A gitárock mesterei – László Attila -2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. László Attila neve elsősorban a dzsessz-, de az egyetemes zene világában is fogalom. Egy szép, polgárinak induló pálya a Kaszakő együttessel kezdődően a különböző, nevével fémjelzett számos formáción keresztül egészen a dzsesszgitár oktatói státuszig tart. A zeneszerző gitárművész immár harminc esztendeje a Charlie Band megkerülhetetlen zenésze, rendszeresen koncertezik, itthon tizenkét saját dzsessz albumon, valamint megszámlálhatatlan felvételen szerepel. Mindemellett számos megérdemelt kitüntetés birtokosa.
Amennyiben létrehozol egy új formációt, megvan a fejedben, hogy kikkel, mely zenészekkel szeretnél együttműködni?
Igen. A zenészeknek megvannak a kész elképzeléseik, koncepcióik, ezeken nincs értelme alakítgatni, csiszolgatni. A kollégák kiválasztásával már eldőlnek a dolgok. Immár harmincnégy esztendeje tanítok a dzsessz tanszéken, van értelme bizonyos pontokon alakítani, visszajelzéseket adni.
Szeretek megkomponált, meghangszerelt részeket előadni. Nálam nem csupán a benyomásra épülő improvizáció képezi a zene lényegét, hanem a számok, a kompozíciók, a témák inspirálnak arra, hogy éppen improvizatív, vagy harmonikus részek következnek. Ebben a közreműködő zenészek is meghatározóak.
Életed komoly fordulópontja az 1993-as esztendő és Horváth Charlie, akivel nagyon megtaláltátok egymást. Egy csapatban két invenciózus szerző, két különböző zenei egyéniség, valamint két irányvonal Lerch István valamint személyedben. E koncepcióval vágtatok bele a Charlie szólóénekes projektbe?
Miután Charlie hazatért a skandináv zenélésből és a Tátrai Bandben énekelt, elhatározta, hogy megpróbálkozik a szólókarrierrel. Rózsa István producerrel kitalálták, hogy készüljön egy szólólemez. Hárman kaptunk felkérést: Lerch Pista és én zeneszerzőként, Horváth Attila, mint szövegíró, rám még gitárosként is számítottak. Ami az irányvonalat illeti: itt mindenki azt csinálta, amit szeret, amiben jó, és ami a sajátja.
Én nem slágerszerű számokban gondolkodtam, hanem tartalmilag, formailag és hangzásban kissé összetettebb, ugyanakkor lendületes, groove-os szerzeményeket akartam írni. Olyat, ami Charlie-nak passzol. Ő nemcsak az angol nyelvben hiteles, de magyarul is kiválóan tud énekelni, ami nem mindig jön össze más énekeseknél. Óriási érzéke van ehhez. Sikerült olyan számokat írni, mint a Szippantás a jóból, vagy a Kávéház, amelyeket a közönség is szeretett, Lerch Pista igazi slágerei pedig egy másik, úgyszintén népszerű irányvonalat képviseltek. Ez a kettősség a koncerteken is jól megfért, hol egyikünk, hol másikunk szerzeményei hangzottak el.
Az első album sikerére, a második mintha rátett volna még egy lapáttal, az jóval emészthetőbb, ha úgy tetszik populárisabb lett.
Amikor az ember elmélyül a munkában, nem gondolkodik azon, miként lehetne slágert faragni. Úgy volt, hogy az egyik legnagyobb slágere nem is kerül rá a lemezre, mert akkor hirtelen nem tetszett, aztán nagyon befutott. Ezt nem lehet előre kiszámítani. Idéznék egy mondást: „ha valaki tudná a titkát, hogyan kell slágert írni, akkor mindenki slágert írna”.
Az első két CD egyből platina lett, de az azt követő lemezek is eljutottak a MAHASZ lista első öt helyéig, ami nem kis dolog. Ám a harmadik, koncertalbum után mintha valamelyest megtört volna a lendület. Lehetséges, hogy a dzsesszes hangzás miatt egy másik, szűkebb vásárlói réteg „fedezte volna fel” magának Charliet?
Nem volt szándék arra, hogy a 2000-es évek elején indított trilógia, a Jazz, a Soul & Jazz, majd a Funky, Soul & Jazz albumokból olyan eladási példányszámot érjünk el, mint a slágeres anyagaiból. Sejtettük, hogy így alakul, de senkit nem érdekelt, nem a mennyiség volt a cél. A cél ellenben az volt, hogy Charlie sokféle arcából megmutassuk a zeneileg dzsesszes oldalát is. Amellett kardoskodtam, hogy ne dzsessz- sztenderdek kerüljenek az albumokra, hanem olyan rockos zenék, amelyek a fülben maradnak; örülök, hogy így valósult meg, hiszen ezek a dalok mára rock-sztenderddé váltak.
Többek között Jimi Hendrix Crosstown Traffic-jét, vagy épp a Purple Raint L5-ös Gibson dzsesszgitárral, nagybőgővel (Egri Jancsi) Borlai Gergő söprűs dobverőjével, Horváth Kornél ütőhangszereivel, valamint három fúvóssal adtuk elő. Elhatároztuk, hogy ezekből csinálunk egy koncertet, amit felveszünk. Amikor visszahallgattuk, már mindenki elégedett volt, végül egy dupla lemez kerekedett ki belőle. Ez lett a Charlie Jazz album.
Erre az időszakra esik, hogy a Rózsa-Charlie istálló (értsd: László Attila, Lerch István, Horváth Attila alkotói gárda) egy másik kiváló, ráadásul női torok, Cserháti Zsuzsa felé nyitott. A Hamu és gyémánt aratott, ám azt a frenetikus sikert, amely Charlie-t övezte, mégsem lehetett megismételni. Te hogy látod ezt?
Nincs két egyforma élethelyzet. Cserháti Zsuzsa hosszú „hallgatás” után került vissza a zenei körforgásba. Charlie népszerűségének láttán Zsuzsa is kapott egy lehetőséget Rózsa Istvántól, akinek az volt az elképzelése, hogy egy női előadóval szeretné megismételni Charlie sikereit. Több nevet is említett, amelyekből egyértelműen Zsuzsát javasoltam neki, hiszen egy lemezen az énekhang a döntő. Felkérésére írtam hat számot (és persze gitároztam a lemezen), de más szerzők is, mint Kassai Róbert, hoztak dalokat. A ritmusszekció a Charlie Bandből jól ismert Szendőfi Péter-Lattmann Béla páros, valamint három fúvós és három billentyűs, perkás alkotta a zenekart, amelyet női- és férfi vokalisták egészítettek ki. Egyik-másik dalom szép sikert ért el, mint például az Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem című.
Zsuzsa nagyon boldog és feldobott volt, ám a körülmények úgy alakultak, hogy mindezt nem tudta koncertekre, turnékra váltani. Emiatt nem teljesedhetett ki a projekt, ami megviselte.
Épp harminc esztendeje, 1992-ben alapítottad a László Attila Band-et, amelyet számos formáció követett, sorolom: Shabu-Shabu; László Attila Quintett; Gitár trió; László Attila és Barátai; László Attila és Oláh Kálmán Quartett; László Attila Quartett; László Attila Fuson Circus; Concerto zenekar; Senior Big Band. A tízből ötöt ma is működtetsz. Miért volt/van szükség ennyi zenekarra, és hogy jut időd rájuk?
Kulcs: a zenei önkifejezés. Ha az embernek van „mondanivalója”, megpróbálja megtalálni azt a formációt, amellyel a legjobban érvényesítheti az elképzeléseit. Óriási szerencse, hogy a hazai zenei életben olyan muzsikusok játszanak, akik rendkívül sokoldalúak, kiváló zenészek, és ezt meg is tudják mutatni. Az pedig az én külön szerencsém, hogy a zenészkollégák többségével évtizedek óta nagyon jó a kapcsolatom. Ez azt is jelenti egyben, hogy elég egy telefonhívás, és máris jönnek. Cserébe megpróbálok olyan feltételeket, körülményeket teremteni, hogy jól érezzék magukat.
Ahány formáció, annyi szín a palettán, a lemezfelvételek is ugyanezt tükrözik. Csak egy példa: fantasztikus élmény Oláh Kálmán zongoristával játszani és lemezt fölvenni, hiszen nem tudod, mi fog történni a következő pillanatban. Nem látható előre, hogy milyen formában ölt testet az a fajta életigenlés, a feeling, ami a személyiségét és játékát jellemzi. De Lattmann Béla nagyszerű, nagy ívű játékában sem érhet soha meglepetés.
Az énekesek egyik álma, hogy big band előtt énekeljenek. Jól ismerem a mezőnyt, nekem megadatott az a közösségi zenei élmény, hogy a Zeneakadémián – immár harmincnégy éve – vezessem az iskolai big bandet.
Mennyire „eladható” ma a dzsessz muzsika? Van rá érdeklődés?
Azt kell mondjam, hogy van. A tanítás mellett a koncertezés állandó jelenlévő esemény az életemben. A COVID lecsengésével szerencsére ismét megszaporodtak a meghívások, és talán ez a legfontosabb. Mint említettem, a zenésztársakkal jól megértjük egymást a színpadon, ami az egész előadás hangulatát meghatározza.
Ha végignézünk a dzsessz sok évtizedes társadalmi vonatkozásain, látható, hogy a megítélése meglehetősen ellentmondásos. Hol van a műfaj helye ma Magyarországon?
Megmondom őszintén ez a része régebben és ma sem érdekel annyira. Szeretem a gitár hangját, szeretek rajta játszani, szeretem a modern gitárosok játékát. Ennyi. Kissrác koromban, amikor láttam valamelyik zenekart, mindig elcsodálkoztam, vajon miért nincs benne gitár? Ezért is lettem gitáros. Hogy a dzsesszt rétegzenének tartják, az számomra másodlagos kérdés.
Hozzáteszem, sosem voltam hányatott sorsú művész. Stúdiózenészként dolgoztam a Magyar Rádió Tánczenekarában, de harminc éve ott a Charlie Band is, amiről már beszéltünk, és amely folyamatosan koncertező zenekar. Én egyszerűen csak élvezem ezt a kreatív, ritmikus zenét, és mindezt közösségben, vagyis zenekarban tehetem.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2022. április 17. 07:19