A gitárock mesterei – Madarász Gábor (1.rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Madarász Gábor „Madi” amellett, hogy egyéni játékstílust kialakító ízes megszólalású gitáros, Ákos, valamint Ruzsa Magdi kísérőzenekarának megkerülhetetlen muzsikusa is volt. Lemezeiken, valamint később Hobo Circus Hungaricus albumán (és persze formációjában) tehetséges zeneszerzőként ugyancsak otthagyta névjegyét.
Első formációiddal a Radírral, majd az Octoberrel a U2 zenei vonalát követtétek. A siker kapujában azonban mégis szétesett a banda. Milyen előzményekkel indultál a pályán?
Korábban, a nyolcvanas évek közepén, tizenhárom-tizennégy éves koromban már létezett egy amatőr zenekar, ahol gitároztam és énekeltem, különböző tehetségkutató versenyeken indultam. Majd jött az a bizonyos Radír-October együttes (egyazon bandáról beszélünk, amely később nevet változtatott), amelyikkel végül eljutottunk a stúdió kapujáig. Rácz Erik, a későbbi Erik a Viking formáció énekese állt a fronton, megítélésem szerint a kemény műfaj nem igazán állt jól a zenekarnak. Aztán zenei elképzeléseink különbözősége okán szétszéledt a csapat. Valóban, a U2 zenei vonalát követtük kissé rockosabb formában, de az én zenei világom ettől sokkal szerteágazóbb volt. Beállítottságomból kifolyólag mindig és mindent szerettem.
Gyerekkoromban, tizenkét, tizenhároméves koromban a zenetanulást is klasszikus gitárral kezdtem. Méghozzá nylonhúros akusztikussal, aztán Orpheus képében (azért e meghatározás, mert nem lehetett rajta játszani) jött egy bolgár gyártmányú elektromos gitár. Ezzel el is árultam, hogy megtalált a rock, a tanárom pedig a pengetőt találta meg a kottafüzetben, amit a klasszikus zenében nyilvánvalóan nem szabad használni. Magánúton tanultam, ám a vizsgákat már zeneiskolában tettem le. Ha még jobban visszaásunk a múltba, az alapokhoz: hat évestől egészen huszonegy éves koromig kórusban énekeltem. Ami nagyon jó iskolának bizonyult. És ebbe a gyerekdaloktól kezdve a mozgalmi indulókon keresztül az egyházi muzsikáig minden belefért.
Milyen zenei hatások értek ekkor, kiket tekintettél példaképednek?
Szinte fel sem tudnám sorolni azokat, akik meghatározták a zenei ízlésem. Rengetegen voltak. A legfontosabb talán a The Beatles, miattuk vettem egyáltalán gitárt a kezembe. Sopronban be tudtuk fogni az osztrák televízió adását, ahol három éves koromban láttam őket először képernyőn. Ez az 1970-es, élőben közvetített, Tetőkoncert néven elhíresült fellépésük volt; ekkor határoztam el, hogy én is ezt szeretném csinálni. Egy évvel később édesanyám elvitt a soproni cirkuszba, ahol a zenekar olasz slágereket játszott. De nem is ez, hanem a gitáros ragadott igazán magával, ahogyan állt a színpadon csokornyakkendőben, és kék Stratocasterrel a nyakában. E kettős élmény hatására mindenáron zenélni akartam. Apám hegedült, őt követve a nővérem is, én pedig nagyon fiatalon szinte mindent kipróbáltam: a kórusról már beszéltem, a hegedű nagyon nehéznek bizonyult, inkább népzenéltem, citeráztam, de furulyáztam is. Egy Suba becenevű tanár tanított gitározni. Egy évig tanultam nála, majd bevett a zenekarába, középiskolás koromban pedig titokban vendéglátóztam. A gyakorlások abból álltak, hogy bekapcsoltam a rádiót, és bármi, ami szólt, a gitárral lejátszottam. Erre a lekagylózott zenére alakítottam ki a skálákat. Saját magamtól. Ezt az akkor kimunkált fogásvilágot mind a mai napig használom, lehetséges, hogy ettől szorult belém némi egyéniség…
Az osztrák rádióadónak köszönhetően kitárult előttem a világ. Imádtam Brian Mayt, Mark Knopflert, de Mike Oldfieldot is. Van Halent, Jeff Backet, és persze Ritchie Blackmore-t ugyancsak csodáltam. A blues gitárosok közül Eric Clapton a nagy kedvenc, Hendrix érdekes módon később lépett az életembe, a tesóm hatására. De nem hagynám ki a Pink Floydot sem, a Police-szal együtt meghatározó volt az életemben. Sohasem gitárcentrikus módon hallgattam és osztályoztam a zenéket, hanem a dallam, valamint a különlegesség szerint. És ez mai is így van. Még egy meghatározó élmény: tizenöt évesen ott szorongtam a felépítendő Budapest Sportcsarnok helyén, az Iron Maiden koncertjén.
Nem gondoltál arra, hogy a gitár mellett – esélyeidet növelendő – az énekhangod is fejleszd? Hogy netán énekes is légy?
Amellett, hogy jártam énektanárhoz, nem gondoltam magamról, hogy énekesnek is kellene lennem. Más kérdés, hogy később, a reklámszakma és filmezés rákényszerítettek erre. Mindazonáltal nem tartom magam tehetségesnek, van egy elfogadható hangszínem, ám – talán nem hangzik szerénytelenségnek – jó az előadókészségem.
Az imént beszéltünk arról, hogy egészen fiatalon elsajátítottad a zene alapjait. Továbbképzésed színhelyéül viszont éppen Bécset, az American Institute of Music iskolát választottad. Miért?
Rozsonits Tomi (soproni születésű újságíró, zenész, rádiós – a szerk.) adott nekem egy kivágott újsághirdetést erről az intézményről. Egyébként egy tőle kapott kazettán ő ismertetett meg Steve Vai munkásságával. 1990-et írtunk akkor, a rendszerváltozás hajnalán, fél legális módon lettem az iskola nappali tagozatos növendéke. Úgy, hogy itthon mindent abbahagytam. Szerencsére beszéltem angolul, amerikai tanárok oktattak. George Michael egyik vokalistája tanított énekelni, a másik énekoktató pedig Billy Idol kóristája volt. A gitárórákat egy fantasztikusan jó muzsikus adta, tőle tanultam például a vibrato-t. Tizenvalahány tanártól igyekeztünk elsajátítani a zenélés tudományát: a szolfézst, az összhangzattant, a vizsgán pedig zenekarokat kellett összerakni. Nem bántam meg, hogy éltem ezzel a lehetőséggel, sokat profitáltam ebből.
Mihez kezdtél, amikor hazatértél?
Pierrot zenekarában gitároztam, ugyanakkor két másik formációban is játszottam: az Azok a fiúk, és a MEX…
… Az Azok a fiúk tehetséges muzsikusokból állt, egyes szakmabeliek a jövő ígéretének is tartották. Mit tudhatunk róluk?
Szerdahelyi Laci énekelt és gitározott, civilben egyébként építész. Nagyszerű énekes volt, ráadásul jó dalokat is írt. A billentyűs Magyar Zsolti szintén kiváló muzsikus, jelenleg Amerikában él. A doboknál pedig Michel (Szentmihályi Gábor – a szerk.) ült. Némi rockos éllel a Simple Minds-vonalat követtük, amelyben a U2-s múltam sokat segített. Ha a zenekart jobban be akarnánk határolni, a brit pop-rock stílusba sorolhatnánk. Amit 1995-ig elértünk: egy csomó sláger, egy csomó turné, és három nagylemez. Pierrot mellett Závodi Gábor billentyűs barátommal csináltam a MEX együttest is. Hat lemezünk készült, köztük olyan slágerekkel, mint a Bumm! Nesze neked!, vagy az Őrülj +!. Kezdetben Gáborral ketten alkottuk a csapatot, az első lemezt nyolc (!) nap alatt sikerült összehoznunk, ami önmagában véve is világcsúcs. Később aztán csatlakozott Schvéger Zoli dobos és Kovács Barna basszusos. A vége felé már nem játszottunk sokat, de csináltunk két baromi nagy bulit. 2004-ben mentünk szét. Szerettem ezt a zenekart.
Mikor kezdtél szerzőként kibontakozni?
Tizennégy éves koromban, még Sopronból, tehetségkutató versenyre jelentkeztem. Egy szál akusztikus gitárral. Nylonhúros hangszeren egy kvázi instrumentális dallal készültem, de kikukáztak azzal, hogy nem indulhatok saját szerzeménnyel. Jól megkaptam a magamét tőlük, a szerzeményemet alaposan lehúzták; érdekes módon, 1994-ben, ebből lett Ákos – Dúdolni halkan című nótája… Később tizenhét évesen egy rajzfilmhez írtam zenét. Bevallom, nagyon megtetszett a stúdióban való molyolás. Pedig nem voltak profi körülmények, inkább bénázás folyt: kazettáról-kazettára másolás, mégis mindennek megvolt a hangulata. Így hamar lesz szerző az ember. Az Azok a fiúkban még nem írtam, de Závodi Gabival a MEX-ben már csináltunk egy csomó dolgot. Az igazi kibontakozás azonban Ákosnál kezdődött…
… Aki az ország egyik legnépszerűbb előadója lett. Hogyan sikerült bekerülni a zenekarába?
Amikor hazaérkeztem Bécsből, híre ment. Egy filmrendező barátom – aki Ákos Hello, Hello című videoklipjét csinálta – hozott össze bennünket. 1992-ban járunk. Ákossal egyébként ugyanazon kocsmát látogattuk itt Budapesten, s egy alkalommal megkért, tanítsam gitározni. Persze igent mondtam, majd két hét múlva fölvetette, csináljunk zenekart, ahol én gitározom. Az első közös bulink a Népstadionban a U2 előtt (!) volt. Ez a bravúr azért sikerülhetett, mert ugyanazon multinacionális cég szponzorált bennünket, mint Bonóékat. Ezután együtt kezdtünk dolgozni a dalokon: az első a már említett Dúdolni halkan, majd másodikként jött az Ilyenek voltunk, és így tovább. Eközben stúdióztam, de mellette a MEX is ment. Ekkoriban mindent párhuzamosan csináltam. Ákossal az első időszakban nyolc évig, 1992-től 2001-ig dolgoztam.
1997-ben kezdtem a reklámfilmezést, nem kevesebb, mint húsz évig csináltam. Közben – többek között – az Állítsátok meg Terézanyut!, a Csak szex és más semmi, vagy a Konyec - Az utolsó csepp a pohárban című mozikhoz komponáltam filmzenét, de említhetném a Kaméleon muzsikáját is.
Nem hiányzott a színpad?
De. 2001 és 2006 között alig-alig álltam színpadon, és nagyon hiányzott.
Aztán jött Rúzsa Magdi, aki 2006-ban, az egyik tehetségkutató verseny győzteseként valósággal berobbant a zenei életbe. Szinte azonnal a kísérőzenekarának gitárosa lettél. Ezt az utat arany-, illetve platinalemezek sora fémjelzi.
Az öt év színpadi kihagyás után fölkértek, hogy írjak néhány nótát Magdi lemezére. Nagyon megtetszett a dolog, rögtön egy rock számmal indítottam. Tök jól sikerült, elkezdtünk lemezt csinálni, s ezzel párhuzamosan turnézni. Ügyes lány, szenzációsan énekelt, nagyon megszerettük őt. Magdi innentől fő projektté lépett elő az életemben, a kiadó pedig Závodi Gabival egyetemben hivatalosan is felkért bennünket a közös munkára. Összeállt tehát a kísérőzenekar, amelyben rajtunk kívül a Moby Dick-es Hoffer Peti, Kovács Barna és Jamie Winchester voltak tagok. Jamie-t később Sántha Gabi váltotta, aki zseniális és egy tündéri fazon.
Tényleg szépen futott a szekér. Aztán leterített egy csúnya betegség, majd azt követően, egy évre rá, 2012-ben Magdi megkért, hogy egyedül csináljam meg a soron következő lemezét. Az énekesnő zenei stílusáról annyit, hogy „mindenevő”, ez is mutatja kivételes kvalitásait. Elkészült tehát a harmadik album, amelyet majdnem teljes egészében én írtam és raktam össze; Presser Pici Egyszer címmel hozott egy nagyszerű számot. Végül egy, a Dire Straitshez közelálló, finomabb hangvételű pop-rock lemezt sikerült összehozni. Ami a fogadtatást illeti, a rajta lévő négy slágernek is köszönhetően 2012-ben az album huszonötezer (!) példányban kelt el. Több állomásos turnéval népszerűsítettük, majd 2016-ban elkészítettük az Érj hozzám című kiadványt, ami az utolsó közös munkánk volt. Két évvel később elváltak útjaink, a család mellett folytattam a reklámfilmezést. Közben Ákos megkeresett, hogy mi lenne, ha… Én pedig elvállaltam az Ákos 50 turnét. Jó ötletnek tartottam, hiszen életkorban mindössze fél év különbség van közöttünk.
Tegyünk egy kis kitérőt, hiszen magad is komoly részese voltál Ákos páratlan sikerszériájának. Mi lehet a titka?
Röviden és elsősorban a hitelesség és az őszinteség. A több generációt is megérintő muzsika, a karizmatikus előadásmód, dalszövegeinek igényessége, amelyben nem kis empátiával képes megfogalmazni a bennünk szunnyadó életérzést. Mindemellett ott a rá jellemző precízség, maximalizmus, vagyis a tökéletességre való törekvés. Decemberben dupla bulit csináltunk a Budapest Sportarénában, ahol százötven ember dolgozott a színpadkép, a vizuál-, illetve hangtechnika, összességében pedig az egész produkció profivá tételéért.
Nagyjából ekkoriban kezdtél Földes László Hobóval is dolgozni. A szövegíró-előadó ekkorra már jócskán maga mögött tudva az egykori Hobo Blues Band zenei világát inkább a színház felé fordult. Miképpen tudtatok közös nevezőre jutni? Meddig tartott az együttműködés?
Ugyancsak Rozsonits Tomi ismertetett össze bennünket. Tamással egy tehetségkutató zsűrijében ültünk, amikor odaszóltam neki: de eljátszanám egyszer a HBB-vel a Kőbánya bluest! Akkoriban épp Hobóval dolgozott, így összehozott egy találkozót. Egy vacsora keretében beszéltük meg az esetleges közös munkát. Laci ekkor még nem avatott be egészen a terveibe, de valóban egy váltás előtt állt. Miután nem ismert, Jimi Hendrix - All Along the Watchtower című számát kérte tőlem meghallgatásra; a felvételt otthon, a felénekléssel együtt két óra alatt megcsináltam. Ezután mintegy debütálásként összehoztam néhány szösszenetet a színházi előadóestjeihez. Pontosabban a József Attila-estekhez készítettem színházi zenéket. Ezt követően vágtunk bele a saját albumba, ami úgy kezdődött, hogy átadott nekem kb. negyven dalszöveget, amelyekre – persze a kiválasztás után – zenét kellett írnom.
Gondolom, új lehetett számodra ez a munkamódszer.
Soha nem írtam így, de nagyon tetszett, élveztem. Az előre megírt dalszöveg inspirált. Különösen Laci szövegei, amelyeket a mai napig zseniálisnak tartok. Negyven, egyébként baromi jó versből válogattam ki egészen pontosan tizenötöt, a 2009-ben megjelent Circus Hungaricus lemez tulajdonképpeni anyagát. Máig életem egyik legjobb munkájának tartom. Kissé karcos, kissé rozsdás, és egyáltalán nem kifinomult. Lényegében az egész album a kisemberről szól, amelyet meg is testesít, ha úgy tetszik, nevesít az azonos című utolsó szám. Laci munkastílusáról annyit, hogy mindig többet ír a szükségesnél. Emiatt aztán rendszeresen húzni kell belőle, hiszen azt el is kell tudni énekelni. Történt egy alkalommal, hogy ültünk a leányfalui stúdióban és épp az egyik szám összerakásánál tartottunk, amikor kiderült, hogy a szöveg – kevés. Konkrétan két verze hiányzott hozzá. Hobo először meglepődött, mormogott is valamit, de mire észbe kaptam, vagyis az elejét összeraktam, már el is készült a hiányzó részekkel. Ott, az orrom előtt! Másfél perc alatt. Ami az albumot illeti, valósággal berobbant a köztudatba, és büszkén mondhatom, óriási siker lett. Ismert, hogy 2011-ben megbetegedtem, s ez megszakította az egyébként kiválóan működő közös munkát. Visszatérésem után, ahogyan az imént szó esett róla, Magdival folytattam.
(Folytatjuk) Hegedűs István
2020. február 17. 06:41