A gitárock mesterei – Madarász Gábor (2.rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Madarász Gábor „Madi” amellett, hogy egyéni játékstílust kialakító ízes megszólalású gitáros, Ákos, valamint Ruzsa Magdi kísérőzenekarának megkerülhetetlen muzsikusa is volt. Lemezeiken, valamint később Hobo Circus Hungaricus albumán (és persze formációjában) tehetséges zeneszerzőként ugyancsak otthagyta névjegyét.
Rúzsa Magdinál tartottunk. Visszatértél a zenekarába, ám eközben – sokak meglepetésére – az East gitárosaként is felbukkantál. Miként kerültél kapcsolatba a kiváló progresszív bandával?
A Jankai Béla által szervezett Billentyűsök éjszakája projektbe hívtak gitározni, ott ismerkedtem össze Pálvölgyi Gézával, akivel összebarátkoztunk. Egy alkalommal felhívott, hogy volna-e kedvem elmenni az East koncertjére. Először azt gondoltam, nézőként, hiszen álmodni sem mertem arról, hogy Móczán Péterék gitárosként számítanának rám. Gyerekkorom óta szerettem ezt a zenekart, jártam a koncertjeire is. Az East a Művészetek Palotájában tartott Életmű koncertjén két korszakát jelenítette meg: az első a Zareczky Miklós-Varga Janó-Király István-féle progresszívebb, a másik a Takáts Tomi-Pálvölgyi-Dorozsmai Péter jegyezte kissé emészthetőbb, amely a nyolcvanas évek korszakát jeleníti meg. Ez utóbbiba 2012-ben, pont a betegségem után időszakban estem bele gitárosként. Egyrészt jól jött, másrészt nagyon élveztem a közös munkát. Nem csináltunk sok bulit, de emlékeim szerint mindegyiket alapos rákészülés előzte meg. A szimfonikusokkal kísért előadásra különösen büszke vagyok. Első közös szereplésünk Pécsett volt, majd jött két MŰPÁ-s, aztán egy október 23-i nagykoncert a Sportarénában.
Mennyire érezted magadénak ezt a műfajt?
Abszolút. Egyrészt a lelkisége, másrészt az üzenete, mondanivalója miatt. A zene tökéletes, de az East tagjaival is nagyon szerettem játszani. Főleg olyan gitáros nagyságok után, mint Varga Janó, vagy Tátrai Tibusz. Egyébként nem zenekari tagként, hanem állandó vendég státusban lépek föl velük.
Úgyszintén nem a „kirakat projektjeid” közé sorolható, ám minden valószínűség szerint életed egyik fontos állomása lehet a Somló Tamással való együttműködés. Mit tudhatunk erről?
Még a MEX idejére datálódik. Závodi Gabi csinálta Tomi lemezét, ennek producere, illetve hangmérnöke volt. A munkát még Menyussal (Menyhárt János gitáros – a szerk.) kezdték el, aztán velem folytatódott. Ő a tulajdonképpeni mentorom, nagyon sokat köszönhetek neki. A MEX vokalistákkal kiegészülve adta Tomi kísérőzenekarát, szintén nagyon jó produkció volt. Tamás zseniális érzékkel rendelkező, ízig-vérig színpadi előadó. Emberileg nyitott és jószívű. Jó volt vele dolgozni, a közönség is szerette őt. Rettentően sajnálom, hogy már nem lehet közöttünk.
Barátságunk egyébként nem is a közös munka kezdetére, sokkal korábbra datálódik. Vele is egy kocsmában, a Nincs pardon! nevezetű Almásy téri szórakozóhelyen – afféle művészi találkahely volt akkoriban – ismerkedtünk meg. Ott a téren, egy lakókocsiban élt. Ez még a kilencvenes évek elején történt, amikor Sopronban laktam. A turnék mellett együtt készítettük el szólólemezét, amelyen többek között újra rögzítettük az LGT egyik nagysikerű dalát, az Ő még csak most 14-et.
Mivel foglalkozol manapság?
Dalokat írok, a színpadon pedig ismét Ákossal dolgozom. A stúdiózás persze megy tovább, és ez így éppen elég nekem. Nem szeretnék még egyszer a korábbi hibámba esni, vagyis túlfeszíteni magam. Hisz láttuk az eredményét…
Megértem. Mégis adódik a kérdés, vajon miért nincs önálló bandád, ahol kedvedre kibontakozhatnál. Nem gondolkodtál rajta?
De igen. Tervezek egy csapatot, de csak kicsiben. A mikéntjét és a részleteket még nem látom, ehhez mindenekelőtt össze kellene rakni egy anyagot. Annyi azonban bizonyos, hogy készülődik… Nyugodtabb, visszafogottabb (rockos) zenében gondolkodom, ezt érzem most magamban, ezt kell kiadnom, megosztanom másokkal. Célközönségként elsősorban a középkorosztályra, vagy az attól idősebb generációra gondolok.
Ez utóbbi mondatod érdekes gondolatokat vet fel. Az általad említett – ha fogalmazhatok így – favorizált korosztály vajon megkapja azt a zenét, amely az igényes szórakoztatás záloga? Ennek tükrében hogyan látod a zenekultúra mai helyzetét? És itt elsősorban a médiára gondolok…
A média mindig a nyugati trendeket követi. Nincsen zenei diverzitás, csak direktívák vannak. Az úgynevezett zenei piac kézi vezérelt, felülről irányított módon, tendenciózusan működik.
Nem tartod károsnak?
Károsnak tartom persze, de ez mindig is így működött. És nekünk – sajnos – ehhez kell alkalmazkodnunk. Nincs más lehetőség. Miután komoly érdekek és tőkék állnak e mögött, nem gondolom, hogy ezen változtatni lehetne.
Ilyen körülmények között mi lesz a készülő zenekaroddal? Miként tudsz majd előre lépni?
Úgy, hogy alkalmazkodom a jelen helyzethez. Nem tehetek mást. És optimista vagyok.
Ezzel el is jutottunk a „szakmáig”. Gitárosként melyik technikát részesíted előnyben, illetve mi a véleményed a különböző stílusokról?
Miután a hangszerparkom egyaránt tartalmaz nagyon régi és nagyon modern gitárokat, ez tükröződik a stílus meghatározásban is. A vintage, vagy hagyományos gitártechnikát éppúgy használom, mint a modern „new school” stílust. Ilyen formán egyiket sem részesítem előnyben, aszerint használom őket, ahogy a zene megkívánja. Az új technikának – annak ellenére, hogy túl gyorsnak tartom – is van létjogosultsága, feltéve, ha nem öncélú, vagyis valamilyen zenét szolgál.
Ez a fajta gyors tempó, amit általában a fiatalok használnak, leképezi valamelyest mai felgyorsult, rohanó világunkat?
Nem látok összefüggést a kettő között. Azt gondolom, inkább valamilyen életérzés kifejező eszköze. Ezek stílusok, életformák és vizualitás. Mindezek keveréke, amelyben – bármilyen furcsán hangzik – még az érzelmek is fölfedezhetők. Magam azt és úgy játszom, ami belőlem fakad, mindig is így működtem. Mint ahogyan nem mentem el a tapping és az arpeggio mellett sem. Persze mindezt a magam módján alkalmazom. Nálam a nóta a legfontosabb. Dal- és dallam centrikus vagyok.
A mai, modern zenével az a bajom, hogy nincsen diverzitása. Ha megnézzük az aktuális slágerlista első tíz helyezettjét, a dalok alig megkülönböztethetőek egymástól. Mindegyik ugyanazt a lábdobot használja. Ugyanaz a pergő sound, ugyanaz a szinti kíséret szól ugyanazzal a ritmikával, és ugyanazt négy akkordmenetet alkalmazza. S, ha ráadásul azonos hangtónusú férfiak, vagy nők éneklik, a dalok egyformák, uniformizáltak lesznek. S, nem csupán én, de a húszéves lányom sem tud különbséget tenni közöttük. De hát ma már minden, az egész élet trendszerűen működik. És itt visszakanyarodhatunk a médiához: miután a rádiók csak ezt a trendet követik, ezért a szerzők is rá vannak kényszerítve, hogy szerzeményeikben ennek megfeleljenek. Itt zárult be kör.
Ezt elfogadom. A trendek a mi fiatalkorunkban is működtek. De amellett az egykori monopolista médiában mások, a korábbi generációk zenéi is helyet kaptak. Ezzel szemben a mai kínálat meglehetősen egysíkú. A „retro” megjelenik ugyan, ám a rockot és a bluest hiányolom…
Mert a rádiósok jórészt diszkósokból kerültek ki. És az ő műfajukat preferálják. Ők az ízlésformálók.
Térjünk át a technikára: milyen hangszereket, illetve alapokat használsz?
Mostanában főleg Tom Anderson gitárokat, de sokat nyúlok az öreg Gibsonokhoz is. Van egy ’77es Custom-om, meg egy ’67-es SG-m. Ezeken kívül még mindig őrzöm a színes ’90-es Ibanez Universe-t, valamint egy UV-zöld Jemet is, amit nagyon szeretek. Mostanában vettem egy Jack-B Telecastert, amely fantasztikus hangszer. Állítólag magyar gyártmány, ám az alkotóját sajnos nem ismerem. De innen szeretnék gratulálni neki!
Mind Magdinál mind Ákosnál, gyönyörű, lírikus hangja miatt sokat nyúztam egy fehér Gretsch-et. De ne feledjük a Peavey Wolfgangot sem, nagyon harapós cucc. Nagyon szeretem a Fursch akusztikus gitáromat, nyűvök egy Alhambra nejlonhúrost, emellett nagy kedvencem egy matt fekete Ovation is, ez nagyon vagány...
Ha éppen nem egy Fractal AX- 8-at használok (amúgy általában azt, miután nagyon hasznos és hatékony, főleg élőben), akkor néhány klasszikusnak mondható erősítővel oldom meg a hangzás finomságát: pl. Peavey 6505 + Soldano SLO-100, Custom Audio PT-100, Custom Audio Amplifiers 3+SE Preamp (Lukather-hangzás, tudom, nem túl modern, de én szeretem), emellett ott egy ’72-es Marshall JMP.
Rengeteg pedállal dolgozom, többek közt Suhr Koko, Wampler Ego, Boss EQ, Tremoló, DD- 500 Delay, Bogner Ecstasy Red, Ibanez Tubescreamer (szerintem ez mindenkinek van), Strymon Bluesky, stb. Persze ezek az összetevők projektről-projektre változhatnak.
Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél az elmúlt három évtizedben?
Legfőbb tapasztalatom, hogy a jó előbb-utóbb utat tör magának. Nagyon fontos az ambíció, az eltökéltség, a kitartás, a céltudatosság. Ezen túlmenően az sem baj, ha bevállalós valaki. Vallom, hogy a most felsorolt tulajdonságokkal felvértezve a tehetség és a minőségi produktum akár a korábban említett nehézségek ellenére is célba tud érni. Szerencsére látom az utánpótlást is, vannak nagyon jó gitárosok, istenadta tehetségek. Amit viszont hibának tartok: nagyon sok a YouTube-gitáros, az ilyen zenész bizonyos dolgokat nem tapasztalhat meg. A színpadon való megjelenésre gondolok, amit nem pótolhat a virtuális világ. Miként a közösséget, a közösségi munkát sem. Az ilyen muzsikus – legyen bármilyen tehetség – képtelen csapatban gondolkodni, és még inkább dolgozni. Ma még nem tudhatjuk, hogy a későbbiekben, a jövőben milyen stílusok, milyen irányzatok lesznek az uralkodók. Ma a rap megy, amellyel, mint életérzéssel nincsen semmi baj. Ám zenei megközelítésben nem mondhatnám el ugyanezt. Vizuális irányzatnak tartom, amely egyértelműen a külsőségekről szól. Instant műfajról beszélünk, amelynek már a nevében is benne van a szellemisége, hitvallása: „azonnali”, vagy gyorsan oldódó. Jelentése nincs, csupán a pillanatnyi életérzésről szól. Lefut, majd jöhet a következő. Nagy kérdés, hogy ez miként alakul a későbbiekben. Reméljük, nem következik be Miles Davies jóslata, miszerint a jövőben csak ritmika várható a zenében.
Hegedűs István
2020. március 1. 12:41