A gitárock mesterei – Little G.Weevil – 1.rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Szűcs Gábor tizenhét éves kora óta a blues műfaj szerelmese és művelője, kivételes képességeit tíz esztendővel később már az Egyesült Államokban kamatoztatta. Atlantában telepedett le, majd 2018-ban hazatért. Több kitüntetés birtokosa: 2013-ban elhozhatta a 29. Nemzetközi Blues Kihívás (International Blues Challenge, USA) első díját, egy évvel később idehaza az Év Zenészének választották (HANOSZ). Még ugyanebben az esztendőben Moving című szólólemezét Év Akusztikus Albumára, a gitáros-énekes előadót pedig Blues Zenei díjra jelölték ugyancsak az USA-ban.
Szűcs Gáborként láttad meg a napvilágot, ma Little G. Weevilként tartanak számon az Egyesült Államokban és hazánkban egyaránt. Hogyan jött a névválasztás?
A little a termetem, a G, mint Gábor, a weevil pedig zsizsiket vagy valamiféle ormányos bogarat jelent. Eléggé ambiciózus módon álltam hozzá a muzsikáláshoz, amilyen gyakran csak tudtam, mentem blueszenekarokat, gitárosokat nézni. Az állandó nyüzsgés és játszani akarás hozott ki anno Ferenczi Gyuriból egy mondatot, ami bennem maradt. Amikor a külföldi koncertek miatt a Szűcs Gábor helyett valami „külföld országban” is kimondható nevet kellett választani, felvettem a Little G Weevilt, kvázi dacból. 2003 környékén volt ez.
Nem sok magyar zenész büszkélkedhet azzal, hogy Amerikában hírnevet szerez magának, neked sikerült. Ráadásul a blues műfajában, amelynek az USA a hazája.
Mindig úgy gondoltam, hogy aki rétegzenét választ hivatásul és angol nyelven énekel Közép Európában, az nem várhatja ettől a régiótól a biztos megélhetést, hiszen mi más nyelven kommunikálunk. Röviden: fel kell fejlesszem magam annyira, hogy a világ bármelyik színpadán megálljam a helyem. Ez volt a koncepcióm és ehhez mérten csináltam azt, amit magyarként, egyedül véghez lehetett vinni.
Nézzük a kezdeteket: hogyan lesz egy tizenéves dobos fiúból nagyszerű blues gitáros? És miért éppen ebben a műfajban?
Ez nem annyira bonyolult. A testvérem, unokatestvéreim mind rock vagy metál zenét hallgattak, tesóm basszusgitáros volt, tehát ebbe a műfajba nőttem bele. Aztán meghallottam John Lee Hooker zenéjét és egy szempillantás alatt minden megváltozott…
… De ott volt még Chuck Berry, B.B. King, valamint Lightnin’ Hopkins is. Rajtuk kívül kik voltak a kedvenceid? Egyáltalán: milyen muzsikákat hallgattál?
Igen, John Lee Hooker után jött Chuck Berry, aztán Albert Collins. Az akusztikus bluest eleinte unalmasnak tartottam, de Lightnin’ Hopkins figuráit már a korai években is tanulmányoztam. A shuffle kíséretem alapjait az ő koncertfelvételei révén sajátítottam el, míg Albert Collins, Albert King, B. B. King és Freddy King szólóit próbáltam levenni hangról hangra.
Részesültél valamilyen zenei képzésben? Gitár-, ének-, zeneelmélet-, szolfézsoktatásra gondolok.
Ének-zenei általános iskolába jártam a XVII. kerületben Budapesten, de a kottát lusta voltam megtanulni. Meg aztán nem is érdekelt az a fajta tananyag, úgyhogy az énektanár idegeire mentem az órákon. A dobkottával ismerkedtem ugyan, ameddig Gerdesits Ferenchez jártam dobolni, de gitár-ének ügyileg szinte teljesen autoditakta vagyok. Néhány alkalommal elmentem Benkő Zsolthoz, majd Kondor Csabához (az egykori Stexas együttes gitárosa – H.I.) de akkor még nem tudtam mit s hogyan akarok. Pár évvel később Fekete Jenő gallérját ráncigáltam és bár hivatalosan nem tanított, mégis rengeteg időt töltöttem nála. Tulajdonképpen őt tekinthetem mentoromnak. Önzetlenül, ingyen és bérmentve adta át a tudását, nem kért, nem fogadott el semmit tőlem. Én meg baromi büszke voltam, hogy cipelhetem a gitárját. A Muddy Waters blues iskolát abszolút tőle tanultam és a T-Bone Walker alapokat is Jenci magyarázta el. 1997, 1998-ban történt mindez.
John Lee Hooker miatt kezdtem el bluest hallgatni, eleinte csak énekelgettem. Albert Collins gitárjátéka inspirált arra, hogy a gitár felé orientálódjak. A bátyám basszusgitárján tanultam meg Stevie Ray Vaughan egyik lassú blues szólóját. Így ki is derült, hogy van fülem hozzá, bár nem tudnám lekottázni, amit játszom. De – gondoltam – a zenét hallgatni kell, nem olvasni.
Miként fedezted fel magadban a zeneszerzői vénát?
Ehhez kellett egy kis Alabama meg Memphis. Az első, közel tíz évben nem írtam egyetlen egy dalt sem.
Viszonylag kevés szó esik az első zenekarodról. Amatőr, úgynevezett koppintós bandáról beszélhetünk?
Persze, hiszen nagyon fiatal voltam. 1996-ban kezdtünk el komolyan koncertezni a Jefferson Blues Banddel, amelyben a bátyám volt a basszusgitáros. Tizenkilenc éves voltam akkor. Ez előtt volt még a Morganfield Blues Band, de velük azt hiszem, csupán egy-két koncertig jutottunk.
Két évvel később, 1998-ban már a Spo-Dee-O-Dee elnevezésű csapatban nyúzod a húrokat, majd az első önálló bandád, a Pure Blues következik, amellyel két albumot is megjelentettek. Miként jutottatok el odáig?
A Pure Blues volt előbb, közvetlen a Jefferson után. A Jefferson elég jól ment ahhoz képest, hogy felvételünk sem volt. Aztán valahogy kezdett széthullani a társaság. Az utolsó formációban Pataki Laci dobolt. A tesómat Kepes Robi váltotta a basszeron, majd amikor Robi átment a Felkaihoz (Felkai Jam – H.I.), többen is jelezték, hogy elfáradtak. Módos Peti Kanadába ment, Mezei Ádám pedig más karrier után nézett. Szóval megalapítottam a Pure Bluest dunaújvárosi arcokkal: Varga Laca, Frank, Kovács Zoli. Tök jól ment minden, aztán Zolinak bejött az egyetem, Laca, Frank meg én közben megismerkedtünk Szabó Tamással és Nemes Zolival, akik már akkor Spo-Dee-O-Dee néven duóztak. S így lett a duóból ötös fogat. Nagy szó volt Szabó Tamással muzsikálni, rengeteget tanultam tőle. Velük készült két lemez 1999-ben és 2000-ben, de egy idő után nekem túl sok lett a rock n rollból, jöttek a hisztik meg az utcai elájulások… Jobbnak láttam kilépni a bandából, majd 2001-ben újraalapítottam a Pure Blues-t.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2022. május 15. 17:12