A gitárock mesterei – Nagy Ádám – 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Nagy Ádám, aki a Roy és Ádám formáció alapító-gitárosa, nem skatulyázta be magát egyazon zenei stílusba: a rock muzsika mellett alkalmanként dzsesszt játszik, zenetanárként dolgozik, szerzeményeibe szívesen épít be más, a klasszikus rockban talán szokatlan, ám abba jól illeszkedő műfaji elemeket. Mindemellett önálló szólólemezén megosztja közönségével mindazt, ami kreatív szerzőként kikívánkozik belőle, és mindent, amit a gitározásról tudni kell.
Huszonhét esztendős zenei pályád meglehetősen színes képet mutat. Gitárosként hová helyeznéd magad?
Nehéz ezt meghatározni, mert a zenész szókincse, kifejező eszköze tág határok között mozog. A zene számos titkot és finomságot rejt, amelyet pályafutásunk során alkalmazunk, vagy fel tudunk használni. Ennek kifejezésére a jazz a legmegfelelőbb, legimprovizatívabb műfaj, de emellett imádom a népzenét is.
A szívem egyik csücske mindig is a rock gitározás volt, és az is marad. Méghozzá gyerekkoromtól eredeztethetően. A másik fele a zeneszerzőé, ám ez összefonódik az előzővel, éppen ezért – ebben a sorrendben – alapvetően gitáros-dalszerzőnek tartom magam. Mindazonáltal nem zárnám be magam rockzenei skatulyájába, hiszen nagyjából tisztában vagyok a klasszikus összhangzattannal, de jazz-tanszak végzettséggel is rendelkezem. Ha mindezt összevetjük, elmondhatom, hogy alapvetően improvizatív zenész vagyok. Ez annyit jelent, hogy nem szeretem – mondjuk – ugyanazokat a szólókat eljátszani. Van egy zenészi – ha úgy tetszik, és remélem, nem hangzik szerénytelenségnek – művészi szabadságom, ami annál nagyobb, minél nagyobb egy zenész zenei szókincse.
Mi vonzott a gitárhoz és mikor kezdődött ez a – ha mondhatjuk így – szerelem?
Édesapám, Nagy Sándor Tamás drámai színművész volt ugyan, mégis sok hangszeren játszott. Ráadásul nagyon jól rajzolt. A klarinét, a szaxofon és a dobok mellett számomra a gitár tűnt az egyetlen hangszernek, amit ötéves kölyökként nem tudtam tönkretenni. Amikor aput elszólította a hivatása, Győrből Szolnokra, majd Budapestre költöztünk. Muzsikus pályafutásom zenei óvodával indult, majd elkezdtem sportolni. Sokáig, egészen tizenhét éves koromig kifejezetten a vízilabda dominált, ugyanekkor, tehát érettségi előtt egy évvel már a Tramps nevű zenekarban gitároztam. A zenélés miatt aztán elhanyagoltam az edzéseket, majd abba is hagytam; egész nyáron a zenekarral játszottam.
Soha az életben nem fogom elfelejteni azt a katarzist, amikor gyerekként kipróbálhattam egy elektromos gitárt a hangszerboltban. Pedig nem volt egyszerű, egy kordonnal elzárt terület mögött történt, ahol a bolti eladó néni szigorú, felügyelő tekintete mellett vehettem kézbe – azt hiszem – egy bugyi kék Lead Star Stratocastert, amit egy Regent erősítőhöz csatlakoztatott.
Az elmondottak szerint volt honnan örökölnöd a zenei vénát.
A nagyszülők oldaláról nem, csupán a szüleim révén. Említettem, hogy apu a színészet mellett rajzolt, ezt a tehetséget inkább a testvérem örökölte tőle, aki festőművész lett. Anyukám konzervatóriumos zongorista volt, gondolom, onnan is átjöhetett valami. Ő azonban korán abbahagyta a zenetanulmányait.
Ízlésemet nagyban befolyásolta, hogy apám és a család milyen zenét hallgatott. Hamar ráálltam a Dire Straits-, a Pink Floyd- és a Hendrix-vonalra, hiszen ezt kaptam örökül. Hivatásából kifolyólag apu nagyon sok magyar dalt énekelt, mint például Illést, vagy Sebő Ferenc népdal interpretációit; utóbbival sokat játszott is együtt. Napi nyolc-tíz órát intenzíven gyakoroltam, gyorsan ment a tanulás, de többek szerint az adottságaim is megfeleltek annak, hogy gitáros váljék belőlem. A sportból a fegyelmezettséget és talán az alázatot hoztam magammal, amelyek jól jöttek a zenésszé válás útján, és azt hiszem, ma is sokat tudok belőle profitálni.
A zenei affinitás tehát adott, de a képzésre is szükség lehetett.
Általános iskolában az énekből, a sport és a kamaszodás miatt, nagyon rossz teljesítményt nyújtottam. Ráadásul a zeneoktatással is bajban voltam, nem tartottam akkor még fontosnak, többek között ezért sem akartam énekelni. Ebben az időszakban elszakadtam a zenétől. Később, amikor rákaptam a gitárra, apám elvitt Dinnyés Józsefhez, aki egy fantasztikus ember és muzsikus volt. (Sajnos immár múlt időben beszélhetünk róla; épp most érkezett a hír, hogy örökre eltávozott közülünk). Miután egész nap gitároztam, ez a foglalkozás akkor már nem elégített ki. Próbálkoztam különböző tanároknál, de rájöttem, gyorsabban haladok egyedül. Valósággal faltam a kazettára másolt lemezeket.
Egészen addig autodidakta módon képeztem magam, amíg a jazz-tanszak előkészítőjében rá nem találtam Juhász Gáborra. Másfél évig tanított, sok mindent elsajátítottam tőle. Zeneelmélet, kottaolvasás, de legfőképpen a jazz műfajjal való behatóbb megismerkedés kötődik ehhez az időszakhoz. Később aztán Székesfehérváron elvégeztem a jazz-tanszakot, a Kodolányi János főiskolán pedig diplomát szereztem, ezzel taníthatok.
A már említetteken túl kik a zenei példaképeid?
A Dire Starits-et azért emelném ki mind közül, mert Mark Knopfler az első nagy példaképem, benne a dalok mellett az ujjal való pengetés fogott meg, ami ugye egészen más hangzást produkál, mint pengetővel. Ezzel a technikával kezdtem gitározni. Amikor a nyári munkám keresetéből megvettem az első elektromos gitáromat, felmerült a dilemma, hogy addigi technikámat figyelembe véve játsszak-e Hendrixet, vagy sem. Kissé lassan ment, de átszoktam a pengetőre. Ezzel együtt az ujjas változat megmaradt, ma a kettőt váltakozva használom. A nylonhúros akusztikus gitáron például jórészt pengető nélkül játszom, ez a módszer a jazz-es, harmoniadús dalokra is jótékonyan hat.
A zene fejlődésével, átalakulásával új sztárok jöttek. A nyolcvanas évek nagy gitárhőse, Van Halen, érdekes módon nem fogott meg annyira. Tappinges, gyors játékával hiába hozott teljesen új dolgot a rock műfajába, a zenéje valahogy mégsem állt közel hozzám. Nagyon szerettem viszont Nuno Bettencourtot, az Extreme gitárosát, rögtön utána jött Richie Kotzen, akinek az A 38 hajón előzenekara lehettünk. Yngwie Malmsteen zenéjét kevésbé, ám a gitározását annál inkább kedveltem. A blues-osok közül nagy kedvencem Steve Ray Vaughan, akár Gary Moore, ez utóbbinál is inkább a blues korszaka fogott meg. Később azután jött George Benson, aki kihagyhatatlan. Mindent egybe vetve: a metált kevésbé, inkább a hagyományos rockzenét és a bluest preferáltam. A sok remek magyar húrnyűvő közül Tátrai Tibusz maradt nekem a no.1, akit nem csupán zenészként, de emberként és barátként is nagyon tisztelek, szeretek.
Beszélgetésünk alatt többször szóba hoztad a Jazz-t. Milyen szinten merültél el a műfajban?
Még kamasz voltam, amikor apám elvitt Babos Gyulához, ő pedig Juhász Gáborhoz – aki épp akkor végzett nála a tanszakon –, hogy nála tanuljak. Tulajdonképpen ott ismerkedtem meg és mélyültem el a műfajban. Sztenderdekkel kezdtem, ezeket a mai napig játszom, tanítom. A tradicionális jazz zenekaros előadására sajnos csak alkalomszerűen, ritkán kerül sor. A műfaj szókincse rendkívül gazdag, úgy a harmonizáció, mint az improvizációs lehetőségek kimeríthetetlenek. Ezeket zeneszerzésnél, hangszerelésnél is kiválóan tudom alkalmazni, akár dalokba építve, vagy éppen a hangszeres improvizációkban. A zenében az a jó, hogy nincs határ!
Nemrég Szumper Ádám dobos lemezén játszottam egy jazz-rock dalt vendégként, most pedig egy fiatalokból álló produkcióval stúdióztam, ahol kottaolvasós, bonyolultabb kompozíciókat kellett játszani. A jazz szabad műfaj, amelyet lehet ugyan otthon gyakorolni, ám igazából a közös játékban kerekedik ki. Bármely hangszeres muzsikus (és énekes), szerintem akkor teljesít igazán jól, ha az addig felhalmozott szakmai tudását játék közben el tudja engedni és a hangok folyásának megpróbál szabad utat engedni.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2021. március 21. 09:06