A gitárock mesterei – László Attila – 1.rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. László Attila neve elsősorban a dzsessz-, de az egyetemes zene világában is fogalom. Egy szép, polgárinak induló pálya a Kaszakő együttessel kezdődően a különböző, nevével fémjelzett számos formáción keresztül egészen a dzsesszgitár oktatói státuszig tart. A zeneszerző gitárművész immár harminc esztendeje a Charlie Band megkerülhetetlen zenésze, rendszeresen koncertezik, itthon tizenkét saját dzsessz albumon, valamint megszámlálhatatlan felvételen szerepel. Mindemellett számos megérdemelt kitüntetés birtokosa.
Elmélyedve zenész pályafutásodban az embernek az a benyomása, hogy László Attilánál minden a helyén van, valamint rendszerető és precíz. Mi a véleményed erről?
Úgy gondolom, akik ismernek, azoknak nem ez az első, ami eszükbe jut rólam. Annyiban talán stimmel a megállapítás, hogy nem szeretem a félkész megoldásokat, amibe belekezdek, azt igyekszem befejezni. Ez adhatja a rendezettség benyomását. Persze ez sem volt mindig így. Akadtak olyan dolgok, amelyeknek nem mindig értem a végére, megelégedtem azzal, hogy elkezdtem valami izgalmasat csinálni, ám később rájöttem, ahhoz hogy kellő mértékben kifejtse a hatását, azt végig is kell vinni.
Első zenekarod, a Kaszakő 1975-ben alakult. Tudatosan vágtál bele huszonhárom évesen egy köztudottan nehéz, és ennek megfelelően rétegzenés műfajba, a dzsesszbe?
Ennek megvan a története. Tizennyolc éves koromig Kaposváron éltem, majd Budapestre kerültem a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, ahol kollégista zenészbarátaimmal zenekart csináltunk. Három fúvóssal – szaxofon, trombita, harsona – az akkoriban nagyon menő Chicago és Blood Sweat and Tears számokat játszottuk. Közbejött egy malőr, ami kissé felbosszantott: a fúvósszekció külföldön vállalt vendéglátós zenélést, s ezzel másfél év kemény munkánk füstölt el.
Ezután csináltam meg a Kaszakő együttest komoly ritmusszekcióval, ugyancsak három fúvóssal, ám ezúttal nem réz-, hanem fafúvósokkal – fuvola, oboa, fagott – és akusztikus formában. Csupa saját szerzeménnyel léptünk fel, a fafúvósokkal különleges hangzást produkáltunk. Nagyon bejött ez a muzsika, a ’77-es Ki Mit Tud-on második helyezésig jutottunk, onnantól egy ország ismert meg bennünket. Az a fajta kreativitás, ami a zenekart jellemezte, nagyon megfogott, a zenénket pedig aligha lehetett máshoz hasonlítani.
Hogyan alakult ki benned, hogy éppen egy ilyen különleges műfajt válassz megjelenési formának?
Az első, kollégiumi zenekar felbomlása után gondolkodni kezdtem, hogyan tovább? Egyvalami biztos, hogy a fúvós hangzás magával ragadott. A rézfúvósokhoz hangosítás kellett, a Kaszakő viszont akusztikus kamarazenét játszott. Nyilván ehhez a megszólaláshoz kellett igazítani a kompozíciókat, ez nagyjából mutatta is azt, hogy milyen úton induljunk el. A számokat én írtam és hangszereltem, sőt egyik-másik dalban még énekeltem is. Előfordult, hogy leköltöztünk egy balatoni pincehelyiségbe, ahol egy héten keresztül reggel kilenctől délután négyig próbáltunk, s ez igencsak megerősítette a csapatot. A Kaszakő öt évig működött.
Még mindig a kezdeteknél maradva: milyen tanulmányok, illetve képzések előzték meg a zenekar alapítást?
Az általános iskolában kezdtem, majd a gimnáziumban folytattam a hegedűtanulást, ahol a zeneelméletet is beleértve, összesen nyolc év klasszikus zenei képzésben részesültem. A zenét nagyon szerettem, a gyakorlást már kevésbé. Akkoriban jött a rockzenének az az irányzata, amely a fiatal lelkeket magával ragadta. A Led Zeppelinre, Jimi Hendrixre, a Creamre, vagy éppen a Yardbirdsre gondolok, amelyek közül – elég volt csak „molekulákat” meghallani – bármelyik megszólalt, máris beindultunk.
Ennek hatására, egyelőre autodidakta módon elkezdtem a gitárral is foglalkozni, de magára a gitártanulásra csak később, huszonnégy éves koromban került sor a dzsessz konzin. Oda bőgő szakon felvételiztem. Annyira vonzott a dzsessz, hogy mindenáron ezt a fajta zenét szerettem volna megismerni és játszani. Amikor felvettek, először fél évet jártam Berkes Balázshoz a bőgőszakra, majd Babos Gyulával elindult gitárszak, ahová rögtön átjelentkeztem.
Az imént felsorolt rock ikonok a példaképeidnek számítottak, vagy inkább a dzsessz műfajából választottál kedvenceket magadnak?
Az említett előadók zenéi inkább zsigeri hatást gyakoroltak rám. Ha a példaképet abban az összefüggésben említjük, hogy tanulhatunk tőle, akkor inkább a dzsessz muzsikusok között kell keresgélnünk. A zongoristák közül nagyon kedvelem Herbie Hancock-ot, McCoy Tynert, a gitárosoknál George Bensont, John Scofield-et, és mostanában Eric Gales-t. A kedvenc basszusgitárosom pedig Stanley Clark.
Mikor kezdtél szerzőként kibontakozni?
Gyerekkoromban kezdődött, aztán 1975-ben a Kaszakőnek, 1980 óta pedig legtöbbször profi zenei környezetben írok zenéket. Mindig is fontosnak tartottam – és ez számomra együtt járt a zenéléssel –, hogy a saját szerzeményeimet játszhassam. Gyakorlás közben gitáron, zongorán jönnek az ötletek, vagy akár dudorászva is; lényeges, hogy minél előbb le kell jegyezni, különben könnyen elfelejtődhet.
A számtalan formáció, amelyben megfordultál, illetve amelyet alapítottál, sok zenésszel összekötött. Közülük a külföldi neves vendégművészeket, világsztárokat emelném ki: a legismertebbek közül Randy Brecker trombitás, Billy Cobham dobos, de bevallom, engem nagyon megfogott Tommy Campbell-lel való muzsikálásod is. Hogyan kerültél össze velük?
Mindegyikkel máshogyan. Tony Lakatossal egy fesztiválon léptünk fel Görögországban, 1996-ban, amikor görög vendéglátónk feltett egy VHS videó kazettát. Ezen John McLaughlin gitáros mellett láttam egy két méter magas zseniális dobost, ő volt Tommy Campbell. Abban a pillanatban megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne alkalomadtán együtt játszani vele. És lett alkalom.
A László Attila Band új lemeze kapcsán a Magyar Rádiónál felvetődött egy külföldi zenész vendégszereplése. Tony segítségével sikerült felvenni a kapcsolatot Campbell-lel, aki azonnal igent mondott. Már az első próbán kiderült, hogy közös hullámhosszra kerültünk. Nehéz szavakkal leírni, milyen érzés együtt játszani egy ilyen muzsikussal! Legyen elég annyi, hogy ezektől a művészektől egyéni hangzásuk, zenei felfogásuk okán akár két-három nap próba után is annyit lehet tanulni, hogy az akár egy életre elegendő munícióval szolgálhat.
Randy Brecker abszolút professzionális trombitás, nagyon sokszínű a művészete. ’98-ban Tommy Campbell-el együtt őt is elhívtam a Kongresszusi Központba. Szerénységére jellemző, hogy a próba végeztével a színpad szélén állva tréfásan megjegyezte: „Ti olyan jól játszotok együtt, minek kellek még én is ide?”. Nagyon jól esett. Elmondhatom, hogy trombitajátékával új dimenziókat hozott a produkcióba.
Billy Cobham dobost szintén egy nagyobb formátumú előadásra hívtuk meg 2011-ben. A Morgan Workshop egyedi összeállítású produkció vendégeként ült a dobok mögé. Nagyszerű összeállítású zenekar volt: Vukán György zongorázott, Fekete-Kovács Kornél fúvós hangszeren játszott, Lattmann Béla basszusozott és ketten gitároztunk Babos Gyulával. Billy Cobhamet mindenki energikus dobosként ismeri, a próbán, meglepetésre, nagyon csekély hangerővel szólt a pergője. De micsoda time-ja volt! Nála nem a hangerő a fontos, hanem az, hogy mindenki halljon mindenkit, és mindenki érezze, mi történik.
A magyar dzsessz zenészek közül legrégebben és a legtöbb formációban Lattmann Béla kiváló basszusossal, valamint Horváth Kornél percussion-össel játszottál, de említhetném akár Oláh Kálmánt is. „Bejáratott” zenészekről, kollégákról beszélünk, akikkel félszavakból is megértitek egymást, vagy ennél többről van szó?
Lattmann Bélával ’80 óta, vagyis negyvenkét éve játszunk együtt heti rendszerességgel. Oláh Kálmánnal pedig szinte az összes dzsessz lemezt közösen alkottuk, harminchárom éve játszunk rendszeresen. Akár László Attila Band, akár László Attila és Barátai néven nagyon sok közös emlékünk, felvételünk van. Horváth Kornéllal úgyszintén hosszú időt töltöttem a színpadokon, a László Attila Bandben tizenöt éven keresztül volt ütőhangszeres. De nem csupán velük, más zenészekkel is, mint például Tzumóval is régóta dolgozom együtt. Borlai Gergő, a fantasztikus dobos négy évig játszott a László Attila Quintettben, Charlie-nál tíz esztendőn át zenéltünk közösen. Ettől függetlenül egyik zenésszel sincs vérszerződésünk.
A dzsessz lényege, hogy a maga zenei nyelvén kommunikáló, azonnal reagálni tudó művészet magában hordja annak lehetőségét, hogy bizonyos alkalmakra ez a rácsodálkozás nagyon izgalmas zenét hozzon létre real time-ban. Ezzel együtt szeretem, ha sokáig együtt vannak a zenekaraim.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2022. április 3. 07:19