A gitárock mesterei – László Attila – 3.rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. László Attila neve elsősorban a dzsessz-, de az egyetemes zene világában is fogalom. Egy szép, polgárinak induló pálya a Kaszakő együttessel kezdődően a különböző, nevével fémjelzett számos formáción keresztül egészen a dzsesszgitár oktatói státuszig tart. A zeneszerző gitárművész immár harminc esztendeje a Charlie Band megkerülhetetlen zenésze, rendszeresen koncertezik, itthon tizenkét saját dzsessz albumon, valamint megszámlálhatatlan felvételen szerepel. Mindemellett számos megérdemelt kitüntetés birtokosa.
Beszélgetésünkben szóba került a big band. Tizenegy esztendeje gimnazistáknak tartottál bemutatót a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Big Bandjének segítségével. Mondhatjuk, hogy innen datálható a tanári pályafutásod?
A tanári pályafutásom igazából még ’87-ben kezdődött, amikor a Rádiózenekartól átmentem a dzsessztanszékre tanítani. Deák Tamás, aki hosszú éveken keresztül vezette a big bandet, nyugdíjba ment; Gonda János meghívására kerültem a helyére. Komoly kihívást jelentett egy tizenhét tagú zenekart igazgatni, de nagyon élveztem a munkát, a zenét és a kialakult légkört.
Az a bizonyos előadás, amelyet a televízió is megörökített, és később mindhárom közszolgálati csatorna leadott, valóban különleges alkalom volt. Schneider Péter felvételvezető ötlete volt, hogy a zuglói Teleki Blanka gimnázium harmadik osztályos tanulóival üljek be egy osztályterembe, velük szemben helyezkedjen el egy big band, amit ő filmfelvétellel rögzítene. Nagyon érdekelte a hatás. Én viszont annyira abszurdnak tartottam az ötletet, hogy belementem. Amikor a gyerekek elfoglalták a helyeiket és mi rázendítettünk, hát volt meglepetés az arcokon… Az előadás elsősorban azt célozta, hogy a fiatalok közelebbről is megismerkedhettek a hangszerekkel, valamint azt, hogy miből áll össze ez a fajta muzsika. Úgy érzem, jól sikerült.
.jpg)
Még ugyanebben az esztendőben a Snétberger Tehetségközpontban vállaltál tanári állást dzsesszgitár szakon.
Snétberger Ferivel nagyon régóta tart a barátság, amely a hetvenes évekre nyúlik vissza. Amikor a Tehetségközpont létrejött, Feri felkért, hogy tartsak náluk dzsesszgitár oktatást, én pedig boldogan elvállaltam. Hét évig csináltam, nagyon szép emlékeket őrzök erről az időszakról.
Egyfelől a szegény sorsú gyerekeknek indítottunk felzárkóztató programot, amely zenei képzésből állt, másfelől ott volt a valódi tehetséggondozás. Többéves programról van szó, egy kurzus tizenkét hétig tartott. Hogy ki mennyi idő alatt sajátította el az ismereteket, az egyéniségfüggő. Egyvalami közös volt bennük, mindegyikük kezében nagyon jól szólt a gitár. A gyerekek többsége szegény környezetből érkezett, országjárások során választottuk ki azt a negyven-ötvenet, akit felvettünk. Abban a Balaton melletti (felsőörsi) nyári táborban a mai napig nemes célokért folyó, tiszteletre méltó próbálkozások történnek.
Mi jellemezte a tehetséggondozást, illetve mi lett/lesz a sorsa a végzett növendékeknek?
Érdekes volt találkozni azokkal a fiatal, gitáros növendékekkel, akik között számos tehetségre bukkantunk. Egyéniségük szerint próbáltam megtalálni, hogy melyik lehet a leghasznosabb gyakorlat a számukra.
A képzés végeztével többen felvételt nyertek az egyetem dzsessz tanszékére, ahová többnyire nagyszerű zongorista növendékek kerültek be. Azt persze nem lehet garantálni, hogy a Zeneakadémia után mindenki megtalálja a helyét a zenei életben. Ehhez szerencse is kell.
Visszatérve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Dzsessz Tanszékére: csak gyakorlatot, vagy zeneelméletet is oktatsz?
A Zeneakadémián a Big Band vezetése mellett improvizációt tanítok, csoportos órákat is vezetek harmincöt éve. Ezekben azért van egy csomó elmélet is. Szerencsére az ott tanultakat – személyre szabottan – mindjárt ki lehet próbálni hangszerekkel.
A rock-metal zenének is megvan a maga gitárstílusa, így a dzsessznek is, amely sokkal visszafogottabb hangzást produkál. Mi a véleményed a mai new-school gitártechnikáról?
Ezt a hallgató dönti el annak alapján, hogy a hallott zene, az alkalmazott technika milyen hatást gyakorol rá. Ennek megítélése teljesen egyéni annak fényében, hogy ki, melyiket szereti jobban. Egyáltalán nem tartom gondnak, ha valaki a modern technikát részesíti előnyben. Szerintem nem szabad mércéket felállítani, hiszen ha valaki már elért egy bizonyos zenei szintet, az mindenképp szubjektív hatást gyakorol a hallgatóra. Csak megerősíteni tudom: mindenki saját ízlése szerint ítéli meg, mi az, ami bejön neki.
Eric Claptont hoznám példának, akit Mr. Slowhandnek, Lassúkezűnek is neveztek: de, ha színpadra lép, arra oda kell figyelni. George Bensont is érték kritikák, pedig anya még nem szült olyan zenészt, aki úgy gitározna, mint ő. Nála olyan ritmikai, dallami kapcsolódás, lazaság van, amely egészen egyedülálló.
A legfontosabb, hogy amit a muzsikus elképzel, azt le tudja játszani. Ennek titka pedig többek között a hallás, a gyakorlás, valamint a hangszerbiztonság-tudás. És persze a lelki egyensúly, hogy az ember ne „bukjon orra” játék közben. Hiszen amit csinálunk a színpadon, a stúdióban, az nagyrészt a lélekről szól.
Nem mindegy, hogy a zenész milyen hangszerrel és felszereléssel áll ki, hiszen a korrekt megszólalás mellett az akár a védjegye is lehet. Te milyen típusú gitárokat, alapokat, valamint kiegészítőket használsz?
Az L5-ös Gibsonomat azért szeretem, mert gyönyörű hangja van, nagyjából ’79 óta van nálam. Nagy, de nem a legnagyobb testű, single cutaway, ebből keveset gyártottak. Meggyesi Tibi hangszerkészítő 1992-ben kifejezetten nekem gyártott egy signature LA modellt ezt is nagyon szeretem. Bordó színű lapgitár, dzsesszes hangon is meg tud szólalni. Fender Telecastert is használok, ezt általában a Charlie-bulikra viszem. Univerzális hangszer nem éppen extra felépítménnyel, de nagyon jól lehet használni mindenre. Van egy Paul Reed Smith gitárom is, szintén lapgitár, amely végtelenül kényelmes, van egyfajta presence a hangjában, Santana használ ilyet. Persze akusztikus gitárok is gyarapítják a készletet, így tulajdonképpen mindenre megvan a megfelelő hangszerem.
Általában pengetővel játszom. Előfordul, hogy ujjal is megszólaltatom a húrokat – nem akkordokat –, két ujjal közvetlen hangzású dallamokat tudok kihozni belőle.
A pedálsort illetően bevásároltam: Strymon effekteket vettem, egy delay-t, egy zengetőt, egy drive-ot, egy reverbet (ez stúdió minőséget produkál), valamint egy Vertex boost-ot, amely arról nevezetes, hogy nem változtatja meg a hangszínt. Emellett van még egy Roland pedálsorom: főképp a Charlie koncertekre szükségesek, ahol a sokféle dalban különböző gitár soundokat kell alkalmazni.
Fej-láda összeállításban többféle gitáralapot használok; Nyerges András barátom épített egy csodálatos erősítőt anno, ez volt a prototípus. Ez volt a kedvenc dzsesszerősítőm, aztán beszereztem egy Mesa Boogie Mark III-t, vettem egy Bognert, és van egy VOX AC 30-asom, egy AER erősítő, valamint egy Da Capo erősítőm is. Utóbbit az AER mérnöke tervezte, miután kivált az anya cégtől. Előnye, hogy rendkívül könnyű, így a próbára is könnyen szállítható.
Az utóbbi esztendőkben két szerzői estet is tartottál, amely akár a pályafutásod egyfajta összefoglalójának is tekinthető. Ezek mégsem jelentettek búcsút, hiszen azóta is töretlenül zenélsz, alkotsz. Gondolom, ameddig lehetséges, ez így is marad.
Ha az embernek lehetősége, alkalma nyílik – és szerencsés is – arra, hogy zenéljen, azt áldásnak tekinti. Voltak problémás időszakok az életemben, de a zene mindig egyfajta kapaszkodót jelentett. Legbelül nagyon megbecsülöm a kapott lehetőségeket. Ha valami olyanra bukkanok, amit úgy érzem, hogy érdemes megosztani a közönséggel, azokat nem szeretném elsüllyeszteni valami fiók mélyére. A kérdésben említett szerzői estek is ezeknek a nyilvános kifejező eszköze. Boldog vagyok, hogy megírhattam – Magyarországon elsőként – a három tételes dzsessz gitárversenyemet szimfonikus zenészek és jazz combó közreműködésével, valamint Magic City címmel big band szerzői lemezt is készíthettem.
Említetted, hogy szerencsére nem tartozol a hányatott sorsú zenészek közé. Életpályádra visszatekintve, mennyire vagy elégedett?
Zenészként vallom, hogy nagyon fontos a szuverenitás. Úgy érzem, ezt mindenképp sikerült megőriznem, és persze meg kell teremteni a feltételeit. Tevékenységemet nem a külső körülmények határozzák meg, van alkalmam és olykor lehetőségem, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet. És ez igazán örömet okoz.
Hegedűs István
2022. május 1. 06:24