A gitárock mesterei – Little G.Weevil - 2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Szűcs Gábor tizenhét éves kora óta a blues műfaj szerelmese és művelője, kivételes képességeit tíz esztendővel később már az Egyesült Államokban kamatoztatta. Atlantában telepedett le, majd 2018-ban hazatért. Több kitüntetés birtokosa: 2013-ban elhozhatta a 29. Nemzetközi Blues Fesztivál (USA) első díját, egy évvel később idehaza az Év Zenészének választották (HANOSZ). Még ugyanebben az esztendőben Moving című szólólemezét Év Akusztikus Albumára, a gitáros-énekes előadót pedig Blues Zenei díjra jelölték ugyancsak az USA-ban.
2005-ben már Amerikában egyéves szerződést kötöttél a Blues City Caféval. Gondolom, volt elég helybéli jelentkező is, miért épp egy magyar fiút választottak? Ott szólóban, vagy Louisiana Mojo Queen énekesnővel és zenekarával léptél fel?
Is-is. Elég kalandos módon, 2004-ben szereztem vízumot az Államokba, új utakat keresve. Így kötöttem ki egy blues klubban, Memphisben, a Beale Streeten. Először a konyhán kezdtem dolgozni, később kisebb-nagyobb szerencsével és egy kis turpissággal színpadra kerültem. A lényeg, hogy kaptam egy esélyt, amit megragadtam és bejött.
Tudták, hogy blues zenész vagyok, látták, hogy erős az elhatározás bennem, de az is közrejátszott, hogy a klubban három éve nem szólt élőzene. Kaptam egy hétfőt (korábban is a hét első napján volt élő műsor) és megjelentek az emberek. Még egy hétfő, aztán még egy. Mivel mindig behoztam a várt forgalmat, így a hétfői napot megkaptam állandóra.
Szóval nem lehetett ide külön jelentkezni. Mivel a konyhán dolgoztam, hát felajánlották a lehetőséget: nesze gyerek, itt egy hétfő meg háromszáz dollár! Ha akkor, ott abban a pillanatban rosszul válaszolok, lehet, hogy teljesen másképp alakult volna az egész életem. Érdemes ezen elgondolkodni...
Ugyanerre az időre esik első szólófelvételed is, amelyet Memphisben rögzítettél. Mit tudhatunk ennek körülményeiről?
Memphisben, a Blues City Cafe-ban léptem fel rendszeresen; először önállóan, később pedig az általad is említett Louisiana Mojo Queen közös produkcióval. Mojo Queen bandáján keresztül kezdtek el más helyekre is hívni, s ahogy telt az idő, úgy ismertem meg egyre több memphisi zenészt.
2005 decembere szomorú, lassú, szürke időszak volt. Ekkor határoztam el, hogy elkészítem életem első szólófelvételeit. Charlie Wood Albert King orgonistája volt anno. Charlie stúdióját egy Memphis-i, alsóvárosi garázsban alakították ki, ahol felvettem négy-öt dalt. Többek közt a Hey Jody és a Nobody Loves the Blues But Me szerzeményeket. Egy technikai hiba folytán ebből a sessionből csak a Hey Jody maradt meg, amely később az első szólólemezem nyitó dala lett.
Első szólóalbumod, a Southern Experience magánkiadásban látott napvilágot, holott 2007-ben a King Mojo Recordsszal írtál alá szerződést. Miért döntöttél úgy, hogy nem bízod magad a kiadóra?
Amennyire hangzatos a King Mojo név, annyira nem láttam benne lehetőséget. Semmi olyat nem tudtak ajánlani, ami nekem megérte volna. Tény, hogy első felvételeim az ő válogatás lemezükön jelentek meg az Egyesült Államokban, ám szinte nulla visszhanggal. Úgy véltem, ha magam veszem kézbe a dolgaimat, a nullánál többet érek el. Így is lett.
A szólólemezt úgy értelmezzük, hogy az egyértelműen Little G. Weevilről szól (mint előadó, zeneszerző, szövegíró, hangszerelő), a közreműködők pedig kísérőmuzsikusok? Nem gondolkodtál hagyományos zenekari formációban?
Igen, tulajdonképpen így. Nekem van egy rendkívül határozott elképzelésem a zenét illetően, hogy mit akarok, hogy akarom, és miért akarom úgy. Egy zenekarban valamilyen szinten demokrácia kell legyen. Ezeket a történeteket én magam élem át, és úgy adom tovább őket, ahogyan én gondolom. Képzeld el, hogy egy vers nem egy, hanem öt költőtől származna! Vagy egy festmény, amit négyen festettek. Hahaha.
Ez az én művészetem. Természetesen, ha úgy adódik, nagyon szívesen dolgozom társzeneszerzőkkel, például Borsodi Lacival nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Valószínűleg azért, mert nagyon jól ismerjük egymást, húsz éve vagyunk barátok.
Mi lehet a titka második szólóalbumod, a The Teaser világsikerének?
Világsikernek nem nevezném, ám tény, hogy a blues műfajon belül ez az első felvételem, amely körbement a világban. Nem úgy, és nem olyan tempóban, ahogy én szerettem volna, de visszagondolva minden úgy történt, ahogy annak és akkor történnie kellett. A Teaser lemez őszinte volt, nem nyúlt bele semmilyen külső producer és nagyon-nagyon southern, azaz déli. Nyers, száraz hangzású anyagról beszélünk saját szerzeményekkel, friss ritmusokkal.
Az sem kis teljesítmény, hogy Memphisben, tizenhét ország indulója között az International Blues Challenge, azaz Nemzetközi Blues Kihívás nevezetű versenyről elhoztad az első díjat. Hogyan sikerült mindezt elérned?
Ez 2013-ban történt. Ekkor már havi szinten, évek óta, tizenöt-húsz bulit játszottam szólóban. Tulajdonképpen úgy fogtam fel a versenyt, mint bármelyik fesztivált, amelyre meghívnak. Csak csináltam, amit mindig is csinálok. Hogy ez kinek tetszik, relatív, tehát felesleges idegeskedni. Legjobb tudásom szerint lejátszom a magam húsz-huszonöt percét, aztán megiszom pár sört. Majd megmondják, hogy jó vagy nem jó, vagy épp mire elég. Amúgy ez négynapos verseny, amelynek a döntője a legendás Orpheum színházban történik. Nem semmi élmény.
Még ugyanabban az évben, 2013-ban útjára bocsátottad harmadik önálló albumodat, amellyel a páratlan sikerszéria folytatódott.
A Moving lemez már az amerikai Vizztone kiadó gondozásában jelent meg. Rendkívül büszke vagyok erre a munkára. Baromi autentikus anyag lett. A Vizztone kiadó egyik főnöke Bob Margolin annak idején Muddy Waters gitárosa volt. Szóval nem akárki okézta le az anyagot. Az angol Mojo magazin szerint a 2013-as év harmadik legjobb blues lemeze a Moving. Abban az évben az első Buddy Guy volt, a második pedig az Alligator Records válogatás lemeze, én pedig harmadik; hatalmas megtiszteltetés ez nekem!
Számos kitüntetés birtokosa vagy, többek között az „Év akusztikus albuma” kategóriájában. Mikor váltottál akusztikus megszólalásra?
2005-ben Memphisben kezdtem el akusztikusan is játszani, de még sok év kellett ahhoz, hogy kiforrjon egyfajta sajátos stílus.
Csak 2018-ban költöztél haza, de négy évvel korábban már mentori státust vállaltál a hazai X-Faktor zsűrijében. Ezalatt a négy esztendő alatt Magyarország és USA között ingáztál?
Igen. Évente egyszer vagy kétszer jöttem turnézgatni vagy családot látogatni.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2022. május 30. 19:04