A gitárock mesterei – Marschalkó Zoltán – 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. A soron következő mester Marschalkó Zoltán. Felsorolni is sok, hogy hosszú és változatos életpályája során hivatásos zenészként hány zenekarban játszott, produkcióban fordult meg, valamint annak ellenére, hogy Jimi Hendrix gitározása, muzsikája hatott rá, mégsem kedvenc műfaja, a rock-blues muzsika biztosította számára a megélhetést. Mára felhagyott az aktív muzsikálással, tanítványokat vállal és eddig elért eredményeivel – miután sosem vágyott babérokra és kiérdemelte az eMeRTon-díjat –, maximálisan elégedett.
Ha végigtekintesz eddigi pályafutásodon, anélkül, hogy kategorizálnánk, hová sorolod megad? Beat-, rockzenész, vagy egyszerűen „csak” egy nagyon jó gitáros, aki eljátszik mindent, amit elvárnak tőle?
Vannak szerencsés zenészek, akiknek megadatott, hogy egész életükben azt a zenei stílust műveljék, amit szeretnek, vagy amihez értenek. Aztán vannak azok a kevésbé szerencsés muzsikusok – és itt magamra is gondolok –, akik elindulnak egy bizonyos útvonalon, ám nem biztos, hogy végigjárhatják. Alapvetően bluesos, rockos beállítottságú zenész voltam, no de, ha ebből kell megélni, az ember kénytelen feladni az álmait. Mégsem vagyok elkeseredve, ha arra gondolok, igazából kevesen vannak, akik a kedvenc, választott műfajukon túl sok mindent tudnak játszani. Bekényszerültem a színházba, ami egészen más világ. A Vámpírok báljában – ebből kétszázötven előadást játszottam – van klasszikus gitár, country jellegű fémhúros akusztikus, de a rock-, illetve dzsesszgitározásra, valamint a mandolinra és a bendzsóra is szükség van. Mindez óriási felkészültséget kíván.
Mi indított el a pályán, kik voltak a példaképeid?
Hendrix muzsikája. Az ő hatására szerettem meg a bluest, ennek köszönhetően mindent bluesosan játszom.
Németországban nőttem fel, ott jártam általános iskolába. A fal felhúzása előtt egy hónappal, 1961-ben költöztünk haza. Lakásunkban élénk zenei élet folyt, apám zongorázott, később gitározott is valamennyit; ennek köszönhetően az ötvenes években már Caterina Valentét és Vico Torianit hallgattunk lemezekről. A zene folyamatosan jelen volt a családunkban, érthető tehát, hogy szüleim beírattak a Rákosligeti Általános iskolába, ahol folyamatosan zongoráztam. Klasszikus zongorát, amit, bevallom, nagyon utáltam. Ennek ellenére sok mindent megtanultam belőle.
’67-ben egyszer csak megszólalt a Hendrix – elsőként a Purple Haze – akinek a muzsikája, gitározása óriási erővel hatott rám. Ebből aztán egyenesen következett a Cream, a Deep Purple, a Led Zeppelin és az összes többi. Ám ezek hozadékok csupán, az etalon továbbra is Hendrix maradt.
Mikor fogtál először gitárt a kezedbe?
Hatéves lehettem, amikor még odakint Németországban kezembe adtak egy gitárt, de nem tetszett. Később valakitől kölcsön kaptam egy héthúros orosz „csodát”, amiről a hetedik húr hiányzott, ugyanis a Kozmoszban akkor kapható húrkészlet csak hatot tartalmazott. Pengető híján gyufaszállal pengettem.
Az első komoly hangszerem egy Framus volt, ezt vettem valakitől. Fogalmam sem volt róla, csak később derült ki, hogy egy csehszlovák gyártmányú Jolana gitárt matricáztak át Framusra. Jó minőségű hangszerhez kizárólag az úgynevezett „szocialista összeköttetés” útján lehetett hozzájutni. A nagyjából 1.000-1.500 forintos átlagkeresethez viszonyítva egy Fender Stratocaster hivatalos ára 12.000 forint körül mozgott. Az első Fender Stratómat Szontágh Józsitól vettem Rákosligeten, 25.000 forintért. Ez megegyezett apám akkori kétévi fizetésével. Balatonfüreden játszottunk, egy pincében tároltuk a hangszereket, ahová betörtek és mindent elvittek.
Térjünk vissza a kezdetekhez. Részesültél képzésben, vagy autodidakta módon tanultál meg játszani?
Az utóbbi módon, amelynek nyilvánvalóan létezik előnye és hátránya. Ha meggondoljuk, a dzsessztanszak amolyan Joe Pass-okat (amerikai dzsesszgitáros volt – H.I.) nevel. Az órán elhangzik egy sztenderd, és mindenkinek ugyanazt kell játszani. Ettől sokkal szabadabban gondolkodom és játszom, sosem szerettem az uniformist. Még a zenekari egyenruhát sem voltam hajlandó viselni. A dzsessztanszaki tanítás úgyszintén egyfajta egyenruha, beskatulyázás. Igaz, elméletben és gyakorlatban sok mindent megtanítanak, de nagyon erős individuum szükséges ahhoz, hogy a növendék el tudjon szakadni az ott tanultaktól. Vannak olyan muzsikusok, mint Robben Ford, vagy John Dalton, akik kész gitárosként végezték el a Berklee-t.
Tudatosan készültél a zenészpályára, megélhetésszerűen művelted a szakmát?
Szüleim, elsősorban az édesanyám – ahogy ez lenni szokott – szerette volna, ha van egy szakma a kezemben, ezért 1974-ben elvégeztem a Kandó Kálmán főiskolát gyengeáram és számítástechnika szakon. Kezemben a gitárral jártam be az iskolába, az előadás végeztével máris indultam zenélni. Nem úgy kezdtem neki, hogy főállású zenész leszek, ezt nem lehetett előre látni. Amint az idők során egyre magasabbra kerültem a „ranglétrán”, a zenélés egyre inkább a megélhetés felé tolódott.
Életkoromnál fogva az Illés, Metró, Omega, stb. zenekarok után a második vonalba tartozom. Ők voltak az úttörők, mi már képzettebbek voltunk, az utánunk következő harmadik vonal pedig bennünket is túlszárnyalt. Velünk ellentétben a régi öregek együtt nőttek fel a kiszolgáló személyzettel, jól ismerték egymást, ennél fogva jó korosztályi kapcsolatokkal rendelkeztek. Nekünk egyfelől bizonyítanunk kellett, de a szerencse sem elhanyagolható szempont az érvényesüléshez.
Korosztályodhoz, de általában a zenészek többségéhez hasonlóan, gondolom, te sem „úsztad meg” az iskolai zenekarok, illetve az amatőr korszakot. Nálad hogyan alakult?
Így igaz, én sem maradtam ki ebből. Rákosligeten, a helyi fiatalokból verbuválódott egy Rejtő Jenőre utaló zenekar, amely a Mr. Wagner és a Grashüpfers névre hallgatott. Jani, a zenekarvezető jóvoltából The Spotnicks, The Shadows, valamint a Ventures, a Tremeloes, vagy a Hollies együttes beat slágereit játszottuk. Nem is annyira a zenei stílus számított, hanem az, hogy játszhassunk. Janiék egy szobát építettek a lakóházukhoz, mi pedig abban a cementporban, borzalmas körülmények között próbáltunk.
Később már a rákoskerti pártházban kaptunk próbahelyet, ahol fel is léphettünk. Ennek úgy lett vége, hogy egy alkalommal a korábban takarítónő által kinyitott helyiséget zárva találtuk, amelynek az egyébként lakatos, Csisti nevű roadunk nyitotta ki az ajtaját. Hogy ne kelljen továbbra is az álkulcsos megoldáshoz folyamodnunk, kinyitotta a páncélszekrényt is, amely a kultúrterem kulcsát rejtette. Ezután felmentünk a színpadra próbálni. A zene persze messzire kihallatszott; nem messze lakott a párttitkár, óriási botrányt csinált. Kiderült, hogy épp a hangerő miatt nem akarták tovább engedélyezni a próbákat, illetve a fellépéseket, csak erről éppen nem szóltak nekünk. Az ügy vége rendőrségi feljelentés, igazgatói intő lett, ennek következtében majdnem kirúgtak a gimnáziumból.
Nagy szó volt, hogy vettünk egy darab BEAG 10 W-os erősítőt, amelyen öt bemenet volt. Azt hittük, hogy ez öt csatornát is jelent egyben, ám kiderült, hogy ez csupán egy, de öt bemenettel. Miután mindent rádugtunk kiderült, ha az én bemenetemet felhangosítottam, a többiek mind elhalkultak. Nem volt mit tenni, megtanultunk így játszani, ami egy mai fiatalnak elképzelhetetlen. Nagyon komoly elszántság és lelkesedés kellett hozzá.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2021. szeptember 26. 06:35