A gitárock mesterei – Nagy Ádám – 2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Nagy Ádám, aki a Roy és Ádám formáció alapító-gitárosa, nem skatulyázta be magát egyazon zenei stílusba: a rock muzsika mellett alkalmanként dzsesszt játszik, zenetanárként dolgozik, szerzeményeibe szívesen épít be más, a klasszikus rockban talán szokatlan, ám abba jól illeszkedő műfaji elemeket. Mindemellett önálló szólólemezén megosztja közönségével mindazt, ami kreatív szerzőként kikívánkozik belőle, és mindent, amit a gitározásról tudni kell.
Visszatérve a kezdetekhez: milyen amatőr zenekarokon keresztül vezetett az út mai ismertségedig?
Első és legfontosabb a Tramps, amelyről korábban beszéltünk. A zenekar már működött, amikor csatlakoztam hozzájuk, alapvetően klasszikus rock and rollt játszottak. Belépésem után azonban, némi váltással megcéloztuk a rockosabb hangzást. A kezdetekben Rákospalotán léptünk fel a Csokonai Művelődéi Házban, később bekerültünk a Nagymező utcai Piaf klubba, ez erős mérföldkőnek, de legfőképp – legalábbis számomra – a legjobb iskolának bizonyult. Érdekes rendszer szerint működött a hely: éjjel fél 12-kor kezdtünk és hajnali 4-5 óráig ment a muzsika. Mindenféle, vegyes egzisztenciájú emberek, többek között zenészek, színészek jártak le oda. Ha jól emlékszem, szerdánként a Takáts Tamás Dirty Blues Band, a hétvégén mi nyomtuk. Ott találkoztam először és barátkoztam össze később Tibusszal, akinek nagyon tetszett, amit csináltunk.
A Trampsszel párhuzamosan több zenekarban is játszottam, így az Up-ban, vagy többek között Ivánka Csabával a Topo Neurock utódformációjában, a Topo Hungarock Truppban is. Kohánszky Roy 1994-ben jött énekelni a Trampsbe, amelyben időközben a teljes tagság kicserélődött; így egyetlen megmaradt régi tagként én vittem tovább a nevet.
Ekkor a zenélés még nem jelentett megélhetési lehetőséget számomra, más zenekarokban is vállaltam munkát session gitárosként.
Mikor kezdtél el szerzőként kibontakozni?
Viszonylag korán, a gitárgyakorlatok közben is írtam már számokat. Igazából 1995 és 1998 között, még a Trampsben születtek meg azok a szerzemények, mint a Trambulin, vagy A csapból is én folyok, amelyek onnan átkerülve már a Roy és Ádám első nagylemezén szólaltak meg. De ne hagyjuk ki a legelső közös szerzeményünket a Royjal, a Lelketlen címűt sem! Először csak zenét komponáltam, addig főként Roy és Szabó Leslie írta a szövegeket. Ma már én is jegyzek néhányat.
A Roy és Ádám formáció tulajdonképpen a Trampsből alakult. Miért határoztátok el, hogy új projektbe kezdtek?
A kilencvenes évek vége felé az addig szépen futó klubélet kezdett leszállóágba kerülni, a lemezkiadók pedig teljhatalommal rendelkeztek, a média csak a nagy kiadók istállójába tartozó produkciót népszerűsítette. Roy érkezése után került a zenekarhoz Kiss Áron, aki sokat segített, házalt a demókkal, és aki a mai napig a zenekar menedzsere. Az ő ötlete révén alakult meg, illetve alakult át a Trampsből a Roy és Ádám formáció 1998-ban. Feldolgozásokat játszó rockzenekarként, valamint Tramps néven kevés esélyünk adódott, hogy valamelyik kiadóhoz bekerüljünk. Annak ellenére is, hogy korai saját dalaink már kezdtek népszerűek lenni, és hogy a Sonyval, Polygrammal majd később a BMG-vel is aláírtunk előszerződéseket. Elindultunk egy popfesztiválon a Trambulin című nótánkkal, ahol Horváth Attilán és Somló Tamáson kívül Geszti Margit, a BMG igazgatója, valamint Földes Zoltán, a kiadó második embere ült a zsűriben. Azon túl, hogy előkelő helyezést értünk el és tetszett a produkciónk, Somló Tamás, akit korábban LGT- műsorral kísértünk rendszeresen, rengeteget segített az első album megjelentetésében. Ő vitte be a demónkat és ajánlott be minket a kiadó vezetőségének. Tamással később is sokat dolgoztunk, nagyon hiányzik mindnyájunknak. Az első nagylemez megjelenését végül már Áron egyengette és taposta ki.
A kilencvenes évekre óriási változás ment végbe a zenei szcénában. Mennyire kedvezhetett ez a közeg egy frissen alakult rockzenekarnak?
Mint említettem, a korábban pezsgő klubélet alábbhagyott. Ennek lett vesztese a jórészt feldolgozásokkal operáló Tramps; a belőle alakult, és csakis saját dalokat felvonultató Roy és Ádám már más vizeken hajózott. A kilencvenes években, szemben a mai állapotokkal, nem létezett a „koncertszezon” fogalma: egész esztendőben, szünet nélkül színpadon voltunk. Olyan koncerthelyszíneken léptünk fel, mint a Sideway, az Irish pub vagy később a Bahnhof és persze a vidéki klubok. Nyáron pedig mindenféle rendezvényeken, fesztiválokon; többször játszottunk a Sziget fesztiválokon, de azon túl is tele voltunk koncertekkel. Ez az aranykort jelentette egy pályája elején álló zenekarnak.
A Roy és Ádám alapvetően rockzenekarként jött létre, muzsikájában azonban számos olyan elemet fedezhetünk föl, amelyet nem igazán lehet hová sorolni. Segítenél az eligazodásban?
Hogyne. Ehhez vissza kell térjek a legelejére. Az első lemez (Tartsd életben!) nótáinak kilencven százalékát még én írtam, ennek következtében nyilván az én zenei világom lett a dominánsabb. Beszéltünk róla, hogy fiatalként sokféle zenei hatás ért, ez tükröződik a zenekar stílusában.
Ha azt akartad, hogy a kereskedelmi rádiók tudomást vegyenek rólad, a dalokat rádióbaráttá kellett tenni. A médián kívül ez a kiadó legfőbb kérése, elvárása is volt akkoriban. A hangszereléshez a ma Amerikában élő ifjabb Malek Miklóstól – aki két nótát hangszerelt a lemezre –, valamint Galambos Zoltántól kértünk segítséget. Ezen az albumon három fúvós és két vokalista hölgy is közreműködött. Mégsem vagyunk kottazenekar, hiszen ha abból játszanánk, nyilvánvalóan a hangulat, stenk rovására menne. Ettől lazább felfogásúak vagyunk, éppen ezért igyekeztünk a rock és a kotta között egyensúlyozni. A harmadik, Ahogy érzed lemeznél tudtuk megcsinálni, hogy visszatértünk a kvázi Tramps-szellemiséghez, amelynek szintén különleges hangszerelését Józsa Sanyival közösen csináltam. Bővült a szerzők köre is: Roy több dalt jegyzett már, de később Valla Attila, valamint Novák Péter mellett Horváth Attila is írt dalszövegeket nekünk. Sok összetevője van tehát a zenei stílus kialakulásának: Roy-jal rengeteg a közös vonásunk, különben nyilván nem zenélnénk együtt, mégis sok mindenben különbözünk. A lényeg, hogy ez mind érvényesül a zenénkben.
Hogyan érintették a változások a zenekart?
2005-ben történt az egyik legjelentősebb változás az életünkben, amikor Csányi Zoli személyében – a Black-Outból – olyan dobos került a zenekarba, aki amellett, hogy kiváló ütős, nagyon jól vokálozik, rendkívül muzikális, kreatív – és nem mellesleg jó barát.
Sok zenésszel dolgoztunk együtt; volt, akivel tagként, mások vendégzenészként segítették a munkánkat. Ilyen volt Papp Szabi, Mozsik Imi, akár Csányi Pisti szaxofonos, de Kontor Tomi is, aki 2002-től három éven keresztül basszusgitározott a zenekarban; ő Szabit váltotta ezen a poszton. Nagyon jó felállás volt ez. Ugyancsak ekkor készült a Fullánk lemez, amelyet Tamással közösen csináltunk. Miután ő a Megasztárba ment szerencsét próbálni, nehezen tudtunk egyeztetni, aztán a legnagyobb barátságban váltunk el egymástól. Nem pótoltuk, Roy, aki máig nagy Sting-fan, az ének mellett átvette a basszusgitáros helyét is. Azóta trió felállásban állunk színpadra.
A nagyobb koncerteken, mint nemrég az MR2 Akusztikon, ütőhangszeres-billentyűssel és csellóssal kiegészülve dolgozunk, vagy anno a Műpában, ahol fúvósok segítettek nekünk. 2011-ben a Küldözésmánia albumot, a koncepció szerint viszont, az alap – trió – felállásban készítettük. Hat évvel később vettük fel eddigi utolsó lemezünket RÁZ címmel (egyik értelmezésben a keresztnevünk kezdőbetűiből), amelynek készítésekor némi kompromisszumot kötöttünk. Két hangszerelő is segítette a munkánkat: Szakos Krisztián, és Takács Zoltán „Jappán”, mindketten a popzene területén szereztek tapasztalatokat. Ennek megfelelően egy kevésbé gitár domináns, de „rádióbarátabb” anyagot csináltunk. A dalok nyilván a mi szerzeményeink, így maximálisan minket tükröznek.
A Roy és Ádám igazi zenéjét, a stílusok közötti átjárásokkal a koncerteken lehet leginkább megismerni. Roy és Zoli is vérbeli rockzenészek, közülünk talán én vagyok a legeklektikusabb; mindazonáltal vitathatatlanul rockzenekar vagyunk.
Lassan negyedszázada vagytok együtt. Miután a stúdió albumok tükrében végigjártuk a főbb állomásokat, felvetődik a kérdés: mi a Roy és Ádám összegzett zenei leltára?
Hét stúdiólemezünk jelent meg, plusz kettő a Spotify-on, közülük az egyik koncertalbum. A tízéves jubileumra egy dupla CD-t adtunk ki: az első egy best of a régi számokból, a második korongon pedig csakis új nóták szerepeltek élő koncertfelvételekkel. A szimfonikus koncertalbumunk még megjelenésre vár, reméljük, a közeljövőben elérhető lesz.
A Roy és Ádám zenekar megszületésekor még nagyon fiatal voltam, ma már középkorú, ennek megfelelően változott nyilván a mondanivalóm is. A fejlődéstörténetet az imént végigkövettük a lemezek segítségével. Befutásunkat annak is köszönhettük, hogy az akkor kissé egysíkú magyar popzenei kínálattal rendelkező, országos frekvencián működő Danubius rádióban megszólalt A csapból is én folyok, amire az emberek felkapták a fejüket. Mégsem pihenhettünk a babérokon, meg kellett dolgoznunk azért, amit máig elértünk. Lemezfelvételekkel, koncertezéssel, tagcserékkel rendesen végigjártuk a lépcsőfokokat. A befutás mégsem jelentett akkora katarzist, hiszen a Trampsszel már megéltük első színpadi sikereinket, amelyhez rengeteget dolgoztunk.
Szakadjunk el a zenekartól: tanítasz is, vagy csupán a Gitármánia táborban vállalsz nyári oktatást?
Év közben nem vállaltam magántanítványokat, a Gitármánián túl több nyári, zenei táborba is meghívást kaptam vendég-, vagy kurzusadó tanárként. Az egyik ilyen alkalomkor Szeged közelében, Sándorfalván hívott fel az igazgató, Kaszás Laci, vállalnék-e náluk tanári állást. Némi gondolkodás után igent mondtam. Ilyen módon Budapest és Sándorfalva között ingázom, de szívesen csinálom, hiszen az utánpótlás-képzést nagyon fontosnak tartom, övék a jövő. Nagyobbrészt Szegedről járnak hozzám, főleg gimis korú gyerekek. Sok tehetséges tanítványom van, büszke is vagyok rájuk! Úgy gondolom, akár a zenélésnél, ennél a tevékenységnél is végig kell járni a lépcsőfokokat.
A főtárgy oktatáson kívül dzsessz-szolfézst, kamarazenét is tanítok. Nagyon szeretem ezeket az órákat, a hangszerelési témában – amiről beszéltünk – jobban otthon vagyok. Alapelvem, hogy semmilyen irányban nem akarom a gyerekek zenei ízlését befolyásolni, viszont megpróbálom megismertetni őket minden olyan zenei élménnyel, ami rám is nagy hatást gyakorolt. Három éve csinálom, nem gondoltam volna, hogy ilyen jelentős szerepet tölt majd be az életemben. Eleinte nehéz volt, hiszen a tanításra sokkal alaposabban fel kell készülni, ez egy másik szakma, de mára úgy érzem belerázódtam. Magántanítványokra a zenekarozás és a rendszeres gyakorlás mellett továbbra sincs időm, barátilag viszont előfordul, hogy összejövünk egy-egy dzsemmelésre, tanácsadásra. Az elején egyik legfontosabb felfedezésem, hogy a tanítás pontosan rámutat saját hiányosságainkra is, ezáltal tudatosabban tudjuk fejleszteni saját képességeinket.
(folytatjuk) Hegedűs István
2021. április 4. 13:31