húsz évesen tanultam meg. Tibi segítsége mellett jórészt a fülemre hagyatkoztam, a gitártémákat, akkordokat, szólókat, kazettás magnóról kagylóztam le. A mai YouTube-világhoz képest ezt a fajta tanulást sokkal jobb iskolának tartom. Tizenöt évesen már tudatosan, napi több órát gyakoroltam, nyúztam a hangszert. Ami persze a tanulmányaim rovására ment. Már akkor elhatároztam, hogy majd a zenélésből szeretnék élni, ám a szüleim úgy gondolták, kell egy „rendes” szakma, ezért beírattak egy építőipari szakközépiskolába. Amikor látták, hogy komolyra fordulnak a dolgok, maximálisan támogattak a zenészi törekveséimben. Le a kalappal előttük!
Zeneszerzői korszakom kezdete is nagyjából innentől datálható, a sulizenakarokban eltöltött idők nagyszerű lehetőséget biztosítottak a komponálásra. Közülük Somlyai Mikire emlékszem, aki a Sex Action basszusgitárosa lett később. A Moho Spiensben is mutogattam zenei ötleteket, de igazi szerzőként – lemezenként két-három dallal – később, a Republicban bontakozhattam ki.
Milyen zenéken nevelkedtél?
Mint említettem, az első gitáros inspirációk Tátrai Tibi által értek. A külföldiek közül elsősorban Jimi Hendrix és a Deep Purple a nagy kedvenc, tulajdonképpen rajtuk nőttem föl.
A Topó Neurock után a Moho Sapiens következett, amelynek slágeres számai aligha passzoltak az Ivánka Csaba által képviselt alternatív irányzathoz.
A Moho Sapiens valóban populárisabb zenét játszott. Vinnay Péter billentyűs keresett meg, amikor az Edda elvitte Alapi Istvánt. Ennek előzménye, hogy 1987-ben megnyerték a Csillag születik Petőfi Csarnok-os tehetségkutatót; a gitáros mellett Pető Gabi basszusgitárost is kiemelték a bandából. 1988-ban Gothár Feri basszusgitárossal együtt kiléptem a Topó Neurockból, ahol Pribil Gyuri és Lantos Balázs váltott bennünket. Még ott láthatott engem Alapi, mert az ő ajánlására kerültem a zenekarhoz. Ekkoriban nem túl sok koncertet játszottunk, az Angyalbőrben című tévésorozathoz csak később, 1990-ben készült el a filmzene. Közben bekerültünk a siófoki Interpop fesztivál döntőjébe, a rádióban pedig felvételeket készíthettünk. A zenekar 1989-ben megkapta az eMRTon-díjat.
Nem sokáig maradtam a Moho Sapiensben, 1989-ben jött egy lehetőség, és átigazoltam a Beatricébe. Szűcs Frédi, a menedzserük szólt, hogy Lugosi Laci mellé kellene még egy gitáros. Ekkor Zsoldos Tomi basszusgitározott, de mellette még Miklóska Lajos is fellépett a zenekarral. Pető Gabi bátyja, Pető Laci dobolt, aki szintén a Moho Sapiensből érkezett. Körülbelül februártól szeptemberig gitároztam a Ricsében; Feró és Lugosi között komoly viták zajlottak, ami rányomta a bélyegét a zenekarra. Lugosi, Zsoldos Tomi és én kiléptünk, de Lugó két nap után meggondolta magát és visszatért. Tomival, akivel nagyon jól összebarátkoztam, magunkra maradtunk. Közben Pribil Gyuri és Lantos Balázs otthagyta a Topót, mi pedig Zsoldossal a helyükre léptünk. Ekkoriban már „divatba jött”, hogy egy adott zenész több zenekarban, produkcióban is megfordul egyidejűleg; Tomival a Thália színházban is vállaltunk munkát.
Rövid ideig a Kormoránban is megfordultál. Felfoghatjuk útkeresésként?
Inkább azt mondanám, hogy sűrű, zűrzavaros időszak, rohantunk egyik helyről a másikra. Mindazonáltal nem bántam meg, komoly iskola volt valamennyi. Sok stílusban kellett helytállni, beilleszkedni és minőségi munkát produkálni, nagyon sokat fejlődtem ezalatt. Közreműködtem Benkő Laci Ikarusz című szólólemezén, amelynek az élő bemutatóin is felléptem. Én öt, Zsoldos tizenöt zenekarban játszott egyszerre.
Akkoriban – 1989-nél tartunk – Papp Gyula billentyűzött a Kormoránban, Keresztes Ildikónak csináltunk egy felvételt. Gyuszinak, akitől sokat tanultam a későbbiekben, megtetszett a gitárjátékom, és többféle produkcióba is magával vitt, többek között a Thália színházba, valamint a Pastoral együttesbe, amely Mikó István kísérőzenekara volt. Az ő önálló estjeit kísértük, ahol főképp musical betétdalok, megzenésített versek és rockzenei darabok hangzottak el. Papp Gyuszit utólag is köszönet illeti, hogy részt vehettem ezekben a nagyszerű produkciókban. Ez az időszak 1991 végéig tartott, majd jött a Republic.
Hogyan sikerült bekerülnöd az akkor már népszerű csapatba?
Abella Miklós a zenekar menedzsere műsorirodát tartott fönn a Szentkirályi utcában, ahol a Moho Sapiensen kívül számtalan zenekarnak szerzett hakni-lehetőséget. Egy alkalommal megkérdezte, tetszik-e a Republic, volna-e kedvem belépni a bandába. Persze, hogy igent mondtam. Ekkor már két nagylemezt is rögzítettek, sikeres bandaként jegyezték őket, én pedig – elmondhatom – felhagytam az összes párhuzamos munkával, és kizárólag ide koncentráltam. Megállapodtam.
Még abban az évben eMRTon-díjasok lettünk, a következőben felvettük az Én vagyok a világ című albumot, amelyet sorban követtek az arany- és gyémántlemezek: a Hahó öcsi, a Disco a ’67-es úttal, a Tüzet viszek a Szállj el kismadárral – és még sorolhatnám.
Milyen volt a közös munka Cipővel?
Nem csupán kijöttünk egymással, de nagyon jó volt vele dolgozni emberileg is. A mai napig, halála után is a barátomnak tartom. Az együtt töltött huszonegy év alatt persze akadtak nézetkülönbségek, viták, de ez a legjobb családban is előfordul. Olyan esetről nem tudok, hogy komoly összezördüléseink lettek volna, ami után tüske marad az emberben. Kifejezetten szerettük egymást.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2020. augusztus 3. 07:28